15. Fejezet

Hosszú hullámos haja volt, majdnem olyan színű, mint a nővéremé, csak neki tényleg vörös haja volt, míg tesómnak bronzvörös. Szép, enyhén szív alakú arca volt, de hiába volt külsőleg bájos, amikor smaragd zöld szemei villámokat szórtak felém. Valamilyen szinten jogos volt, de még sem éreztem magam teljes mértékben hibásnak. Ha ő annyira figyelt volna, biztos kikerül. Vagy lehet, túl gyors voltam? Még így is – hogy pár lépcsőfokkal fentebb volt, mint én – meg tudtam állapítani, hogy alacsony volt, korához képest legalább is biztosan. Nem lehetett túl fiatal látszott rajta, de biztosan nem töltötte be még a tizenkilencet sem.

Nem értettem hatalmas ellenszenvét, nem éppen ezt a fajta, viselkedést szoktam kiváltani az emberekből. Úgy tűnik rá nagyon nem hatott a lényem által kiváltott kábulat.

- Sajnálom én sem figyeltem, de te sem – szólaltam meg újra, most már nem valami vidáman. Dühített a lány modora.
- Jó, felejtsük el rendben? – hadarta legyintve és már fordult volna el, de megtorpant mikor látta megrökönyödött tekintetemet. – Igazad van, sajnálom, nekem is figyelnem kellett volna, csak éppen siettem – sóhajtott.
- És már nem? – vágtam vissza hasonló stílusban, mint ő.
- Hogy lehetsz ilyen pimasz? – arcáról lehullott a pár másodpercig felvillanó bűnbánat, és ismét visszatért a mogorva magatartásához.
- Szóval már neked nem tetszik, ha ugyanúgy beszélnek veled, mint te mással – mondtam, majd szemtelen vigyor kerekedett arcomon. A barátaimon, és a családomon kívül nem igazán szoktam megmutatni ezt az arcátlan viselkedés stílust, ahogy apám mondaná. Nem illett az imi dzsemhez, és persze enyhe szégyent hoztam volna a „nevelő szüleimre”.

Láttam, hogy vissza akar vágni valamit, de pökhendien felhúzta orrát és tovább ment a lépcsőn. Akaratlanul is, de nevetni kezdtem. Hangos kacagásom végig kísért apám autójához is. Mindenki már türelmetlenül várt, sajnáltam őket, de ki nem maradtam volna egy ilyen szórakoztató szóváltásból.

- Remélem kimulattad magad – szólalt meg apám, majd beült a kocsiba.
- Miről beszél? – nézett rám Jasper mosolyogva.
- Hosszú – kacagtam, mire kaptam anyámtól egy megrovó pillantást.
- Ez veszélyes volt E.J! – a visszapillantó tükörbe pontosan láttam Apa csúnya nézését.
- Nem történt semmi – rántottam meg vállam, de jókedvemet nem tudta elvenni.
- De történhetett volna – fordult felém Anya, aggódó pillantással.
- És láttam volna – trillázta Alice önelégülten mellettem.
- Rohadtul idegesítő, hogy engem látsz, Ness-t pedig nem. Miért van ez? Ez nem igazság! – morogtam gyerekes duzzogással.
- Nincs magyarázat rá – mondta apám immár mosolyogva. – Pedig azt hittem már megszoktad, hogy Alice látja a te jövődet.
- Szuper – motyogtam orrom alatt, és az elsuhanó tájat kezdtem kémlelni. Lehet, el kéne menni vadászni, vagy hagyjam hétvégére?
- Hétvégén együtt megyünk vadászni – hallottam meg Alice öntelt hangját a fülem mellett. – Szinte az egész család, láttam!
- Nem mondod minimanó?! – rötyögtem, mire Jasper is nevetni kezdett.
- Egyszer megfojtalak! – pufogta és kezeit karba fonta.
- Oké – bólintottam, majd látva szemeit, folytattam. – Eléred a nyakam?
Apa és Jasper hangosan felnevettek a kérdésemen, bár jól tudták, hogy mindketten nagyon megjárhatják, ha szórakoznak Alice-en.
- Edward a fiad egyre pimaszabb velem!
- Tanul a gyerek – kuncogta Apa. Gondolatban egy pacsit adtam neki, de csak Anya jutalmazta meg egy öklössel a karjába. Azt hiszem nem is kétséges, miért jobb a kapcsolatom Apával. Jobban megért engem, azt hiszem. Legalább is, próbál. Nincs kibékülve a dologgal, hogy az én fejem is tabu számára. Eleinte ebből sok kisebb vita alakult ki, hogy akkor mégis, honnan fogja tudni, ha baj van velem vagy ilyesmi, de azt hiszem a Sors megkegyelmezett neki, mikor Scott-tal ennyire jóba lettem és az ő szemén keresztül tud figyelni. Alapjába véve nem zavart, hogy aggódtak értem, nyilván túlzásba vitték, de nem volt szükség rá, hogy ezt folyton meg is mondjam nekik, ők maguk is tudták. Túl nyugodt természet vagyok ahhoz, hogy ilyen semmiségen felkapjam a vizet. Hálát adtam az égnek, hogy örököltem apám tulajdonságait. Persze, némiképp megmutatkozik bennem jó anyám makacssága is. Na, meg a neveletlenség, de azt hiszem erről nagyrészt Emmett tehet, arról meg Rosalie, hogy Ness el lett kényeztetve. Legalább is, én így gondolom sokszor. A sok hiszti, amit gyakran leművel egy kis dolog miatt. És a hülye blöki még ezt szereti is. Néha már nevetségesnek tartottam, de nem foglalkoztatott a dolog. Az ő kapcsolatuk, én nem fogok beleszólni.

Pontosan ezért a hozzáállásomért szokott engem hol keresni nővérem, hol kerülni. Nem minden témában adtam neki tanácsot, de ha baja volt általában kisírhatta magát a vállamon. Ha másra nem is, erre legyek jó.

-E.J. megjöttünk! – szólt hozzám Anya hátrafordulva. Pislogtam néhányat, mikor tényleg megláttam, hogy már itthon is vagyunk. Persze, apa vezetési stílusa mellett ez nem meglepő.
- Készítsek neked valami ennivalót? – kérdezte Emmett halálosan komoly arckifejezéssel mikor beléptem a nappaliba. Azt hiszem arcom mindent elárult, mert ablakokat rengetően hahotázni kezdett. – Csak poénkodtam Edward Junior!
- Még mindig csak E.J. és még mindig azt hittem, hogy a blökiről lettem elnevezve – néztem szúrósan az említett alanyra, aki a kanapén terpeszkedett nővéremmel az ölében.
- Emmett csak viccelt – nézett rosszallóan bácsikámra, majd gyengéd pillantást vetett rám. – Edward Jacob a neved és nem Edward Junior, bár megfontolandó – harapta be száját, mire ijedten néztem rá. – Tényleg egy mini Edward áll előttem.
- Kösz, Anya, én is imádlak – morogtam, ő pedig elnevette magát.
- Ezt nem a magasságodra értettem, csak hát… attól függetlenül, hogy te is tizenhét vagy, látszik, hogy Edward az apád – rántotta meg vállát, majd szégyenlősen lepillantott.
- Nem telik el nap, hogy ne közölnétek velem, én vagyok a család legkisebb gyökere – húztam el számat.
- A gyökér túlzás – karolta át apa, anyámat. – Nem így szoktátok becézni egymást az iskolában?
- Alkalmanként – vallottam be és zavarba jöttem. A szüleim nem voltak nagyon kibékülve azzal, hogy a suliban felvettem pár… trágár szót. Na, nem mintha Emmett-től nem tudna tanulni az ember, de a korombéliektől még is csak másabb.
- Menj, írd meg a leckédet és összeütök neked valamit vacsorára – adott puszit homlokomra anya. Nem szerettem, amikor túlságosan kimutatja a szeretetét, élje ki magát apával.
- Most jöttem haza a több órás iskolából, pihennem kell – irányt vettem a lépcső felé, de még hallottam apa rossz ízű megjegyzését.
- Mikor fogsz leállni ezzel a kibúvóval? Bár tudsz aludni, de nem szoktál elfáradni. Rossz trükköt használsz Kölyök! És ha hétvégén menni akarsz szórakozni, akkor a tanuláshoz is legyen erőd!

Nem akartam, mint egy ötéves nyelvet nyújtani apámnak, bár ahhoz volt kedvem. A saját lelkiállapotom érdekében inkább nem tettem meg. A lépcső menet szembe találkoztam Rose nénikémmel, aki szintén hatalmas puszival köszönt. Mikor akadnak már le erről? Lehet, hogy csak tizenhétnek nézek ki, de valójában már ötven leszek pár hónap múlva!

Felérve a szobámba nagyot sóhajtottam, majd becsapva ajtómat a hatalmas és kényelmes francia ágyra dőltem. Tényleg nem lehettem fáradt, még is úgy éreztem, hogy mentálisan leszívott az iskola. Az iskoláról eszembe jutottak hirtelen Emmá-ék. Mi van, ha két év múlva el kell költöznünk? Akkor már én is lefogok érettségizni, és nyilván nem maradunk itt. Akkor el kell őket engednem. A több száz év alatt már igazán hozzá fogok szokni, és több ezer baráttal büszkélkedhetek majd, még is nehezemre esett arra gondolnom, hogy egyszer Scott is egy lesz közülük. Scott és Emma voltak a legjobb barátaim, nem tudom, hogy képes leszek-e megszakítani a kapcsolatot velük.

Ness-nek ez könnyű, ő nem szokott barátkozni, hiszen csak Jake-el van mindig, vagy most, hogy visszajöttünk a többi rezervátumbélivel. De én ritkán járok le oda, és emberbarátokra tettem szert mindig is. Bár még sose engedtem senkit olyan közel magamhoz, mint őket, épp ezért lesz fájó a búcsú. Azt hiszem anyámról ez átragadt rám is. Még nagyon sok idő van addig, és sok féle variáció van, hogy miért megyek olyan messze, és miért nem találkozhatok, pláne beszélhetek velük. Rengeteg nap el fog még addig telni, még is túlságosan ragaszkodtam hozzájuk. Jóval idő előtt kezdek aggódni majdhogynem semmi dolgokon.

-Reméltem, hogy tanulsz – hallottam meg anya szigorú hangját.
- Csak elgondolkodtam – rántottam meg vállam, majd felhúztam magam az ágy fejtámlájához és felültem.
- És min? – érdeklődött anyám, cseppet sem faggatózóan. Ezt szerettem nagyon benne, hogy csupán érdeklődik, de nem akar mindent kihúzni belőlem. Tudja, hogy úgyis elmondom, ha készen vagyok rá.
- Képes leszek őket elengedni? – kérdeztem fájdalmas arckifejezéssel. – Scott és Emma….
- Ja, hogy rájuk érted – anya meglepődött, bár nem tudtam, hogy hirtelen mit hitt, kikre értettem. Lassan sétált felém, majd bánatos arccal leült az ágy szélére. – Nagyon megszeretted őket, ami eddig nem volt jellemző rád. Még sose volt, hogy ennyire a szívedhez nőtt volna egy ember, illetve most kettő. Ilyen téren sajnos nincs tapasztalatom.
- Se Phoenix-ben, se Forks-ban nem voltak olyan barátaid, akiknek fájt volna az elvesztése. A többiek ugyanígy vannak, te voltál az egyetlen ember, aki mert velük beszélni, persze elsősorban apával. Ness-nek pedig szintén nincs ilyen problémája, sose szerzett magának halandó barátokat, hisz neki mindent egyes vágyát kielégítette Jacob. Egyedül én vagyok ilyen szar helyzetbe – morogtam a végén és kibámultam az ablakon. Anya kivételesen nem mondott semmit a trágár szó használatára.
- Nagyon sajnálom kicsim. Sose akartam, hogy ilyet átélj, még ha én nem is tudom átérezni, hogy mi van most benned. Ráérsz még ezen gondolkozni E.J.! Még több, mint két éved van hátra, hogy ezt alaposabban átgondold – próbált javítani a hangulatomon és bíztatni, de csak még jobban rontott rajta.
- Mi lesz jobb? Minden egyes nappal egyre közelebb kerülök ahhoz, hogy elbúcsúzzak tőlük – ráztam meg fejemet, majd mélyet sóhajtottam. Nem szerettem ennyire emberien érezni. Annyira, bonyolult. – Legalább már felkészítem magam a legrosszabbra.
- Nem akarom, hogy ilyeneken agyalj, egyelőre még feleslegesen E.J.! – kért gyengéden, mégis határozott hangon.
- Ne aggódj jó? Jól leszek, csak…. nehéz, amikor ennyire kijön rajtam az emberi gyengeség.
- Emberien érezni nem rossz dolog fiam! – ellenkezett enyhe dühvel a hangjában.
- Jól leszek, ne félj – erőltetett mosolyt villantottam fel, persze átlátott rajtam, úgy, mint apán is.
- Magadra hagylak, de szeretném, ha lassan elkezdenél tanulni – állt fel és elővette újra a vicces, mégis szigorú anyai nézését.
- Mintha szükségem lenne rá – rándult meg szám. – Mindent megjegyzek, amit az órán hallok, csak az írásbelit kell megcsinálnom, azzal pedig két perc alatt készen vagyok
- Tudom, de jó érzés, tanulásra ösztönözni téged – vigyorogta, mire megforgattam szemeimet. Néha kétségbe vonom, hogy tényleg ő az anyám-e. Ahhoz túlságosan… virgonc?! Nem éppen úgy viselkedik, mint egy felelősségteljes anya, bár valamilyen szinten megértem, még a tizenkilencet se töltötte be.


Arra a pár percre, – ha elhúztam és emberi lassúsággal csináltam – órára el tudtam terelni a figyelmemet. Muszáj volt, hogy egy kicsit kikapcsoljon az agyam. Ma túl sokat jártattam az agyamat olyan felesleges problémákon, amik még várattak magukra. Odalent halk beszélgetés zaja csapott meg, míg anya főzési tudományát fitogtatta, aminek én mindig nagyon örültem, bár most testem-lelkem nem kívánt semmiféle emberi táplálékot. Szívesebben rohantam volna egy vad után, mint unalmasan leülni az asztalhoz egy tányér elé. Reméltem, hogy Nessi és Jacob elpusztítják a nagy részét. Szükségük van egy kis energiára, főleg ha ma is valamiféle alibi révén eltűznek a házból, át a rezervátumba. Nem akartam inkább gondolni arra, hogy a nővérem és a pasija hemperegnek valahol, miközben én falazok nekik.

Aznap már nem történt semmi különös, kénytelen voltam letuszkolni a torkomon a rántottát, majd Emmett-tékkel néztem egy filmet. Valami horror lehetett, de nagyon élveztük. Rose nénikém körülöttünk sürgölődött az esküvőt intézte, ami egy hónap múlva lesz. Minden vámpír ismerőst meg akart hívni, de persze az időbe telik, amíg mindenkit megtalálnak. Ness-ék leléptek, ahogy anyáék is. Carlisle-al beszéltem néhány szót, mikor hazajött a kórházból, de aztán ők is kettesbe elvonultak nagyival. Alice a szobájába zárkózott egész nap, hogy ruhákat válogasson, és hogy megtudja holnap milyen öltözékhez lesz kedve. Persze, pontban tizenegykor apa megjelent, hogy azonnal induljak aludni. Szívesen ellenkeztem volna vele, de úgyis én húzom a rövidebbet, tehát hallgattam rá. Már csak puszta megszokásból gyorsan lezuhanyoztam. Nem lehettem fáradt, mégis annak éreztem magam és amint bedőltem az ágyba rögtön el is aludtam.

Reggel Alice hangos örömujjongására keltem. Jobban örültem volna neki, ha mondjuk egy lágy dallamos hangra ébredtem volna, de ez nagyon nem volt az. Nagyszerűen indult a reggelem, de tök hamar készen lettem. Gyors felöltözés, tisztálkodás és már lent is voltam. Anya nem is próbált engem kínálni reggelivel, tudta, hogy a legrosszabb időszak, amikor emberi ételt tudna bevenni a gyomrom. Végül nem tudtam meg Alice kitörő boldogságának az okát, de nem is voltam rá kíváncsi. Morcos voltam, amiért felkeltett, bár lehet ez volt a bosszúja, a tegnapi beszólásom miatt. Kicsi, de okos. Ezzel aligha nem, de visszavágott.

Mikor kiszálltam a kocsiból, mindenkitől elköszöntem és Amber felé vettem az irányt, aki Tom-ra várt a kocsijánál.
-Hello E.J!
- Reggelt – motyogtam, majd hatalmasat ásítottam. Nem csodálkozok, hogy nekem a legkönnyebb beilleszkednem az emberek közé.
- Hallom, tegnap összefutottál Ms. Nyafka macskával – kuncogta el magát, mire felhúztam szemöldökömet.
- Kivel?
- A vörös démonnal – arra gondoltam, akire gondolt? A tegnapi morgó lányra gondolt, akivel összeütköztem?
- De hát, te erről honnan tudsz? – tátogtam meglepődve, mire mosolyogva hátra simította haját.
- Tom látta az egészet, mikor korrepetálásra sietett. Ő nevezte el így, meg Scott – magyarázta. Mint a filmekben, hirtelen megjelent az említett személy. Egy apró Peugeot autót vezetett, majd nagy sebességgel bekanyarodott egy üres helyre. Életveszélyes ez a lány! Kipattant belőle, majd megérezhette, hogy figyelik és rám meredt érzelemmentes szemeivel. Ha nem lett volna az ösztöneimben a vámpír, akkor nyilván megijedtem volna ettől a furcsa, üres szempártól. De így, csak álltam pillantását, amit végül megunt és elindult a bejárat felé.

- Ki ő? – érdeklődtem, bár próbáltam minden kíváncsiságomat eltakarni és tovább néztem a lány, távolodó alakját
- Hayley Jackson. Már egy éve idejár, de amolyan szürke egér vagy mi a szösz. Nem igazán tűnik ki a tömegből, csak ha kinyitja a száját. Scottnak egyszer szinte leüvöltötte a haját a fejéről, amikor véletlenül neki ment a folyosón.
- Tudom, ez a mániája – motyogtam magam elé meredve. – Nekem is majdnem átharapta a torkomat tegnap, de kicsikartam belőle is bocsánatkérést.
- Helyes! – nevette el magát. Csak egy másodpercre vettem le a szemem a lányról, de mire visszanéztem, már az ajtóból meredt rám egy pillanatra. Szemei szinte égtek a gyűlölettől. Megrendültem, nem értettem, hogy ez nekem szólt, vagy szimplán rossz kedve van.

Megvártuk, amíg ideérnek a többiek is, de nem sokat csevegtem most velük. A folyosón végig kerestem szemeimmel a lányt, persze úgy, hogy ez Scottnak és Emmának ne tűnjön fel. Nem akartam, hogy a szívatásuk kereszttüzébe kerüljek. Az órákon is alig vettem részt, Mr. Conters meg is jegyezte matekon, hogy örülne, ha visszatérnék a földre. Váratlan indulat kerekedett bennem, nagy örömmel estem volna neki a tanárnak, de sajnos nem élhettem ki rajta a rossz kedvemet és a tanácstalanságomat.

A nap része eseménytelenül telt, Scott-ték nem faggattak, hogy mi bajom, amiért nagyon hálás voltam nekik. Még én magam sem értettem, hogy mit művelek, és miért keresem mindig szemeimmel a furcsa lányt, aki tegnap úgy nekem esett, ma pedig olyan dühvel nézett rám. A menzán hiába néztem végig minden egyes asztalt, nem ült ott és nagy bánatomra – talán – egy közös óránk se volt. Az utolsó óra előtt feladtam a szemlélődést, biztos hazament.

Anyáék nem maradhattak, Alice látta, hogy mire az utolsó óra jön ki fog sütni a nap. Mázlim volt, hogy nekem ilyenkor nem kellett csak úgy elmenekülnöm. Ha már nagyon szomjas leszek, majd csak akkor kell aggódnom, hogy egy váratlan pillanatban kezd el csillogni a bőröm az emberek szeme láttára. Óvatosnak kellett lennem.
Anya elköszönt tőlem, majd a többiek is, de biztosítottak őket róla, hogy majd Scott hazavisz. Nem is volt kifogása ez ellen, legalább is, amíg meg nem ígértem neki, hogy ott maradhat és mindent el nem mesélek neki. Nénikémnek nem lett víziója, hogy bármi baj lenne belőle, így rábólintottam.

Ok nélküli rossz kedvvel mentem egyedül a szekrényhez, hogy előkapjam a töri cuccom, mikor mellettem valaki hangos csapódással dőlt neki az alumínium oldalához. Azt hittem Scott vagy Emma az, de hatalmasat tévedtem, mikor odanéztem. Már épp megszólaltam volna, mikor a zöld szemeik felizzottak és megszólalt a megkövültségem tárgya.
- Nem mondtad, hogy te is félvámpír vagy.

folyt. köv. :)