24. Fejezet

E.J. szemszög!

- Ne már! – visította nevetve, mikor újra összekentem arcát tojással. Valósággal agyrázkódást kellett volna kapnom a folytonos kapcsolatunk változásitól, de még is úgy éreztem, hogy ezek vagyunk mi. Még az egyik pillanatba majd átharapnánk egymás torkát, a másikba már hangos nevetések közepette szórakozunk egymással. – Te ezt komolyan élvezed? – kérdezte, de vigyorgásom elég volt válasznak. Nyögve megforgatta szemeimet, de nem tudtam róla hosszú távon levenni a szemem. Próbáltam a rántotta félére figyelni, de szerintem nem lesz belőle semmi, már az elején nem úgy kezdtük el, ahogy kellett volna. Kicsit több komolysággal kellett volna hozzákezdenünk, de a tojások összetörése után nem bírtam megállni, és kibújva belőlem a gyerekes énemmel összemaszatoltam az arcát ujjammal. Az első ilyenre még felháborodott, minden egyes ilyen tettemre csak egy ütést kapok hol a karomba, a mellkasomba vagy a hasamba. Akárhányszor letörölte, mindig visszakentem neki, és szinte ugyanoda. A sokadik alkalom után már nem foglalkozott vele, hagyta, hadd csináljam. – Mi olyan jó ebbe? – kérdezte újra mosolyogva, és felém fordult.

-Rád fér egy kis mosolygás, legalább is, amíg nem ismertelek még egyszer se láttalak mosolyogni. Természetből adódóan nem tudsz mosolyogni, vagy csupán nem érzed, úgy, hogy bármelyik ember is megérdemelné, hogy valamivel kedvesebb arcot mutass neki?
- Így van. Nem szoktam semmiféle értelemben közel engedni magamhoz az embereket – válaszolta. – De tudok mosolyogni, ha észrevetted rajtad csak röhögni lehet!
- Legalább van valami hasznom! – vágtam vissza nevetve, de azért elgondolkoztam szavain. Jól esett, hogy engem közel engedett magához, bár nyilván nem véletlenül. Én vagyok az egyetlen, aki meg tudja őt érteni a félvérsége miatt. Hisz, én is vagyok. Kitaszítottak vagyunk, ha csúnyán kell értenem. Igaza volt, ezzel kapcsolatban. A félig vámpírok mindenki csodálattal nézte, de hol irigykedve, hol gyűlölködve. Sok vámpír megvet minket, ennek tanúja is voltam, amikor kiskoromban a Volturi látogatást tett nálunk azzal a céllal, hogy egy félreértés miatt elpusztítanak minket. Bár a családom barátai mellettünk álltak, de nem tudták sokszor elrejteni azt a dühöt, és undort, amikor legelőször megtudták az összetoborozás okát. Nem kaptam, - kaptunk testvéremmel együtt – annyi támadást a származásom miatt, mint Hayley, így egyáltalán nem lepődök meg, hogy egyik helyre se tud beilleszkedni. Sokáig én se tudtam, és még mai napig úgymond problémát jelent, hisz az emberek nem tudhatják meg mi vagyok. Ha a barátaim fele olyan lenne, mint anno anyám, hogy nem riadnának vissza az ilyen idegen dolgoktól, hálát adnék az égnek. Egy olyan tudat is elég, hogy vámpírok léteznek, ha még Emmáék megtudnák, hogy én még az se vagyok, hanem egy korcs, az már sok lenne nekik. Imádom őket természetesen Scott és Emma a legjobb barátaim, és mindenféle hülyeségemmel együtt elfogadnak, de ezzel nem tudnának. Szörnyként tekintetének rám, amit meg is értenék. Ha nem ebben a közegben nőttem volna fel, vámpírokkal és vérfarkasokkal a nyakamon, nyilván ha valaki közölné velem, hogy léteznek világgá is szaladnék.

-E.J.!? – ijedten kaptam fel a fejem hangjára. – Csörög a telefonod! – zavarodottan hallottam meg a fülembe kúszó csengést, mire egy pillanat alatt kaptam ki pulcsim zsebéből a kütyüt.
- Igen?
- Szia Édesem!
- Hello, nénikém, mi a helyzet? – kérdeztem és neki dőltem az asztalnak, de szemem az előttem álló szépségre vetült. Vagyis inkább annak hátára, hosszú vörös hajára, és fenekére.
- Csak azért hívlak, mert szeretnélek figyelmeztetni, hogy jövő héten lesz az esküvőm! – metsző hangja, csak úgy szelte a levegőt, én pedig elhúztam számat. Tudtam, hogy mennyire nem örül annak, hogy itt vagyok. Vagyis inkább annak nem örül, hogy a barátaimon kívül kivel vagyok.
- Tudom, Rose, ne aggódj, már a héten visszafogunk menni – válaszoltan csendesen, és tovább figyeltem az angyalom alakját.
- Reméltem is – ha személyesen mondta volna, biztos, hogy megriadtam volna dühös nézésétől.
- Mit szeretnél kapni ajándékba? – tértem át egy kevésbé rosszabb témára. Fogalmam sem volt róla, hogy mit adjak neki, illetve bácsikámnak. Mi az, ami még nincs nekik?
- A legnagyobb ajándék, ha itt leszel – csak nekem tűnt fel, hogy a leszel szót kicsit megnyomta? Enyhe célzás, hogy csak én? De hát ki jött volna még? Ugye nem Hayley-re gondolt? Bár nem csodálom, nekem is megfordult a fejemben.
- Akkor úgy kérdezem, hogy mit szeretnél a kedvenc drogériádból? – vigyorogtam, nénikémnek sokkal könnyebb ajándékot vennem, mint bácsikámnak. Neki elég, ha felajánlom magam egy egész napos verekedésre.
- Ó, nem rég jelent meg egy új parfüm a neve..
- Meglesz! – vágtam szavába mosolyogva.
- Juj és a legjobbat még nem is mondtam – hangja valahogy feldobottabb volt, amit nem értettem. – A Denali klán már akkor itt leszel, mikor te is megérkezel, hát nem szuper? – összeszorítottam számat, hogy ne vágjak valamit azonnal a fejéhez. – Ja, és a nagyszüleid is jönnek – ez már jobban érdekelt, mint a Denali klán. Természetesen hálás voltam nekik, és a család nagyon nagyon régi jó barátja, de nem mindenkivel voltam olyan jóba. Tanya-t egyenesen rühelltem, és a nevelt lányát főleg. Mintha a történelem állandóan ismételné magát, a nevelt lánya folyton rám akar mászni, ahogy anno Tanya tette apával. Csak hogy én nem éppen udvarias módon utasítom el Ashley-t. – Jó lesz látni Reneét és Philt, meg Charlie-t is nem? Ne, Edward! – sikított bele hirtelen a telefonba, aztán nagy morgások közepette apám szólt bele a telefonba. – Szia E.J.!
- Ez igaz? Tényleg mire hazamegyek a Denali klán már ott lesz? – kérdeztem lehangoltan.
- Igen. Tudom, hogy nem örülsz neki, de minden rendben lesz. De itt lesznek Charlie-ék is, végre láthatod őket – az emberi nagyszüleim más témák voltak. Mindenki tudta közülük, hogy valami nincs rendben velünk, de sose firtatták. Persze át kellett menni, néhány kínos beszélgetésen, de örültem neki, hogy se Reneé, se Charlie nem olyan, hogy tudjanak mindent. Csak örültek a jelenlegi ténynek és kész. Phil más volt, őt érdekelte ez az egész, de nem mondhattunk neki semmit. Ami a legszomorúbb volt, hogy az idejük múlandó és már mindegyiknek meglátszik, hogy jóval túl lépték már az ötvenet, de még mindig nagyon jól tartják magukat. Aggódtam anya miatt, hogyan fogja elviselni, ha ők már nem lesznek, de apa mindig megnyugtatott, hogy már beletörődött.
- Ennek örülök – mondtam halkan, és észre sem vettem de tekintetem, már nem Hayley-n időzött, hanem a padlót fixírozta.
- És, hogy érzitek magatok? Anyád kiakadt rád, úgy volt, hogy hívod, ha megérkeztetek! – teljesen kiment a fejemből, na nem mintha bármiről is ez jutott volna az eszembe. Amint megjöttünk teljesen más kötötte le a figyelmem.
- Sajnálom, elfelejtettem.
- Igen, és te a felejtés nagy mestere vagy – kuncogott bele a telefonba. – De remélem jól vagytok.
- Igen, jól vagyunk. Nagyon élvezik az itt létet mindannyian – rólam nem is beszélve.
- Ennek örülök, kijárt már neked is egy kis szórakozás. És mi van Hayley-vel? – aggódva pillantottam a szóban forgó személyre, aki felhúzott szemöldökkel kapta hátra fejét rám.
- Jól van, itt van, előttem éppen főzőcskézik nem nagy sikerrel – néztem a lassan odaégett rántottára. Tudtam, hogy vadászni kellett volna mennünk!
- Hogy fogod megoldani a vadászatot? – halkabbra vette hangját, mire megrándult szám. Ha tudná, hogy Hayley ugyanerre kíváncsi.
- Majd esténként, amikor már mindenki alszik – Hayley kifejezéstelen arccal bólintott.
- Rendben. Mennem kell Rosalie lefejez, ha nem teszem le – néha nehéz elhinnem, hogy tényleg ő 150 éves apám.

Sóhajtva dobtam a pultra a telefont, és álltam Hayley kutakodó tekintetét. Tudtam, hogy nem fogja megállni a kérdésözönét. Nem szerette, ha róla van szó, miközben erről fogalma sincs. Pech, hogy kiderült, és nyilván mindent el kell mondanom neki.
-Hogy értette azt apukád?
- Nem tudom – rántottam meg vállam, és kinéztem mellette az ablakon. Már nagyon sötét volt, tizenegy fele járhatott az idő.
- Ne nézz hülyének – fordult felem teljes testével, és mérgesen nézett rám. Nem akartam mindent elölről kezdeni, egy napra elég volt egy vita.
- Nem tudja mi vagy, ne aggódj. Senki nem tudja – szeme egy kis megnyugvásról tanúskodtak, és sértett, hogy azt hitte elmondom nekik. – Csak… feltűnt a családomnak, hogy milyen sok időt töltök veled, és hogy mindig beszélünk és stb. Ennyi az egész!
- Ez miért olyan meglepő, hisz a barátaid is…?
- Ők mások – válaszoltam gyorsan, és mellé léptem jelezve, hogy ezzel befejezettnek tekintem a témát. – Ennek annyi – böktem fejemmel a rántottára, ami teljesen odakozmált.
- Nem figyeltem – húzta el száját csalódottan.
- Akkor menjünk vadászni? – kérdeztem tőle, és megköszörültem torkomat.

- Kibírom nyugi már! – fakadt ki, és el akarta tüntetni a szakácstudományának tragédiáját. – Nem értem, miért kajáltatnál folyton!?
- Csak aggódok, hogy nem eszel eleget – újra neki támaszkodtam a pultnak, és figyeltem tevékenységét. – Így is nagyon vékony vagy.
- Azt hittem bírod a vékony lányokat – vágott vissza egy olyasmi mondattal, mint én.
- Van különbség a vékony és az anorexiás között, de te már kezdesz rá hasonlítani – válaszoltam, és félre néztem, hogy ne essek kísértésbe.
- És ez téged miért is érdekel ennyire? – nézett rám kutató szemekkel.
- Csak megjegyeztem – böktem ki az első normálisnak mondható magyarázatot. Nem mondott válaszomra semmit, csak eltakarított. Csendben néztem végig, és ő sem szólalt meg. Mindketten gondolatainkba merültünk, majd egyszer csak felém fordult, miután végzett. Belemerültem teljesen zöld szemének fényébe, de kihúztam magam, mikor komor arckifejezéssel elém lépett. Sarokba szorítva éreztem magam, kezemmel pedig megmarkoltam hátam mögött a konyhapultot. Szólásra nyitotta ajkait, de aztán végül nem mondott semmit. Szemei mindig visszatértek, hogy elvesszünk egymás tekintetében. Hallottam, hogy egyszer csak szíve hevesebben kezdett dobogni, amit nem bírtam mosolygás nélkül hagyni. Hálát adtam az égnek, hogy az én szívem nem tud dobogni. Nyilván már kiugrott volna a helyéből, ha minduntalan ezt a csodás lányt nézném. Kezeivel átnyúlt derekam mellett és megtámasztotta tenyerét az enyém mellett. Arca közel volt az enyémhez, túl közel is. A méz és vanília keveréke újra az orromba kúszott, és nem tudtam megállni, hogy ne lélegezzem be aromáját. Majdhogynem a nyál összefutott a számba az illatára, annyira finom és édes volt. Nyelnem kellett egyet, mire ajkai szelíd mosolyra húzódtak.

- Miért csinálod ezt? – leheltem halkan.
- Mit? – kérdezte ugyanilyen hangnemben, de láttam szemében azt a pimaszkodást, amit csinálni szokott. Biztos voltam benne, hogy élvezi a hatást, amit kivált belőlem.
- Tudod te azt – hangomba visszatért az erő, és úgy csattantam fel.
- Nem tudom, miről beszélsz – lépett közelebb, így már teljes teste érintkezett az enyémmel, nekem pedig gyorsabban kellett levegőt szednem. Nem tudtam megállni, és kezemmel végig simítottam gyönyörű arcát, míg a másikat csípőjére helyeztem.
- Egy igazi boszorkány vagy, csak hogy tudd – mondtam neki és megráztam fejemet.
- Említetted már – vigyorogta ő is, majd lehajoltam hozzá és megcsókoltam. Amióta legelőször megcsókolt engem a szobában, már nem éreztem annyira azt a feszültséget magamban, viszont egy teljesen már érzés vette át felettem az uralmat. Vágytam rá, az érintésére, a csókjára, kívántam őt egész lényében! Nem tudtam, hogy mégis meddig bírnám ki nélküle, de valószínűleg nem sokáig az tény. Elkönyveltem már magamban, hogy ő váltja ki belőlem ezeket az érzéseket és reakciókat, de minden idegen volt számomra. Még egy lány se volt rám ilyen hatással, és bár még sose éreztem ilyet, tapasztalatokba nem voltam gazdag, még is minden egyes reakciójából tudtam, hogy jól csinálom, és helyesen cselekszem. Utóbbiban nem voltam annyira biztos, de nem tudtam tőle semmiféleképpen elszakadni. Pokolian nehéz lett volna elengedni őt, pedig azt kellett volna, még sem voltam képes rá. Puha ajkai érzékien játszottak enyémmel, nyelvemmel pedig végigsiklottam felső majd alsó ajkán, és mint egy végszóra bebocsájtást nyertem. Nyelvünk szenvedélyesen kezdtek egymással játszani, én pedig egyre többet akartam. Karjai a nyakamra kulcsolódtak, és tarkómat kezdte cirógatni, mire kirázott a hideg. Magamhoz szorítottam testét, de éreztem, hogy nem valami kényelmes neki, tekintve apró méretét. Erre mosolyogni kezdtem és felültettem őt szembe a pultra. Elszakadt tőlem, és bár vigyorgott nem hagyhatta szó nélkül.

- Olyan szemét vagy! – mondta durcásan, de nem tudtam rá haragudni és volt egy olyan érzésem, hogy benne se harag tombol most. Nem válaszoltam semmit, csak újra szája után kaptam, közel húzva őt magamhoz. Térdeit oldalamhoz szorította, szerintem egy papírlap se tudott volna közénk férni. Hátán fogva szorítottam őt, nem bírtam őt távolabb engednem magamtól egy kicsit se. Mohón járt táncot nyelvünk, valósággal kapkodtuk a levegőt. Hayley-nek akkor lehetett sok, mikor végig simítva hátán a fenekénél fogva rántottam őt egyre keményedő pontomhoz. Felnyögött, és kezei bekúsztak pólóm alá, végig simítva hasamon. Testem megremegett langyos érintésére, és ujjai cirógatására, és megkerestem felsőjének cipzárját. Miközben egyre lejjebb húztam, át tértem selymes bőrére, és nyakát kezdtem csókolgatni. Majd felrobbantam, mintha ötven fok lenne körülöttünk minimum. Hangos sóhajait hallottam fülem mellett, ami még jobban felkorbácsolta vágyaimat. Lehetetlennek tartottam, hogy még ennél is készebb legyek, de tévedtem. Leszedve róla pulcsiját, ködös tekintettel néztem végig felsőtestén. Már kínzóan gyönyörű volt, és úgy éreztem, hogy nem fogom tovább bírni, ha nem kapom meg őt most rögtön.
- Annyira gyönyörű vagy – rekedt hangomon meg se lepődtem, hát ha még tudná mi zajlik le bennem. – Akarlak – nyögtem fel, és óvatosan mintha csak egy álomkép lenne az előttem ülő lány, végigsimítottam melltartó szegélyének vonalán. Libabőrös lett érintésemtől, és zihálva kezdte kapkodni a levegőt.
- A tiéd vagyok – mondta halkan, mire arcára kaptam tekintetemet. Zöld szemei ugyanolyan homályos volt, mint az enyém lehetett, vágytól túlfűtött szemei csábosan legeltette rajtam szemét. Észre sem vettem, hogy mikor tépte le rólam pólómat, de nem is érdekelt. Égtem a vágytól, hogy minden ruha lekerüljön róla, hogy teljes valójában megcsodálhassam ezt a földre szállt angyalt. Na, jó némi túlzás, hogy angyal inkább nevezném pokoli teremtménynek, aki azért jött fel a földi világba, hogy engem készítsen ki. Érzékien csókoltam őt meg, és karjaimba kapva könnyű testét rohantam fel vele a lépcsőn. Az szobája ajtaja előtt letettem lábaira, és ölelve őt araszoltunk a nagy ágy felé. Szenvedélyen csókoltuk egymást, és mindketten kapkodva próbáltuk leszedni a másikról a nadrágot. Mindketten remegtünk, de nem hiszem, hogy a félelem miatt, sokkal inkább a vágy miatt, ami már ilyen szinten kínzott minket.

A hatalmas hibát ott követtem el, mikor hasát cirógatva futottan ujjaimat a hátához, és fel a melltartó kapcsolójához, de valami megakadályozott a tervemben. Nem lehettem ekkora hülye, és még is… kezem alatt nem háta selymes puhaságát éreztem meg. Bőre érdes volt, és nem egyenletes, hegedő bőre sértette kezemet, mire megdermedtem. Cselekedetemet ő is követte és megtorpant. Riadt szemeit rám emelte, majd egy pillanat alatt rántotta ki magát szorításomból. Haját hátradobta, de nem elég hamar, hogy szememet elrejtse. Elborzadtam a látványtól, és még megmukkanni se tudtam. Kecses hátát három hatalmas karmolás keresztezte, de voltak mellette apró sebek is. Már mindegyik be volt hegedve, de láttam, hogy valamelyik még igencsak friss nyom lehet. Megriadtam és gyűlöltem magam. Ezt én tettem volna? Nem az, lehetetlen!

- Hayley! – szólítottam meg őt csendesen. Az ablak mellé állt, és kinézett rajta, miközben karjait összefonta.
- Most menj el – kérte halkan, fojtott hangon.
- Nem! – mondtam határozottan, mire felém kapta könnyes szemeit, amik szikráztak a dühtől.
- Süket vagy? Azt mondtam, menj el! Most!
- Nem foglak itt hagyni – fogalma sem volt róla, mennyire megbántott, hogy el akart küldeni. Mellé léptem, és végig simítottam karját, de elhúzódott tőlem. – Annyira sajnálom!
- Nem te tetted – morogta halkan, és nyelve egyet tovább szegezte tekintetét a sötét éjszakába.
- Akarsz róla beszélni? – azt akartam, hogy kiadja magából, és elmondja nekem, úgy ő is megkönnyebbül, nekem pedig lesz kit megkeresnem végre. Hatalmas düh lett úrrá rajtam. Gyűlöltem azt a férget, aki ezt tette vele. – Azt hittem, hogy a te tested is sebezhetetlen – mondtam halkan és imádkoztam, hogy erre legalább adjon magyarázatot, de nem gondoltam, hogy még mérgesebb leszek.

- Az is – mondta halkan és maga elé kezdett meredni. – De ha folytonosan, hosszú ideig, rendszerességgel kap a bőröm fájdalmat, az ott marad – mondta ki az igazságot, én pedig egyrészt örültem, hogy elmondta, másrészt ködös aggyal indultam kifelé. Nem érdekelt, hogy kicsoda, de volt egy olyan érzésem, hogy ezt a Volturi tette vele. Azonnali döntéssel fogtam magam és el akartam menni Olaszországba. – E.J.! – a vörös ködön keresztül hallottam kétségbeesett hangját, de nem érdekelt. Úgy, ahogy voltam félmeztelenül vágtattam le a lépcsőn, de mielőtt elérhettem volna az ajtót, egy test megakadályozott.

- E.J.! – Hayley kétségbeesett szemei az enyémbe fúródtak, de hiába néztem őt, nem láttam. – Ne csináld! Nyugi! – próbált rám hatni, de nem tudtam felfogni, hogy mit mond. – E.J.! – hiába emelte egyre feljebb a hangját, mintha meg se hallottam volna. Olyan gyilkolni vágyás vett erőt rajtam, mint még soha. Eddig is gyűlöltem a Volturit, de most már végképp meg akartam ölni őket, egytől egyig. Az se érdekelt, ha én meghalok, de az lakoljon meg, aki így megkínozta őt!
- Menj az utamból! – dörrentem rá, de nem láttam szemében a megbántottságot, sem a fájdalmat, ahogy felkarjánál fogva el akartam őt tolni. Erősen hadakozott, és csak a dacot láttam a szemében.
- Félre ismertél, ha azt hiszed, hagyom, hogy hülyeséget csinálj! – vitatkozott velem, és vállamnál fogva próbált visszafelé tolni. Mázlim volt, sokkal erősebb voltam, mint ő, csak éppen energiám nem volt hozzá, hogy teljes erőmet bevetve eltüntessem őt magam elől.
- Bántottak téged! – keltem ki magamból. Türelmetlenül rázta meg fejét, de tudta nagyon jól, hogy most nem fog rám hatni.
- E.J! – kiáltotta teljes hangerővel, mire kicsit kijózanodtam és felfogtam, hogy előttem állva próbál visszatartani. – Kérlek!
- Nem fogom ezt csak úgy hagyni – mondtam már sokkal nyugodtabban.
- E.J. kérlek!
- Engedj! – kértem őt sokkal erősebben, de nem hagyta. Tanácstalanul nézett rám, majd egyszer megcsókolt. Éreztem, hogy újra elönt a mennyei érzés, akárhányszor csak megcsókol. Csillapodni kezdtem, de az agyam akkor se tudta csak úgy félretenni a hátát, még ha a testem legszívesebben ott folytatta volna, ahol abbahagytuk. Felsóhajtottam és lefejtettem magamról karjait, majd szemébe néztem. Könyörgően nézett rám, szám pedig megrándult tekintetétől.

- Megnyugodtál? – kérdezte halkan és reménykedve. Bólintottam, mire mélyet sóhajtott, majd karjai átölelték derekamat, és arcát mellkasomhoz érintette. Erősen öleltem őt magamhoz, beszívva illatát, ami még jobban nyugtató hatással volt rám. – Ne menj el, kérlek. Szükségem van rád!
- Nem megyek el – mondtam, majd megpusziltam feje búbját. Nedvességet éreztem mellkasomnál, mire ijedten lenéztem. Hayley halkan sírni kezdett, míg nekem a szívem facsarodott össze a látványra. Felkaptam őt karjaimba, és a szobájában ledőltem vele az ágyra. El akartam menni, hogy egyedül hagyjam, de megriadva fogta meg kezem.
- Ne! Maradj velem itt! – szelíd mosollyal bólintottam, majd felmásztam mellé az ágyra, ő pedig hozzám bújt. Még az se érdekelt, hogy mindketten szinte félmeztelenek vagyunk. Nem tudtam, hogy mennyire az a fázós típus azért magunkra rántottam a lepedőt. Nagyon elgondolkozott valamin, de szorosan bújt hozzám, és öleltek át karjai. Nyugtatólak simogatni kezdtem karját, mire hálás pillantást küldött felém. – Köszönöm.

- Nincs mit – megpusziltam homlokát, és vártam, hogy elaludjon. Szeret aludni azt nagyon jól tudtam, és meg is lepődtem, mikor simogatásomra nem is olyan soká, de elaludt. Az eseményektől eltekintve, hogy tulajdonképpen miért is vagyunk most ennyire összebújva, magamba fordulva meredtem a szépségre, aki rajtam szuszogott. Nagyon mérges voltam a személyre, aki ezt tette vele, bár fogalmam sincs, hogy ki volt és csak tippeltem, hogy a Volturi volt. Ettől függetlenül hihetetlenül jó érzés töltött el, ahogy a karjaimba tartottam őt. Megnyugodtam tőle, és kellemes boldogság járt át. Mellettem biztonságba van, nem mintha őt féltenem kellene, meg tudja védeni magát, ha akarja. Kivéve, amikor nem. Eldöntöttem, hogy soha nem fogom őt elengedni magam mellől. Mindig mellettem fogom tartani, nem hagyhatom, hogy bárki is bánta, vagy bármi baja essen. Abba beleőrülnék!
Engem is átjárt a mámor, a fáradság, soknak éreztem ezt a mai napot, de úgy éreztem, hogy egy alvással ezt nem lehet eltüntetni. Már két óra is lehetett, mikor hallottam, hogy a kocsi motorja leállt a ház előtt. Óvatosan kibújtam Hayley mellől, és imádkoztam, hogy ne kelljen fel. A szobámban gyorsan felkaptam magamra egy pólót, és lassan lesétáltam a többiekhez.

-Szia! – vigyorogta Emma, és elém szökkent. Szám elé tettem ujjam, hogy maradjon halkabb. – Ó, Hayley már alszik?
- Igen – bólintottam komor arckifejezéssel.
- Mi ez az égett szag? – fintorgott Amber, nekem megrándult szám az elfojtott vigyortól.
- Próbáltunk főzni valami vacsorát, mivel mindent felzabáltatok – válaszoltam neki, Scott pedig rötyögni kezdett. Egyedül Tom volt olyan állapotba, hogy biztos voltam benne, ő ma nem fog már hangoskodni.
- Megyünk aludni mi is – sóhajtott fel Amber, és átkarolta Tomot, aki bárgyú vigyorral integetett nekem. Megráztam fejemet, és leléptem a lépcsőről, hogy helyet adjak nekik.
- Milyen volt az este? – kérdeztem tőlük, mikor mindketten a konyhába mentek inni valamit. Mindketten fáradtak voltak, és persze kiszáradtak.
- Nagyon jó volt, el se hiszem, hogy egy kisváros ennyire pörgős tud lenni – mondta Emma halkan.
- Kár, hogy nem jöttetek, vagy elütöttétek az időt? – vigyorogta Scott, mire megráztam fejemet.
- Veszekedtünk – rántottam meg vállam, és valamilyen szinten ez igaz volt.
- Mint egy házaspár komolyan mondom – veregette meg vállamat Scott.
- Nem hagyunk titeket itt többet, ha csak veszekedtek állandóan – rázta meg fejét lemondóan Emma és visszatette a tejet a hűtőbe.
- Kibékültünk, nyugi – mondtam neki, majd sóhajtottam.
- Nem tudom, miért nem valljátok már be egymásnak az igazat – nézett rám Emma szomorúan és egyben bosszúsan.
- Nincs mit bevallani – kicsit keményebben szóltam oda, mint szoktam, de Emma nem vette fel, ellentétben Scott-tal, aki figyelmeztető pillantást lövellt felém. – Nem vagyok belé szerelmes. Vonzódom hozzá, persze ki ne tenné, hisz irtó gyönyörű lány, de nem fogok szerelmes lenni. Minek, ha úgyis majd külön válnak az újaink alig másfél év múlva? – rántottam meg vállam hanyagul. Ez nekik jó kifogás volt, emberek nem tudják megérteni, hogy valójában miért ne szerethetném őt.
- Addig is boldogak lennétek – kontrázott rá Scott komolyan.
- Hagyjatok most már békén jó? Hayley és köztem sosem fog semmi történni, és ezt ő is tudja! Nem fogunk együtt lenni, semmilyen témában és pont! Nem akarom őt bántani, nem érdemli meg, kapott már elég pofont az élettől!
- Ahogy akarod – rántotta meg vállát morcosan Emma és elsétált mellettem. Scott is felpattant helyéről, de vállamra tette kezét.
- Aztán nehogy te legyél kiakadva, ha még is történik valami köztetek! – ez volt a nagy bíztató mondata. Ha a felét tudnád annak, ami köztünk történik, már régen a hülye vigyorával találnám szembe magam.
Megbeszéltük Hayley-vel, hogy fizikai vonzalom igenis van köztünk és annak engedni is fogunk, se semmi több! Mi értelme lenne? Hisz mindent csak tönkre tenne, és amúgy is minek beszélünk állandóan erről, mikor úgyse vagyok szerelmes és ő se! Benyitottam a szobájába, hogy megnézzem ugyanúgy alszik-e, de megnyugodtam, hogy nem ébredt fel. Ugyanúgy aludt, ahogy hagytam, édesen szuszogott, összehúzva magát. Felhúztam hátára a lepedőt, de előtte ujjaimmal végig simítottam hegein. Szörnyű volt, de még sem tudtam másképp nézni rá. Nem csúfított semmit rajta, főleg akkor jöttem erre rá, mikor betakarva őt az arcára pillantottam. Eufórikus érzések kezdtek bombázni végig nézve arca minden egyes kis pontján. Szeretem-e? Lehet. Szerethetem-e? Soha.