18. Fejezet

Reggel szinte gyerekes izgalommal vártam, hogy a suliba érjünk. Nem tudtam, hogy Hayley vajon ugyanúgy fog-e viselkedni velem, mint tegnap vagy esetleg egy kicsit kedvesebb lesz. Még nem figyelmeztettem, hogy a gondolataira ügyeljen, azonnal meg kell keresnem, mihelyst találkozunk a suliban. Apáék nem mondtak semmit vidámságomra, bár látszott rajtuk, hogy furdalja őket a kíváncsiság, még se kérdeztek rá. Kételkedtem benne, hogy apa beszélt volna anyával, amíg a szobámban ténykedtem indulás előtt, mégis reménykedtem.

Éreztem a családom meghökkent tekintetét, amikor egy gyors, sziasztok után kiugrottam a kocsiból, de nem foglalkoztam vele. Próbáltam elrejteni, hogy a szememmel keresek egy bizonyos kocsit és egy bizonyos személyt. Még jó ideig várakoztam a lépcső mellett, már be is csengettek mikor én még kint szobroztam a csepergő esőbe. Hirtelen dühöt kezdtem érezni, és csalódott voltam. Persze, azt mondta, hogy délután beszélünk, nem feltétlenül kellett megjelennie a suliban, de mindezek mellett egy furcsa érzés kezdett a hatalmába keríteni. Mégpedig az aggódás. Nehezen is, és még a tegnapiak után is, de az aggodalom úrrá lett rajtam, de biztos voltam benne, hogy felesleges, mégis eluralkodott rajtam és nem tudtam vele mit kezdeni. Nem akartam lekésni az óráról így lassan besétáltam az épületbe, magam mögött hagyva a parkolót. Gondolataimon nem tudtam uralkodni és rosszabbnál rosszabb képek peregtek le szemeim előtt.

Mr. Comdon észrevette, hogy a kémián nem vettem részt, de nem tette szóvá csupán összehúzott szemekkel méregetett. Szívesen beolvastam volna neki, de inkább visszafogtam magam és kimeredtem az ablakon. Hol lehet? Miért nem jött? Baj történt? Ezernyi kérdés cikázott át fejemen, és némelyiknek értelme sem volt. Nem volt idegen számomra ez az érzés, gyakran vittem túlzásba az aggódást másnál is, de nála teljesen más. Ő nem egy ember, aki valószínűleg csak egy megfázás miatt nem jött volna iskolába. Kinéztem belőle a lógás lehetőségét is, de valahogy úgy gondoltam, hogy még sem az a fajta. Lehet, hogy nem teljesen vámpír, de azért ember se. Valahol ő is a kettő között lehet. A teste hidegebb, mint az enyém, ezt már leszűrtem, kivéve, amikor az erdőben voltunk. Ahogy teste az enyémnek feszült, szinte égetett a forrósága. Mi lehetsz Hayley?

A kíváncsiságom még bosszantóbb volt, mint a tudat, hogy ma nem jött iskolába és ez a kellemetlen érzés kísért minden egyes órára. Scott és Emma végig mellettem voltak és valamilyen csoda folytán nem kérdeztek semmit, pedig Scott nagyon jól tudta, hogy nem Jasper vitt haza tegnap, sőt sokkal később értem haza. Örültem ennek a toleranciának, amit mutattak, bár mindkettőt elég jól ismertem, hogy tudjam, majd megőrülnek, hogy kifaggassanak hol voltam. Talán elmondhattam volna nekik, hogy Hayley-vel voltam ők – ellentétben Amberrel és Tommal – biztos nem mondanak rá semmi negatívat. Nem olyan szemmel látták az embereket, mint a másik kettő. Persze Scottnak meg volt a saját véleménye az itteni diákokról, de nem mindig mondta ki. Inkább megtartotta magának és biztos voltam benne, ha elmondanám neki Hayley-vel voltam, akkor se mondaná ki, mit gondol, legfeljebb csak őszinteségből. Emma már más tészta volt. Ő állandóan aggodalmaskodott értem, Anya ezért is zárta annyira a szívébe, ahogy Ness is. Nagyon sokat foglalkozott velem, a lelki állapotommal. Sose szorultam rá, még is mindig mindent elmondtam neki. Sokkal jobban kinyíltam neki, mint bármelyik családtagomnak.

Furcsán nyomott voltam, amiért egésznap nem láttam a lányt. Már a menzán ültünk, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom. Megdermedtem, majd gyorsan előkaptam.

A hétvégén elmegyünk a hegyekbe, szólj a barátaidnak, mielőtt elrángatnak bulizni. Puszííí Alice!

Megforgattam szemeimet, majd a helyiség sarkába pillantottam, ahonnan vigyorgott.
-A hétvégi bulinak lőttek – néztem Scottra fancsali arccal. Tettetni akartam a csalódottságot, de nehezen ment, ugyanis sokkal jobban örültem most egy egész hétvégés vadászatnak, mint egy éjszakai bulinak.
- Ne már! – kiáltott fel legjobb barátom és megrázta fejét. – Pedig már bíztam benned. Mi van Esme-ékkel megőrültek? Eddig sose volt bajuk, ha elmész. – nem akartam már neki mondani, hogyha Esme-n múlna már régen a disco elé is költözhettem volna. A probléma itt a szüleim, vagyis inkább az, hogy nem vagyok ember.
- Akkor ez ejtve. Mozi? – Emma is reménykedett benne, hogy tudok neki adni egy esélyt, és szörnyen bűntudatom volt, amiért elrontottam neki ezt az esélyét.
- Jó, de te fizetsz – vigyorogta Scott, én pedig megráztam fejemet. Talán, ha kettesbe lesznek nem lesz ott semmi gond. Vagyis reméltem.
- Sajnálom skacok – húztam el számat, majd, mint valami izzó, hogy villant fejembe egy kitűnő terv. – Mi lenne, ha az őszi szünetbe elugranánk a hegyekbe?

- Túrázni? Lehet, hogy te és a családod jó kondiba vagytok, de mi nem nagyon. Még a végén Emma szörnyet halna az út elején – pimaszkodott Scott nevetve, mire Emma tarkón csapta.
- Fent a hegyekbe van egy nagyon apró kis város, és onnan nem messze van egy házunk. Amolyan nyaraló féle – rántottam meg vállam.
- Van Forks-nál kisebb város? – fintorgott Emma, mire elnevettem magam.
- Most nem ez a lényeg – legyintettem még mindig kuncogva. – Hanem, csak mi hárman, meg Amberék, ha akarnak jönni. – és még valaki, de egyelőre ezt nem kötöttem az orrukra. Nincs is jobb hely ahhoz, hogy Hayley-vel nyugodtan tudjak beszélgetni. Semmilyen szülő, semmi kötöttség, Scott-éknak pedig nagyon könnyen kitalálhatunk valamit. Zseniálisnak tartottam az ötletemet, és gratuláltam magamnak. Az őszi szünetig már csak két hét van.
- Én benne vagyok ez tök jó ötlet – mosolyodta el magát Emma. – Csak mi, az őszi szünetben, nyugalomban, a hegyekben.
- Állati ötlet, de a nyári szünetet miért nem töltöttük ott? – tette fel Scott a költői kérdést, halálos komolysággal. Nyögve megráztam fejemet, de nagyon feldobódtam a tervemtől.
- Egy feltétellel megyek – szólalt meg váratlanul Emma felcsattanva.
- Remek, tudtam, hogy kitalál valamit – nem foglalkoztam haverom beszólásával, Emmára néztem kérdőn.
- Ha hozol magadnak valakit.
- Ezt hogy érted?
- Valami csajt? – Scott ugyanolyan döbbenten kérdezte, mint én.
- Hát persze, hogy csajt – forgatta meg szemeit, majd mosolyogva magyarázni kezdett. – E.J. állati rosszul esik, hogy mindig te úgymond egyedül vagy.
- Tudtommal nincs köztetek semmi – néztem kettőjükre szúrósan.
- Nincs is – hadarták egyszerre mindketten. Ami a gyanús volt, hogy Emma elvörösödött, Scott pedig zavartan tologatta maga előtt az üres tányért. Valamit titkoltak, ezt amolyan bosszúnak vettem, amiért én sem árultam el semmit a tegnappal kapcsolatban. Érthető volt, de nekem muszáj volt megtartanom egyes titkaimat. Nekik meg mi lehet a legnagyobb problémájuk? Megcsókolták egymást a lépcsőn? Hú, nagy dolog… az embereknek annyira kicsinyes problémáik vannak egy vámpírhoz képest. Szerettem mind a kettőt, mintha a testvéreim lennének, de szántam is őket valamilyen szinten. A megoldás, a boldogság ott van előttük és nem tudnak érte tenni.

- De még is kicsodát? – kérdeztem, hogy legalább eltereljem a figyelmüket. Egyelőre tetettem a hülyét, aztán majd beadom nekik az ötletem másik felét.
- Nos, azt gondolom a suliban egy csettintésre ötven csaj fog jelentkezni, szóval ez nem lesz gond – vigyorogta Emma, mire habozva, de kinyögtem a dolog másik részét.
- Jó, hívok valakit.
- Ez gyors létszám volt – nyögte döbbenten Scott, mire elnevettem magam.
- És mégis ki az? – Emma nem is leplezhette volna a hirtelen kíváncsiságát.
- Hayley Jackson – válaszoltam, mire mindketten tátott szájjal meredtek rám. Hallottam, hogy családom tekintete egyszerre vetődik felém. Nem tudtam nekik semmi újdonságot mondani, legalább is a tervemmel kapcsolatban nem. Alice már biztos elmondott nekik mindent, egyértelmű volt, hogy az idegen névre kapták fel a fejüket.
- A vörös csajszi, akivel összeszólalkoztál a lépcsőn, és akivel tegnap voltál meg aki már vagy fél órája téged bámul? – Scott hadarását fel se fogtam legalább is az utolsó mondatot biztos nem.
- Ti….? – talán most nem is az volt a legnagyobb problémám, hogy ők tudják, barátok tudhatnak róla, de a szüleim… szemem sarkából rájuk pillantottam, de el is kaptam a fejemet. Apa szúrós pillantása, és Anya döbbent képe elég volt.
- Persze, hogy tudtuk E.J. – rázta meg fejét lemondóan Em mosolyogva. – Neked eddig senki nem keltette fel így a figyelmedet a suliban, erre összeütköztél a kis vörössel, és bumm! Mintha fejbe vertek volna. Másnap nem mertünk hozzád szólni, annyira magadba roskadtál tegnap amiért nem találkoztál vele, a mai napról nem is beszélve, bár ezen kár izgulnod, a csaj még mindig téged bámul – csak most jutott el agyamig a mondat, amit mondott és, amit Scott is benyögött. Felkaptam fejemet, és addig jártattam szememet, amíg egy zöld pillantásba nem botlottam. Tőlem a lehető legtávolabb ült, annyira az emberek között, hogy tényleg nem vettem volna észre. Szám elnyílt a döbbenettől és hatalmas késztetést éreztem, hogy felálljak, és jól lekiabáljam, amiért egész nap bujkált előlem, ezzel rám a frászt hozva. Több okból sem tehettem viszont, és ez nagyrészt a szüleim miatt volt.

Mérhetetlenül dühös voltam, amit úgy tűnik észre is vett, és mulatva rajtam elmosolyodta magát. Megdöbbentem a hangulatváltozásán, de nem ez volt az egyetlen, ami miatt ennyire ledermedtem. A huncut, kihívó mosoly, amit felvillantott, olyan mértékben változtatott az egész lényén, mintha kicserélték volna. Most nem a hideg, és elutasító magabiztos hölgy volt, hanem egy csintalan, kamasz csínytevő kislány. A szeme most se árult el semmiféle érzelmet, de legalább nem volt az-az üveges zöld zafír, ami szokott lenni. Oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, mi a nagy örömének az oka, de még se most kellett volna megtennem. Na, nem mintha, bárhova is elmehettem volna vele, hiszen anyámék mindenhol hallanának minket. Szerettem volna azonnal beszélni vele, ha csak pár szót is, de ez nem volt a legmegfelelőbb pillanat, pedig minden vágyam ez volt.

- Tényleg őt akarod hozni a szünetben? – vont kérdőre Scott.
- Miért ne? – fordultam felé, mire megrántotta vállát.
- Mert olyan fura – vakarta meg tarkóját és Hayley-re pillantott. – De lehet, hogy ti vagytok a zsák meg a foltja!
- Én nem vagyok fura – vitatkoztam vele hevesen, de nagyon jól tudtam, hogy ez nem igaz. Már, ha azt nézzük, hogy közülünk melyikünk halandó.
- De az vagy – mosolyogta Emma is, mire bosszúsan felsóhajtottam. Még a családom körében se vagyok normális, muszáj még nekik is ezt felhánytorgatni? Nem szeretem, ha csodabogárnak néznek. – De épp ez benned a különleges. Titokzatos vagy, legalább annyira, mint a testvéreid, de te sokkal jobban beilleszkedsz a diákok közé, a tesóid egyáltalán nem. Van benned egy normális vonás, ami mindenkiben meg van, még is ott van egy kis plusz a kisugárzásodban, ami miatt az ember úgy érzi magát, hogy jobb, ha távolságot tart. Mázli, hogy mi ismerünk, és ennek már vége, bár még mindig meg szoktam ijedni tőled – Emma hosszú monológját figyelmesen hallgattam, majd elmosolyodtam magam. Ezek szerint a szoros barátság ellenére is, de tudja, hogy veszélyes vagyok, bár ő abban a hitben él, hogy a légynek se tudnék ártani, mégis tart tőlem annyira, amennyire hagyja magát az ösztöneire hagyatkozni. Okos lány volt, ezt sose vontam kétségbe.

- Nem foglak bántani – ígértem neki vigyorogva, hogy ő viccnek vegye, még is sokkal komolyabban értettem, mint gondolta volna. Emma vagy akármelyik ember iránt, aki közelebb állt hozzám, sose éreztem a mérhetetlen szomjúságot. Emberként gondoltam rájuk, és kettőjükhöz már emberi érzelmek is fűztek, nem is tudnám őket bántani. Még nem találtam meg az énekesemet, és remélhetőleg nincs is. Eddig egyetlen személy van, akinek elkábultam az aromájától, de nem a rossz értelemben. Nem a vadász ösztönömet ébresztette fel Hayley illata. Inkább csak elkábultam tőle, és olyan mélyen, hogy úsztam volna az erős eszenciában.
- Megmondom anyunak, hogy egy hétig akkor ne várjanak – veregette meg hátamat Scott és csak ekkor tűnt fel, hogy már nagyon sokan kimentek az ebédlőből. Na, remek, még van egy órám Alice-szel és Jasperrel. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, de tartottam tőle. Egy kicsit.

Megkerestem Hayley-t, de már hűlt helyét láttam, úgy ahogy a családomnak is. Mélyet sóhajtottam, hisz tudtam így már semmi esélyem, hogy bármiféleképpen megoldjam a mai napot. Plusz még azt se tudtam, hogy Ness mit talált ki, hogyan akar engem elkéredztetni anyáéktól.
Valósággal vonszolnom kellett magamat az órára, majd meglátva Alice-t és bácsikámat lezöttyentem eléjük, szokásos helyemre. A tanár késett, így nénikémnek alkalma nyílt rá, hogy nekem támadjon.

- Anyádék nagyon ki vannak akadva, úgyhogy otthon készülj fel a legrosszabbra – hadarta Jasper, mielőtt neje hosszú szónoklásba kezdett volna, még sem az következett be, amit vártam.
- E.J. ez eszméletlen! Te meg egy lány, hű végre! Nem láttam semmi konkrétat, de nagyon jó ötlet volt a szünidő alatt elmennetek Raymonds-ba! – hadarta megállás nélkül, míg nekem leesett az állam. – Tom és Amber is veletek fog menni és nagyon jól fogjátok érezni magatokat, wáów, főleg te és Hayley! Istenem, milyen gyönyörű lenne Hayley abba az esküvői ruhába, amit tegnap láttam! Fantasztikusan állna rajta! Tényleg meg kell tőle kérdeznem, hogy….
- Alice, te megőrültél? – kérdeztem kissé halkan, de érezte a hangsúlyomban, hogy kiakadtam. – Hogy én és Hayley? Ugyan már! Egyszerű ő jutott eszembe, és tudom, hogy Emmát ugyanolyan nehéz eltéríteni a tervétől, mint téged! Nem hagyott volna békén, amíg egy szerencsétlen halandó lányt össze nem szedek a hétvégére!
- Halandó? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel. Úgy tűnik, csak ő vette észre, hogy jobban kihangsúlyoztam – akaratom ellenére – a halandó szót.
- Ő is az – legyintettem talán túl lazán is. Jasper összehúzott tekintettel nézett rám, érezte, hogy van benne hazugság. Nem figyelten bácsikámra, Alice ködös tekintete jobban érdekelt.
- Ó, lám lám lám! – dalolta, majd felkuncogott. – Az alma nem esik messze a fájától!
- Mi a fenéről beszélsz? – morogtam kicsit ellenségesen, mire Jasper megköszörülte torkát.
- Majd megtudod! – nevette, mire az asztalára csaptam. Nagyon jól tudta, hogy engem nem tud ennyivel elintézni, mint a szüleimet.
- Alice, mit láttál? – komoly tekintetem, ami egy kis riadtsággal volt megfűszerezve meghatotta, mert halkan, hogy csak mi halljuk hadarni kezdett.
- Te és Hayley közelebb kerültök majd egymáshoz, mint gondolnád! Lehet, hogy a végén ugyanaz fog kisülni, mint Bellánál!
- Én nem leszek olyan hülye, hogy felcsináljam a halandó tizennyolc éves mennyasszonyomat! – a dühöm nem apának szólt, de ha hallgatózott nyilván nagyon megbántottam.
- Az a része lényegtelen – hajolt közelebb Alice és izzó tekintetét az enyémbe fúrta. – A jövőt nem tudod megváltoztatni, és te szerelmes leszel Hayley-be, ez olyan biztos, mint ahogy itt ülök!
- Apa is megpróbálta megváltoztatni a jövőt, de nekem sikerülni is fog! – sziszegtem. – Attól, hogy esetleg jóba leszek vele, nem azt jelenti, hogy egyből belezúgok, mint valami szerencsétlen kamasz, aki meglátja a különleges lányt és onnantól kezdve minden megváltozik! – kiborulásomat csendben figyelték, majd Alice felhúzta az orrát.
- Próbálkozhatsz, ugyanezt mondtam neki anno!
- Ötven éve volt, nem tudhatod – fintorogtam, mire Jasper megszólalt hosszú csendessége után.
- Alice, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nem fog-e megváltozni a jövő.
- Te az ő pártját fogod? – fordult felé mérgesen nénikém.
- Nem erről van szó Alice. Szeretlek Kicsim, és hiszek a vízióidban is, de E.J. teljesen más, mint Edward. Sokkal határozottabb, és erősebb is. E.J. sokkal többet élt meg lelkiekben, mint anno Edward, így neki valószínűleg lenne ereje hozzá, hogy mindent megváltoztasson.

Elfordultam Alice-től, nem voltam kíváncsi rá, hogy innentől kezdve mit vitáznak majd bácsikámmal, de hálás voltam neki. Teljes mértékben igazat mondott, más vagyok, mint apa. Nem akartam Alice-nek bevallani, és még magamnak se, de megijedtem. Megijedtem, hogy még is megvalósulhat Alice jóslata. Nem akartam. Még nem ismertem annyira Hayley-t, hogy meg tudjam mondani biztosra, de az eddigi tapasztalatok alapján tűz és víz vagyunk. Nekünk az égvilágon semmi közünk nem lesz egymáshoz. Mindketten meg fogjuk tartani a három lépés távolságot, de persze csak azután, hogy mindent megtudtam róla. A kíváncsiságom mindennél jobban égetett belülről, talán jobban is, mint akármilyen erős szomjúság.

Mikor megszólalt a csengő úgy robbantam ki a padból. Minél hamarabb kint akartam lenni az iskolából, úgy éreztem már, hogy megfulladok. Tiszta eufórikus érzéssel szívtam be magamba a friss levegőt, de megtorpantam mikor kiértem a parkolóba. Ott volt Nessi, apáék társaságában. Ilyen nem szokott lenni. Összevont szemöldökkel sétáltam feléjük, kicsit biztonságban éreztem magam, hogy itt van. Talán apáék nem fognak itt a parkoló közepén faggatni. Ha valamelyiknek eldurranna az agya, nem lenne a legszerencsésebb itt a parkolóban megmutatni, mikre vagyunk képesek.

- Szia Ness – köszöntem neki, de meghökkentem mikor láttam szomorú, szinte már elgyötört arcát. – Mi történt?
- Összevesztem Jake-kel – suttogta erőtlenül.
- Hűha, ilyen se történik minden nap – mondtam halkan, de anya mérges szemei elhallgattattak.
- Nem beszélnél vele? – kérdezte, és könyörgő szemekkel nézett rám. – Ha valami gond van, veled szokott beszélni, kérlek, csak egy kicsit, annyira rossz – egy könnycsepp kicsordult a szeméből, én pedig bólintottam. Nagyon sokkal fog még nekem tartozni Ness, hogy előrébb helyezem őt, mint egy olyan fontos dolog, mint Hayley.
- Rendben.
- De most! – erősködött könyörgően.
- Szobafogságba vagyok – mutattam rá egy fontos tényre.
- Menj csak, elengedlek – bólintott anya nagylelkűen, majd szigorúan szinte már vészjóslóan folytatta. – De siess haza, és utána lenne, miről beszélgetünk szerintem.
- Rendben – mondtam kelletlenül. Ness hálaképp megölelt, majd egy cetlit tett a farzsebembe.
Miután elmentek, zavarodottan vettem elő a kis papírt, ami rendezetten össze volt hajtogatva.

Van pár órád, hogy beszélj a lánnyal. Jake elment a part fele, esélye sem lesz összefutni anyáékkal. Sok sikert Öcsi!

Elmosolyodtam magam és el kellett ismernem, hogy Ness nagyon ügyes hazudozó, bár miattam nem kellett volna átvernie anyáékat is. Rá is iszonyú dühösek lesznek így. De rendkívül köszönetet kell majd neki mondanom ezért a tettéért. És persze Jacobnak is.
- Szia idegen – hallottam meg a hátam mögött egy lágy, csilingelő hangot. Lassan megfordultam, és szembe találtam magam újra azokkal a gyönyörű zöld szemekkel.
- Hello – biccentettem, de fejem egészen máshol járt. Egy mondat keringet a fejemben, mikor apa anyáról mesélt, mikor a suliban beleszeretett, de próbálta akkor még ezt elkerülni. Nos, Hayley-t még nem ismerem annyira, hogy ugyanezt elmondhassam, de lehetséges, akkor én már elmondhatom, hogy ha nem küzdenék annyira, akkor már régen beleszerettem volna a zöld smaragdba. El kellett ismernem, hogy Hayley-be beleszeretni, ugyanolyan lett volna, mint a zuhanás… könnyű. Nem beleszeretni a zuhanás ellentéte, ki kellett másznom a szakadékból. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, ahogy felidéztem magamba apám szavait. Hayley gondolkodva pillantott felém, de nem firtatta jókedvem okát, csak szó nélkül indult el az erdő felé, pont úgy, mint tegnap. Követtem őt a várakozás izgalmával, de valamilyen nyugalom járt át. Nem kellett félnem, hogy hol van, és jól van-e. Velem volt és végre fény derül, hogy ki is ő valójában.

folyt.köv. :)

17. Fejezet

Aznap már semmit nem csináltam, inkább duzzogtam a szobámba. Megértettem valamilyen szinten a szobafogságot, hazudtam nekik, rendben van, de miért nem büntetnek meg mással? Ha holnap a suli után egyből haza kell jönnöm, akkor nem fogok tudni beszélni Hayley-vel és én abba meg fogok őrülni! Az ágyamban fetrengve szenvedtem a holnapi nappal kapcsolatba. Őrületesen gyereknek éreztem magam ezzel a hülye szobafogsággal, annyira gyerekként kezelnék még. A hazudás nem túl szép és utálom is, de nem mondhattam el nekik Hayley-t legalább is addig nem, amíg nem tudok meg többet róla. A mai napra visszagondolni elmosolyodtam magam. Jól éreztem magam, abban a pár órában nem törődtem semmivel.

Halk kopogás törte meg a töprengésemet, majd az illető be is nyitott. Ness volt az, kivételesen egyedül.
-Szia E.J.! – köszönt mosolyogva, majd mikor elfordítottam a fejem szomorúan sóhajtott. – Sajnálom.
- Mégis mit? – morogtam vissza és továbbra is az ablakot bámultam.
- Jobban kellene odafigyelnem rád. Ha többet vagyunk együtt, akkor lehet, hogy most mindez nem történik meg. Tudtam volna, hol vagy és megnyugtattam volna anyuékat. Ne haragudj E.J.!
- Ne hibáztasd magad Ness, ez mind az én bűnöm.
- Miért nem mondod el apáéknak, hogy hol voltál? Biztosan jó indokod volt rá, és ők is megértenék – kérlelt, és leült az ágy szélére.
- Még nem tehetem – válaszoltam.
- Miért? – egy pillanatra ránéztem, majd elgondolkoztam. Valakinek muszáj volt elmondanom, hogy mi történt, de kételkedtem benne, hogy talán nővérem lenne-e a legjobb személy, hogy beavassam neki Hayley-t. Ha kiderül a végén még ő is leszidást kap, nem akartam, hisz az egész balhét csak nekem kellett elvinnem.
- Na, jó elmondom, de ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, még Jake-nek sem és ha kiderül, akkor is tartod a szád, mintha nem tudtál volna róla – hadartam neki halkan, mire szemei felcsillantak és az ágyamra mászott törökülésbe helyezkedve.
- Megígérem, csak mondd már!
Felsóhajtottam, majd nagyon halkan elmeséltem neki mindent az elejétől kezdve. Már tíz óra is elmúlt, mikor végeztem a beszámolóval. Ness tátott szájjal hallgatta végig.
- Úristen…
- Ugye?
- Úristen!
- Ugye? – kérdeztem, majd elégedetten és cseppet megkönnyebbülve dőltem neki a fejtámlámnak.
- Ez hihetetlen – motyogta, majd rám kapta tekintetét. – Hogy akarod a holnapot megoldani?
- Még fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Tehetetlen vagyok, szobafogságra ítéltek apáék.
- Nekem viszont van egy szuper ötletem – vigyorogta, mire felhúztam szemöldököm.
- Segíteni akarsz?
- Miért olyan meglepő ez? – arca hirtelen elkomorult, és bágyadtan lesütötte szemeit. – Még mindig testvérek vagyunk E.J.!
- Igen – morogtam. – Vér szerint. De én már nem tartalak annak – suttogtam, mire szeme könnyesedni kezdett.
- Hiányzik ez – mutatott kettőnkre. – A beszélgetések, a hülyülések… miért nem tudunk mi ugyanolyanok, lenni, mint voltunk?
- Mert te Jacobot választottad helyettem Nessi – mondtam keményen. Nem mutattam neki ki, hogy nekem mennyire hiányzott az, hogy igazán a nővéremnek tekinthettem őt. De már több, mint húsz éve, hogy ez megszűnt.
- Sose fogod nekem ezt megbocsátani igaz? – kérdezte remegő hangon.
- Időbe telik – álltam fel és elfordítottam róla a tekintetemet. Nem akartam, hogy lássa, mennyire rosszul esik, hogy sírni látom.


Hiába csörgettem újra és újra a számot, mindig kinyomta rám nővérem a telefont. Lenyaltam számról újra a kiserkenő vért, és beleütöttem dühömbe egyet az aszfaltba, de nagy hiba volt, mert bordám újra fájni kezdett. Szakadt rám az eső, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Egyetlen hazug mondatot kántáltam a fejemben, ami mostmár kísérteni fog létezésem végéig. „Rám mindig számíthatsz.”
Hamarosan felvillant egy fényszóró és Emmett ugrott ki a kocsiból lefékezve előttem.
- Te jó ég Kölyök! – kiáltotta, és megfogta karomat, hogy felállítson. Sziszegve és nyögve a fájdalomtól álltam föl a lépcsőről és a kocsiig vonszoltam magam. Égett az egész oldalam, az arcomról nem is beszélve.
- Nyugi, mindjárt hazaérünk – mondta, és gyors pillantásokat vetett felém. – Mi a fene történt E.J.?
- Hagyjuk, nem érdekel – ordítottam magamból kikelve és majdhogynem sírva. Hihetetlen csalódott voltam, a fizikai fájdalom semmi nem volt ahhoz képest, amit belül éreztem.
- Ha anyád így meglát, biztos, hogy kiakad. Előbb hadd nézzen meg Carlisle!
- NEM – morogtam ellentmondást nem tűrően. – Haza akarok menni – folytattam suttogva és oldalamat tovább fogtam karommal. Emmett nem vitatkozott velem, felesleges is lett volna, csak úgy nyomta a gázt, hogy az majd szétütötte a kocsi motorját.
Hamar hazaértünk, segíteni akart kiszállni, de rámorogtam. Besétáltam a házba, felkészülve a családom reakciójára.
-Úristen fiam! – szaladt elém anya, és végigsimított felszakadt szemöldököm. – Mi történt?
-E.J. – lehelte Nessi, mire rákaptam fejemet. – Sajnálom én…
- Hol voltál? – kérdeztem halkan és dühömben összeráncoltam a homlokomat. – Hol volt a nővérem, akire mindig számíthatok? Láttad, hogy nekem esett, de te hátat fordítottál és elmentél! – ordítottam magamból kikelve.
-E.J. hiszen meg tudtad volna védeni magad, ismerlek!
- Ha megütöttem volna, akkor a gyerek meghal, így inkább a jobbat választottam, mint a gyilkosság. Péppé verettem magam! Miközben te a kutyával voltál…
- Ne haragudj E.J. annyira sajnálom – zokogott fel, de nem hatott meg egy kicsit sem.
- Ott hagytál a korcsod miatt – sziszegtem neki könnyesedve. – Nem vagy többé a nővérem! Hálás lehetsz magadnak, hogy most már soha többé nem fogok emberi ételen élni, hanem áttérek a vérre!

Ez persze, nem így történt, anyáék sose hagyták, hogy csak véren éljek, szükségem volt nagy ritkán a szilárd táplálékra, de az esetből tanulva rájöttem, hogy magamat kell megvédenem, nem másra számítani. Azóta már a haragom jóval enyhült, de a szavamat megtartottam. Ness többé nem a nővérem.

-E.J. – szólított meg, mire ránéztem visszatérve az emlékből. – Segítek neked.
- Rendben – bólintottam egy kicsit megenyhülve. – De miért?
- Miért ne tehetném? Ez a dolgom, még ha egyszer el is szúrtam – elkeseredve lepillantott, én pedig kérdőn felhúztam szemöldököm.
- Köszönöm, de hogy akarod ezt megoldani?
- Az legyen az én dolgom, ha délután hazajössz, akkor neked csak annyi a dolgod, hogy bólogass mindenre, és lehetőleg ne dönts el semmit délután – rándult meg szája. Neki mázlija volt, Alice nem látott a jövőjéből semmit, míg az enyémből mindent, amit csak lehetett.
- Nessi, alvás! – csak most esett le, hogy miért hallgatott el hirtelen, bár én így is aggódtam, hogy valaki meghallhatta, de talán voltak olyan toleránsak, hogy nem figyeltek egy kicsit sem a beszélgetésünkre. – Ez rád is vonatkozik – nézett rám, de nem úgy, mint Ness-re.
- Majd ha kedvem lesz, akkor alszok – vágtam vissza. Nem szoktam ellenkezni vele soha, és féltem is igazából, hogy apától egyszer ezt még visszakapom, mert így beszélek az ő életével. Tiszteltem és szerettem anyát, de nem tudtam félretenni a mai félig jogos, félig jogtalan szobafogság kimondását.
- Én pedig azt mondtam, hogy most – mondta cseppet sem parancsolóan, de azért eleget tettem a kérésének. Ness is kiment, de nem magyarázott tovább semmit, nyilván nekem csak annyi volt a dolgom, amennyit elmondott.

Hiába feküdtem le az ágyba, nem tudtam aludni, pedig egy fél óráig legalább álltam a zuhany alatt, hogy lemossam magamról a délután felszedett koszrengeteget. Csak forgolódtam, jártattam az agyamat. Vagy a holnapi nap miatt izgultam, hol dühöngtem volna anyáék miatt, hol Ness-en gondolkoztam. Nem hallottam odalentről semmiféle zajt, és unatkoztam is, így türelmetlen sóhajjal és felöltözve indultam meg a konyhába. Szomjasnak éreztem magam, de nem a vérre, bár már alig vártam, hogy menjünk hétvégén. Már nagyon kellett, valósággal gyengének éreztem magam. Bár a mai nap nem erre utalt… büszke voltam magamra, amiért győztem, és hálás voltam bácsikámnak is. Még sem voltam teljesen elégedett, mégis csak egy lánnyal kellett megküzdenem, és a legmeglepőbb, hogy ő maga is jó harcos. Hol tanulhatott meg így viaskodni?

- Miért nem alszol? – hallottam meg apám hangját a hátam mögül. Letettem a poharat a kezemből, de nem szálltam le a konyhapultról, továbbra is ott ültem.
- Nem tudok – válaszoltam nyugodtan. Valahogy már a mérgem elpárolgott, inkább csak bosszús voltam.
- Ugye tudod, hogy a mai napod még nincs elintézve? – kérdezte kimérten, mire bólintottam.
- Igen, tudom.
- Elárulod, hogy hol voltál? – kérdezte kíváncsian, de most nem vette elő az apai szigorát.
- Egyelőre még nem – ráztam meg fejemet. Ez igaz volt, el fogok mindent mondani, csak nem most.
- Mire vársz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Meg kell tudnom még néhány dolgot, de ígérem, hogy utána minden el fogok nektek mesélni.
- De beismered, nem volt szép, hogy próbáltál hazudni nekünk? – bólintottam, de folytatta. – E.J. tiszteletben tartjuk a magánéleted, és nem faggattunk addig, amíg úgy tudjuk, és úgy érezzük, hogy az nem veszélyes rád és a családra nézve.
- Tudom – mondtam bűntudatosan, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Ostoba dolog volt hazudnom, ezzel csak magam alatt vágtam a fát. Hisz anyáék sose faggattak ki semmi olyasmivel, ami nekem nem esett volna jól. Rám hagyták, hogy elmondom-e vagy sem, de előbb utóbb mindig kiadtam magamból.
- Nem beszéltél valami rendesen anyáddal – mondta ismét szigorú és morogva hangnemben. – Remélem büszke vagy magadra.
- Annak kéne lennem? – vakartam meg tarkómat.
- Anyádat nagyon megbántottad. Próbálok melletted állni, hogy igenis legyen ő türelmes, de ha folyton kiborítod, ne csodálkozz, hogy ő is ilyen! – elég paprikás hangulatba volt.
- Ő miért nem olyan, mint te? Sokkal jobban fogod fel a dolgokat, és veled csak akkor szoktam összeveszni, ha vele is! Ennek valami oka van, nem gondolod?
- Sokkal többet láttam már a világból, mint Bella. Volt időm rá, hogy meg tanuljak azonosulni bizonyos dolgokkal. Ilyen például a kamaszok viselkedése, az idő múlása, a korok változása. Anyád csak pár éve vámpír, nem telt el elég idő, hogy megszokja és tudjon alkalmazkodni! Neked más, ebbe az időbe születtél, téged nem hibáztathatlak. És valamilyen szinten az is a mi hibánk, hogy hagyunk téged így viselkedni, de remélem, hogy kinövöd ezt az állapotot, mert nem akarom, hogy anyád még egyszer majd megfulladva dőljön a vállamra!

Értetlenül néztem rá, mire magyarázni kezdett.
- Nagyon jól tudod, hogy a vámpírok nem tudnak sírni. Ez amolyan szenvedés is néhányunknak, főleg anyádnak. Ezzel kiadhatná a felgyülemlett feszültséget, de így csak feszeng.
Éreztem, hogy a bűntudat kezd lassan marni belülről, de nem akartam bocsánatot kérni tőle. Még nem!
- Kivételesen jogos a büntetésed – rántotta meg vállát.
- Tudnál tenni azért, hogy ne legyen – motyogtam az orrom alatt, mire apró mosoly kúszott arcára, de szemei komorak maradtak
- Megtehetném, de nem érdemelted ki.
- Kérjek bocsánatot anyától? – néztem rá fintorogva. Tudtam, hogy csak akkor fogok én is megkönnyebbülni, ha igenis bocsánatot kérek, de a büszkeségem nem hagyta, hiszen nem követtem el semmit!
- Nem azért, mert én, kérlek rá. Hanem mert te is akarod legbelül, anyádnak is jól esne, és ezzel tennél magadnak egy szívességet a büntetéseddel kapcsolatban – a végére már vigyorgott, mire leesett állal ültem fel.
- Te most megzsarolsz?
- Egyszerű alku! Kérj bocsánatot anyádtól, ami végül is mindenkinek jó, és teszek róla, hogy ne legyen büntetésed.
- Ez zsarolás!
- Ha nem, hát nem, te döntöd el, de mindezektől függetlenül meg is kérlek arra, hogy anyádtól kérj elnézést – már kiment volna, mikor elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánatot. Mosolyogva visszafordult, de megrázta fejét.
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned E.J.!
- De tartozom neked is – motyogtam lehajtott fejjel, majd óvatosan apámra pillantottam. Bólintott, szemeiben pedig megcsillant egy kis büszkeség, aminek hangot is adott.
- Örülök, hogy fejlődsz, és napról napra komolyodsz.
- Sosem fogok igazán felnőni – morogtam magam elé meredve.
- Rosszul gondolod! Egyszer majd igenis elmondhatod magadról.
- Honnan tudom majd, hogy igenis felnőttem? Hiszen igazából én már most is azt érzem, hogy az vagyok!
- Talán… majd egy esemény, ami segíteni fog. A reagálásod, a világ szemléleted akkor… Egyszer majdcsak beléd hasít a tudat, hogy igenis felnőttél. Persze az ember, esetünkben vámpír szinte minden nap tanul valami újat, de a világszemlélet hiába más mindenkinél, ott derül ki, hogy felnőtt-e már az ember.
- Akkor Emmett még nem nőtt fel ugye?
Apám felnevetett, majd hevesen bólogatni kezdett.
- Óh igen, azt hiszem Emmett a kivétel! Sosem fog igazán felnőni, de a komolyság benne is meg van, ha kell, és akkor látni lehet benne, ami egy felnőtt és érett emberben van.
- Értem – motyogtam, ő pedig magamra hagyott a gondolataimmal.

Reméltem, hogy anyám nem ment el valahova. Hál istennek meg is találtam – egyedül szerencsére - a nappaliba, éppen törölgette a nem létező port. Mi mást csinálna? Fel nem foghatom, hogy bírta majdnem minden héten megcsinálni ember korában.
- Sajnálom – motyogtam lehajtott fejjel, és beharaptam alsó ajkamat, majd félve felnéztem. Anyám megpördült tengelye körül és meghatódva nézett rám.
- Nem haragszok rád kicsim! Sose tudnék.
- Ettől függetlenül akkor is sajnálom – rántottam meg vállamat, mire elkuncogta magát és elém lépett.
- Nem hibáztatlak. Kamasz vagy.
- Tudom – nem tudtam megállni vigyorgás nélkül.
- Én nem ilyen voltam, ezt akár apádtól is örökölhetted. De te teljesen más korban nőttél fel, mint mi. Te hatalmas családban nőttél fel, bármit megkaphattál…
- Mindent megkaptam az élettől – vágtam közbe, mire elmosolyodta magát. – Csak néha úgy érzem, mintha megfulladnék. Mintha valami ki akarna törni belőlem, és nem tudom… kontrolálni.
- Félsz ettől? – simogatta meg aggodalmasan arcomat.
- Tartok tőle – bólintottam, mire megölelt.
- Próbálok veled türelmes lenni, tudom, hogy ez csak egy átmeneti korszakod.
- Köszönöm – szorítottam meg egy pillanatra, majd kérdőn rá néztem. – Elmehetek vadászni?
- Jó trükk volt, de a szobafogságod érvénybe marad egy ideig – elfancsalodtam erre a mondatra, amit észrevett. Bűntudatot láttam a szemében, de nem vonta vissza a szavát. És nem is fogja, ha csak apa nem tesz érte. Reméltem, hogy megteszi. – Hétvégén megyünk vadászni az egész család!
- Fantastic – morogtam, mire elkuncogta magát.
- Menj, pihenj egy kicsit.
- Áh, minek? Már péntek lesz, van – pillantottam a fali órára, ami hajnali hármat mutatott. – hál istennek már, ma este mehetünk vadászni! – persze előtte útba ejtem az erdőt, hogy beszélhessek Hayley-vel.


folyt. köv. Bocsi a fejezet rövidségéért, de nem volt túl sok kedvem írni, mivel egyetlen egy ember szavazott az oldalon levő kérdésekre, és a kritikák is elég kevesek, ilyen 1-2 amiért nagyon hálás vagyok annak a pár embernek, de azért elég rosszul esik, de sebaj, legalább tudom, hogy csak magamnak írok :) a kövit majd csak akkor hozom ha készen leszek vele, de szerintem majd csak hétvégén lesz fent :)

16. fejezet

Tátott szájjal bámultam rá, míg arcán lassan gonosz mosoly kerekedett.

- Is? – csak később figyeltem fel erre az igen fontos szóra. – Ezek szerint… te is…?
- Majdnem, de ez nem fontos. Most te vagy a téma – hadarta félre nézve.
- Miért kellett volna tegnap bejelentenem? Azt hittem ember vagy – csaptam be a szekrényem ajtaját.
- Én is, amíg beléd nem ütköztem – különös nekem nem tűnt fel, hogy ő másabb lenne, mint a többi ember. – Egyből tudtam.
- Legalább most már tudom az okát, miért hívhatlak téged Ms. Morci kisasszonynak – morogtam az orrom alatt bosszúsan.
- Bocs a tegnapiért – húzta el száját, majd szemeit lassan rám emelte. – Nem voltam jó passzban, és miután rájöttem, hogy mi vagy ez csak tetézte.
- Nem én választottam ezt, elhiheted – sziszegtem neki indulatosan. Nagyon nem voltam az a hirtelen haragú típus, de ez a lány… Mintha, én lennék a hibás, azért, ami vagyok!
- Tényleg nem a te hibád – fonta össze karjait mellkasa előtt.
- Akkor meg…? – kiborított ez a nőszemély. Nem tudtam kiigazodni a viselkedésén.
- Ezt nem te okoztad, de én gyűlölöm a fajtádat – közelebb lépett és dühös hangom köpte arcomba a szavakat.
- De hisz te is… - motyogtam kikerekedett szemekkel.
- Más vagyok, mint te – szemei haragosan felizzottak, majd pislogott néhányat. – Senkihez nem hasonlítok – halkította le hangját.
- Abban én is biztos vagyok – morogtam ellenségesen, mire hátrébb lépett és úgy meredt rám.
- A családod… - hangja elcsuklott, én pedig döbbentem hajtottam le fejemet. Mindent tud.
Hayley tisztába van mindennel… Egyből haza kellett volna mennem, hogy figyelmeztessem a családomat, még se tettem. És ezzel talán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Maradtam. Vele. Vele, aki mindent tönkre tehet. Aki, leleplezhet mindnyájunkat. Még sem rohantam haza, ahogy tennem kellett volna. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem fogja felfedni mik, vagyunk. Hisz azzal saját magának is bajt okozna. Ha nem is teljesen vámpír – és a hallottak alapján nem is félig vámpír – akkor sem lenne tanácsos. Legalább is titkon ebben reménykedtem. Nem akartam innen elmenni, főleg mivel most jöttünk. Nem fogok idő előtt elbúcsúzni a barátaimtól, nagyapától egy jelentéktelen kislány miatt.

- Nem tudom, hogy ki vagy és mit akarsz, de ha ártani mersz a családomnak, akkor…
- Nem fogom elárulni senkinek, hogy mik vagytok – vágott szavamba. – Nem érdekel. Túlságosan irtózom a fajtátoktól, mintsem ártsak nektek.
- A viselkedéseden ettől függetlenül változtathatnál. Ha nehéz is volt az életed, ne haragudj az egész világra – mondtam megenyhülve.
- Nem tudsz te semmit, nincs is jogod ítélkezni felettem – emelte fel hangját, mire a mellettünk elhaladók ránk kapták fejüket.
- Ha a figyelem középpontjába akarsz kerülni, akkor nagyon jó úton haladsz – morogtam neki és elkaptam tekintetemet a minket bámulókról.
Úgy tűnik durvább lehettem vele a kelleténél, mert hirtelen sarkon fordult és el akart menni. Megpróbáltam elkapni a kezét, de elrántotta miközben azt mondta, hogy hagyjam békén. Megértettem a megbántottságát, valamilyen szinten tényleg bunkó voltam vele, nem mintha az ő modora makulátlan lett volna.

- Na, végre, hogy meg vagy! – fogta meg karomat Emma és arra nézett, amerre én. – Mi történt? Miattam ment el….?
- Nem. Kicsit bunkó voltam vele – rántottam meg vállam, de persze nem tudtam elrejteni, hogy bűntudatom van emiatt. Ha ő meg teszi rendben van, de engem mindig is arra neveltek, hogy egy lánnyal tisztelettel kell bánni, még akkor is, ha nem mindig érdemli meg by Emmett.
- És miért voltál vele bunkó? – kérdezte mulatva rajtam. Ha nem mardosott volna ennyire a bűntudat, akkor még én is nevettem volna magamon, hogy az én százötven éves tisztelettudó, makulátlan, udvarias apám mellett így tudtam beszélni egy nővel.
- Olyanokat mondott, amire kicsit kiakadtam – néztem rá, és megrándult szám.
- Ha te valakivel goromba vagy, annak van oka, úgyhogy biztos megérdemelte.
- Félek nem – motyogtam magam elé, majd sóhajtottam, és hagytam, hogy Em elrángasson az utolsó órára.

Utáltam a fizikát, de nem lóghattam el. Alice amúgy is látná… jobb, ha megpróbálom túlélni, aztán hazamehetek végre és az egész napot kitörölhetem a fejemből. Nem tudtam még egy napot várni, hogy elmehessek vadászni, muszáj volt ma mennem. A lánnyal való szóváltásom csak még jobban felhozta bennem az ösztönöket. Szomjas voltam, és úgy éreztem magam, mint egy időzített bomba. Egy apró dologra is kifordulhatok önmagamból és rettegtem, hogy valami hülyeséget csinálok.
Órán ismét nem figyeltem semmire, magam elé meredve próbáltam átgondolni a lehetőségeimet. Szerettem volna rosszul létre hivatkozva kiszaladni a teremből, hogy megkeressem Őt és megtegyek mindent, hogy ne járjon el a szája, hogy bebiztosítsam magam és kifaggassam ki is ő. Hittem neki, hogy nem olyan buta, hogy saját magát is leleplezze, ugyanakkor, ha még a családomnak se tűnt fel, hogy nem ember, akkor a halandóknak se fog. A legokosabb dolog az lett volna, ha már régen hazafelé tartanék – futva persze – és mindent elmondanék a családomnak. De önző voltam, és tudtam, hogy akkor csapot-papot itt hagyva költöznénk el és én ezt nem akartam. Ness se szeretne elmenni, végre Jacob is jobban érzi magát, hiszen a fajtája közt lehet. Rose nénikém szintén húzná a száját, hogy már megint megyünk, épp ezért döntöttem jól, hogy a seggemen maradtam és nem szaladtam haza.

-Neked meg mi bajod van? – csattant fel mellettem Scott halkan, mikor látta, hogy kezem ökölbe szorul.
-Semmi – morogtam vissza és a pad alá rejtettem remegő ujjaimat.
- Úgy nézel ki, mint akit szétvet az ideg. Vagy mint akinek elvonási tünetei vannak – vigyorogta, mire nyeltem egyet. Igaza van, túlságosan elhúztam a vadászatot, bár ő másra értette.

A torkom egyre erősebben kapart, és már a lélegzés is egyre nehezebben ment. Mintha csak csalogatni akarnának, erősebben kezdtem érezni a vér szagát a teremben. Arcomba temettem kezeimet, miközben próbáltam összeszedni magam.
Észre se vettem, hogy mennyire eltelt az idő és csak akkor ébredtem fel a merengésemből, mikor Scott megbökött, hogy most már felkelhetnék. Végre kicsengettek, az emberek pedig szinte egymást eltaposva tolongtak ki az ajtón. Mélyet sóhajtottam figyelve rá, hogy semiképp se a vér szagát érezzem meg. Még a szokásos, tetetett lassúságomat is vontatott mozdulatokkal tettem meg. A cuccaimat lustasággal pakoltam el, de Scottt-ék nem szóltak érte, amiért hálás voltam. Most nem voltam abban az állapotban, hogy legyen türelmem hozzájuk, amit látszólag meg is értettek bármiféle szólás nélkül.

Kifelé menet hallgattam Scott és Emma vidám beszélgetését, de nem róttak meg, amiért én nem szóltam a témához. A parkolóba megtorpantam Scott kocsija mellett, mikor megláttam a lányt, amint engem néz, és a közeli erdő felé int. A szeme kifejezéstelen volt, én pedig döntésképtelen. A legokosabb dolog az lett volna, ha hagyom, Scott hazavigyen, aztán minden elmondjak a családomnak, hogy aztán… döntsenek – valószínűleg az én rovásomra – mi legyen a következő lépés. Vagy… most elmegyek vele, megtudok róla néhány dolgot, ezzel nagyon sok kérdést okoznék Scott-éknak, de legalább már pontos információkkal tudnék szolgálni a családomnak. Scottnak megmagyarázom majd, de ezt is eltudom kerülni, ha most beülök a kocsiba.

-E.J. indulhatunk? – kérdezte az említett, mire zavarodottan néztem rá. Már a kocsiban ült, Emma pedig hátul kuporodott, várva az indulást. A mérleg akkor dőlt el az egyik válaszra, mikor Hayley elmosolyodta magát, de nem azzal a kedvességgel, hanem vérfagyasztóan, majd elindult az erdő felé. Nem tartott tőle, hogy bárki is felfigyel rá, mert egyrészt, ahogy Amber mondta egy szürke egér a suliban, az embereknek nem számít, hogy mit csinál, másrészt most mindenkinek fontosabb volt, hogy mihamarabb hazaérjen.

- Beszéltem Jasperrel, ő jön majd értem, nem sokára itt lesz – hazudtam nekik, hatalmas bűntudattal.
- Biztos? – Emma kétségbe vonta a szavamat, amit meg is értettem. Nem voltam a hazugságok nagy mestere, és ez tényleg egy gyenge kifogás volt.
- Menjetek csak, holnap találkozunk – mosolyogtam rájuk hamisan, hisz csak akkor láthatom őket újra, ha itt maradunk.
- Na, jó majd csörögj – biccentett felém Scott, majd Hayley kocsijára sandított. Sejthetett valami nem igazságot, de nem firtatta. Legalább is ebben a pillanatban nem. Holnap viszont kegyetlenül számon fog kérni, én pedig ismét hazudni fogok neki, vagyis így gondoltam. Ez lett volna az ésszerű. Nem mondhattam el nekik mindent. Tudták, hogy fura vagyok és nem vagyok átlagos, de sose érdekelte őket. A családomat is imádták, aminek nagyon örültem.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy messze vannak az erdőre pillantottam, majd bosszús sóhaj után – hogy hazudnom kellett a legjobb barátaimnak – elindultam felé. Nem tudtam, hogy mit akar, de én akkor is ki fogom kérdezni. Legyenek jó válaszaim majd a családom kérdésözönére.

Mikor már jóval bentebb voltam az erdőbe, visszanéztem a sulira, ami alig látszott a sűrű növényzettől. Ostoba is voltam, hisz fogalmam sem volt róla, hogy ez a lány még is kicsoda… és ha meg akar ölni? Nem tudom, hogy mennyire erős, de lehet, hogy simán legyőz. Tettem még pár lépést, majd megálltam. Éreztem egy erősebb szellőt elsuhanni a bal oldalamon. Tudtam, hogy nem egy forksi szél, csak is a lány lehet. Meg is láttam egy fának dőlve pár méterre tőlem. Szemével lassan rám nézett, és ajkai megrándultak.

- Sajnálom a mait. Szemét voltam veled – szólalt meg halkan és bűntudatosan.
- Durva voltam veled, pedig nem feltétlenül érdemelted meg szóval én is sajnálom – mondtam neki kimérten.
- Szóval mindketten kisajnálkoztuk magunkat – kuncogott fel humor nélkül.
- Lenne pár kérdésem hozzád – mindenféle kertelés nélkül a közepébe vágtam.
- Ugye tudod, hogy nem fogok csak úgy mindenre válaszolni? – eddig karba font kezeit, most combjai mellé szorította és kezeit ökölbe szorította.
- Azt reméltem, hogy még is – talán ösztönből, talán más miatt, de az egyik lábammal hátrébb léptem.
- Alábecsülsz Cullen – sziszegte újra ellenségesen, míg én elmosolyodtam magam.
- Csak egy lány vagy, aki még válaszokat se tud adni normálisan, miért kellene pont tőled félnem? – nem tudtam honnan merítettem hirtelen ezt a fene nagy bátorságomat, de tetszett.
- Nagyon hülye vagy, hogy ennyire csak a gyenge kislányt látod benned – vigyorogta pimaszan és beképzelten.
- Mi mást kéne látnom? – vágtam vissza szemtelenül. Láttam rajta, hogy alig bírja már visszafogni magát, és hogy legszívesebben letépné a fejemet. Nehogy azt higgye, hogy mindent megtehet.

El is értem, hogy elpattanjon nála a húr, mert nekem ugrott. Bár számítottam a kitörésére, mégis meglepetésként ért és ledöntött a lábamról. Vállaimnál fogva lenyomott a földre és ráült hasamra. Arcom döbbentségről árulkodott, ami megmosolyogtatta. Vészesen közel hajolt hozzám, majd számra lehelte kihívását.
-A válaszokat ki kell érdemelni, és te még nem adtál okot, hogy megadjam neked ezeket! – hűvös lélegzete csiklandozott, és nyeltem egyet. Még egy lány se került ennyire közel hozzám, eszméletlen késztetést éreztem, hogy felszínre engedjem elrejtett tini vágyaimat. De talán még ennél is nagyobb volt a bizonyítási vágyam. Karjánál fogva megragadtam és felállítottam, majd én is felpattantam szinte levegőt kapkodva.

- Nem fogok veled verekedni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Rájöttem, hogy csak ezt akarhatja. Nagyon bolond lány!
- Csak nem gyenge vagy? – vigyorogta, majd támadó állásba helyezkedett.
- Csupán engem arra neveltek, hogy sose bántsak egy nőt fizikailag, és én magam is elítélem, ha egy férfi bántalmaz egy nála gyengébbet – magyaráztam neki hasztalanul.
- Nem vagyok nálad gyengébb! – harciaskodott, majd folytatta. – És most ne a nőt lásd bennem, hanem az ellenséget!
- Nem fogok veled verekedni – mondtam újra, de nagyon ki akarta magának harcolni, hogy verekedjek vele, mert újra nekem támadt.

Szerencsére most jobban fel voltam rá készülve és odébb ugrottam. Nagy hálát adtam most, hogy Jasper megtanított nekem pár dolgot titokban. Ha a család többi tagja – főleg a szüleim – megtudták volna nyilván mind a ketten nagy lecseszésbe részesültünk volna. De nagybátyámnak volt annyi esze, hogy tudja bármikor szükségem lehet rá és milyen igaza volt. Ha most nem használtam volna az általa megtanított fogásokat, biztos, hogy alul maradtam volna vele szembe. Azt pedig – bármennyire is nehéz volt –nem hagyhattam, hogy legyőzzön. Ciki lett volna kikapni egy lány ellen, és végül is ő mennyire lehet kitanítva? Nagyon alábecsültem őt, de mindenki más is ezt tette volna. Csak egy lány, mit várhatok tőle? Nem tudtam, hogy hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban. Nem akartam bántani, épp ezért visszafogtam magam annyira, amennyire kellett. Még sem bánthattam egy nálam gyengébbet! Még is kiharcolta magának, hogy igenis megméretessem vele magam. És mindezek mellett, legalább válaszol a kérdéseimre. Nagyon remélem, hogy betartja az adott szavát és ha legyőzöm, akkor elmond mindent!

Gondolataimba merülve kerültem őt mindig ki, és be kellett vallanom, hogy félvér létére, nagyon erős és ügyes volt. Pedig nem úgy tűnt, mint aki logikával gondolkozott volna, hanem inkább a nyers erőre hagyatkozott. Ez nagy hiba volt részéről, mert én a fejemmel csináltam mindent. Logika vs. erő. Emmett ellen kétségkívül nyertem volna, de Hayley más volt. Mintha mind a kettőt űzte volna egyszerre.

Újból kitértem az egyik csapása elől, de mégsem menekülhettem mindig, így soha az életbe nem fogom legyőzni, de talán ez még az előnyömre is válhatott. Ha kifárad, akkor már könnyebb lesz ellene küzdenem.
- Ne menekülj, hanem harcolj, te gyáva! – kiáltotta magából kikelve, úgy tűnt felbosszantottam. Mulatatott a dühe, én nagyon jól éreztem magam, ettől függetlenül eleget tettem a kérésének.

Egy ugrással a háta mögé kerültem, és hátra fogtam mindkét karját.
- Meg vagy – suttogtam nyakába, mire megdermedt. Csak most éreztem hihetetlenül jó illatát. Ínycsiklandozó volt a méz és vanília illat, ami belőle áradt. Eddig sose tűnt fel, de a bódító illata most teljesen bejárta elmémet. Buta voltam és hagytam, hogy egy pillanatra átengedjem magamnak az élvezetet, és hadd vesszek el ebben az eszenciában.

Megérezhette, hogy karom nem fogják olyan erősen, mint eddig, mert kiszabadította magát és csak pár méterre állt velem szembe.
-Csak ennyit tudsz? – kérdezte pökhendien, mire elmosolyodtam magam. Nem tudtam, hogy miért akar mindenáron felbosszantani, de hálát adtam az égnek, amiért nagyon nyugodt természet voltam.

Talán büszkeségből, talán vágyból – hogy megint érezhessem az illatát – támadásba lendültem. Most sokkal keményebben harcoltunk, nem egyszer kerültem én földre, de ő is kapott eleget, még ha nehezen is bántottam. Bár győzködtem magam, hogy ez nem olyan, mintha igazán bántanám és a lehető legkíméletesebb voltam vele. Esetleg véletlenül, vagy még sem de az oldalamba térdelt, ami eléggé kellemetlen volt. Fel is szisszentem, de nagyon határozott volt. Nagyon el akarta érni, hogy a földre teperjem. Meglepő módon egyre ingerültebbé váltam, ahogy a türelmem fogyott. Talán már a józanész határát is átléptem, pedig nagyon próbáltam visszafogni magamban a vámpírt. Úgy tűnt, hogy mind a két részem el akarta hagyni a kedvességet és a vissza fogottságot egy lánnyal szembe, mert egy pillanatra átengedtem magamnak az ösztönöknek. Túl nehéz volt már küzdenem azért, hogy ne bántsam, és már csak azt vettem észre, hogy nem is vele harcolok szinte, hanem saját magammal. Egyszer és mindenkorra le akartam ezt zárni és imádkoztam, hogy ne essen baja túlságosan.
Sokkal erősebb lettem, amit észre is vett, de nem hátrált meg.

- Végre elengedted az ösztöneidet, ezt vártam – mondta, mire elpattant a húr.
Nem vártam meg, amíg esetlegesen felkészülne a még erősebb támadásomra. Elé kerültem és vállánál fogva az egyik fához nyomtam, úgy, hogy mozdulni se tudjon. Ki tudott volna szabadulni kezeim fogságából, így közelebb lépve egész testemmel a fához passzíroztam. Mindketten ziháltunk, a mellkasunk nem normális ütemben emelkedett, és fülemet szinte már irritálóan zavarta a szíve gyors dobogása. Ökle el akart találni, így csuklójánál fogva mindkét kezét a feje fölé szorítottam a fa törzséhez. Zöld szemei először haragról, majd döbbenetről árulkodtak. Míg az ő szemszíne nem változott biztos voltam benne, hogy az enyém már koromfekete. Minden porcikánk összeért, mellkasunk összenyomódott, arcomon éreztem édes leheletét. Ajkainkat csak egy kicsi választotta el, és hirtelen egész más vágyak törtek a felszínre. Meg akartam kóstolni a duzzadó rózsaszín ajkakat. Az ő szemei is eltévedtek az enyémekről, és ugyanúgy az enyémet kezdte fixírozni. Ugyanarra gondol, amire én? Engedni akartam a kísértésnek a kíváncsiságnak – hogy vajon milyen lehet a csókja – de nem tehettem. Megköszörültem a torkom, és elléptem tőle.

-Győztem – mondtam halkan, és nyeltem egyet. Csak most néztem végig igazán rajta. Hihetetlennek tartottam, hogy eddig nem vettem észre, hogy mennyire széplány. Vörös haja szabálytalan hullámokba verte a vállát és a lapockáját, szögletes arca fehér és márványszerűen sima és csodaszép. Zöld szemei mélyek voltak, ami eddig még sose keltette fel a figyelmemet, most viszont, úgy csillogtak, mint a smaragd, amit én akár az örökkévalóságig el tudtam volna bámulni. Alacsony termete nem csúfította alakját, sőt csak tetézte vékony alkatát.
- Győztél – ismételte meg, amit mondtam, de a hangjában bosszúság uralkodott és karjait is összefonta durcásan. Nem tudtam elrejteni vigyoromat, de hogy valamelyest javítsak a vesztettség helyzetén, dicsérni kezdtem.
- Nehezen. Nagyon jól küzdesz, hol tanultál így meg harcolni? – igazi kíváncsiság volt bennem, és csak ekkor jöttem rá, hogy milyen ára is volt annak, hogy ő vesztett. Minden kérdésemre habozás nélkül válaszolnia kell.
Ígéretét nem tartotta be, vékony ajkait összeszorította és félre nézett.
-Női trükk, tudhattam volna, hogy nem tartod be a szavad – morogtam csalódottan és félig mérgesen. Elakartam fordulni, hogy elmenjek a közeléből, de hangja megállított.
- Betartom, nem vagyok hazug! – keményen csattant rajtam a stílusa, mire felhúzott szemöldökkel visszafordultam. – A kérdéseidre válaszolni fogok, de nem ma – magyarázta.
- Miért? – kérdeztem felháborodva, és egyben izgatottan.
- Mert már este van – válaszolta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és némiképp igaza is volt. Döbbenten meredtem az égre, ami már besötétült és esős felhők vonultak lassan föl. – Gondolom neked is haza kell menned és nekem se ártana.
Ez ismét felvetett bennem egy kérdést, neki hol van az-az otthon, de aztán leütöttem magam a hülyeségem miatt. Nyilván neki is van családja, vagy ilyesmi.
- De… holnap…? – valósággal kétségbeestem, mi van ha holnap eltűnik engem pedig itt hagy összezavarodottan.
- Holnap beszélünk, délután, ugyanitt – válaszolta hadarva, majd elsétált a táskájáig és rám nézett. – Nem sokára találkozunk – nem tudom mi történt vele, talán beüthette a fejét, de eddig nem felmutatott kedves mosolyt villantott.

El kellett ismernem, hogy sokkal jobban áll neki, mint a morcos, mindenkit kinyírok nézés. Felajánlottam volna neki, hogy hazakísérem, nekem már mindegy, így is úgy is kinyírnak otthon, de nyilván visszautasított volna. Igaza volt, ezzel még meg kell várnom a holnapot. Megvártam, amíg elmegy, majd sóhajtva felkaptam én is a táskámat és rohanásba kezdtem az erdő mélyén. A sötét nem volt hátrányomra. Nem akartam gyorsan menni, pár perccel később ér el a végzetem, akkor mi van? Mégis valahogy a lábam egyre gyorsabban vitt, és még át se tudtam gondolni, hogy mit találjak ki, hol voltam. Ha csak Alice nem látott valamit…

Megálltam a ház előtt egy apró lassítás után, majd besétáltam a házba. Jól sejtettem a család ott ült a nappaliba, egytől egyig kivéve Carlisle. Már néhány napja nem is találkoztam vele, azt hiszem, meglátogatom valamikor. És Charlie-t se ártana, régen láttam, szüksége van rám. Elmormoltam egy halk sziasztok-ot, mire anya felkapta a fejét és felpattant apa öléből. Nem kertelt csúnya pillantását vetett rám, majd indulatosan hadarni kezdett.
- Hol voltál E.J.? És hogy nézel ki? Mint egy ágról szakadt… legalább ideszóltál volna! E.J. válaszolj!
- Ha szóhoz hagysz jutni, elmondom – morogtam halkan, de apám felszisszent a hangnememre.
- Hallgatjuk a magyarázatod – mondta szúrós pillantással. Apám engedékenyebb volt velem kapcsolatba, egyetlen egy témában volt a lehető legszigorúbb. Anyát tiszteljem és szeressen!
- Scottnál voltam, pókereztünk – a hazugságot abban a pillanatban találtam ki, és hihető is lehetett volna, hiszen csináltunk már ilyet. – De a szülei hamar hazaértek és összekaptak, így megmondtam neki, hogy ne hozzon haza, hanem inkább maradjon.
- Ezt be buktad fiam, Scott egy órája telefonált, hogy hazaértél-e már – morogta anya, mire lemondóan sóhajtottam. Nagyszerű.
- A hazugságod miatt szobafogságot kapsz – állt fel apám érzelemmentes arccal. Már folytatta volna, de kiakadva vágtam szavába.
- Ezt nem teheted! – mérges voltam, bár megértettem és jogos volt a szobafogságom, de ha most bezár, akkor holnap nem tudok beszélni Hayley-vel, arra pedig szükségem volt, hogy ne őrüljek meg teljesen a tudatlanságtól! Tényleg, Hayley… el kéne mondanom, vagy inkább nem?
- De igenis megtehetem! – vált dühössé apám, mire elfordítottam fejemet, nehogy valami csúnyán mondjak.
- Még is meddig? – sziszegtem mérgesen.
- Ameddig fel nem függesztjük – fonta össze karjait anya és apa mellé állt.
Mielőtt valami nagy bántást a képébe mondtam volna, inkább felrohantam a szobámba. Iszonyatosan dühös voltam rájuk, de magamra is egyben. Most még is mit csináljak?

15. Fejezet

Hosszú hullámos haja volt, majdnem olyan színű, mint a nővéremé, csak neki tényleg vörös haja volt, míg tesómnak bronzvörös. Szép, enyhén szív alakú arca volt, de hiába volt külsőleg bájos, amikor smaragd zöld szemei villámokat szórtak felém. Valamilyen szinten jogos volt, de még sem éreztem magam teljes mértékben hibásnak. Ha ő annyira figyelt volna, biztos kikerül. Vagy lehet, túl gyors voltam? Még így is – hogy pár lépcsőfokkal fentebb volt, mint én – meg tudtam állapítani, hogy alacsony volt, korához képest legalább is biztosan. Nem lehetett túl fiatal látszott rajta, de biztosan nem töltötte be még a tizenkilencet sem.

Nem értettem hatalmas ellenszenvét, nem éppen ezt a fajta, viselkedést szoktam kiváltani az emberekből. Úgy tűnik rá nagyon nem hatott a lényem által kiváltott kábulat.

- Sajnálom én sem figyeltem, de te sem – szólaltam meg újra, most már nem valami vidáman. Dühített a lány modora.
- Jó, felejtsük el rendben? – hadarta legyintve és már fordult volna el, de megtorpant mikor látta megrökönyödött tekintetemet. – Igazad van, sajnálom, nekem is figyelnem kellett volna, csak éppen siettem – sóhajtott.
- És már nem? – vágtam vissza hasonló stílusban, mint ő.
- Hogy lehetsz ilyen pimasz? – arcáról lehullott a pár másodpercig felvillanó bűnbánat, és ismét visszatért a mogorva magatartásához.
- Szóval már neked nem tetszik, ha ugyanúgy beszélnek veled, mint te mással – mondtam, majd szemtelen vigyor kerekedett arcomon. A barátaimon, és a családomon kívül nem igazán szoktam megmutatni ezt az arcátlan viselkedés stílust, ahogy apám mondaná. Nem illett az imi dzsemhez, és persze enyhe szégyent hoztam volna a „nevelő szüleimre”.

Láttam, hogy vissza akar vágni valamit, de pökhendien felhúzta orrát és tovább ment a lépcsőn. Akaratlanul is, de nevetni kezdtem. Hangos kacagásom végig kísért apám autójához is. Mindenki már türelmetlenül várt, sajnáltam őket, de ki nem maradtam volna egy ilyen szórakoztató szóváltásból.

- Remélem kimulattad magad – szólalt meg apám, majd beült a kocsiba.
- Miről beszél? – nézett rám Jasper mosolyogva.
- Hosszú – kacagtam, mire kaptam anyámtól egy megrovó pillantást.
- Ez veszélyes volt E.J! – a visszapillantó tükörbe pontosan láttam Apa csúnya nézését.
- Nem történt semmi – rántottam meg vállam, de jókedvemet nem tudta elvenni.
- De történhetett volna – fordult felém Anya, aggódó pillantással.
- És láttam volna – trillázta Alice önelégülten mellettem.
- Rohadtul idegesítő, hogy engem látsz, Ness-t pedig nem. Miért van ez? Ez nem igazság! – morogtam gyerekes duzzogással.
- Nincs magyarázat rá – mondta apám immár mosolyogva. – Pedig azt hittem már megszoktad, hogy Alice látja a te jövődet.
- Szuper – motyogtam orrom alatt, és az elsuhanó tájat kezdtem kémlelni. Lehet, el kéne menni vadászni, vagy hagyjam hétvégére?
- Hétvégén együtt megyünk vadászni – hallottam meg Alice öntelt hangját a fülem mellett. – Szinte az egész család, láttam!
- Nem mondod minimanó?! – rötyögtem, mire Jasper is nevetni kezdett.
- Egyszer megfojtalak! – pufogta és kezeit karba fonta.
- Oké – bólintottam, majd látva szemeit, folytattam. – Eléred a nyakam?
Apa és Jasper hangosan felnevettek a kérdésemen, bár jól tudták, hogy mindketten nagyon megjárhatják, ha szórakoznak Alice-en.
- Edward a fiad egyre pimaszabb velem!
- Tanul a gyerek – kuncogta Apa. Gondolatban egy pacsit adtam neki, de csak Anya jutalmazta meg egy öklössel a karjába. Azt hiszem nem is kétséges, miért jobb a kapcsolatom Apával. Jobban megért engem, azt hiszem. Legalább is, próbál. Nincs kibékülve a dologgal, hogy az én fejem is tabu számára. Eleinte ebből sok kisebb vita alakult ki, hogy akkor mégis, honnan fogja tudni, ha baj van velem vagy ilyesmi, de azt hiszem a Sors megkegyelmezett neki, mikor Scott-tal ennyire jóba lettem és az ő szemén keresztül tud figyelni. Alapjába véve nem zavart, hogy aggódtak értem, nyilván túlzásba vitték, de nem volt szükség rá, hogy ezt folyton meg is mondjam nekik, ők maguk is tudták. Túl nyugodt természet vagyok ahhoz, hogy ilyen semmiségen felkapjam a vizet. Hálát adtam az égnek, hogy örököltem apám tulajdonságait. Persze, némiképp megmutatkozik bennem jó anyám makacssága is. Na, meg a neveletlenség, de azt hiszem erről nagyrészt Emmett tehet, arról meg Rosalie, hogy Ness el lett kényeztetve. Legalább is, én így gondolom sokszor. A sok hiszti, amit gyakran leművel egy kis dolog miatt. És a hülye blöki még ezt szereti is. Néha már nevetségesnek tartottam, de nem foglalkoztatott a dolog. Az ő kapcsolatuk, én nem fogok beleszólni.

Pontosan ezért a hozzáállásomért szokott engem hol keresni nővérem, hol kerülni. Nem minden témában adtam neki tanácsot, de ha baja volt általában kisírhatta magát a vállamon. Ha másra nem is, erre legyek jó.

-E.J. megjöttünk! – szólt hozzám Anya hátrafordulva. Pislogtam néhányat, mikor tényleg megláttam, hogy már itthon is vagyunk. Persze, apa vezetési stílusa mellett ez nem meglepő.
- Készítsek neked valami ennivalót? – kérdezte Emmett halálosan komoly arckifejezéssel mikor beléptem a nappaliba. Azt hiszem arcom mindent elárult, mert ablakokat rengetően hahotázni kezdett. – Csak poénkodtam Edward Junior!
- Még mindig csak E.J. és még mindig azt hittem, hogy a blökiről lettem elnevezve – néztem szúrósan az említett alanyra, aki a kanapén terpeszkedett nővéremmel az ölében.
- Emmett csak viccelt – nézett rosszallóan bácsikámra, majd gyengéd pillantást vetett rám. – Edward Jacob a neved és nem Edward Junior, bár megfontolandó – harapta be száját, mire ijedten néztem rá. – Tényleg egy mini Edward áll előttem.
- Kösz, Anya, én is imádlak – morogtam, ő pedig elnevette magát.
- Ezt nem a magasságodra értettem, csak hát… attól függetlenül, hogy te is tizenhét vagy, látszik, hogy Edward az apád – rántotta meg vállát, majd szégyenlősen lepillantott.
- Nem telik el nap, hogy ne közölnétek velem, én vagyok a család legkisebb gyökere – húztam el számat.
- A gyökér túlzás – karolta át apa, anyámat. – Nem így szoktátok becézni egymást az iskolában?
- Alkalmanként – vallottam be és zavarba jöttem. A szüleim nem voltak nagyon kibékülve azzal, hogy a suliban felvettem pár… trágár szót. Na, nem mintha Emmett-től nem tudna tanulni az ember, de a korombéliektől még is csak másabb.
- Menj, írd meg a leckédet és összeütök neked valamit vacsorára – adott puszit homlokomra anya. Nem szerettem, amikor túlságosan kimutatja a szeretetét, élje ki magát apával.
- Most jöttem haza a több órás iskolából, pihennem kell – irányt vettem a lépcső felé, de még hallottam apa rossz ízű megjegyzését.
- Mikor fogsz leállni ezzel a kibúvóval? Bár tudsz aludni, de nem szoktál elfáradni. Rossz trükköt használsz Kölyök! És ha hétvégén menni akarsz szórakozni, akkor a tanuláshoz is legyen erőd!

Nem akartam, mint egy ötéves nyelvet nyújtani apámnak, bár ahhoz volt kedvem. A saját lelkiállapotom érdekében inkább nem tettem meg. A lépcső menet szembe találkoztam Rose nénikémmel, aki szintén hatalmas puszival köszönt. Mikor akadnak már le erről? Lehet, hogy csak tizenhétnek nézek ki, de valójában már ötven leszek pár hónap múlva!

Felérve a szobámba nagyot sóhajtottam, majd becsapva ajtómat a hatalmas és kényelmes francia ágyra dőltem. Tényleg nem lehettem fáradt, még is úgy éreztem, hogy mentálisan leszívott az iskola. Az iskoláról eszembe jutottak hirtelen Emmá-ék. Mi van, ha két év múlva el kell költöznünk? Akkor már én is lefogok érettségizni, és nyilván nem maradunk itt. Akkor el kell őket engednem. A több száz év alatt már igazán hozzá fogok szokni, és több ezer baráttal büszkélkedhetek majd, még is nehezemre esett arra gondolnom, hogy egyszer Scott is egy lesz közülük. Scott és Emma voltak a legjobb barátaim, nem tudom, hogy képes leszek-e megszakítani a kapcsolatot velük.

Ness-nek ez könnyű, ő nem szokott barátkozni, hiszen csak Jake-el van mindig, vagy most, hogy visszajöttünk a többi rezervátumbélivel. De én ritkán járok le oda, és emberbarátokra tettem szert mindig is. Bár még sose engedtem senkit olyan közel magamhoz, mint őket, épp ezért lesz fájó a búcsú. Azt hiszem anyámról ez átragadt rám is. Még nagyon sok idő van addig, és sok féle variáció van, hogy miért megyek olyan messze, és miért nem találkozhatok, pláne beszélhetek velük. Rengeteg nap el fog még addig telni, még is túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Jóval idő előtt kezdek aggódni majdhogynem semmi dolgokon.

-Reméltem, hogy tanulsz – hallottam meg anya szigorú hangját.
- Csak elgondolkodtam – rántottam meg vállam, majd felhúztam magam az ágy fejtámlájához és felültem.
- És min? – érdeklődött anyám, cseppet sem faggatózóan. Ezt szerettem nagyon benne, hogy csupán érdeklődik, de nem akar mindent kihúzni belőlem. Tudja, hogy úgyis elmondom, ha készen vagyok rá.
- Képes leszek őket elengedni? – kérdeztem fájdalmas arckifejezéssel. – Scott és Emma….
- Ja, hogy rájuk érted – anya meglepődött, bár nem tudtam, hogy hirtelen mit hitt, kikre értettem. Lassan sétált felém, majd bánatos arccal leült az ágy szélére. – Nagyon megszeretted őket, ami eddig nem volt jellemző rád. Még sose volt, hogy ennyire a szívedhez nőtt volna egy ember, illetve most kettő. Ilyen téren sajnos nincs tapasztalatom.
- Se Phoenix-ben, se Forks-ban nem voltak olyan barátaid, akiknek fájt volna az elvesztése. A többiek ugyanígy vannak, te voltál az egyetlen ember, aki mert velük beszélni, persze elsősorban apával. Ness-nek pedig szintén nincs ilyen problémája, sose szerzett magának halandó barátokat, hisz neki mindent egyes vágyát kielégítette Jacob. Egyedül én vagyok ilyen szar helyzetbe – morogtam a végén és kibámultam az ablakon. Anya kivételesen nem mondott semmit a trágár szó használatára.
- Nagyon sajnálom kicsim. Sose akartam, hogy ilyet átélj, még ha én nem is tudom átérezni, hogy mi van most benned. Ráérsz még ezen gondolkozni E.J.! Még több, mint két éved van hátra, hogy ezt alaposabban átgondold – próbált javítani a hangulatomon és bíztatni, de csak még jobban rontott rajta.
- Mi lesz jobb? Minden egyes nappal egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőlük – ráztam meg fejemet, majd mélyet sóhajtottam. Nem szerettem ennyire emberien érezni. Annyira, bonyolult. – Legalább már felkészítem magam a legrosszabbra.
- Nem akarom, hogy ilyeneken agyalj, egyelőre még feleslegesen E.J.! – kért gyengéden, mégis határozott hangon.
- Ne aggódj jó? Jól leszek, csak…. nehéz, amikor ennyire kijön rajtam az emberi gyengeség.
- Emberien érezni nem rossz dolog fiam! – ellenkezett enyhe dühvel a hangjában.
- Jól leszek, ne félj – erőltetett mosolyt villantottam fel, persze átlátott rajtam, úgy, mint apán is.
- Magadra hagylak, de szeretném, ha lassan elkezdenél tanulni – állt fel és elővette újra a vicces, mégis szigorú anyai nézését.
- Mintha szükségem lenne rá – rándult meg szám. – Mindent megjegyzek, amit az órán hallok, csak az írásbelit kell megcsinálnom, azzal pedig két perc alatt készen vagyok
- Tudom, de jó érzés, tanulásra ösztönözni téged – vigyorogta, mire megforgattam szemeimet. Néha kétségbe vonom, hogy tényleg ő az anyám-e. Ahhoz túlságosan… virgonc?! Nem éppen úgy viselkedik, mint egy felelősségteljes anya, bár valamilyen szinten megértem, még a tizenkilencet se töltötte be.


Arra a pár percre, – ha elhúztam és emberi lassúsággal csináltam – órára el tudtam terelni a figyelmemet. Muszáj volt, hogy egy kicsit kikapcsoljon az agyam. Ma túl sokat jártattam az agyamat olyan felesleges problémákon, amik még várattak magukra. Odalent halk beszélgetés zaja csapott meg, míg anya főzési tudományát fitogtatta, aminek én mindig nagyon örültem, bár most testem-lelkem nem kívánt semmiféle emberi táplálékot. Szívesebben rohantam volna egy vad után, mint unalmasan leülni az asztalhoz egy tányér elé. Reméltem, hogy Nessi és Jacob elpusztítják a nagy részét. Szükségük van egy kis energiára, főleg ha ma is valamiféle alibi révén eltűznek a házból, át a rezervátumba. Nem akartam inkább gondolni arra, hogy a nővérem és a pasija hemperegnek valahol, miközben én falazok nekik.

Aznap már nem történt semmi különös, kénytelen voltam letuszkolni a torkomon a rántottát, majd Emmett-tékkel néztem egy filmet. Valami horror lehetett, de nagyon élveztük. Rose nénikém körülöttünk sürgölődött az esküvőt intézte, ami egy hónap múlva lesz. Minden vámpír ismerőst meg akart hívni, de persze az időbe telik, amíg mindenkit megtalálnak. Ness-ék leléptek, ahogy anyáék is. Carlisle-al beszéltem néhány szót, mikor hazajött a kórházból, de aztán ők is kettesbe elvonultak nagyival. Alice a szobájába zárkózott egész nap, hogy ruhákat válogasson, és hogy megtudja holnap milyen öltözékhez lesz kedve. Persze, pontban tizenegykor apa megjelent, hogy azonnal induljak aludni. Szívesen ellenkeztem volna vele, de úgyis én húzom a rövidebbet, tehát hallgattam rá. Már csak puszta megszokásból gyorsan lezuhanyoztam. Nem lehettem fáradt, mégis annak éreztem magam és amint bedőltem az ágyba rögtön el is aludtam.

Reggel Alice hangos örömujjongására keltem. Jobban örültem volna neki, ha mondjuk egy lágy dallamos hangra ébredtem volna, de ez nagyon nem volt az. Nagyszerűen indult a reggelem, de tök hamar készen lettem. Gyors felöltözés, tisztálkodás és már lent is voltam. Anya nem is próbált engem kínálni reggelivel, tudta, hogy a legrosszabb időszak, amikor emberi ételt tudna bevenni a gyomrom. Végül nem tudtam meg Alice kitörő boldogságának az okát, de nem is voltam rá kíváncsi. Morcos voltam, amiért felkeltett, bár lehet ez volt a bosszúja, a tegnapi beszólásom miatt. Kicsi, de okos. Ezzel aligha nem, de visszavágott.

Mikor kiszálltam a kocsiból, mindenkitől elköszöntem és Amber felé vettem az irányt, aki Tom-ra várt a kocsijánál.
-Hello E.J!
- Reggelt – motyogtam, majd hatalmasat ásítottam. Nem csodálkozok, hogy nekem a legkönnyebb beilleszkednem az emberek közé.
- Hallom, tegnap összefutottál Ms. Nyafka macskával – kuncogta el magát, mire felhúztam szemöldökömet.
- Kivel?
- A vörös démonnal – arra gondoltam, akire gondolt? A tegnapi morgó lányra gondolt, akivel összeütköztem?
- De hát, te erről honnan tudsz? – tátogtam meglepődve, mire mosolyogva hátra simította haját.
- Tom látta az egészet, mikor korrepetálásra sietett. Ő nevezte el így, meg Scott – magyarázta. Mint a filmekben, hirtelen megjelent az említett személy. Egy apró Peugeot autót vezetett, majd nagy sebességgel bekanyarodott egy üres helyre. Életveszélyes ez a lány! Kipattant belőle, majd megérezhette, hogy figyelik és rám meredt érzelemmentes szemeivel. Ha nem lett volna az ösztöneimben a vámpír, akkor nyilván megijedtem volna ettől a furcsa, üres szempártól. De így, csak álltam pillantását, amit végül megunt és elindult a bejárat felé.

- Ki ő? – érdeklődtem, bár próbáltam minden kíváncsiságomat eltakarni és tovább néztem a lány, távolodó alakját
- Hayley Jackson. Már egy éve idejár, de amolyan szürke egér vagy mi a szösz. Nem igazán tűnik ki a tömegből, csak ha kinyitja a száját. Scottnak egyszer szinte leüvöltötte a haját a fejéről, amikor véletlenül neki ment a folyosón.
- Tudom, ez a mániája – motyogtam magam elé meredve. – Nekem is majdnem átharapta a torkomat tegnap, de kicsikartam belőle is bocsánatkérést.
- Helyes! – nevette el magát. Csak egy másodpercre vettem le a szemem a lányról, de mire visszanéztem, már az ajtóból meredt rám egy pillanatra. Szemei szinte égtek a gyűlölettől. Megrendültem, nem értettem, hogy ez nekem szólt, vagy szimplán rossz kedve van.

Megvártuk, amíg ideérnek a többiek is, de nem sokat csevegtem most velük. A folyosón végig kerestem szemeimmel a lányt, persze úgy, hogy ez Scottnak és Emmának ne tűnjön fel. Nem akartam, hogy a szívatásuk kereszttüzébe kerüljek. Az órákon is alig vettem részt, Mr. Conters meg is jegyezte matekon, hogy örülne, ha visszatérnék a földre. Váratlan indulat kerekedett bennem, nagy örömmel estem volna neki a tanárnak, de sajnos nem élhettem ki rajta a rossz kedvemet és a tanácstalanságomat.

A nap része eseménytelenül telt, Scott-ték nem faggattak, hogy mi bajom, amiért nagyon hálás voltam nekik. Még én magam sem értettem, hogy mit művelek, és miért keresem mindig szemeimmel a furcsa lányt, aki tegnap úgy nekem esett, ma pedig olyan dühvel nézett rám. A menzán hiába néztem végig minden egyes asztalt, nem ült ott és nagy bánatomra – talán – egy közös óránk se volt. Az utolsó óra előtt feladtam a szemlélődést, biztos hazament.

Anyáék nem maradhattak, Alice látta, hogy mire az utolsó óra jön ki fog sütni a nap. Mázlim volt, hogy nekem ilyenkor nem kellett csak úgy elmenekülnöm. Ha már nagyon szomjas leszek, majd csak akkor kell aggódnom, hogy egy váratlan pillanatban kezd el csillogni a bőröm az emberek szeme láttára. Óvatosnak kellett lennem.
Anya elköszönt tőlem, majd a többiek is, de biztosítottak őket róla, hogy majd Scott hazavisz. Nem is volt kifogása ez ellen, legalább is, amíg meg nem ígértem neki, hogy ott maradhat és mindent el nem mesélek neki. Nénikémnek nem lett víziója, hogy bármi baj lenne belőle, így rábólintottam.

Ok nélküli rossz kedvvel mentem egyedül a szekrényhez, hogy előkapjam a töri cuccom, mikor mellettem valaki hangos csapódással dőlt neki az alumínium oldalához. Azt hittem Scott vagy Emma az, de hatalmasat tévedtem, mikor odanéztem. Már épp megszólaltam volna, mikor a zöld szemeik felizzottak és megszólalt a megkövültségem tárgya.
- Nem mondtad, hogy te is félvámpír vagy.

folyt. köv. :)

óhh :O

Nos, nagyon nem tetszett nektek az új feji, vagyis gondolom mert elvesztettem egy rendszeres olvasómat :O vagy megszűnt vagy elhagyott :O :(:( nagyon sajnálom :/

14. fejezet

Nos, ezt elolvassátok aztán majd meglátjátok, hogy tetszik-e vagy nem :) Ha nem az se baj, legalább megpróbáltam :) :D

- Tiszta érzelmek – suttogta maga elé Jasper. Megforgattam szemeimet, majd a karjaimban tartott angyalra néztem. Bella szeme is bekönnyesedett a film láttán, de összevonta szemöldökét és közelebb hajolt hozzám.
- Jasper eléggé azonosult a képességével – lehelte, mire egy pillanatra megfeszültem.
- Szokása – kuncogtam föl, Jasper pedig mérges tekintettel ránk nézett.
- Így nem lehet filmet nézni!
- Úgyis ideje lenne most már ebédelned, Esme megcsinálta.
- Olyat sok mindent tesz meg értem, meg sem érdemlem – rázta meg fejét, haja pedig előre hullott.
- Még ennél többet is érdemelnél – simogattam meg nedves arcát, és halvány mosoly kerekedett arcán.
- Vagy menjetek szobára, vagy maradjatok csöndben! – teremtett le minket Jasper. Bella összeszorította száját, hogy ne nevesse el magát. Megfogtam kezét, majd felállva vele a konyha felé vezetettem.
- Remélem ízleni fog, és szereted a halat – mondta Esme kissé félve. Aggódott, hogy valamit elrontott, de igazán örült neki, hogy Bella eddig egyszer sem panaszkodott a főzési tudománya miatt.
- Biztosan, ne aggódj, vámpír létedre bármelyik híres szakácsot lealáznád – mosolyogta Bella, miután leült az asztalhoz.
- Majd benevezek egy versenyre! – nevetett anya, engem pedig mosolygásra késztetett a kettőjük viszonya. Sose gondoltam volna, de hihetetlen boldogsággal töltött el.
- Te mit mosolyogsz? – nézett rám Bella kuncogva.
- Csak gondolkodtam – rántottam meg vállamat, majd feje búbjára adtam egy puszit és leültem mellé.
- Elárulod min? – nyammogta, Esme pedig kitudja miért de magunkra hagyott minket.
- Nem fontos. Elmeséled ma, hogy mi volt még az álmodban? – megtámasztottam államat, mintha elfáradtam volna és úgy néztem Kedvesemet.
- Nem fontos – mondta, mire sóhajtottam. Elnevette magát, mikor az asztalra tettem fejemet. – Ne bánkódj Edward, minden rendben – túrt bele hajamba, még mindig szórakozva.
- Ne érj hozzám – morogtam, mire még hangosabban kezdett hahotázni.
- Te is szoktál ilyeneket csinálni, megismétled, amit én mondok, ami roppant bosszantó tud lenni – magyarázta.
- Igen, tudom észrevettem – emeltem fel fejemet
- Milyen idegesítő tulajdonságaim vannak még? – kérdezte hirtelen, és kérdőn nézett rám, miközben tovább befelezte a halat. Undorítónak találtam, de ha ő megeszi, akkor nekem is jó.
- Nem tudom – megfontoltam a választ, de nem is akartam most semmi ilyesmit beszélni vele. – Nincsenek igazából. Ami a legidegesítőbb benned az a hihetetlen makacsságod. Más hibád nincs – megsimogattam arcát, mire szája megrándult és lesütötte szemeit.
- Pedig senki se makulátlan, kétlem, hogy pont én lennék az – kötötte az ebet a karóhoz. Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy úgyse fog leszállni a témáról, amíg nem mondok neki néhány dolgot.
- Rendben – próbáltam összegezni a dolgokat magamban, ami nehéz volt, hiába töltötte ki minden gondolatomat Szerelmem. – Ritkán, de kiborítóak a váratlan hiszti rohamaid. Ezeket még tudom is kezelni, már nincsenek vele problémáim. Már túlléptem a magabiztosságodon is, amikor kitartasz valami mellett. Ilyen volt Jacob téma, vagy a vámpírrá válásod. A jó szíved egyáltalán nem hiba, viszont az eléggé kiborító, amikor azt hiszed, hogy nekem van lelkem.
- Na, jó ez nem volt jó ötlet – állt fel hirtelen és kifejezéstelen arccal nézett rám. – Mikor rájöttél, hogy szeretsz engem ezekkel próbáltad lebeszélni magad rólam?
- Dehogyis! – pattantam föl és elé álltam, de nem hagyta, hogy megérintsem. – Amikor már rájöttem, hogy szeretlek, már nem érdekelt semmi.
- Értem – mondta halkan.
- Bella, te kérted, hogy mondjam el. És most már tudod, hogy nem vagy makulátlan, de nem érdekel! – állánál fogva felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek. – Szeretlek és elfogadlak minden egyes hibáddal együtt, ami valljuk be nagyon kevés van. Jobban éreznéd magad, ha te is elmondhatnád az én hibáimat?
- Talán – vallotta be pirulva és szem lesütve. Valahogy éreztem, hogy baj lesz belőle, ha egy olyan témát feszegetünk, ami nem valami kellemes. Még vámpírokról és gyilkolásról is jobban beszéltem volna vele. Hiszen ebből komoly probléma adódhat kettőnk között. Bár bíztam benne, hogy nem lesz nagydolog belőle, hiszen még is csak ő kérte! – De én nem fogom elmondani a te hibáidat!
- Na, jó hanyagoljuk ezt a témát rendben? – fordítottam neki hátat, és visszamentem a többiekhez.
Láttam Jasperen, hogy mennyire érdekli, miért vagyok ennyire feszült. Nem akartam neki ecsetelni, legalább is nem most, amikor itt van Bella is. Majd ha hazaviszem, akkor.

Pár perccel később Bella is besétált a nappaliba, de leült Emmett mellé, sokkal messzebb tőlem. Ez nagyon nem volt megszokott tőle, és láttam rajta, hogy nagyon mélázik valamin. Oda akartam menni hozzá, és megölelni, magamhoz szorítani, hogy elmondja mi a baj, de a testvéreim előtt ezt nem szívesen tettem volna, egész további életemben hallgathattam volna, hogy előadtam előttük a Rómeót. Bár megmondtam Bellának, hogy sose fogom többé bántani, még se tudtam megszeretni és zavarna, ha a testvéreim rajtam köszörülnék a nyelvüket.

Nem bírtam tovább ülni, és semmit se csinálni egyszerűen muszáj volt valamit csinálnom. Nem tudtam tovább nézni , hogy Bella idegességében az ajkait harapdálja. Na persze, mindjárt másabb lenne, ha én… elég verd ki a fejedből ezt a hülyeséget! Mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem Bella álma miatt, felpattantam a helyemről és Bella elé álltam. Meglepetten nézett fel rám, mire kinyújtottam kezemet.

- Jössz? Felmegyünk egy kicsit a szobámba.
- Egy feltétellel – válaszolta kimérten. – Ha ők lelépnek – mutatott Jasperék felé.
- Ne haragudj, de kiküldesz a saját házunkból? – húzta fel szemöldökét Emmett.
- Igen, ugyanis Edwarddal meg kell beszélnünk néhány dolgot – pillantott rá Bella enyhén könyörgő szemekkel. – Fontos dolgokat, és ha elfajulna, nem szeretném, ha ti is hallanátok.
- Megértjük – bólintott Jasper, mire megütközve néztem rá.
- Igen, aztán majd csörögjetek, ha visszajöhetünk, addig elugrunk a lányok után – vigyorgott Emmett, mire megráztam a fejemet. Ezt nem értettem, teljesen összezavarodtam az ő viselkedésén is. Elfajulna? Ennyire megbántottam volna? Nem néztem volna ki belőle. És ha emiatt szakít velem? Nem, ez nem lehet. Nem tenne ilyet, amikor volt már ennél durvább vitánk is.
- Megfeledkeztél Esme-ről? – kérdeztem kissé hidegen.
- Kint van a garázsba, takarít – rántotta meg vállát Bella, majd felállt és elindult a lépcső felé. Nagyon nem tetszett ez a viselkedés, sőt dühített, hogy egy ostoba, gyerekes dolog miatt vagyunk most rosszba.

Sokkal lassabban mentem fel hozzá, és nehezen, de bevallottam magamnak, hogy féltem ettől. Még sose gondoltam volna, hogy valaha is eljutok oda, hogy rettegtem Bella monológjától. Kb. ezer féle jelenet játszódott le bennem, hogy ez a beszélgetés, hogyan fog zajlani. Nagyot nyelve léptem be utána a szobába, de nem mertem még ránézni, hogy hol van. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, de ami odabent várt arra nem számítottam. Tűzforró kezek egy pillanat alatt pördítettek meg és nyomták neki az ajtónak döbbent testemet. Mielőtt megszólalhattam volna Bella meleg ajkai az enyémekre tapadtak.


50 évvel később

Kedvetlenül meredtem a tanterem fekete táblájára, minden apró kis hibáját kielemezve és mélyet sóhajtottam. Az öregedő férfi egyre fáradtabb lett, ahogy az óra végeztéhez közeledtünk. Még mindig van öt perc ebből a rohadt matekból.
-E.J. holnap szombat mit csinálunk? – suttogta hirtelen mellettem Scott, aki a legjobb barátom volt.
- Ötlet? – kérdeztem vissza, mire az előttem ülő lány hátra fordult. Emma mindig kíváncsi természet volt, ezúttal se hagyhatta, hogy nélküle találjunk ki valamit. Mindig volt bátorsága beszélgetni mással, a tanár mintha észre se venné úgy viselkedett gyakran vele. Persze, ez érthető Emma felvágott nyelvével még a tanárok is nehezen bántak.
- Én is megyek – motyogta duzzogva és székével a padomhoz dőlt.
- Még ki se találtuk mit csinálunk, úgyhogy addig ne hisztizz. Majd, ha megvan a terv neked is szólunk! – grimaszolt Scott, majd rám vigyorgott.
- Persze, hogy aztán kihagyjatok belőle! – sértődött hangon kezdtek el vitázni, mire megforgattam szemeimet.

Már megszokhattam volna, hogy folyton nyúzzák egymást. Emma és Scott meglepő módon nem voltak együtt, de csak idők kérdése volt. Talán be kéne kicsit segítenem, mivel egyik se hajlandó lépni. Mi hárman voltunk a nagy elválaszthatatlan barátok és attól függetlenül, hogy Emma nőnemű volt talán még jobban elvoltam vele, mint Scott-tal. Mindenesetre mikor megismertem egy éve, nem is gondoltam volna, hogy egy srác mellett őt is besorolhatom a legjobbak kategóriába. Valahogy arra is nevelt a családom egy része, hogy a nőkkel nem lehet barátkozni. Főleg a normális, halandó nőkkel.

-E.J. gyere már, kicsengettek! – bökte meg vállamat hátulról Amber. A csapatunk negyedik tagja, na meg tökfej barátja Tom. Őket inkább csak elviseltük, de nem voltak barátoknak mondhatóak. Olyannyira csak egymásba merültek el, hogy nem is figyeltek a külvilágra. Nem értettem ezeket a diákszerelmeket.
- Megint bambulsz Cullen? – nevetett fel Tom, mire elvigyorodtam.
- Kajás vagyok, menjünk már! – toporzékolt mellettem Emma, mire bosszúból még lassabban pakoltam el cuccaimat. Imádtam idegesíteni. De sajnos külön erőfeszítésbe került ennyire lassúnak lennem.
- Őfelségére várunk – bökött fejem fejével Scott unottan.
- Jólvanna, megyek már – motyogtam orrom alatt és felálltam helyemről.
- Már megint álomvilágba jártál E.J.? – kuncogta Amber és hátradobta hosszú szőkésbarna haját. Szép lány volt, bár kissé buta, de ezt sose kötöttem az orrára, hogy ezt gondoltam róla, inkább megtartottam magamnak ezt és burkolt célzásokat tettem felé. Kék szemeivel szórakozottan mustrált, majd elnevette magát.
- Na, jó, majd jössz, mi foglalunk helyet, különben megint szar helyet fogunk ki! – motyogta Tom, majd kézen fogta Ambert, és kihaladtak a teremből a menza felé.
- Ti is mehettek, ne várjátok meg a csigalassúságomat – mosolyogtam a másik kettőre.
Emma nagyon aranyos és kedves lány volt, Scott-tal pedig soha nem is volt semmi problémám. Mikor elsős voltam és megismerkedtem velük, már gondolatolvasó apám felvilágosított róla, hogy rendesek. Nos igen, a családom a lehető legfurcsább klán az egész világegyetemben.
Lehetnénk normálisak – ami Rosalie nénikém legnagyobb vágya – de ezt a tulajdonságot már mindenki évtizedekkel ezelőtt elvesztette. A hatalmas családom közül még mindig én mondhattam magam a legátlagosabbnak, de amennyire az voltam, leginkább annyira voltam furcsa is – anyám szerint különleges. Az egész családom vámpír, kivéve engem. Én csak félig vagyok az, ahogy nővérem is. Ness és én egy tudatlan döntés és egy véletlen által termékenyültünk meg. Ezt jobban szerettem cenzúrázni az életemből, de sajnos ez része volt.


Nagyon sajnáltam anyámat, hisz ember volt, mikor mindketten benne fejlődtünk ki. Annyi fájdalmat okoztunk neki, hogy nem is élte volna túl, ha apám át nem változtatja, ugyanolyan lénnyé, mint ő. Renesmee-ben és bennem osztoztak a vámpír és halandó tulajdonságok. Míg Ness-nek, - ostoba Jacob nevezte így el, bár nekem is tetszik, aki mellesleg vérfarkas – barna szemei voltak, nekem zöld, ami sajnos be is tudott sötétedni, úgy, mint a családomnak, ha már a szomjúság átvette rajtam a hatalmat, vagy éppenséggel nem vagyok ura önmagamnak és a düh irányít. Ilyen szempontból Ness-nek egyszerűbb, hiszen neki nem szokott változni. Neki annyiban is könnyebb, hogy valamiért őt a szomjúság annyira nem veszélyeztetni, mint engem. Senki nem tudja miért, de a szomjúságom alkalmakkor nagyobb volt, mint egy újszülött vámpírnak. Jasper ebbe nagyon sokat próbál segíteni. Ness könnyen mászkálhatott napfényben, én már kevésbé. Szinte vakítóan kezdett világítani fehér bőröm.

A nővérem, - ugyanis ő hamarabb lett ki szedve mint én – ami nem igazság, hiszen csak aludtam – hamarabb fejlődött idősebbé, mint én. Ő neki elég volt hat és fél év, míg nekem viszont hét év kellett. Ennyi idő alatt fejlődtünk ki és nézünk ki tinédzsereknek. Bennem sokkal jobban megvoltak a vámpír dolgok, mint nővéremben. Ez gyakran áldás is, hisz nem akartam, hogy Ness érezze, azt a szomjúságot, mint én szoktam néha, máskor viszont átok.

Apa nem tudja,- hogy Jacob, aki a félig ember félig vámpír lányba bevésődött anno – már nem éppen csak csókkal köszönti Ness-t, mikor kettesben vannak. Az az egyetlen előnyöm származott apámmal kapcsolatban, hogy az én fejemben szintén nem tudott olvasni, ahogy anyáméba sem. Eleazar megpróbált még alaposabban „megvizsgálni” mikor vártuk a Volturit. Azt mondta, hogy hasonló vagyok anyához, de valami tüzet is érez, amit nem tud megérteni. Nos, én még annyira se, mint ő, de nem is foglalkoztam vele. Képesség ide vagy oda, meg vagyok áldva a rohadt vámpírsággal. Elmondhatom, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt attól függetlenül, hogy mi vagyok. A legjobb szüleim és családom van, akik mindent megtesznek értem.

A nagyapám orvos, a nagyanyám egy jó fej lakberendező, Rosalie-t a második anyámnak is mondhatom, Alice nénikémmel egyetemben. Emmett és Jasper a legjobb arcok, a két bolond nagybácsim, akiket testvéremként tekintek, de persze mindig ott van a tény, hogy a legkisebb kis palántaként tekintenek engem. Anyám Bella, akit imádok, apámat meg még inkább. Nem minden családtagom vállalt magának munkát, bár ennyi év után igen kigondolhatták volna, hogy mi érdekli őket a legjobban. A majdnem mindennapos apró vitáktól eltekintve imádom őket a legtökéletesebb család. Már amikor persze…
- Éjszaka álmodozz Cullen, induljunk, mert lassan összeesek az éhségtől és akkor nagyon mérges leszek! – bokszolt bele vállamba Scott mérgesen a folyosón. Fel se tűnt, hogy megálltam a szekrényeknél.
- Minden férfit a hasával lehet megfogni – nevetett mellettem Emma. – Ha holnap éhes leszel és eléd rakok egy tál sült csirkét finom fokhagymás mártással és sült krumplival, akkor szerintem feleségül veszel.
Hiába próbálja tagadni, de tudom, hogy Scottra hajt, ami végül is nem meglepő. Scott az itteni sportklub elnöke volt. Hasonlított MAJDNEM Emmett bátyámra. Ő is kigyúrt volt, felzselézett sötét barna haj, és kék szemek. És persze a lányok kedvence.
Megráztam fejem ostoba szóváltásukon, és elindultam én is a menza felé. A folyosón nagy zsivaj volt, de persze mindenki igyekezett a menzához érni időben.

- Mostanában mindig úgy elbambulsz, van valami oka? – aggodalmaskodott Emma folyosón menve. Kissé türelmetlenül toltam magam előtt, és próbáltunk sietni az emberek között.
- Dehogy, miért kellene lennie? – néztem rá meglepődve, majd azt a félmosolyt villantottam fel, amit apám szokott, ha le akarja zárni a témát anyámnál. Nagyon hatásos, mert Emma hirtelen előrenézett. Hallottam, hogy szíve gyorsabban kezd dobogni, mire elvigyorodtam.
- Ne foglalkozz vele, aggodalmas típus – morogta dühösen a hátam mögött Scott mikor az egyik gyerek neki ment.
- Ne mutasd be – nevettem fel, mire ő is vigyorgott. Lívia megjátszott sértettséggel húzta fel orrát, mire még jobban nevetni kezdtünk. Imádtuk húzni az agyát, de szerencsére nem volt az a sértődős típus. Különben nem is lenne az egyik legjobb barátom.

Meg se lepődtem, hogy km-es sor állt. Scott hangosan átkozódni kezdett, míg Emma nyugtatgatni akarta. Az ebédlő legeldugottabb sarkába pillantottam, ahol egytől egyig ott volt a családom. Kivéve Ness-t, aki La Push-ban van Jake-el, és Rosalie nénikémet a férjével, akik a legújabb esküvőjüket tervezik. Anya és apa már végzősök voltak, de Alice hagyta magát az én évfolyamomon, hogy majd együtt ballaghassunk. Jasper persze szó nélkül rábólintott, hogy akkor ő is. Anya kérdőn nézett rám, mire elmosolyodtam magam.
A forksi jó nép, úgy tudta, hogy mind testvérek vagyunk, kivéve én, túlságosan hasonlítottam apára, így én drága unoka öcsi szerepet vállaltam magamra. Utáltam ezeket a történeteket kitalálni. Furcsa volt újra itt lenni. Persze mikor elmentünk, akkor sokkal kisebb voltam, visszatérve ötven év telt már el. Emberi nagyapám kora ellenére még mindig jó erőben van, bár jól tudom, hogy már nagyon nehéz itt tartania magát. Persze ezt a témát mindenki kerülte, és tényleg mintha jobban nézett volna ki, hogy visszajöttünk.

- Mit csinálsz ma Cullen? – kérdezte Scott vigyorogva, és hátradőlt a menza székén.
- Még nem tudom – rántottam meg vállam hanyagul, majd megettem az utolsó falat pizzámat. Nem tudom, hogy miért szólított a családnevemen, ez valahogy megszokott volt nála. Ritkán hívott E.J.-nek. – Lehet, suli után benézek nagyapámhoz!
- Ellenőrizteted magad lány vagy-e még? – szólt be Tom, mire a tálcával fejére ütöttem vigyorogva.
- Kis vicces vagy ma! De te nem sokáig leszel fiú! – röhögtem képébe, mire felpattant és ki akarta húzni a széket alólam, de gyorsabb voltam nála. Persze nem akartam túlzásba vinni, nem mutathattam, hogy milyen gyors vagyok az emberek előtt.
- Oké elég! – szólt közbe Amber, és a barátját leültette maga mellé. Megszokott volt már ez a kis baráti piszkálódás és baromkodás, de valahogy a lányok annyira nem csípték, bár Emmával szoktunk néha így hülyéskedni. Ő is csak szórakozott, és ha nem ismerném elég jól, azt hinném, hogy egy fiú lélek lakik benne.
- Kis talpnyaló, szól anyuci és egyből leül! – szóltam be gonosz mosollyal, mire rám kapta fejét.
- Ezért még kapsz te kis…
- Elég volt már! – csattant fel Amber és tovább ette a salátáját, de szemét le nem vette rólunk. Tom csak vigyorgott majd az asztal alatt öklünket összeérintettük.
Scott jót szórakozott rajtunk, még a jókedv mindig rajtam volt, mikor a szótlan Emmára pillantottam. Egy szót sem szólt, mióta a menzára értünk, ami nem vallott rá. Csendben turkált az ebédjébe, mire felvontam szemöldököm, és megböktem combját.
- Mi a baj Emy?
- Semmi – pillantott rám riadtan.
- Beszéljünk róla? – kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja. Olyan volt mintha a húgom lenne, talán ő is így érezhette, mert mindig hozzám ült a legközelebb. Megrázta fejét, majd apró mosolyt villantott felém, de láttam rajta, hogy valami bántja.
- De nincs kedvem hülye biológiához! – nyögött fel sóhajtva Scott, majd tarkójára kulcsolta kezeit.
- Nekem sincs – szólalt meg végre csendben Emma.

Elég volt odanéznem, családom érdeklődő, de egyben kíváncsi szemekkel mérte a történéseket. Miért nem akadnak már le rólam? Próbálok emberként viselkedni, ezt várják el tőlem, de akkor ne ellenőrizzenek állandóan!

- Szombat parti! – kiáltotta hirtelen Amber és letette a telefonját.
- Megint Zóna? – ismertem Scott arckifejezését, már unta, de elmegy. A mai fiatalság számára annyit jelentett a szórakozás, hogy majdhogynem detoxra issza magát, ezért hálát adtam az égnek – és szerintem a családom is – hogy Scottnak és Emmának nem azt jelentette. Szombatonként tényleg el szoktunk menni egy szórakozóhelyre, de csak annyit isznak, amennyi nekik jólesik. Még sose próbáltam ki, hogy számomra milyen hatással lehet, félek is tőle egy kicsit. Nem vagyok ember, minden, ami velem történik új és váratlan.
- Tök jó lesz! – értett vele egyet Tom.
- Nem bánom, menjünk, de csak ha jössz – nézett rám Scott, és Emma is bólogatott.
Szemem sarkából anyára pillantottam, de nem néztem meg, mit reagál.
-Megkérdezem.
Tudtam, hogy csak azzal a feltétellel engednek el szórakozni, ha Jake és Ness, vagy Emmett-ték velem jönnek. Szerencsére a legutóbbi két alkalommal meg tudtam velük alkudni, hogy ne bébi csőszt játszanak. Nővéremet könnyen megtudtam győzni, egy este, amikor csak kettesben lehetnek az ő farkasával felért egy orgazmussal és ezt szó szerint kell érteni. Bácsikáimat is rá lehetett venni a mellőzésre, ilyenkor mindig császkáltak kivételesen a feleségük nélkül és nekik is jól esett egy ilyen este. Próbálgatták az emberi dolgokat, csocsó, billiárd, bowling… számukra vicces volt a próbálgatás, na meg nekem is, miután elmesélték az estéjüket. Mindig eltöprengek rajta, hogy apám csak úgy csinál, mintha nem tudna ezekről, vagy családtagjaim vannak olyan ügyesek, hogy elrejtsék a gondolataikat. De aztán rájöttem, hogy apám nyilván nem engedne sehova, ha megtudná ezeket a dolgokat, kivéve ha tudná, hogy nem csinálok semmi olyasmit, aminek nem örülne. Már én magam is belezavarodtam gondolatmenetembe.

Arra meg főképp kíváncsi vagyok, hogy a császkálásomat kinek köszönhetem meg. Anyának vagy jó édes apámnak. Sose tudom meg, mindig csak azt hallom, hogy megbeszélik, elvonulnak pár percre – na jó, órára – aztán már csak a végleges döntést tudom. Ha a piszkos dolgokról eltekintünk, tényleg érdekel, hogy melyikük az engedékenyebb. Ness-sel kapcsolatba azt hiszem nem kell gondolkodnom, apa még mindig kislánynak tartja, de vajon ez nálam is így van?

Még ki kellett bírnom egy biológiát, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Mivel családom árgus szemekkel figyelte, minden egyes mozdulatomat, vagy éppen döntésemet, ezért nem tudtam el lógni, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Elköszöntem a többiektől, majd a terem felé vettem az irányt.
Unottan, majdhogynem álmosan figyeltem a tanár magyarázását. Hogy lehet ezt mindig elviselni? Oké, én még most kezdtem először a sulit, de a családom számára már semmi újat nem mondhatnak. Mégis, van türelmük végig ülni.
Mielőtt hangosat is kimutattam volna unalmamat, egy levelet dobtak elém gombócba gyűrve. Meglepődve néztem Emmára, aki csak megvonta vállát. Lassan kihajtottam, és kihámosztam a gyűrött papírra mi lehet írva.

Mindenképpen el kell jönnöd szombaton, ugyanis remélem, h köztem és Scott között végre lesz valami. De csak akkor jön, ha te is!!!

Nem rajtam múlik, te is tudod. Mindent megteszek, hogy elengedjenek, rendben?

Köszike 

Mosolyogva bólintottam, és reménykedtem, hogy tehetek neki egy szívességet. Meg magamnak is ezzel, ugyanis már kezd unalmas lenni, hogy mindkettőtől csak a másik nevét hallom.

Nem mintha féltékeny lennék vagy ilyesmi, egyszerűen nem értem, hogy a gyerekes problémákat miért nem teszik félre és igenis mondják el egymásnak, hogy mit éreznek. Idegesítő az emberek gyengesége, miközben nekik nem lenne semmi akadályuk, hogy összejöjjenek.
Meglepődtem, hogy az óra további részében rajtuk gondolkoztam, és azon, hogyan hozhatnám őket össze. Hamar el is telt, amin meglepődtem, és eldöntöttem, hogy most már mindig merengnem kell valamin bioszon.
Gyorsan elköszöntem a barátaimtól, majd siettem kifelé az épületből, hogy mielőbb apám kocsijában lehessek és otthon legyek.

Talán az izgatottságom miatt - hamarosan otthon lehetek- lehettem figyelmetlen, vagy éppen voltak velem figyelmetlenek, mert mikor a lépcsőről siettem lefele, egy illető pedig felfele tökéletesen egymásba ütköztünk. A személy, aki nekem jött megijedhetett kemény és hideg testem miatt, még én azért kaptam majdnem agyvérzést, mert mindketten elestünk. Nekem aligha lehetett volna bármi bajom, de szegénynek annál inkább. Miután felfogtam, hogy túl nagy erővel jöttek nekem, és én hátra estem a lépcsőn, míg ő mellém – majdnem beverte a fejét a betonba miattam – gyorsan feltápászkodtam. Gondolkozás nélkül fogtam meg az illető kezét, aki nagy bűntudatomra lány volt.
- Ne… - már éppen bocsánatot kértem volna, mikor a lány egy szempillantás alatt állt meg és két lépcsőfok után hátrafordult.
- Nem tudsz vigyázni? – meglepődtem heves ellenszenvén, bár valamennyire megértettem. Én is morci lettem volna, ha egy hülye állat fellök. De hát nem csak én voltam a hibás!
- Már ne haragudj, de….
- Hagyjuk, nem érdekel – fordított nekem ismét hátat.
- Azért remélem nagyon nem ütötted meg magad – próbáltam azt a hangot elővenni, mikor apám akar lenyűgözni valakit, főleg anyát. Legtöbb esetbe nekem is bejött, épp ezért voltam mérges, hogy most nem sikerült.
- Túlélem – morogta visszafordulva, mire ismét marasztalni próbáltam. Nem érdekelt, hogy apáék nyilván várnak rám, akkor is ki akartam csikarni belőle egy bocsánatkérést. A lány is ugyanolyan hibás volt, mint én.
- Egyébként E.J. vagyok – hülye ötlet volt megmondani a nevem, nyilván tudta. Ebben az iskolában mindenki tudta kik vagyunk és elragadottan vágytak arra, hogy olyanok legyenek, mint mi. Szépek, okosak… kár, hogy nem tudják, ez mivel jár.
- Egyébként nem kérdeztem – fordult vissza ismét, mire jobban meg néztem a lányt.