Bűvölet 11. - Viselkedési furcsaságok

Sziasztok! Siettem a folytival, sikerült is megírnom, remélem ez is tetszeni fog annyira, mint az előző. Nagyon nagyon szépen köszönöm a sok kritikát, iszonyúan jól estek és remélem továbbra is biztattok majd a kritikátokkal :)))

Bella szemszöge:

Feszülten figyeltem Will elsötétülő tekintetét, és rettegtem, hogy ki fog akadni. Percekig némán járkálgatni kezdett, hogy levezesse dühét, én pedig csak tördeltem kezeimet. Talán nem a legalkalmasabb időpontot választottam, hogy elmondjam ezt neki, de úgy volt, hogy még hónapokig nem jön vissza. Addigra már biztos Sarah is menni akart volna el innen, így viszont ez még bonyolultabb lett.

- Szóval hozzájuk költözöl – szólalt meg hidegen. Nyeltem egyet, miközben bólintottam, mire gúnyosan mosolyogni kezdett. – Ugye tudod, hogy gyűlölöm őket?

- Amit velem tettek az... az én dolgom. És én…

- Megbocsátottál nekik, hát persze – horkant fel ingerülten. – Miért kell, hogy ilyen jó szíved legyen? – hiba volt, de akkor is keserűen összehasonlítottam Edwardot Will-lel. Ha Edward meg is rótt valamilyen tulajdonságom miatt, azt sose így tette. Inkább büszkeséggel a hangjában incselkedett velem. Will azonban abba a nőbe szeretett bele, akivé váltam. Nem abba, aki voltam. De mióta a Cullen családdal hivatalosan is találkoztam, mintha a száz év kitörlődött volna. Éreztem az ürességet, amit okozott a hosszú évtizedek elmúlása, de amikor ismét a régi családom körében voltam, ez megszűnt. Újra az a Bella voltam, aki itt élt tizenhét évesen. Rájöttem, hogy Will nem ezt a lányt szerette meg. Hanem, aki lettem a Cullen család által okozott fájdalom miatt. – És ez az Edward Cullen, mit adott be neked?

- Elmondta az igazságot – mondtam halkan. – Félreértettük egymást.

- Óh, ugyan már! – megrezzentem, ahogy felemelte a hangját. – Ugye nem dőlsz be ennek az idióta baromságainak? Hazudik neked, még most is. Elhúzza az orrod előtt a mézes madzagot, aztán ismét pofára ejt, mint anno. Ezt akarod Bella? Megint szenvedni akarsz?

Megrémülve néztem rá. Pofonként ért a felismerés, hogy mi van, ha igaza van? Tudom az igazságot, tudom, hogy mi történt száz éve, és ha ismét rájön egy agybaj és ismét elhagy? Megérdemelne ő még egy esélyt?

- Bella?

- Nincs igazad – mondtam, de a remegés a hangomban mindent elárult. Will önelégülten húzta vigyorra száját, majd közelebb lépett és megfogta kezemet. Elidőztem szépséges, karakteres arcán, amin alig látszódott érzelem. Will katona, akárcsak Jasper volt. Nem az érzelmek híve, és ezt sokszor a tudtomra is adta. Tudtam, hogy érez valamit irántam, szerintünk ez szerelem, ami közöttünk van. De hogy szerethetném ezt a vámpírt, amikor a szívemet már száz éve neki adtam valaki másnak?

- Csak nem akarom, hogy ismét összetörjék a szívedet – megenyhülve simogatta meg arcomat. – De erre is van megoldás. Beszélek Maria-val. És elmegyünk innen. Csak mi ketten.

- Sarah és Scott?

- Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne – megforgatta szemeit, én pedig ebben a pillanatban enyhe utálatot éreztem iránta. Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm másokkal? Hiszen Sarah is a családom már, és veszélyben van! – Megoldják ők maguknak.

- Nem fogom egyedül hagyni őket – szemeim szikrákat szórtak rá, amitől kissé meghökkent.

- A Volturi nem kegyelmez. Meghalnál értük? – kérdezte egyre nagyobb dühvel a hangjában, és megszorította kezemet.

- Igen! Meghalnék értük – dacosan néztem szembe vele, mire indulatosan elfordult. Nem értett meg engem.

- Akkor bolondabb vagy, mint hittem!

- Inkább vagyok bolond, mint sem áruló!

- Én viszont nem fogom neked engedni – nézett rám. – Nem fogod magad veszélynek kitenni, egy felelőtlen lány miatt!

- Te is veszélynek teszed ki magad a csapatod miatt – próbáltam megértetni vele, de tudtam nem fog sikerülni.

- Az egészen más helyzet Izabella! – keményen csattant fel, izzó szemeit az enyémbe fúrta. – Még egyszer elmondom! Nem fogom hagyni, hogy Sarah és a kölyke veszélynek tegyenek ki téged. Még ma velem jössz!

Edward szemszöge:

Rossz érzés volt ott hagynom Bellát a kórházba, még akkor is, ha tudtam Carlisle vigyázni fog rá. Alice kétségbeesetten hívott fel, hogy menjek el Emmett-tért és Rose-ért, majd azonnal menjek haza. Ritka volt, amikor Alice ennyire megijedt valamitől, biztos nyomós oka volt rá.

Emmett és Rosalie fel voltak háborodva, amiért ott kellett hagyniuk a munkájukat, csak mert Alice megint látott valamit. Nem kommentáltam, hagytam, hogy kieresszék magukból, én pedig csak csendben hallgattam őket. Én is mérges voltam Alice-re, mikor ott kellett hagynom Bellát, de megnyugtatott, hogy majd ő hazaviszi.

Leparkoltam a ház előtt, Alice már itthon volt és a lépcsőn ült, rossz kedvűen.

-Elárulod, miért kellett hazajönnünk? – fakadt ki Rosalie, de látva Alice szomorú szemeit, inkább elhallgatott. – Mi történt?

- Jasper – motyogta, majd sóhajtott és kezeibe temette arcát. Mindannyian egymásra néztünk, tisztán hallottam, hogy Jasper bent van és beszélget valakivel.

- ki van itt Alice? – kérdeztem, mire lassan felemelte fejét.

- Maria.

- Az a Maria, aki…?

- Aki átváltoztatta – válaszoltam gyorsan Emmett kérdésére, majd ott hagyva őket bementem a házba.

Elég sokat láttam már Maria-t Jasper fejében, hogy tudjam biztosan ő az. Inkább az a kérdés, hogy mit keres itt. Jasperrel beszélgetett a nappali közepén, nem igazán vették észre jelenlétemet. Kezdtem érteni, hogy Alice mitől borult így ki. Jasper önfeledten beszélgetett a nővel, mintha semmi más nem létezne. Mesélt neki, kérdezgette, nosztalgiáztak. Már ha olyan jó élmény volt Jasper élete.

-Zavarok? – köszörültem meg torkomat, mire Jazz ijedten lépett hátrább. Na igen, kicsit közelebb állt Maria-hoz, mint kellene.

- Edward.. nem… - dadogta zavartan Jasper. Mintha rajtakaptam volna valamin, pedig semmit nem csináltak. Maria kíváncsian fordult felém, arcom kissé megvonaglott vörös szemeit látva.

- Szóval te vagy Maria – mondtam nem éppen kedves hangnemben. Féltem, hogy a felbukkanása, még sok bonyodalmat fog okozni. Főleg Alice-nek és Jaspernek.

- Edward Cullenhez van szerencsém? – kérdezte mosolyogva, számomra Aro-hoz hasonló nyájassággal.

- Igen.

- Szóval te vagy a gondolatolvasó – kuncogta el magát, engem viszont a hidegrázás kerülgetett tőle. Nem tudta olyan jól elrejteni a gondolatait, mint ahogy akarta. Aki nem él együtt velem, az nehezen tanulja meg kordában tartani őket. Maria is tudta, hogy nem szabad gondolnia rá, még is csak e körül forgott az agya. Összevontam szemöldökömet, majd koncentrálni kezdtem.

- És te hol születtél Bella? – fordult kedvesem felé hideg mosollyal az arcán.

Kedvesem meghökkent a kérdés hallatán, és szeme sarkából egy fickó felé nézett. Magas volt, izmos, látszott rajta, hogy katona. Vörös szemei voltak, amibe vegyül enyhe barnaság, és szeretetteljesen nézett Bellára vissza.

- Forksban éltem, amikor átváltoztam – Bella inkább kikerülte ezt a témát.

- Nem vagy teljes vámpír – döntötte oldalra fejét Maria.

- Ettől még erős Maria, hidd el nekem – szólalt meg a férfi mosolyogva, és büszkén karolta át Bellát.

- Nem bánom. Találkoztál már valaha ilyennel? Vagy volt már olyan az ismerőseid közül, akinek volt köze ilyesmihez?

- Jaspernek – suttogta lehajtott fejjel, Maria-nak pedig kitágultak szemei a döbbenettől. – Jasper is katona volt.

- Ismered Jasper Withlockot?

- Nekem ő Jasper Cullen – fonta össze szemöldökét Bella furcsálkodva. – Biztos amikor katona volt, te még így ismerted.

- Hol találkoztál vele? – Maria-nak se kellett több, kíváncsiságtól és izgalomtól telve lépett közelebb Bellához.

- Forksban. A… a…. a.. volt barátom fogadott testvére volt.

- A Cullen klán? – kérdezte akadozva. – Szóval Jasper velük él!

Hümmögtem, miután inkább kiszakította magát az emlékből, majd kissé oldalra fordítottam fejemet, mikor meghallottam, hogy megjött Carlisle és Esme is, majd befut Sarah és Scott. Újabb családi kupaktanácsra lesz szükség, úgy éreztem.

Az egész család meglepődve nézett a hívatlan vendégre. Senki nem értette, hirtelen miért bukkant fel Maria, jelenleg még én sem.

- Maria, te itt? – Sarah feszengve lépett közelebb a barna hajú nőhöz, majd félszegen megölelték egymást.

- Will-t keresem. Eltűnt, gondoltam, hogy Bellához jött vissza. De nem találtam itt, csak Jaspert – pillantott az említettre büszkén és… vágyakozva. Alice figyelmét nem kerülte el ez, és gyűlölködve felszisszent.

- Akkor nyilván Belláéknál vannak. Felhívom – mondta gyorsan Sarah. Nem tudta elrejteni gondolatait, amik mind arról árulkodtak, mennyire szeretné, ha mihamarabb eltűnne innen. Nem bízott benne, és ezzel nem volt egyedül.

- Annyira nem sürgős, legalább megismerhetlek benneteket, akik igazi családot adtak az én Jasperemnek – kárörvendő mosollyal fogtam meg Alice kezét, aki Maria-nak akart ugrani. Egyrészt a megnevezés miatt, másrészt a gúnyos hangnem miatt.

- Akkor üljünk le – ajánlotta Carlisle, de végig rám nézett. Félt, hogy baj lesz ebből, és hogy veszélyes lehet Maria számunkra. Nem tudtam kiolvasni a fejéből mit akar, az agya csak is Jasper körül forgott. Nem éppen olyan volt, mint egy szerelmes vámpír, sokkal inkább, mintha birtokolta volna őt.

Jasper mellé lehuppant Maria, és bár hallgatta, amit Carlisle mond, figyelmét Jasper kötötte le. Alice villogó szemekkel nézte őket, hallottam, hogy legszívesebben mindkettőnek kitekerné a nyakát. Megfogtam Alice kezét, de nem nézett rám.

- Gyere – mondtam neki gyengéden. Várta, hogy Jasper rá nézzen, de nem tette. – Gyere Alice, sétáljunk egyet! – Alice-ben akkor tört össze valami, mikor Jasper csak egy közömbös futó pillantást vetett feleségére. Senki nem értette a viselkedését. Emmett és Rosalie kapkodták a fejüket közte és Alice között, Esme pedig aggódva figyelte Alice-t. Vigyázz rá! Üzente gondolatban édesanyám, mire mosolyogva biccentettem. Carlisle bár végig mesélt, neki is feltűnt a feszültség két gyermeke között, és szintén aggódni kezdett. Ez a viselkedés nem Jasperre vall.

- Gyere – mondtam ismét Alice-nek, majd megfogtam vállát, és kifelé tereltem. Pöttöm húgomnak több se kellett, nagy sebességgel kezdett el rohanni az erdőbe. Féltem, hogy hülyeséget csinál, így utána mentem. Nem tudott lerázni, nem elég gyors hozzá, de megértettem, hogy most egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért tisztességes távolságot hagytam.

Sokáig futott, mikor megállt a folyónál, majdnem a határ mellett.

-Ezt nem hiszem el! Mit keres itt ez a nő? – hagytam, hogy kidühöngje magát, türelmesen leültem a fűre, és hagytam, hogy idegességében járkáljon. Kezébe fadarabokat szorongatott és mérgesen zúzta össze őket. Még szórakoztatóan is találtam volna, hogy a kis törpe milyen méregzsák, de ez nem a legjobb alkalom volt rá, hogy nevessek rajta. – És Jasper.. nem értem. Miért viselkedik így? Mintha egy senki lennék! Mintha nem is léteznék! Ez a nő teljesen megbolondította! És, ha… - Alice rémülten cövekelt le előttem. – ha magával akarja vinni? És Jasper elmegy vele? Ismét embereket fog ölni – sikoltott fel kitágult szemekkel, egész testében remegett. – És elhagy – suttogta.

Felpattantam, majd megöleltem remegő testét, és csitítani kezdtem.

- Alice! Jasper mindennél jobban szeret téged, te is tudod! Soha nem hagyna el, hallod?

- Akkor miért viselkedik így? Mi ez a közömbösség? – fakadt ki, és ellépve tőlem tovább rótta mérges köreit. – El fog hagyni – zokogott fel, de esélyem már nem volt megvigasztalni.

Meghallottam Jacob, és Jason gondolatait, majd pillanatokkal később már mindketten megjelentek előttünk pár méterrel.

- Ugye nem a határt készületetek átlépni? – kérdezte Jason feszülten.

- Kit érdekel a hülye határ? – morogta orra alatt Alice, én pedig csúnyán néztem rá. Nem a legjobb lenne kirobbantani valami viszályt a farkasokkal.

- Hol van Bella? – szólalt meg rekedtes hangján Jacob. – Már napok óta nem jött át a rezervátumba.

- A barátjával van – motyogta Alice szem forgatva, mire Jason és Jake is úgy néztek rá, mint az elmebetegre, miközben pillantásuk rám esett.

- Nem velem – mosolyogtam gúnyosan. – Valami Will…

- Sose bíztam abban a vámpírban – horkant fel Jacob. Szimpatikus volt ez a megnyilvánulása. – Egy vámpír, aki direkt részt vesz egy háborúban. Ki csinál ilyesmit?

- Mondjuk vámpírok – nézett rájuk Alice bosszúsan.

- Hallottuk, hogy két vámpír itt van – Jason nem érezte jól magát az egyre nagyobb erőfölény miatt. Azt hitte megakarjuk támadni őket.

- Nem kell aggódnod Jason – mondtam, hogy valamelyest megnyugtassam. – Hamarosan elmennek innen. Mi pedig nem akarunk viszályt, biztonságban lesztek.

- Remélem is – morogta ellenségesen.

- Tudtok valamit Victoriáról? – hirtelen nagyon fontos lett számomra, hogy elkapjuk azt a nőt. Eddig nem gondoltam rá, most viszont váratlanul nehezedett rám az aggodalom. Előbb utóbb megtalálja Bellát. Ha átváltozott, akkor még is, miért kellene még neki Bella? Mit akar tőle?

- Nem tűnt fel már egy jó ideje, ahogy mondtam – válaszolta Jacob, aki szintén el volt keseredve, amiért még nem sikerült elkapni a nőt.

- Ahogy mondtad – morogtam cinikusan. – Sok mindent mondtál és a fele se volt igaz.

- Igazat mondtam! – fakadt ki dühösen Jacob.

- Bella nem is vesztette el az emlékeit. Az a nő Cathrine volt.

- Megígértem Bellának, hogy részt veszek a hazugságában – magyarázta szem forgatva. – Tőle kellet megtudnod az igazságot, ennyi! De nem tartott sokáig a bosszúja. Egy év mi az?

- Nekünk soknak tűnt, hogy egy idegen nővel éltünk egy házba – mondta Alice szarkazmussal a hangjában.

- Kezdem kapizsgálni, miért akartad annyira, hogy távol maradjak az áll Bellától – mosolyogtam, amit Jacob halványan viszonzott. – Azt hittem utálsz, és a szenvedésemet kívánod.

- Csak azért mert nem öllek meg, ne hidd, hogy a szívem csücske vagy – morogta vigyorral az arcán, majd megfogta fia vállát, indulásra késztetve. – Vigyázz Bellára. És mond meg neki, hogy keressen fel!

- Átadom – motyogtam, majd intettem nekik és a sértődött Alice-re felé fordultam. Durcásan karba fonta kezeit, és összepréselte ajkait. – Jól vagy?

- Legszívesebben most elválnék Jaspertől – sziszegte ajkai között. Elnevettem magam, habár tudtam nem vicces a helyzet.

- Gyere, már besötétedett – mosolyogtam, majd megragadtam húgom kezét és hazafele indultunk. Alice most nem a legjobb társaságnak bizonyult, így hagytam, hogy gondolataim Bella körül forogjanak. Biztos összepakolt már, Esme pedig elkészítette a szobáját. Talán érte mehetnék… örülne vajon neki? Már, ha egyedül van. Őrületes féltékenység és düh lett úrrá rajtam a gondolatra, hogy Bella most azzal a fickóval van kettesben, akárcsak tegnap én vele. Majd megőrültem, hogy vajon mit csinálhatnak? De hisz el kell fogadnom, együtt vannak, de akkor is fájdalommal járt ez a tudat. Nekünk kéne együtt lennünk, nem nekik! De elfogadtam. Én elhagytam, tovább lépett. Legalább is ezt próbálta bemesélni magának. Ha nem szeretne, akkor tegnap este elküldött volna, helyette együtt töltöttünk egy csodálatos estét.

Nem jutottam tovább a gondolatmenetbe, mert a ház előtt ott állt Bella és az ismeretlen férfi. Alice-szel egymásra néztünk, majd lassítva kikocogtunk a sötét erdőből. Mindketten felkapták fejüket érkezésünkre, majd Bella egy pillanatra belenézett szemeimbe, és elfordította fejét.

- Összepakoltál? – kérdezte Alice erőltetett mosollyal.

- Hát igen – motyogta Bella zavartan. Rossz érzésem volt.

- Te vagy Will igaz? – fordult a srác felé, aki kurtán biccentett. – Örülök.

- Szintén – összehúztam szemeimet, látszott rajta, hogy mennyire nem vagyunk neki szimpatikusak.

- Will?

- Maria? – a többiek kijöttek a hangokat hallva, és meglepődtek, hogy milyen sokan lettünk hirtelen.

- Mit keresel itt? – kérdezte Bella furcsállva, hogy itt van.

- Will-t kerestem, és tudtam, hogy ide jött, hozzád – intézte szavait az említetthez, akinek nem tetszett ez a hangnem. – Megőrültél? A lehető legrosszabb napokban jöttél el – robbant ki Maria mérgesen, Will pedig megforgatta szemeit.

- Már mehetünk is vissza. Elbúcsúztál? – fordult Bella felé, aki lehajtotta fejét.

- Mi? – Sarah rémültem pillantott barátnőjére, aki szomorúan pillantott fel rá. – Elmész? Will-lel?

- Igen – suttogta. Ledöbbenten, minden idegszálam megfeszült és legszívesebben megöltem volna Will-t. Elviszi innen őt. És soha többé nem fogom látni.

folyt.köv.

tudom, tudom, nem lett a leghosszabb :/ azért remélem tetszett :) dobjatok meg pár kritikával kérlek szépen :((