17. Fejezet

Aznap már semmit nem csináltam, inkább duzzogtam a szobámba. Megértettem valamilyen szinten a szobafogságot, hazudtam nekik, rendben van, de miért nem büntetnek meg mással? Ha holnap a suli után egyből haza kell jönnöm, akkor nem fogok tudni beszélni Hayley-vel és én abba meg fogok őrülni! Az ágyamban fetrengve szenvedtem a holnapi nappal kapcsolatba. Őrületesen gyereknek éreztem magam ezzel a hülye szobafogsággal, annyira gyerekként kezelnék még. A hazudás nem túl szép és utálom is, de nem mondhattam el nekik Hayley-t legalább is addig nem, amíg nem tudok meg többet róla. A mai napra visszagondolni elmosolyodtam magam. Jól éreztem magam, abban a pár órában nem törődtem semmivel.

Halk kopogás törte meg a töprengésemet, majd az illető be is nyitott. Ness volt az, kivételesen egyedül.
-Szia E.J.! – köszönt mosolyogva, majd mikor elfordítottam a fejem szomorúan sóhajtott. – Sajnálom.
- Mégis mit? – morogtam vissza és továbbra is az ablakot bámultam.
- Jobban kellene odafigyelnem rád. Ha többet vagyunk együtt, akkor lehet, hogy most mindez nem történik meg. Tudtam volna, hol vagy és megnyugtattam volna anyuékat. Ne haragudj E.J.!
- Ne hibáztasd magad Ness, ez mind az én bűnöm.
- Miért nem mondod el apáéknak, hogy hol voltál? Biztosan jó indokod volt rá, és ők is megértenék – kérlelt, és leült az ágy szélére.
- Még nem tehetem – válaszoltam.
- Miért? – egy pillanatra ránéztem, majd elgondolkoztam. Valakinek muszáj volt elmondanom, hogy mi történt, de kételkedtem benne, hogy talán nővérem lenne-e a legjobb személy, hogy beavassam neki Hayley-t. Ha kiderül a végén még ő is leszidást kap, nem akartam, hisz az egész balhét csak nekem kellett elvinnem.
- Na, jó elmondom, de ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, még Jake-nek sem és ha kiderül, akkor is tartod a szád, mintha nem tudtál volna róla – hadartam neki halkan, mire szemei felcsillantak és az ágyamra mászott törökülésbe helyezkedve.
- Megígérem, csak mondd már!
Felsóhajtottam, majd nagyon halkan elmeséltem neki mindent az elejétől kezdve. Már tíz óra is elmúlt, mikor végeztem a beszámolóval. Ness tátott szájjal hallgatta végig.
- Úristen…
- Ugye?
- Úristen!
- Ugye? – kérdeztem, majd elégedetten és cseppet megkönnyebbülve dőltem neki a fejtámlámnak.
- Ez hihetetlen – motyogta, majd rám kapta tekintetét. – Hogy akarod a holnapot megoldani?
- Még fogalmam sincs – sóhajtottam fel. – Tehetetlen vagyok, szobafogságra ítéltek apáék.
- Nekem viszont van egy szuper ötletem – vigyorogta, mire felhúztam szemöldököm.
- Segíteni akarsz?
- Miért olyan meglepő ez? – arca hirtelen elkomorult, és bágyadtan lesütötte szemeit. – Még mindig testvérek vagyunk E.J.!
- Igen – morogtam. – Vér szerint. De én már nem tartalak annak – suttogtam, mire szeme könnyesedni kezdett.
- Hiányzik ez – mutatott kettőnkre. – A beszélgetések, a hülyülések… miért nem tudunk mi ugyanolyanok, lenni, mint voltunk?
- Mert te Jacobot választottad helyettem Nessi – mondtam keményen. Nem mutattam neki ki, hogy nekem mennyire hiányzott az, hogy igazán a nővéremnek tekinthettem őt. De már több, mint húsz éve, hogy ez megszűnt.
- Sose fogod nekem ezt megbocsátani igaz? – kérdezte remegő hangon.
- Időbe telik – álltam fel és elfordítottam róla a tekintetemet. Nem akartam, hogy lássa, mennyire rosszul esik, hogy sírni látom.


Hiába csörgettem újra és újra a számot, mindig kinyomta rám nővérem a telefont. Lenyaltam számról újra a kiserkenő vért, és beleütöttem dühömbe egyet az aszfaltba, de nagy hiba volt, mert bordám újra fájni kezdett. Szakadt rám az eső, de jelenleg ez volt a legkisebb problémám. Egyetlen hazug mondatot kántáltam a fejemben, ami mostmár kísérteni fog létezésem végéig. „Rám mindig számíthatsz.”
Hamarosan felvillant egy fényszóró és Emmett ugrott ki a kocsiból lefékezve előttem.
- Te jó ég Kölyök! – kiáltotta, és megfogta karomat, hogy felállítson. Sziszegve és nyögve a fájdalomtól álltam föl a lépcsőről és a kocsiig vonszoltam magam. Égett az egész oldalam, az arcomról nem is beszélve.
- Nyugi, mindjárt hazaérünk – mondta, és gyors pillantásokat vetett felém. – Mi a fene történt E.J.?
- Hagyjuk, nem érdekel – ordítottam magamból kikelve és majdhogynem sírva. Hihetetlen csalódott voltam, a fizikai fájdalom semmi nem volt ahhoz képest, amit belül éreztem.
- Ha anyád így meglát, biztos, hogy kiakad. Előbb hadd nézzen meg Carlisle!
- NEM – morogtam ellentmondást nem tűrően. – Haza akarok menni – folytattam suttogva és oldalamat tovább fogtam karommal. Emmett nem vitatkozott velem, felesleges is lett volna, csak úgy nyomta a gázt, hogy az majd szétütötte a kocsi motorját.
Hamar hazaértünk, segíteni akart kiszállni, de rámorogtam. Besétáltam a házba, felkészülve a családom reakciójára.
-Úristen fiam! – szaladt elém anya, és végigsimított felszakadt szemöldököm. – Mi történt?
-E.J. – lehelte Nessi, mire rákaptam fejemet. – Sajnálom én…
- Hol voltál? – kérdeztem halkan és dühömben összeráncoltam a homlokomat. – Hol volt a nővérem, akire mindig számíthatok? Láttad, hogy nekem esett, de te hátat fordítottál és elmentél! – ordítottam magamból kikelve.
-E.J. hiszen meg tudtad volna védeni magad, ismerlek!
- Ha megütöttem volna, akkor a gyerek meghal, így inkább a jobbat választottam, mint a gyilkosság. Péppé verettem magam! Miközben te a kutyával voltál…
- Ne haragudj E.J. annyira sajnálom – zokogott fel, de nem hatott meg egy kicsit sem.
- Ott hagytál a korcsod miatt – sziszegtem neki könnyesedve. – Nem vagy többé a nővérem! Hálás lehetsz magadnak, hogy most már soha többé nem fogok emberi ételen élni, hanem áttérek a vérre!

Ez persze, nem így történt, anyáék sose hagyták, hogy csak véren éljek, szükségem volt nagy ritkán a szilárd táplálékra, de az esetből tanulva rájöttem, hogy magamat kell megvédenem, nem másra számítani. Azóta már a haragom jóval enyhült, de a szavamat megtartottam. Ness többé nem a nővérem.

-E.J. – szólított meg, mire ránéztem visszatérve az emlékből. – Segítek neked.
- Rendben – bólintottam egy kicsit megenyhülve. – De miért?
- Miért ne tehetném? Ez a dolgom, még ha egyszer el is szúrtam – elkeseredve lepillantott, én pedig kérdőn felhúztam szemöldököm.
- Köszönöm, de hogy akarod ezt megoldani?
- Az legyen az én dolgom, ha délután hazajössz, akkor neked csak annyi a dolgod, hogy bólogass mindenre, és lehetőleg ne dönts el semmit délután – rándult meg szája. Neki mázlija volt, Alice nem látott a jövőjéből semmit, míg az enyémből mindent, amit csak lehetett.
- Nessi, alvás! – csak most esett le, hogy miért hallgatott el hirtelen, bár én így is aggódtam, hogy valaki meghallhatta, de talán voltak olyan toleránsak, hogy nem figyeltek egy kicsit sem a beszélgetésünkre. – Ez rád is vonatkozik – nézett rám, de nem úgy, mint Ness-re.
- Majd ha kedvem lesz, akkor alszok – vágtam vissza. Nem szoktam ellenkezni vele soha, és féltem is igazából, hogy apától egyszer ezt még visszakapom, mert így beszélek az ő életével. Tiszteltem és szerettem anyát, de nem tudtam félretenni a mai félig jogos, félig jogtalan szobafogság kimondását.
- Én pedig azt mondtam, hogy most – mondta cseppet sem parancsolóan, de azért eleget tettem a kérésének. Ness is kiment, de nem magyarázott tovább semmit, nyilván nekem csak annyi volt a dolgom, amennyit elmondott.

Hiába feküdtem le az ágyba, nem tudtam aludni, pedig egy fél óráig legalább álltam a zuhany alatt, hogy lemossam magamról a délután felszedett koszrengeteget. Csak forgolódtam, jártattam az agyamat. Vagy a holnapi nap miatt izgultam, hol dühöngtem volna anyáék miatt, hol Ness-en gondolkoztam. Nem hallottam odalentről semmiféle zajt, és unatkoztam is, így türelmetlen sóhajjal és felöltözve indultam meg a konyhába. Szomjasnak éreztem magam, de nem a vérre, bár már alig vártam, hogy menjünk hétvégén. Már nagyon kellett, valósággal gyengének éreztem magam. Bár a mai nap nem erre utalt… büszke voltam magamra, amiért győztem, és hálás voltam bácsikámnak is. Még sem voltam teljesen elégedett, mégis csak egy lánnyal kellett megküzdenem, és a legmeglepőbb, hogy ő maga is jó harcos. Hol tanulhatott meg így viaskodni?

- Miért nem alszol? – hallottam meg apám hangját a hátam mögül. Letettem a poharat a kezemből, de nem szálltam le a konyhapultról, továbbra is ott ültem.
- Nem tudok – válaszoltam nyugodtan. Valahogy már a mérgem elpárolgott, inkább csak bosszús voltam.
- Ugye tudod, hogy a mai napod még nincs elintézve? – kérdezte kimérten, mire bólintottam.
- Igen, tudom.
- Elárulod, hogy hol voltál? – kérdezte kíváncsian, de most nem vette elő az apai szigorát.
- Egyelőre még nem – ráztam meg fejemet. Ez igaz volt, el fogok mindent mondani, csak nem most.
- Mire vársz? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.
- Meg kell tudnom még néhány dolgot, de ígérem, hogy utána minden el fogok nektek mesélni.
- De beismered, nem volt szép, hogy próbáltál hazudni nekünk? – bólintottam, de folytatta. – E.J. tiszteletben tartjuk a magánéleted, és nem faggattunk addig, amíg úgy tudjuk, és úgy érezzük, hogy az nem veszélyes rád és a családra nézve.
- Tudom – mondtam bűntudatosan, és rájöttem, hogy teljesen igaza van. Ostoba dolog volt hazudnom, ezzel csak magam alatt vágtam a fát. Hisz anyáék sose faggattak ki semmi olyasmivel, ami nekem nem esett volna jól. Rám hagyták, hogy elmondom-e vagy sem, de előbb utóbb mindig kiadtam magamból.
- Nem beszéltél valami rendesen anyáddal – mondta ismét szigorú és morogva hangnemben. – Remélem büszke vagy magadra.
- Annak kéne lennem? – vakartam meg tarkómat.
- Anyádat nagyon megbántottad. Próbálok melletted állni, hogy igenis legyen ő türelmes, de ha folyton kiborítod, ne csodálkozz, hogy ő is ilyen! – elég paprikás hangulatba volt.
- Ő miért nem olyan, mint te? Sokkal jobban fogod fel a dolgokat, és veled csak akkor szoktam összeveszni, ha vele is! Ennek valami oka van, nem gondolod?
- Sokkal többet láttam már a világból, mint Bella. Volt időm rá, hogy meg tanuljak azonosulni bizonyos dolgokkal. Ilyen például a kamaszok viselkedése, az idő múlása, a korok változása. Anyád csak pár éve vámpír, nem telt el elég idő, hogy megszokja és tudjon alkalmazkodni! Neked más, ebbe az időbe születtél, téged nem hibáztathatlak. És valamilyen szinten az is a mi hibánk, hogy hagyunk téged így viselkedni, de remélem, hogy kinövöd ezt az állapotot, mert nem akarom, hogy anyád még egyszer majd megfulladva dőljön a vállamra!

Értetlenül néztem rá, mire magyarázni kezdett.
- Nagyon jól tudod, hogy a vámpírok nem tudnak sírni. Ez amolyan szenvedés is néhányunknak, főleg anyádnak. Ezzel kiadhatná a felgyülemlett feszültséget, de így csak feszeng.
Éreztem, hogy a bűntudat kezd lassan marni belülről, de nem akartam bocsánatot kérni tőle. Még nem!
- Kivételesen jogos a büntetésed – rántotta meg vállát.
- Tudnál tenni azért, hogy ne legyen – motyogtam az orrom alatt, mire apró mosoly kúszott arcára, de szemei komorak maradtak
- Megtehetném, de nem érdemelted ki.
- Kérjek bocsánatot anyától? – néztem rá fintorogva. Tudtam, hogy csak akkor fogok én is megkönnyebbülni, ha igenis bocsánatot kérek, de a büszkeségem nem hagyta, hiszen nem követtem el semmit!
- Nem azért, mert én, kérlek rá. Hanem mert te is akarod legbelül, anyádnak is jól esne, és ezzel tennél magadnak egy szívességet a büntetéseddel kapcsolatban – a végére már vigyorgott, mire leesett állal ültem fel.
- Te most megzsarolsz?
- Egyszerű alku! Kérj bocsánatot anyádtól, ami végül is mindenkinek jó, és teszek róla, hogy ne legyen büntetésed.
- Ez zsarolás!
- Ha nem, hát nem, te döntöd el, de mindezektől függetlenül meg is kérlek arra, hogy anyádtól kérj elnézést – már kiment volna, mikor elmotyogtam az orrom alatt egy bocsánatot. Mosolyogva visszafordult, de megrázta fejét.
- Nem tőlem kell bocsánatot kérned E.J.!
- De tartozom neked is – motyogtam lehajtott fejjel, majd óvatosan apámra pillantottam. Bólintott, szemeiben pedig megcsillant egy kis büszkeség, aminek hangot is adott.
- Örülök, hogy fejlődsz, és napról napra komolyodsz.
- Sosem fogok igazán felnőni – morogtam magam elé meredve.
- Rosszul gondolod! Egyszer majd igenis elmondhatod magadról.
- Honnan tudom majd, hogy igenis felnőttem? Hiszen igazából én már most is azt érzem, hogy az vagyok!
- Talán… majd egy esemény, ami segíteni fog. A reagálásod, a világ szemléleted akkor… Egyszer majdcsak beléd hasít a tudat, hogy igenis felnőttél. Persze az ember, esetünkben vámpír szinte minden nap tanul valami újat, de a világszemlélet hiába más mindenkinél, ott derül ki, hogy felnőtt-e már az ember.
- Akkor Emmett még nem nőtt fel ugye?
Apám felnevetett, majd hevesen bólogatni kezdett.
- Óh igen, azt hiszem Emmett a kivétel! Sosem fog igazán felnőni, de a komolyság benne is meg van, ha kell, és akkor látni lehet benne, ami egy felnőtt és érett emberben van.
- Értem – motyogtam, ő pedig magamra hagyott a gondolataimmal.

Reméltem, hogy anyám nem ment el valahova. Hál istennek meg is találtam – egyedül szerencsére - a nappaliba, éppen törölgette a nem létező port. Mi mást csinálna? Fel nem foghatom, hogy bírta majdnem minden héten megcsinálni ember korában.
- Sajnálom – motyogtam lehajtott fejjel, és beharaptam alsó ajkamat, majd félve felnéztem. Anyám megpördült tengelye körül és meghatódva nézett rám.
- Nem haragszok rád kicsim! Sose tudnék.
- Ettől függetlenül akkor is sajnálom – rántottam meg vállamat, mire elkuncogta magát és elém lépett.
- Nem hibáztatlak. Kamasz vagy.
- Tudom – nem tudtam megállni vigyorgás nélkül.
- Én nem ilyen voltam, ezt akár apádtól is örökölhetted. De te teljesen más korban nőttél fel, mint mi. Te hatalmas családban nőttél fel, bármit megkaphattál…
- Mindent megkaptam az élettől – vágtam közbe, mire elmosolyodta magát. – Csak néha úgy érzem, mintha megfulladnék. Mintha valami ki akarna törni belőlem, és nem tudom… kontrolálni.
- Félsz ettől? – simogatta meg aggodalmasan arcomat.
- Tartok tőle – bólintottam, mire megölelt.
- Próbálok veled türelmes lenni, tudom, hogy ez csak egy átmeneti korszakod.
- Köszönöm – szorítottam meg egy pillanatra, majd kérdőn rá néztem. – Elmehetek vadászni?
- Jó trükk volt, de a szobafogságod érvénybe marad egy ideig – elfancsalodtam erre a mondatra, amit észrevett. Bűntudatot láttam a szemében, de nem vonta vissza a szavát. És nem is fogja, ha csak apa nem tesz érte. Reméltem, hogy megteszi. – Hétvégén megyünk vadászni az egész család!
- Fantastic – morogtam, mire elkuncogta magát.
- Menj, pihenj egy kicsit.
- Áh, minek? Már péntek lesz, van – pillantottam a fali órára, ami hajnali hármat mutatott. – hál istennek már, ma este mehetünk vadászni! – persze előtte útba ejtem az erdőt, hogy beszélhessek Hayley-vel.


folyt. köv. Bocsi a fejezet rövidségéért, de nem volt túl sok kedvem írni, mivel egyetlen egy ember szavazott az oldalon levő kérdésekre, és a kritikák is elég kevesek, ilyen 1-2 amiért nagyon hálás vagyok annak a pár embernek, de azért elég rosszul esik, de sebaj, legalább tudom, hogy csak magamnak írok :) a kövit majd csak akkor hozom ha készen leszek vele, de szerintem majd csak hétvégén lesz fent :)