18. Fejezet

Reggel szinte gyerekes izgalommal vártam, hogy a suliba érjünk. Nem tudtam, hogy Hayley vajon ugyanúgy fog-e viselkedni velem, mint tegnap vagy esetleg egy kicsit kedvesebb lesz. Még nem figyelmeztettem, hogy a gondolataira ügyeljen, azonnal meg kell keresnem, mihelyst találkozunk a suliban. Apáék nem mondtak semmit vidámságomra, bár látszott rajtuk, hogy furdalja őket a kíváncsiság, még se kérdeztek rá. Kételkedtem benne, hogy apa beszélt volna anyával, amíg a szobámban ténykedtem indulás előtt, mégis reménykedtem.

Éreztem a családom meghökkent tekintetét, amikor egy gyors, sziasztok után kiugrottam a kocsiból, de nem foglalkoztam vele. Próbáltam elrejteni, hogy a szememmel keresek egy bizonyos kocsit és egy bizonyos személyt. Még jó ideig várakoztam a lépcső mellett, már be is csengettek mikor én még kint szobroztam a csepergő esőbe. Hirtelen dühöt kezdtem érezni, és csalódott voltam. Persze, azt mondta, hogy délután beszélünk, nem feltétlenül kellett megjelennie a suliban, de mindezek mellett egy furcsa érzés kezdett a hatalmába keríteni. Mégpedig az aggódás. Nehezen is, és még a tegnapiak után is, de az aggodalom úrrá lett rajtam, de biztos voltam benne, hogy felesleges, mégis eluralkodott rajtam és nem tudtam vele mit kezdeni. Nem akartam lekésni az óráról így lassan besétáltam az épületbe, magam mögött hagyva a parkolót. Gondolataimon nem tudtam uralkodni és rosszabbnál rosszabb képek peregtek le szemeim előtt.

Mr. Comdon észrevette, hogy a kémián nem vettem részt, de nem tette szóvá csupán összehúzott szemekkel méregetett. Szívesen beolvastam volna neki, de inkább visszafogtam magam és kimeredtem az ablakon. Hol lehet? Miért nem jött? Baj történt? Ezernyi kérdés cikázott át fejemen, és némelyiknek értelme sem volt. Nem volt idegen számomra ez az érzés, gyakran vittem túlzásba az aggódást másnál is, de nála teljesen más. Ő nem egy ember, aki valószínűleg csak egy megfázás miatt nem jött volna iskolába. Kinéztem belőle a lógás lehetőségét is, de valahogy úgy gondoltam, hogy még sem az a fajta. Lehet, hogy nem teljesen vámpír, de azért ember se. Valahol ő is a kettő között lehet. A teste hidegebb, mint az enyém, ezt már leszűrtem, kivéve, amikor az erdőben voltunk. Ahogy teste az enyémnek feszült, szinte égetett a forrósága. Mi lehetsz Hayley?

A kíváncsiságom még bosszantóbb volt, mint a tudat, hogy ma nem jött iskolába és ez a kellemetlen érzés kísért minden egyes órára. Scott és Emma végig mellettem voltak és valamilyen csoda folytán nem kérdeztek semmit, pedig Scott nagyon jól tudta, hogy nem Jasper vitt haza tegnap, sőt sokkal később értem haza. Örültem ennek a toleranciának, amit mutattak, bár mindkettőt elég jól ismertem, hogy tudjam, majd megőrülnek, hogy kifaggassanak hol voltam. Talán elmondhattam volna nekik, hogy Hayley-vel voltam ők – ellentétben Amberrel és Tommal – biztos nem mondanak rá semmi negatívat. Nem olyan szemmel látták az embereket, mint a másik kettő. Persze Scottnak meg volt a saját véleménye az itteni diákokról, de nem mindig mondta ki. Inkább megtartotta magának és biztos voltam benne, ha elmondanám neki Hayley-vel voltam, akkor se mondaná ki, mit gondol, legfeljebb csak őszinteségből. Emma már más tészta volt. Ő állandóan aggodalmaskodott értem, Anya ezért is zárta annyira a szívébe, ahogy Ness is. Nagyon sokat foglalkozott velem, a lelki állapotommal. Sose szorultam rá, még is mindig mindent elmondtam neki. Sokkal jobban kinyíltam neki, mint bármelyik családtagomnak.

Furcsán nyomott voltam, amiért egésznap nem láttam a lányt. Már a menzán ültünk, mikor hirtelen megcsörrent a mobilom. Megdermedtem, majd gyorsan előkaptam.

A hétvégén elmegyünk a hegyekbe, szólj a barátaidnak, mielőtt elrángatnak bulizni. Puszííí Alice!

Megforgattam szemeimet, majd a helyiség sarkába pillantottam, ahonnan vigyorgott.
-A hétvégi bulinak lőttek – néztem Scottra fancsali arccal. Tettetni akartam a csalódottságot, de nehezen ment, ugyanis sokkal jobban örültem most egy egész hétvégés vadászatnak, mint egy éjszakai bulinak.
- Ne már! – kiáltott fel legjobb barátom és megrázta fejét. – Pedig már bíztam benned. Mi van Esme-ékkel megőrültek? Eddig sose volt bajuk, ha elmész. – nem akartam már neki mondani, hogyha Esme-n múlna már régen a disco elé is költözhettem volna. A probléma itt a szüleim, vagyis inkább az, hogy nem vagyok ember.
- Akkor ez ejtve. Mozi? – Emma is reménykedett benne, hogy tudok neki adni egy esélyt, és szörnyen bűntudatom volt, amiért elrontottam neki ezt az esélyét.
- Jó, de te fizetsz – vigyorogta Scott, én pedig megráztam fejemet. Talán, ha kettesbe lesznek nem lesz ott semmi gond. Vagyis reméltem.
- Sajnálom skacok – húztam el számat, majd, mint valami izzó, hogy villant fejembe egy kitűnő terv. – Mi lenne, ha az őszi szünetbe elugranánk a hegyekbe?

- Túrázni? Lehet, hogy te és a családod jó kondiba vagytok, de mi nem nagyon. Még a végén Emma szörnyet halna az út elején – pimaszkodott Scott nevetve, mire Emma tarkón csapta.
- Fent a hegyekbe van egy nagyon apró kis város, és onnan nem messze van egy házunk. Amolyan nyaraló féle – rántottam meg vállam.
- Van Forks-nál kisebb város? – fintorgott Emma, mire elnevettem magam.
- Most nem ez a lényeg – legyintettem még mindig kuncogva. – Hanem, csak mi hárman, meg Amberék, ha akarnak jönni. – és még valaki, de egyelőre ezt nem kötöttem az orrukra. Nincs is jobb hely ahhoz, hogy Hayley-vel nyugodtan tudjak beszélgetni. Semmilyen szülő, semmi kötöttség, Scott-éknak pedig nagyon könnyen kitalálhatunk valamit. Zseniálisnak tartottam az ötletemet, és gratuláltam magamnak. Az őszi szünetig már csak két hét van.
- Én benne vagyok ez tök jó ötlet – mosolyodta el magát Emma. – Csak mi, az őszi szünetben, nyugalomban, a hegyekben.
- Állati ötlet, de a nyári szünetet miért nem töltöttük ott? – tette fel Scott a költői kérdést, halálos komolysággal. Nyögve megráztam fejemet, de nagyon feldobódtam a tervemtől.
- Egy feltétellel megyek – szólalt meg váratlanul Emma felcsattanva.
- Remek, tudtam, hogy kitalál valamit – nem foglalkoztam haverom beszólásával, Emmára néztem kérdőn.
- Ha hozol magadnak valakit.
- Ezt hogy érted?
- Valami csajt? – Scott ugyanolyan döbbenten kérdezte, mint én.
- Hát persze, hogy csajt – forgatta meg szemeit, majd mosolyogva magyarázni kezdett. – E.J. állati rosszul esik, hogy mindig te úgymond egyedül vagy.
- Tudtommal nincs köztetek semmi – néztem kettőjükre szúrósan.
- Nincs is – hadarták egyszerre mindketten. Ami a gyanús volt, hogy Emma elvörösödött, Scott pedig zavartan tologatta maga előtt az üres tányért. Valamit titkoltak, ezt amolyan bosszúnak vettem, amiért én sem árultam el semmit a tegnappal kapcsolatban. Érthető volt, de nekem muszáj volt megtartanom egyes titkaimat. Nekik meg mi lehet a legnagyobb problémájuk? Megcsókolták egymást a lépcsőn? Hú, nagy dolog… az embereknek annyira kicsinyes problémáik vannak egy vámpírhoz képest. Szerettem mind a kettőt, mintha a testvéreim lennének, de szántam is őket valamilyen szinten. A megoldás, a boldogság ott van előttük és nem tudnak érte tenni.

- De még is kicsodát? – kérdeztem, hogy legalább eltereljem a figyelmüket. Egyelőre tetettem a hülyét, aztán majd beadom nekik az ötletem másik felét.
- Nos, azt gondolom a suliban egy csettintésre ötven csaj fog jelentkezni, szóval ez nem lesz gond – vigyorogta Emma, mire habozva, de kinyögtem a dolog másik részét.
- Jó, hívok valakit.
- Ez gyors létszám volt – nyögte döbbenten Scott, mire elnevettem magam.
- És mégis ki az? – Emma nem is leplezhette volna a hirtelen kíváncsiságát.
- Hayley Jackson – válaszoltam, mire mindketten tátott szájjal meredtek rám. Hallottam, hogy családom tekintete egyszerre vetődik felém. Nem tudtam nekik semmi újdonságot mondani, legalább is a tervemmel kapcsolatban nem. Alice már biztos elmondott nekik mindent, egyértelmű volt, hogy az idegen névre kapták fel a fejüket.
- A vörös csajszi, akivel összeszólalkoztál a lépcsőn, és akivel tegnap voltál meg aki már vagy fél órája téged bámul? – Scott hadarását fel se fogtam legalább is az utolsó mondatot biztos nem.
- Ti….? – talán most nem is az volt a legnagyobb problémám, hogy ők tudják, barátok tudhatnak róla, de a szüleim… szemem sarkából rájuk pillantottam, de el is kaptam a fejemet. Apa szúrós pillantása, és Anya döbbent képe elég volt.
- Persze, hogy tudtuk E.J. – rázta meg fejét lemondóan Em mosolyogva. – Neked eddig senki nem keltette fel így a figyelmedet a suliban, erre összeütköztél a kis vörössel, és bumm! Mintha fejbe vertek volna. Másnap nem mertünk hozzád szólni, annyira magadba roskadtál tegnap amiért nem találkoztál vele, a mai napról nem is beszélve, bár ezen kár izgulnod, a csaj még mindig téged bámul – csak most jutott el agyamig a mondat, amit mondott és, amit Scott is benyögött. Felkaptam fejemet, és addig jártattam szememet, amíg egy zöld pillantásba nem botlottam. Tőlem a lehető legtávolabb ült, annyira az emberek között, hogy tényleg nem vettem volna észre. Szám elnyílt a döbbenettől és hatalmas késztetést éreztem, hogy felálljak, és jól lekiabáljam, amiért egész nap bujkált előlem, ezzel rám a frászt hozva. Több okból sem tehettem viszont, és ez nagyrészt a szüleim miatt volt.

Mérhetetlenül dühös voltam, amit úgy tűnik észre is vett, és mulatva rajtam elmosolyodta magát. Megdöbbentem a hangulatváltozásán, de nem ez volt az egyetlen, ami miatt ennyire ledermedtem. A huncut, kihívó mosoly, amit felvillantott, olyan mértékben változtatott az egész lényén, mintha kicserélték volna. Most nem a hideg, és elutasító magabiztos hölgy volt, hanem egy csintalan, kamasz csínytevő kislány. A szeme most se árult el semmiféle érzelmet, de legalább nem volt az-az üveges zöld zafír, ami szokott lenni. Oda akartam menni hozzá, hogy megkérdezzem, mi a nagy örömének az oka, de még se most kellett volna megtennem. Na, nem mintha, bárhova is elmehettem volna vele, hiszen anyámék mindenhol hallanának minket. Szerettem volna azonnal beszélni vele, ha csak pár szót is, de ez nem volt a legmegfelelőbb pillanat, pedig minden vágyam ez volt.

- Tényleg őt akarod hozni a szünetben? – vont kérdőre Scott.
- Miért ne? – fordultam felé, mire megrántotta vállát.
- Mert olyan fura – vakarta meg tarkóját és Hayley-re pillantott. – De lehet, hogy ti vagytok a zsák meg a foltja!
- Én nem vagyok fura – vitatkoztam vele hevesen, de nagyon jól tudtam, hogy ez nem igaz. Már, ha azt nézzük, hogy közülünk melyikünk halandó.
- De az vagy – mosolyogta Emma is, mire bosszúsan felsóhajtottam. Még a családom körében se vagyok normális, muszáj még nekik is ezt felhánytorgatni? Nem szeretem, ha csodabogárnak néznek. – De épp ez benned a különleges. Titokzatos vagy, legalább annyira, mint a testvéreid, de te sokkal jobban beilleszkedsz a diákok közé, a tesóid egyáltalán nem. Van benned egy normális vonás, ami mindenkiben meg van, még is ott van egy kis plusz a kisugárzásodban, ami miatt az ember úgy érzi magát, hogy jobb, ha távolságot tart. Mázli, hogy mi ismerünk, és ennek már vége, bár még mindig meg szoktam ijedni tőled – Emma hosszú monológját figyelmesen hallgattam, majd elmosolyodtam magam. Ezek szerint a szoros barátság ellenére is, de tudja, hogy veszélyes vagyok, bár ő abban a hitben él, hogy a légynek se tudnék ártani, mégis tart tőlem annyira, amennyire hagyja magát az ösztöneire hagyatkozni. Okos lány volt, ezt sose vontam kétségbe.

- Nem foglak bántani – ígértem neki vigyorogva, hogy ő viccnek vegye, még is sokkal komolyabban értettem, mint gondolta volna. Emma vagy akármelyik ember iránt, aki közelebb állt hozzám, sose éreztem a mérhetetlen szomjúságot. Emberként gondoltam rájuk, és kettőjükhöz már emberi érzelmek is fűztek, nem is tudnám őket bántani. Még nem találtam meg az énekesemet, és remélhetőleg nincs is. Eddig egyetlen személy van, akinek elkábultam az aromájától, de nem a rossz értelemben. Nem a vadász ösztönömet ébresztette fel Hayley illata. Inkább csak elkábultam tőle, és olyan mélyen, hogy úsztam volna az erős eszenciában.
- Megmondom anyunak, hogy egy hétig akkor ne várjanak – veregette meg hátamat Scott és csak ekkor tűnt fel, hogy már nagyon sokan kimentek az ebédlőből. Na, remek, még van egy órám Alice-szel és Jasperrel. Nem tudtam, hogy mire számíthatok, de tartottam tőle. Egy kicsit.

Megkerestem Hayley-t, de már hűlt helyét láttam, úgy ahogy a családomnak is. Mélyet sóhajtottam, hisz tudtam így már semmi esélyem, hogy bármiféleképpen megoldjam a mai napot. Plusz még azt se tudtam, hogy Ness mit talált ki, hogyan akar engem elkéredztetni anyáéktól.
Valósággal vonszolnom kellett magamat az órára, majd meglátva Alice-t és bácsikámat lezöttyentem eléjük, szokásos helyemre. A tanár késett, így nénikémnek alkalma nyílt rá, hogy nekem támadjon.

- Anyádék nagyon ki vannak akadva, úgyhogy otthon készülj fel a legrosszabbra – hadarta Jasper, mielőtt neje hosszú szónoklásba kezdett volna, még sem az következett be, amit vártam.
- E.J. ez eszméletlen! Te meg egy lány, hű végre! Nem láttam semmi konkrétat, de nagyon jó ötlet volt a szünidő alatt elmennetek Raymonds-ba! – hadarta megállás nélkül, míg nekem leesett az állam. – Tom és Amber is veletek fog menni és nagyon jól fogjátok érezni magatokat, wáów, főleg te és Hayley! Istenem, milyen gyönyörű lenne Hayley abba az esküvői ruhába, amit tegnap láttam! Fantasztikusan állna rajta! Tényleg meg kell tőle kérdeznem, hogy….
- Alice, te megőrültél? – kérdeztem kissé halkan, de érezte a hangsúlyomban, hogy kiakadtam. – Hogy én és Hayley? Ugyan már! Egyszerű ő jutott eszembe, és tudom, hogy Emmát ugyanolyan nehéz eltéríteni a tervétől, mint téged! Nem hagyott volna békén, amíg egy szerencsétlen halandó lányt össze nem szedek a hétvégére!
- Halandó? – kérdezte Jasper felhúzott szemöldökkel. Úgy tűnik, csak ő vette észre, hogy jobban kihangsúlyoztam – akaratom ellenére – a halandó szót.
- Ő is az – legyintettem talán túl lazán is. Jasper összehúzott tekintettel nézett rám, érezte, hogy van benne hazugság. Nem figyelten bácsikámra, Alice ködös tekintete jobban érdekelt.
- Ó, lám lám lám! – dalolta, majd felkuncogott. – Az alma nem esik messze a fájától!
- Mi a fenéről beszélsz? – morogtam kicsit ellenségesen, mire Jasper megköszörülte torkát.
- Majd megtudod! – nevette, mire az asztalára csaptam. Nagyon jól tudta, hogy engem nem tud ennyivel elintézni, mint a szüleimet.
- Alice, mit láttál? – komoly tekintetem, ami egy kis riadtsággal volt megfűszerezve meghatotta, mert halkan, hogy csak mi halljuk hadarni kezdett.
- Te és Hayley közelebb kerültök majd egymáshoz, mint gondolnád! Lehet, hogy a végén ugyanaz fog kisülni, mint Bellánál!
- Én nem leszek olyan hülye, hogy felcsináljam a halandó tizennyolc éves mennyasszonyomat! – a dühöm nem apának szólt, de ha hallgatózott nyilván nagyon megbántottam.
- Az a része lényegtelen – hajolt közelebb Alice és izzó tekintetét az enyémbe fúrta. – A jövőt nem tudod megváltoztatni, és te szerelmes leszel Hayley-be, ez olyan biztos, mint ahogy itt ülök!
- Apa is megpróbálta megváltoztatni a jövőt, de nekem sikerülni is fog! – sziszegtem. – Attól, hogy esetleg jóba leszek vele, nem azt jelenti, hogy egyből belezúgok, mint valami szerencsétlen kamasz, aki meglátja a különleges lányt és onnantól kezdve minden megváltozik! – kiborulásomat csendben figyelték, majd Alice felhúzta az orrát.
- Próbálkozhatsz, ugyanezt mondtam neki anno!
- Ötven éve volt, nem tudhatod – fintorogtam, mire Jasper megszólalt hosszú csendessége után.
- Alice, nem vagyok benne biztos, hogy tényleg nem fog-e megváltozni a jövő.
- Te az ő pártját fogod? – fordult felé mérgesen nénikém.
- Nem erről van szó Alice. Szeretlek Kicsim, és hiszek a vízióidban is, de E.J. teljesen más, mint Edward. Sokkal határozottabb, és erősebb is. E.J. sokkal többet élt meg lelkiekben, mint anno Edward, így neki valószínűleg lenne ereje hozzá, hogy mindent megváltoztasson.

Elfordultam Alice-től, nem voltam kíváncsi rá, hogy innentől kezdve mit vitáznak majd bácsikámmal, de hálás voltam neki. Teljes mértékben igazat mondott, más vagyok, mint apa. Nem akartam Alice-nek bevallani, és még magamnak se, de megijedtem. Megijedtem, hogy még is megvalósulhat Alice jóslata. Nem akartam. Még nem ismertem annyira Hayley-t, hogy meg tudjam mondani biztosra, de az eddigi tapasztalatok alapján tűz és víz vagyunk. Nekünk az égvilágon semmi közünk nem lesz egymáshoz. Mindketten meg fogjuk tartani a három lépés távolságot, de persze csak azután, hogy mindent megtudtam róla. A kíváncsiságom mindennél jobban égetett belülről, talán jobban is, mint akármilyen erős szomjúság.

Mikor megszólalt a csengő úgy robbantam ki a padból. Minél hamarabb kint akartam lenni az iskolából, úgy éreztem már, hogy megfulladok. Tiszta eufórikus érzéssel szívtam be magamba a friss levegőt, de megtorpantam mikor kiértem a parkolóba. Ott volt Nessi, apáék társaságában. Ilyen nem szokott lenni. Összevont szemöldökkel sétáltam feléjük, kicsit biztonságban éreztem magam, hogy itt van. Talán apáék nem fognak itt a parkoló közepén faggatni. Ha valamelyiknek eldurranna az agya, nem lenne a legszerencsésebb itt a parkolóban megmutatni, mikre vagyunk képesek.

- Szia Ness – köszöntem neki, de meghökkentem mikor láttam szomorú, szinte már elgyötört arcát. – Mi történt?
- Összevesztem Jake-kel – suttogta erőtlenül.
- Hűha, ilyen se történik minden nap – mondtam halkan, de anya mérges szemei elhallgattattak.
- Nem beszélnél vele? – kérdezte, és könyörgő szemekkel nézett rám. – Ha valami gond van, veled szokott beszélni, kérlek, csak egy kicsit, annyira rossz – egy könnycsepp kicsordult a szeméből, én pedig bólintottam. Nagyon sokkal fog még nekem tartozni Ness, hogy előrébb helyezem őt, mint egy olyan fontos dolog, mint Hayley.
- Rendben.
- De most! – erősködött könyörgően.
- Szobafogságba vagyok – mutattam rá egy fontos tényre.
- Menj csak, elengedlek – bólintott anya nagylelkűen, majd szigorúan szinte már vészjóslóan folytatta. – De siess haza, és utána lenne, miről beszélgetünk szerintem.
- Rendben – mondtam kelletlenül. Ness hálaképp megölelt, majd egy cetlit tett a farzsebembe.
Miután elmentek, zavarodottan vettem elő a kis papírt, ami rendezetten össze volt hajtogatva.

Van pár órád, hogy beszélj a lánnyal. Jake elment a part fele, esélye sem lesz összefutni anyáékkal. Sok sikert Öcsi!

Elmosolyodtam magam és el kellett ismernem, hogy Ness nagyon ügyes hazudozó, bár miattam nem kellett volna átvernie anyáékat is. Rá is iszonyú dühösek lesznek így. De rendkívül köszönetet kell majd neki mondanom ezért a tettéért. És persze Jacobnak is.
- Szia idegen – hallottam meg a hátam mögött egy lágy, csilingelő hangot. Lassan megfordultam, és szembe találtam magam újra azokkal a gyönyörű zöld szemekkel.
- Hello – biccentettem, de fejem egészen máshol járt. Egy mondat keringet a fejemben, mikor apa anyáról mesélt, mikor a suliban beleszeretett, de próbálta akkor még ezt elkerülni. Nos, Hayley-t még nem ismerem annyira, hogy ugyanezt elmondhassam, de lehetséges, akkor én már elmondhatom, hogy ha nem küzdenék annyira, akkor már régen beleszerettem volna a zöld smaragdba. El kellett ismernem, hogy Hayley-be beleszeretni, ugyanolyan lett volna, mint a zuhanás… könnyű. Nem beleszeretni a zuhanás ellentéte, ki kellett másznom a szakadékból. Nem tudtam megállni mosolygás nélkül, ahogy felidéztem magamba apám szavait. Hayley gondolkodva pillantott felém, de nem firtatta jókedvem okát, csak szó nélkül indult el az erdő felé, pont úgy, mint tegnap. Követtem őt a várakozás izgalmával, de valamilyen nyugalom járt át. Nem kellett félnem, hogy hol van, és jól van-e. Velem volt és végre fény derül, hogy ki is ő valójában.

folyt.köv. :)