IC'SA 3. rész

Reggel furcsa érzésre keltem. A belső ösztönöm valami azt súgta, hogy valami nincs rendben. Nyöszörögve pislogtam párat, és körül néztem, de nem láttam semmit. Sóhajtottam egyet látva az órát, -nagyon korán felriadtam – majd megfordultam. Ebben a pillanatban az ütő is megállt bennem.

- Jó reggelt! – Emmett elordította magát és levette könyökeit az ágyról. Most már tudtam, hogy mitől süppedt ennyire be. – Hogy aludtál?

- Eddig csodásan – válaszoltam álmosan, majd ásítottam egyet. – Minek köszönhetem ezt a korai ébresztőt?

- Csak gondoltuk ma is tölthetnéd velünk a napot – meglepődtem, hogy Jazz is bent volt, aki teljes nyugodtsággal helyezkedett el az egyik fotelben.

- Cuki vagy mikor alszol – jegyezte meg Emmett vigyorogva. Elmosolyodtam magamat, nyilván nem mostanában látott alvó embert.

- Köszi – felültem az ágyba, majd nagyokat ásítva nyújtóztam egyet. – Mi bajotok van az éjszakai alvás elméletével? – kérdeztem szarkasztikusan, mire elnevették magukat. Legalább éjfélig fent voltunk tegnap este, olyan sokáig beszélgettünk. A lányok próbáltak rászedni egy mai vásárlásra, amire természetesen nemet mondtam. Nem erre volt most szükségem. Esetleg holnap, vagy azután.

Azt hiszem nem állapítottam meg hamisan, ha arra gondoltam a fiúk tényleg mindent megtettek, hogy felviduljak. Csak a fürdőszobába hagytak magamra, de akkor is végig hallottam viccelődésüket. Mellettük tényleg nem tud szomorú lenni az ember. Ez a két lökött olyannyira felvidított, hogy alig gondoltam Richard-ra. Mikor kiléptem a fürdőszobából immár felöltözve Emmett feldobott hátára.

- Áh, Emmett! – hangosan felsikoltottam, de közben végig nevettem. – Tegyél le!

Emmett élvezte a sikításaimat, és egy pillanat alatt rohant le velem a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Váratlanul csapott meg az isteni rántotta szag, a gyomrom pedig korogni kezdett.

- Jó reggelt Bella – mosolyogva öleltem meg hálaképp Esme-t és puszit nyomtam márványarcára.

- Nem kéne ennyire elkényeztetni – dünnyögtem a pulthoz ülve.

- Legalább használjuk a konyhát – Carlisle mosolyogva lépett be, majd gyors csókot nyomott Esme-nek. – Este jövök.

- Bárcsak nekem is lenne mit csinálnom – leheltem elkenődve, mire Carlisle meglepődve felém fordult.

- Lenne kedved dolgozni? – kérdezte mosollyal az arcán, nekem pedig kitágultak szemeim.

- De csak egy érettségim van, hova mennék?

- A kórházba éjszakára recepcióst keresnek.

- Ez nagyszerű lenne! – ujjongtam és izgatottan felpattantam. – Igen ez kell nekem! Munka, ami kikapcsol!

- És akkor nappal fogsz aludni? – Esme aggódva nézett rám, de csak legyintettem.

- Ki lehet bírni, de én ezt akarom! – mosolyogva néztem Carlisle, aki bólintott.

- Akkor ma este gyere be a St. Louis kórházba. Az én szintemen leszel, és nekem fogsz segíteni.

- Úristen Carlisle, köszönöm! – boldogan ugrottam bele legújabb főnököm nyakába, aki nevetve visszaölelt.

- Örülni fognak neki, hogy már is találtam valakit. Na, de nekem mennem is kell. Bella, este hét! – ezzel pedig le is lépett. A vigyort nem lehetett letörölni az arcomról, és a reggeli után szinte végig ugráltam a házat. A srácok megmondták, hogy a két lány a garázsban van.

Nevetve ugrándoztam kifele, közben összefutottam Edwardékkal is.

- Sziasztok! – gyorsan integettem nekik, majd tovább haladtam, ha nem állít meg Vicky hangja.

- Mi ez a nagy boldogság? Csak nem beszéltél Richarddal?

- Nem, de kösz, hogy eszembe juttattad – jegyeztem meg cinikusan, de Vicky csak vihogni kezdett. – Carlisle mellett fogok dolgozni.

- Te ilyen okos vagy? – Edward meglepődve húzta fel szemöldökét, de gyilkos pillantásomat látva, inkább elfordította fejét.

- Nem orvosként. Hanem recepciósként – kinyújtottam nyelvemet, mire Edward nevetni kezdett.

- Gratulálunk! – Vicky mosolyogva biccentett felém, majd átölelte Edward derekát.

- Igen Bella gratulálunk – köszörülte meg torkát Edward, és alig bírta visszafogni nevetését. Még mindig a nyelvnyújtogatásom miatt nevet? Megforgattam szemeimet, majd ott hagyva őket a garázsba mentem.

Zene ütötte meg füleimet, és mikor lesétáltam a lépcsőn láttam meg, hogy milyen jó hangulat uralkodik a garázsba. Rosalie egy gyönyörű autó motorháztetője felett állt, és közbe viccesen rázta csípőjét a zene ütemére. Alice körbe táncolta a hatalmas garázst, de vámpírgyorsaságának köszönhetően alig láttam belőle valamit. Mindketten hangosan nevettek, miközben énekeltek a dalt. Vigyorogni kezdtem rajtuk és a hifihez lépve egy másik számra kapcsoltam.

- Héj – Rose felhördült, majd meghallva a számot helyeslően bólogatni kezdett. – Ez tényleg jobb!

- Retro party? – kacagott fel Alice, majd mellém ugrott és erősen megölelt. – Gratulálok!

- Köszönöm, alig várom már – hevesen magamhoz szorítottam, mire Alice felnyögött.

- Ezt már megéreztem szinte!

Már lassan a hasamat fájlaltam a rengeteg nevetésbe, de hihetetlenül jól esett. Később Emmett és Japer is csatlakozott, és egy fantasztikus délutánt töltöttünk együtt. Meséltek nekem az eddig történt legkínosabb szituációkról, a költözésekről, a legrosszabb helyről, a legjobb helyről, szóval nosztalgiáztak. Nagyon jó volt őket hallgatni, annyira látszott rajtuk, hogy egy család. Nem mutattam ki nekik, de kicsit irigykedtem rájuk. Imádom a Denali családot, mindig hálás leszek nekik, de valójában kicsit távol álltak tőlem. Valahogy mindig jobban vonzódtam a Cullenékhez.

Találtam az egyik fiókban egy pakli kártyát, így úgy döntöttem, hogy a nagy mesélések mellett, inkább várat építek. Emmett próbált segíteni, de valahogy nem sikerült neki, pedig még a keze sem remegett.

- Ha azt odarakod, akkor meglesz a teteje – Emmettnek termeténél fogva elég hangos volt, így lepisszegtem.

- Ehhez csendre van szükség – suttogtam, majd koncentrálva próbáltam feltenni az utolsó lapot. Csakhogy valaki olyan hangosan csapta be az ajtót, hogy megijedtem és persze a kezem remegésének köszönhetően az egész összedőlt. Emmett és Alice bosszankodva kiáltott fel, elég sokszor újra kezdtük már. Nevetve temettem kezeimbe arcomat, majd felsóhajtottam.

Mire felnéztem, már többen voltunk bent. Edward és Vicky is kijöttek, de Vicky indulásra készen volt. Furcsa mód, egyik se kérdezte meg tőle, hova megy. Összeráncoltam homlokomat, kicsit megnézve a reakciókat. Emmett és Jazz halkabban, de tovább röhögcséltek az autónak támaszkodva, amit Rosalie tovább javítgatott. És bár eddig, csak szöszmötölt vele, néha-néha odapillantva, most belebújt. Alice pedig mellettem ülve a körmeit piszkálgatta, párszor felpillantva Edwardékra. Nem szívesen láttam őket enyelegni. Eszembe juttatta, amikor Richard piszkálta mindig a hajamat úgy, ahogy Edward Vicky-nek.

- Megyek készülődni – leugrottam a műhelyes asztalról, Alice pedig utánam nézett.

- Sikíts, ha öltözködsz. Odaadom, amit felveszel.

- Kétlem, hogy a kórház igazgatója díjazná a kurvás öltözékemet.

- Nem kurvás! – sikoltott fel Alice felháborodva, mire kuncogni kezdtem.

Edward szemszöge:

- Akkor elmész ma a parfümért, amit rendeltem? – kérdezte Vicky mosolyogva, és a tarkómat cirógatta közben.

- Minek neked olyan, a te illatodnál nincs jobb – vigyorogtam, és nyakához hajolva orromat végig húztam nyakhajlatán. Ahogy ezt kimondtam, váratlanul csapott fejbe a saját hazugságom. Imádtam Vicky kókusz illatát, de ismertem ennél kívánatosabbat. Bella frézia illata csábított mindennél jobban, úgy hatott a testemre, mint egy villámcsapás. Minden érzékem őt kereste, a vámpír ösztönöm legszívesebben csak vele lenne, hogy magához csalogatva zsákmányát, végre ihasson a legédesebb drogból, ami csak létezik. Már szinte az egész házat bejárta eszenciája, ezzel csak még veszélyesebbé téve a helyzetet, de különös módon, ahogy egyre jobban csábított, úgy el is tompultam iránta. Már nem ért olyan váratlanul, amikor belépve a házba megcsapott illata, de annál jobban vágytam rá.

- Most megyek, megjött a cipőm is – szenvedélyes csókot adott számra, majd bepattanva kocsijába el is hajtott. Még sokáig hallgattam a motor zúgását, de elmélkedésemből Emmett hangja kizökkentett.

- Ez paraszt volt!

- Mit csináltam már megint? – fakadtam ki és szembe néztem melák fivéremmel.

- Muszáj volt ezt Bella előtt? – kérdezte halkan Jasper, és közben felemelte a kocsit, hogy Rosalie alá férhessen.

- Már semmit nem lehet csinálni a házban, mert Ő itt van? – mérgesen csattantam fel, de nagyon jól tudtam, hogy igazuk van. Nincs abban a helyzetben Bella, hogy ilyeneket csináljak előtte. Elképzelni se tudtam, mennyire rosszul eshetett neki ez.

- Mi a fene bajod van neked? – kitágult szemekkel meredtem Emmettre, aki még sose kelt ki ennyire magából. Feldúlva vágtatott elém, még egy lépést én is hátráltam, olyan veszélyesen nézett ki. – Teljesen megzakkantál, mióta visszajöttetek a nászútról! Mióta viselkedsz te ilyen barom módon a nőkkel? Főleg Bellával, aki soha nem tett semmit. Nem szolgált rá, hogy ekkora bunkó legyél vele! Mióta vagy te ekkora tapló, hogy ennyire belegázolj egy ártatlan lánynak a szívébe?

- Én…

- És mióta vagy te ekkora önző idióta, hogy itt hagynál mindent egy hisztérika kedvéért? – ordította végül, Rose pedig érezve, hogy ez ritka pillanatok egyike, ki slisszant a kocsi alól és megfogta Emmett karját.

- Emmett… - kérte kedves, nyugtató hangon Rose, és figyelmeztető pillantásokat vetett felém. – Gyere menjünk fel.

- Jól vagyok – fújtatott Em még mindig felbőszülve. Gyorsan és hangosan kapkodta a levegőt, éjfekete szemei lyukat égettek bennem. Még sose vívtam ki ennyire egyik családtagom haragját se, de ezek szerint tényleg megváltozott valami. – Jól jegyezd meg Cullen! Ha még egyszer megbántod azt a lányt valamivel, nem érdekel, hogy a testvérem vagy, biztos, hogy pépé verlek.

- Ellenem fordulnál egy emberlány kedvéért? – döbbenetem, lassan méregbe fordult át, de talán be kellett fognom volna a számat.

Emmett arca lefagyott, majd eszeveszett düh lett úrrá rajta. Ha Jasper és Rosalie nem fogják le, biztos, hogy nekem jött volna. Még sose láttam ennyire kibukva Emmettet, és ijesztő látványt nyújtott. De még rémisztőbb volt az, hogy simán nekem ugrott volna. A vörös köd, olyannyira ellepte fejét, hogy már nem tudott tisztán gondolkodni. Rosalie le tudta annyira csitítani, hogy ki tudja tuszkolni a garázsból. Jasper segített tolni őt, majd miután kimentek becsukta az ajtót és lassan rám nézett.

- Nem csináltam semmit – motyogtam még mindig a történteken lehidalva.

- Tényleg nem? – Jasper nyugodtabb volt, de feszülten méregetett.

- A feleségem felajánlotta, hogy költözzünk el, ebbe nincs semmi rossz! És nem mondtam neki igent! Én nem akarlak titeket elhagyni, ti vagytok a családom, amit Vicky tudomásul vett.

- Vicky csak rátett egy lapáttal, hogy te legyél most a rossz fiú itthon – Jasper megrántotta vállát, és zsebre dugta kezét. – Nem tudjuk mi bajod Bellával, de neked kell vele megbeszélned. Nem tudtunk rájönni, miért gyűlölöd őt.

- Nem gyűlölöm – ellenkeztem, de belegondolva, a viselkedésem tényleg azt mutatja. Pedig semmi bajom vele, csak…

- Beszélned kell vele. Bella nincs abban a lelki állapotban, hogy ezeket elviselje tőled, főleg úgy, hogy nem szolgált rá. Ha elmagyaráznád neki, talán ő is megértené.

- Jó – lehajtottam fejemet, és elszégyelltem magam. Az egész családom haragszik rám. Még is úgy éreztem, hogy nem tettem semmit. Az, hogy Bella és köztem milyen a viszony, ahhoz senkinek semmi köze.

- Emmett pedig…

- Azt hiszem, egy ideig nem kerülök a szeme elé – keserűen elhúztam számat, de hihetetlennek tartottam, hogy a bátyám – akivel eddig mindig jó kapcsolatot ápoltam – hirtelen ellenem fordult. És mindez Bella miatt. Ez a csaj, tényleg mindenhol felfordulást csinál.

- Lenyugszik, mihelyst látja, hogy normális vagy.

- Próbálok változtatni – motyogtam, Jasper pedig helyeslően bólintott.

- Máris kezdheted.

Először nem értettem, mire gondol. Majd Bella és Alice visszajöttek, immár Bella átöltözve.

- Edward, ha már úgyis a városba mész, vidd el Bellát a kórházba – szólt hozzám flegmán Alice  

- Jaj, ne fáradj Edward, csak kerülő… - Bella ijedten kapta rám fejét, de a szavába vágtam.

- Szívesen elviszlek – mondtam és magamra erőltettem egy kedvesebb arcot. Bella bár vonakodva, de végül beleegyezett.

A visszapillantó tükörbe láttam, hogy Alice Jasperhez búj, de mindketten figyelmeztetően néztek a szemembe.

Ha megérkeztetek a kórházba, ne gyere azonnal vissza, majd meglátod miért. Összevontam szemöldökömet Alice kérésére, de végtére is tök mindegy volt.

 A hangulatomnak hála, Bella még inkább feszélyezve érezte magát mellettem. Végig kifele bámult az ablakon, engem viszont zavart ez a csend. Már megszoktam, ha nem is beszélnek mellettem, akkor is hallok valamit.

- Örülsz a munkának? – kérdeztem halkan, hogy legalább valami beszélgetést kezdeményezzek.

- Igen, nagyon – Bella kissé felvidult, hogy még sem némaságban fogjuk tölteni ezt a röpke fél órát. – Legalább elterelődnek a gondolataim.

- Ha nem baj akkor végre elmesélhetnéd, hogy mi történt az esküvőn – kétkedve pillantottam rá, ő pedig ezen meglepődött.

- Miért érdekel?

- Ha szemét lennék azt mondanám azért, mert érdekel, hogy miért pont nálunk vendégeskedsz, aminek hála mindenki ellenem fordul. De nem szemét vagyok – jól esett ezt kimondanom, Bella pedig ezen felháborodott. – pusztán érdekel, hogy miért szomorkodsz már három napja. Elrontott esküvő ide vagy oda, meglehet tartani azt máskor is, nem gondolod?

- Pasik – morogta szem forgatva, mire akaratlanul kuncogás tört fel belőlem. – Ez ennél bonyolultabb.

- A legnagyobb forgalom lesz most, úgyhogy ráérünk.

- Richard testvérei nomádok. Mindig vándorolnak, de Richard fel tudta venni velük a kapcsolatot és meghívta őket az esküvőre. De az úton fiatal, forrófejű vámpírokkal akadtak össze, és hát ugye, mire képes az indulat. Maya és Joey nem tudták, hogy követték őket, és pont az esküvő közepén robbant ki a csetepaté. Bosszút akartak állni a fiatal vámpírok, és pont az én esküvőm volt a legalkalmasabb – hitetlenkedve rázta meg fejét, nekem pedig végre kezdett tisztázódni, hogy mi is történt pontosan.

- Rendben, az esküvőt elrontották, de mi köze van ennek ahhoz, hogy te ilyen messzire menekültél Denaliból? – nem tudtam, nem kíváncsiskodni, mivel nem tudtam olvasni a gondolataiban, muszáj voltam belőle kiszedni.

- Én voltam az egyetlen ember ott, és Richard nem értem aggódott elsősorban.

- Biztos tudta, hogy a többiek megvédenek – ebben teljesen biztos voltam. Emmett és Jasper már azonnal ugrottak volna, ha veszélyben látták volna a helyzetet.

- Nem így értettem – Bella szomorú mosollyal az arcán megrázta fejét. – Richard pontosan tudta, hogy mennyire vártam már ezt a napot. És miután már csak én maradtam ott a romhalmaz között, nem én voltam neki az első. Nem értem aggódott, hanem… a testvéreihez ment. És én nem ezt vártam volna tőle.

- A családja az első mi ezzel a baj? – horkantam fel indulatosan, úgy éreztem, mintha csak Vicky-t hallanám.

- Szeretheti a családját – nézett rám összeráncolt homlokkal. – De az elrontott esküvőnkön, ami nekem olyan sokat jelentett, ne ők legyenek az elsők, akiknek semmi bajuk nem lett!

- Minden nő elakarja szakítani a férjét a családjától?

- Nem Vicky vagyok – összehúzta szemeit és összepréselte ajkait, majd lélegzete elakadt, miután rájött, mit mondott. – Bocs, ez durva volt. Semmi közöm hozzá.

- Igazad van – felsóhajtottam, mire meglepetten felém fordította fejét. – Vicky sokat vár el tőlem. De akkor se tudom elítélni Richardot. Kétlem, hogy olyan szörnyű dolog lett volna, amiért így megbünteted őt.

- Nekem is büntetés ez – lehelte fájdalmakkal szemeiben, mire felcsattantam.

- Akkor mit keresel még itt? Miért nem mész vissza hozzá? Van fogalmad róla, hogy egy vámpírnak ennyi idő is milyen sokat jelent?

- Ez a baj az emberi lényekkel – sziszegett, és éreztem, hogy ez ismét az én nyakamba lesz zúdítva. – Nem tudjuk eldönteni, hogy a szívünkkel vagy az eszünkkel döntsünk. Nagyon hiányzik már, elképzelni se tudod mennyire, de a szívem még nem tudta ezt neki megbocsátani. És nagyon jól tudom, hogy most egymásra lenne szükségünk, az agyam még sem képes mindezt feldolgozni még.

- Nagyon bonyolult személyiség vagy – motyogtam kitágult szemekkel, arcára pedig mosoly húzódott.

- Csak nő vagyok – rántotta meg vállát nemes egyszerűséggel.

- De még az átlagosat is übereled!

Elnevettük magunkat, és végre kezdett összeállni egy képem róla. Viszont ez nem volt elég, hogy előítélet nélkül viselkedjek vele. Ehhez egy alapos kibeszélés kell, de ez az idő túl rövid ahhoz.

Mikor odaértünk a kórházhoz, én is kiszálltam a kocsiból és Bellával tartottam. Meglepődött, de nem szólt egy szót sem. Én már tudtam, hogy Carlisle a harmadikon dolgozik, így mikor Bella az ellentétes irányba ment volna, megfogtam vállát. Felnyögött hideg érintésemtől, amiért elnézést kértem tőle.

- Már megszoktam – rántotta meg vállát, mikor a jó folyosón mentünk. Hát persze! Richard mellett… attól, hogy ember, még biztos meg vannak a… szokásaik. A liftben óvatosan, nehogy ismét megijesszem megérintettem a csuklóját.

Bella meglepődve nézett rám, majd elmosolyodta magát.

- Érintési hiány?

- Csak furcsa olyan ismerőst megérinteni, akinek forróbb a bőre, mint a miénk – és puhább. Ezt már csak magamnak mondtam, de el is engedtem azonnal. Sajnos megéreztem a pulzusát, és a képzeletem azonnal megindult. A vékony bőre alatt, nagyon gyorsan száguldozik a vére, a friss, meleg, vöröslő…

- Vajon hol lehet Carlisle? – nyeltem egyet, és zihálni kezdtem. Bella nagy szerencséjére, kizökkentett gondolataimból. Megráztam fejemet, hogy kiűzzem a képet, amibe öntudatlanul megtámadom Bellát.

Kezeim már elindult, hogy hátát megérintve tolni kezdjem magam előtt, de az előbbi incidens után, inkább visszarántottam karomat és elindultam előtte.

Szerencsére Carlisle meg is látott minket a folyosón, a pultnál támaszkodott és egy kartont töltött ki. Kicsit meglepettnek tűnt, hogy én kísértem el Bellát, de végül megörült neki.

Végre beszéltél vele? – kérdezte reménykedve, de megráztam fejemet. Ő volt az egyetlen a családban, aki tudta, hogy miért vélekedek így Belláról, hol ott én is tudtam, hogy csak egy ártatlan lány

-Üdv Bella.

- Szia Carlisle.

- Van egy kis probléma – Carlisle-t megmosolyogtatta Bella döbbent arcra, majd a pultnál ülő idősebb nőre nézett. – Olivia, ő Bella, aki segítene neked az éjszakai műszakban.

- Sajnálom Kedvesem, hogy befáradtál, de mára már sikerült megoldanunk ezt a problémát. Nem gondoltuk, hogy valaki ilyen hamar szerez valakit – mosolygott a nő Bellára. – De holnaptól kezdhetsz.

- Nekem tökéletes – vigyorogta Bella, akárcsak délelőtt az öröm most is meglátszottak szemeiben.

- Sajnálom, hogy berángattalak ide feleslegesen – mondta Carlisle, de Bella legyintett.

- Semmi gond, legalább tudom, hogy most már hova kell jönnöm!

- Amúgy is még van egy kis dolgom, legalább Bella segít – motyogtam, mire mindketten felém kapták fejüket. – Már ha segítesz – néztem rá komolyan, de csak megrántotta vállát.

- Ma még nem dolgozom.

- Akkor este találkozunk – köszönt el tőlünk Carlisle sietve, amikor behoztak egy súlyosan megsérült férfit.

- Miben is kéne segítenem? – kérdezte Bella, már a kórház kijáratánál.

- Vicky megrendelt egy parfümöt magának és érte kéne mennem.

Magyaráztam kicsit bosszankodva, de Bella felnyögve megtorpant.

- Mi az? – furcsállkodva fordultam vissza, de csak nyöszörögve rágcsálta ajkait.

- Nem akarok beleszólni, és valójában annyira nem értek hozzá, de szerintem ilyen későn, már nem fognak semmit odaadni. A boltok eleve nincsenek ilyen sokáig nyitva.

- Van benne valami – motyogtam, de tudtam ez az én hibám. Vicky azt hitte, hogy még zárás előtt érte megyek, de el kellett hoznom Bellát a kórházba, és a franc nézte az időt. – De nem baj, úgyis szeretnék valamit még – vonakodva és félve pillantottam fel rá, barna szemei pedig kíváncsiak néztek. – Nem jönnél el velem vacsorázni?

- Hát elég éhes vagyok, de van nálatok főzve nekem étel, ezért nem kell külön kifizetni egy vacsorát.

- Otthon nem tudunk beszélni – mondtam elkomorulva, Bella pedig megértette, hogy miért akarom inkább elvinni valahová.

- Nem akarsz beszélni sok szem és fül közt – bólintott.

- Valahogy úgy – kicsit aggódtam, hogy oly sokszor megbántottam már, hogy nemet mond. De egy kis gondolkodási idő után, rábólintott.

- Jól van, menjünk. De te fizetsz – a végére vigyorgott, amit viszonoztam.

- Ez csak természetes!

áhhááá azt hiszem elég hamar jött a friss :D egész hétvégén csak frisseket raktam fel, hogy ne kelljen már az elején ilyen sokat rá várni, de nem tudom, hogy a következő hetem hogy lesz :S szeretnék hétvégén frisselni természetesen, de szalagtűzőm lesz ^^ igaz utána jön egy kisebb szünet, utána pedig egy még nagyobb szal nem kell aggódni, megoldom valahogy :D de a következő tényleg nem tudom mikor jön, igyekszek sietni vele :))) írjatok nekem pár komit légyszi :) de nagyon nagyon nagyon szépen köszönöm, akik pipálgattak, SŐT akik még komit is írtak! ezer hála nektek!!!

IC'SA 2. rész

Ismét kialvatlanul ébredtem, de lassan már kezdtem hozzászokni. Egy gyors frissítő zuhany után, és felvéve a melegítőnadrágomat és az egyszerű felsőmet meg kellett állapítanom, hogy szörnyen festek. A tükörben nem az a lány nézett vissza rám, akit én akartam. Erősnek akartam mutatkozni, de képtelen vagyok rá, amikor ilyen távol vagyok Tőle. Barna szemeim élettelenek voltak, és bágyadtak. Ciccegve túrtam bele hajamba, majd gyomrom korgása ébresztett rá, mennyire éhes vagyok. Amióta ide jöttem alig ettem valamit. Muszáj volt összébb kapnom magam, nem borulhatok ennyire ki.

Lebandukoltam a lépcsőn, és meghallottam a hangos kacagást, ami a nappaliból jött. Elég hangulatgyilkos voltam ebben az utóbbi két napban, ideje volt egy kicsit kizökkennem ebből.

- Jó reggelt – somolyogtam, mikor odaértem.

- Reggelt hugica! – kiáltotta Emmett ezer wattos vigyorral. – Mi a harci helyzet?

Felhúztam szemöldökömet, mire Jasper és Vicky nevetni kezdtek.

- Ha ez költő kérdés volt, akkor jelenleg semmi. Ha komoly választ vársz, azt kell mondanom, hogy az erő nem velem van – elfintorodtam magam, a srácokból pedig újabb röhögés hullám robbant ki. Legalább nekik jó kedvük volt. Halványan én is mosolyogni kezdtem, majd megráztam fejemet. – Hol vannak Alice-ék? – szokatlan volt, hogy nem törte rám az ajtót, már korán reggel egy szuper csajos programtervvel.

- Ha költői kérdés, akkor nem tudjuk – rázta meg fejét Jasper vigyorogva.

- És ha komoly választ várok?

- Akkor sem tudjuk! – pattant fel Emmett, de kedve töretlen maradt. – De megbíztak egy fontos feladattal!

Kérdőn tártam szét kezeimet, hogy elárulja nekem, de pajzán vigyora semmi jót nem ígért.

-A segítségünkre szorulsz – Vicky mosolyogva felállt és átkarolta vállamat. – És azt hiszem ennyi bolond vámpírral nem is szabadna, hogy ennyire elkenődve legyél! Úgyhogy a mai program, már ki lett találva!

- Miért érzem úgy, hogy nem fog nekem tetszeni? – kérdeztem halkan gyanúsan méregetve hármójukat.

- Csak bízz bennünk – csapta össze tenyereit Emmett. Vigyora már veszélyes volt, majd szétrepedt az arcra. Felsóhajtottam, tudtam, hogy ezt úgy se fogom megúszni.

- Jól van – megrántottam vállamat, talán ők tényleg ki tudnak majd rángatni ebből a komorságból. – Benne vagyok. Csináljunk valamit – ahhoz képest mennyire lehangolóan mondtam, mindketten örömtelien kiáltottak fel.

Szerintük kezdésnek az első és legfontosabb dolog az volt, hogy minél több étel legyen bennem. Így együttes erővel elkezdték készíteni a reggelimet. Szívesen segítettem volna nekik, de lehurrogtak, hogy vámpír létükre képesek lesznek megcsinálni, így az én dolgom csak annyi maradt, hogy a pulton támasztva fejemet figyeljem őket. Ha nem tudnám, hogy Vicky már több mint harmincéves vámpír, azt mondtam volna, olyan, mint egy hétköznapi nő a konyhában. Teljes precízséggel sütötte a palacsintát, míg Emmett és Jasper a tojásokkal játszottak. Szerintük jó móka volt, hogy egymásnak dobálják.

- Szerencse, hogy jó reflexetek van – jegyeztem meg nekik mosolyogva.

- Nekünk tökéletes reflexünk van! – helyesbített egoistán Jasper, és vigyorogva dobta meg Emmettet.

- Több óráig fogjuk dobálni! – nézett rám Em.

- Hasznos időtöltés. Tényleg meglehet unni az öröklétet – mondtam cinikusan, Vicky pedig nevetni kezdett.

- Srácok elfogjátok nyerni a tojásdobálás rekord díját! – Vicky elugrott a tojás elől és elém tette az ínycsiklandozó reggelit. – Jó étvágyat!

- Hol tanultál meg főzni? – meglepődtem, egyszerűen isteni volt az íze. Minden eddigi ételt felül múlt. Gyomrom hálásan vett be minden egyes falatot, és többet követelt. Csak most vettem észre, hogy mennyire éhes voltam.

- Még anno anyukám tanított meg – válaszolta kedvesen.

Nem akartam rossz emlékeket idézni benne, a vérszerinti családjáról valahogy senki nem szeretett beszélni. Más témát vetettem fel.

- Befejeztétek az iskolát, akkor hamarosan elköltöztök? Vissza, esetleg Forksba?

- Egy jó ideig még maradhatunk – rántotta meg vállát Vicky és leült mellém. – És azt hiszem jobb, ha előbb beavatlak titeket a tervembe – szeme sarkából a fiúkra nézett, akik figyelni kezdtek, de nem hagyták abba játékukat. – Egyelőre titok, és nem beszéltem még Edwarddal, de azt hiszem, ma mindenképpen beszélek vele. És bízom benne, hogy Alice se mondta még el neki.

- Miről van szó?

- Elköltözünk Edwarddal!

Túlságosan nem voltam ismeretes Edward és Vicky kapcsolatáról, de valamit jelentett ez a költözés. Hangos csattanás és törés adta tudtunkra, hogy Emmett oly annyira lesokkolódott, aminek következtében a pólóján csattant a tojás.

- Ez komoly…? – Jasper kigúvadt szemekkel fordult Vicky felé akadozva.

- Ööö Vicky… - Em megakadt, és nem szólalt meg tovább. Esélye sem volt, Jasper indulatosan és hadarva közbevágott.

- Vicky nem költözhettek el! Ki akartok szakadni a családból?

- Rose és Em is mindig elmennek!

- De csak hetekre, max egy-két hónapra – vitatkozott Jasper.

- Mi is meglátogatunk majd titeket – rántotta meg vállát Vicky. – Úgy felfújjátok, mintha soha többé nem találkoznánk! De igenis már sokan vagyunk, és Edwarddal szeretnénk külön életet. És ezt vele beszélem meg! Ha így döntünk, akkor megyünk – Vicky ennyiben hagyta a dolgot, és lepattanva a székről elvonult. Utána néztem, majd aggódva visszafordultam a fiúk felé. Jasper hitetlenkedve rázta meg fejét, míg Emmett arca egyre jobban eltorzult a dühtől.

- Ez most komoly? Elmennek?

Emmett szemei annyira bánatosak lettek, hogy komolyan megsajnáltam. Lepattantam a székről, és átöleltem Emmett hatalmas karját.

- Biztos nem akar Edward elhagyni titeket – vigasztaltam őket, és Jasperre néztem, aki elkomorulva a pultnak támaszkodott. – Ti vagytok a családja!

- Mióta Vicky megjelent, már ő a családja – mormolta Em orra alatt. Arca akár egy kisfiúé.

- Részben mindannyian így vagyunk vele – kezdte Jazz sóhajtva. – A párunk az életünk, és semmi és senki nem fontosabb nála. De attól még a családunkat nem hagyjuk ott csak úgy!

- Biztos csak egy kis magányra vágynak! Annyira jó volt a nászút, hogy úgy gondolták több időt szeretnének kettesben tölteni – nem ismertem annyira az ifjú párt, hogy ítélkezzek felettük.

- De… - Em, ha ember lenne, már régen pityeregne. – Ők családtagok. Nem mehetnek csak úgy el. Hozzánk tartoznak, mi vagyunk a Cullen klán!

- Ettől még egy család maradtok – megsimogattam hatalmas kezét, mire markaiba fogta törékeny ujjaimat. – Csak kicsit messzebb egymástól.

- Edward ebbe sose fog belemenni – jelentette ki váratlan magabiztossággal hangjában Jasper.

- Kitudja! – horkantott fel Emmett. – Bellával is milyen csúnyán beszél! Én a srácból már mindent kinézek!

- Lehet, hogy miattam tényleg belemenne? – rémültem nyíltak tágra szemeim, és lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni. Istenem! Edward lehet, hogy akkora ellenszenvet táplál irántam, hogy képes lenne elhagyni a családját, csak hogy ne legyen egy fedél alatt velem.

- Bella, ugyan már! – Jasper megforgatta szemeit felvetésem miatt, és halványan mosolyogni kezdett. – Edward sose menne el, csak mert te itt vagy.

- Nem szeret a társaságomban lenni – természetesen rántottam meg vállamat, hiszen már tényleg megszoktam.

- Ezért még nem menne el! – rázta meg fejét Emmett is, és mivel testvérek, jól ismerik Edwardot, így hittem nekik. De volt bennem egy kis bizonytalanság. De mihelyst beszéltek Vicky-vel, én is beszélek vele. Dühös voltam rá, amiért haragszik rám, egy olyan dolog miatt, amihez semmi köze. Másrészt viszont megértettem, nyilván ő nem látta az én nézőpontomat és tudatlanul ítélkezik.

Edwars szemszöge:

-Alice, miért nem Bellát hoztátok el vásárolni? – türelmetlenül csattantam fel, már reggel óta járjuk a boltokat. Egy vámpír nem fárad el, ettől függetlenül már nagyon untam. És még a srácok se jöttek el velem, mert az ő feladatuk az volt, hogy Bellát vidítsák.

- Őt miért nem szólítod Bellának? – nézett rám Rose felhúzott szemöldökkel. – Mindig csak a háta mögött becézed, mint mi, de személyesen, mindig Isabellázod, pedig tudod, hogy utálja.

- Nem vagyunk barátai viszonyba – rántottam meg vállamat egyszerűen.

- Ez szuper lesz! – ujjongott Alice és újabb szatyrot nyomott a kezembe. – A kérdésedre a válasz pedig, hogy Bella nem jött volna, láttam. De talán holnap már rátudom venni. A fiúk ma egésznap vele fognak foglalkozni, és látszódni fog a változás.

Csak tudnám, hogy Vicky-vel mit fognak beszélgetni – lesújtó pillantást vetettem Rosalie fele, aki megvonta vállát. Toleránsabb lehetne, hiszen tudja, hogy hallom. Sajnos tisztába voltam vele, hogy bár Vicky vámpír, Bellát sokkal jobban kedvelik. Nem értettem miért, hiszen Vicky is rendkívül kedves, aranyos, és imád vásárolni. Mi akkor a baj? Alice próbált vele csiszolódni, de Rosalie ellenséges volt mindig is.

- Alice, induljunk már, könyörgöm – nyögtem fel, mikor egy újabb boltba tuszkolt befele. – Bellával holnap majd vásárolgattok még. Nem elég ennyi?

- Jól van már, Mr. Zsörtölődő – Alice pufogni kezdett türelmetlenségem miatt, és végre az autó felé vettük az irányt. – Néha komolyan meglátszik rajtad az a száz év – grimaszolt, mire megforgattam szemeimet.

- Vén kujon – mondta hozzá piszkálva Rosalie.

- Haza akartok sétálni? – kérdeztem nemes egyszerűséggel, mikor levettem az autó riasztóját.

- Nem mintha megerőltető lenne – Alice megforgatta szemeit, de azért vigyorogva bekötötte magát az ülésen, hogy még véletlenül se rángassam ki.

Felsóhajtottam, úgy tűnt ez a nap nem akar véget érni. Szerettem a két lánytestvéremet, de a kevés, néha sok. Ritkán vagyok a sofőr a vásárlásokkor, de az elég. A félórás hazaúton, amíg kiértünk London belvárosából a csendes külvárosba, végig fecsegtek, én pedig alig vártam, hogy végre egyedül lehessek. Illetve, Vicky-vel.

Hihetetlen, hogy megházasodtam. Már nagyon régóta rágták a fülemet a srácok érte, hiszen öt év együtt élés után, már ideje volt megkérni a kezét, de valójában nekem nem volt eszembe. Természetesnek tűnt, hogy együtt vagyunk, ezen egy gyűrű és egy papír nem változtatott, de igazuk volt Emmettéknek. Sokkal erősebb a kapcsolat közöttünk, mióta összeházasodtunk. Jó érzés volt a feleségemnek tudni. Szerettem őt mindennél jobban, és összetartoztunk. Ezen semmi és senki nem változtathatott. Micsoda szerencse volt, hogy összefutottunk egy vadászat során.

-Na, veled se megyünk többet vásárolni, ha így megkukulsz – motyogta Alice, mikor végre megálltam a ház előtt.

- Csak elgondolkoztam – mondtam, majd megfogva a ruhák egy részét besétáltam a házba.

Alice látomása ismét bevált, Bella önfeledt nevetésének hangja töltötte meg a nappalit, Emmett és Jasper nevetésével fűszerezve. Egy pillanatra megtorpantam, még nem hallottam Bellát ennyire tiszta szívből szeretni. Akár egy melankólia, úgy hangzott a helyiségben.

-Ugye, hogy jó ötlet volt a fiúkra bízni ezt a dolgot? – Alice önelégülten szökdécselt be hozzájuk, és megölelte barátnőjét. – Jó, hogy ismét jóhangulatba vagy! És még a napnak nincs vége!

- Eddig nagyszerű volt – mosolyogta, barna szemei pedig örömtelien csillogtak. Váratlanul találkozott pillantásunk, én pedig csak néztem őt. Csokoládé tekintete mélyek voltak, tömérdek mennyiségű érzésekkel. Bárcsak tudnám, hogy mire gondol ebben a pillanatban. Tudtam, hogy durva, amit csinálok. Egy nő sem érdemli meg, ezt a viselkedést, amit én művelek Bellával, de a haragomat nem tudom visszafojtani. Kérdőn felhúzta szemöldökét, észrevéve, hogy most nem azzal az ellenségeskedéssel méregetem őt. Összeráncoltam homlokomat, nem értve saját reakciómat, majd elfordítottam fejemet. Halvány mosoly játszott ajkaimon, mikor eszembe jutott, mennyire kiborított, hogy nem tudok olvasni a fejében. Mára már eltompultam ez iránt, viszont volt más probléma, ami még mindig jelen volt. A szíve eszeveszett sebességgel dobogott, a vére pedig hangosan lüktetett ereiben. Igen… a vére.

- Carlisle és Esme? – kérdeztem halkan a fiúktól, akik röhögve mesélték a lányoknak a napi programjukat. Nem akartam most Bella vérére gondolni.

- Carlisle a kórházban, hívott délután, hogy később fog hazaérni. Esme pedig az árvaházban, de nem sokára jön – Jasper bár válaszolt, végig semleges volt a hangja, és elhúzta száját. Próbáltam kivenni mire gondolt, de elrejtette előlem. Emmett szintén, de láttam, hogy szeme sarkából engem nézett.

Egyik sem a hallgatásáról híres, előbb-utóbb kibukik belőlük, vagy éppenséggel erre gondolnak majd. Hallottam, hogy Vicky a szobánkba van, így gondoltam jobb, ha felmegyek hozzá. Valahogy mindannyian elhallgattak mikor elindultam a lépcső fele, én pedig furcsállkodva ezt néztem vissza rájuk. Em és Jazz kifürkészhetetlen arccal követték minden egyes lépésemet, míg Bella és Alice inkább lopva egymásra pillantottak. Megráztam fejemet viselkedésüket látva, biztos tudnak valamit, amit én nem. Megfordult a fejemben, hogy Vicky-vel történt valami, de gondolatai arról árulkodtak, hogy minden rendben van.

-Szia! – Vicky boldogan ugrott a nyakamba, ami megmosolyogtatott és visszaöleltem.

- Szia.

- Hiányoztál, Édesem – mosolyogta bárgyúan és heves csókot adott. Sóhajtva viszonoztam, de mielőtt bele melegedhettem volna izgatottan elszakadt tőlem. Csalódottan néztem rá, de csak megrántotta vállát. – Fontos dolgot kell megbeszélnünk!

- A többiek furcsán viselkednek. Van valami köze hozzá? – kérdeztem, mikor kézen fogott és leültünk a kanapéra.

- Van – boldogan ütötte össze tenyereit, majd komolyan nézett rám. – Tudod, hogy a nászúton beszéltük ez a költözés dolgot.

- Igen. Emmették már alig várják, hogy visszamenjünk Forksba. Sok medve van arra felé, és nem is keltünk olyan nagy feltűnést a pici városban, mint most, amikor egy sok diákból álló egyetemre jártunk.

- Szívem, valamit félreértettél – elhúzta száját, de kedve ugyanolyan maradt. – Én nem a családra gondoltam. Hanem kettőnkre.

- Igen, említetted, hogy szeretnél majd egy kicsit kettesben lenni.

- Edward – kezdte türelmesen, majd felsóhajtott. – Én nem csak úgy vakációzni akarok menni Párizsba. Hanem ott akarok élni. Veled.

- Párizs annyira nem jó hely. Mármint a lányok élveznék, de mi…

- Edward! – türelmetlenül csattant fel, és még mindig nem értettem hova akar kilyukadni. – A családod nem tart velünk. Csak mi ketten elköltözünk Párizsba érted?

Nem voltam gyengeelméjű, de kellett pár perc, hogy felfogtam, mit mondott.

-Elakarsz szakadni a családtól? – kérdeztem lassan és suttogva. Belegondolni is rossz volt, hogy érezné magát Esme, ha… de én ezt nem akarom. – Vicky én nem akarok tőlük elköltözni. Egyetértek, hogy kell néha az egyedüllét, hogy csak kettesben legyünk, de ezek rövid időre szólnak. Ők a családunk.

- De én hozzád mentem, veled akarok közös életet, és nem velük! – morrant fel, és sötétedő szemekkel pattant fel helyéről. – Szeretem őket, te is tudod Edward, de egyszerűen… te vagy a férjem. Azt hittem megbeszéltük…!

- Azt hittem, hogy az egész családról beszéltél, amikor költözést mondtál – lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen meglátnia a tiltakozásom jeleit. Szerettem Vicky-t, az életemet adnám érte, de ez túl nagy lépés.

- Nem akarsz tőlük elszakadni? Hisz a nyakukra nőttél!

- Ez nem igaz! – még soha életembe nem emeltem fel a hangom vele szembe, de ez sértő volt Esme-ékre nézve. Vicky felháborodva tátogott, de nem hagytam neki időt, hogy mondjon valamit. – Mi egy család vagyunk Vicky. És nem is hétköznapi család. Ha emberek lennénk, igen, már régen elköltöztünk volna, de így… mi még sosem éltünk külön egymástól. Emmék néha elszoktak menni, de vissza is jönnek. Összetartozunk.

- Remek lesz az öröklétet velük tölteni – teljesen letaglózott Vicky hozzáállása. Még sose volt ennyire rossz indulatú.

- De te szereted a többieket, miért akarsz ennyire menekülni? – fakadtam ki.

- Mert én veled akarok élni és nem velük!

- Én meg veled, a családom támogatásával – jelentettem ki közömbösen, majd felálltam. – Nem fogom őket itt hagyni, és csak fél évente megnézni őket. Kérlek Vicky… a feleségem vagy, ők pedig a családom. Sose mondtad, hogy nem akarsz majd együtt lakni velük.

- Miért, ha elmondom, akkor nem veszel el? – kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Tudtam, ha most őszinte leszek vele, sokkal jobban megbántom, mint valaha.

- Ne kényszeríts választásra kérlek – néztem rá könyörgően.

- Jólvan – felsóhajtott, majd halványan mosolyogni kezdett. – Maradjunk velük. Szeretlek, és csak ez a lényeg – megkönnyebbülve öleltem magamhoz gyönyörű szerelmemet.

- Köszönöm. Ígérem, sokszor fogunk hétvégén elutazni.

- Szavadon foglak – kuncogta el magát. – De attól még a véleményem nem változik. Sokkal jobb lenne külön.

- Átgondolom jó? – inkább magamhoz szorítottam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat. Hallottam, hogy a családom egy része odalent felhördül és háborog. Patthelyzetbe kerültem. Miért nem tudják elfogadni egymást? Ha a családommal maradok, lehet Vicky előbb utóbb azt mondja, hogy ez neki nem jó. Viszont, ha eleget teszek szerelmem kérésének, el kell szakadnom a családomtól. De ennyi év után, ez lenne a legnehezebb döntés a világon. Elhagyni azokat, akik megmentettek engem? Carlisle, Esme… a szüleim, akiket mindennél jobban szeretek. Vagy a két lökött bátyám, akiket habár gyakran a pokolba kívánok, nem is tudnám őket elhagyni. Mi volt a három lökött testvér, akik minden hülyeségbe benne voltak. Feltudnám ezt adni, csak mert a feleségem ezt kéri? A szerelem szép dolog, de nem akkor, ha mások kárára válik. És félek, habár a családom megértené a döntést, haragudnának. És én sosem bocsátanám meg magamnak, ha akármelyiket is megbántanám. Főleg Esme-t és Alice-t. Bárcsak lenne ebből a nyomorult helyzetből, valami kiút. Akkor még nem tudtam, hogy hamarabb fognak megoldódni a problémáim, mint reméltem.

Nem bírom ezt a csajt! – összeszorítottam ajkaimat, hogy ne törjön fel belőlem keserű kuncogás. Alice nagyon mérges volt, szemein keresztül láttam, hogy a család többi tagja is bosszankodik. Egy valakit kivéve.

Bella csak sajnálkozva nézte testvéreimet, Jasper pedig talán direkt, de egyre erősebben közvetítette felém Isabella érzéseit. Bűntudat, keserűség, fájdalom… Összeráncoltam homlokomat értetlenségbe, hisz miről tehetne ő?

- Edward?

- tessék? – meglepődve kaptam fel fejemet Vicky felháborodott kiáltására.

- Elmegyünk vadászni?

- Öhm, igen – zavartan bólintottam, de hatalmas meglepődésemre Vicky nem az ajtó felé vette az irányt, hanem az ablakot tárta ki. – Létezik ajtó is – jegyeztem meg döbbenten, mire fintorogva rám pillantott.

- Nem szívesen kerülök szembe most a testvéreiddel – bólintottam, habár úgy éreztem nekem nem arra kéne mennem. Előbb utóbb a családom elé kell kerülnöm, szembe kell néznem velük.

Vicky kézen fogott, majd kirántott az ablakon. Kecsesen értünk földet, engem pedig minden egyes méterrel való távolodással nőtt a bűntudatom. Nem tehetem ezt meg velük…

na szerintem elég hamar felkerült a kövi fejezet :D véleményeket kérek szépen minden szempontból! Maga a szerkezet, írásmód, szemszögek, tartalom, haladási gyorsaság...?!?! :D ha megadjátok nekem ezt esetlegesen már lehet, hogy holnapra is tudom hozni a kövit :) persze ez rajtatokon is múlik :) Nagyon szépen köszönöm, akik már az első fejezethez írtak nekem kommit, ezer hála nekik és elsősorban nekik küldtem ezt a fejezetet :D Jah, de nagyon szépen köszönöm a pipákat is, iszonyúan jól estek ^^

I can't stay away 1.rész

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet, amennyiben kapok elegendő támogatást a folytatásra, lehet, hogy már vasárnap jönne a kövi :))

Az ég hangosan dörgött, odakint fényes villámok robbantak, pár pillanatig megvilágítva a sötét felhőkkel borított tájat, és az eső megállíthatatlanul zuhogott. Az ablak mellett ültem, karjaimmal mellkasomhoz szorítva térdemet, és figyeltem a jelentéktelen cseppek gördülését az üvegen. Csíkot húztak maguk után, mintha csak a saját arcomat láttam volna. Tulajdonképpen láttam is. A lámpafény által visszatükröződött saját tekintetem, de akárcsak az ablak, üres volt. Reszelős lélegzettel hunytam le szemeimet, érezve, hogy ismét rám jön a zokogás, de visszaszorítva hagytam, hogy csendesen sírdogáljak. Összeszorítottam szemeimet, átnedvesedett szempilláim alól pedig újabb könnycseppek folytak le.

Ki akartam verni a fejemből az emléket, addig nem fogok tudni normálisan gondolkodni. Még mindig érzem mellkasomban azt a szúró érzést, az elviselhetetlen fájdalmat, ami a mellkasomat nyomta. Próbáltam nem gondolni arra a napra, azokra a boldog pillanatokra, aztán arra a percre, ami mindezt tönkretette. De minél kevésbé akarsz valamire gondolni, az annál erősebben tódul az agyadba.

Életem legboldogabb napja lett volna a mai. Végre Richard és én összeházasodunk. A lányok egésznap velem foglalkoztak, a lehető legjobbat próbálták kihozni belőlem, bár nem volt annyira szükségük rá. Még is, már ez a jelentéktelen dolog is, izgalomba hozott. Sose voltam nagy esküvő párti, főleg mert fiatal vagyok, még is, amikor megismered azt a személyt, akit mindennél jobban szeretsz, akkor elfelejtesz mindent. Szívem a szokásosnál is hevesebben dobogott, és csak elvesztem az arany tekintetben. Kizártam a pap – esetünkben Carlisle vállalta, hogy összead minket – szavait, és csak néztem az életem értelmére, aki a világot jelentette nekem. Még sose voltam annyira boldog és szerelmes, mint azon a napon. Aztán mielőtt a végéhez értünk volna, megtörtént a baj. Gyorsan kezdtek pörögni az események, nekem még is lassított felvételnek tűnt. A meghívott vendégek közül, aki eddig mosolyogva figyeltek minket, hirtelen valaki felsikított. Megrémülve kaptam oda a fejem, aztán már csak azt láttam, hogy a vendégek felugranak helyükről, és eltávolodnak a székektől. Megláttam, hogy Richard testvérei és azoknak az ellenségei gyűlölködve morognak egymásra. Richard megragadva karomat elrántott az egyik felénk repülő szék elől, majd ott hagyva engem a dulakodókhoz ugrott. Olyan váratlanul történt minden, hogy felfogni se volt időm. Csak a vámpírokat láttam, akiknek egy része azonnal támadásba lendült, a másik része pedig egyre hátrálva kifelé mennek. A napokig tartó díszítés hirtelen romokba hevert, a székek legtöbbje összetört és darabokba hullott, a gyönyörű és illatos virágok szétszaggatva terültek el a földön. Nyeltem egyet, és térdeim felmondták a szolgálatot. Könnyes szemekkel néztem szét az esküvőm maradványain. Láttam, ahogy Richard acsarkodva küldi el a nem szívesen látott vendégeket, majd aggódva felém fordul. Egy lépést se tudott felém tenni hisztérikus zokogásba kezdtem, ami megtorpantatta.

- Bella?! – Rosalie és Alice aggódva ugrottak felém, és karomnál fogva húzták fel a földről. – Semmi baj! – együttesen kezdtek vigasztalni, majd fölszaladtak velem a szobába. Csak annyi rémlik, hogy keservesen sírtam, de már nem is próbáltak megnyugtatni. Csak hagyták, hogy kiadjam magamból fájdalmamat. Hálás voltam nekik, most nem tudtam volna elviselni a sok szánakozó szempárt.

Már egy meleg fürdőn túl voltam, és immár kényelmesebb ruhába meredtem az ágyamra kiterített mennyasszonyi ruhámra. A Cullen lányok magamra hagytak, majd pár perc múlva az ajtó nyitódását hallottam meg. Nem kellett vámpírnak se lennem ahhoz, hogy tudjam Richard az.

- Nagyon sajnálom, Bella… Szerelmem, nem így akartam, tudod, hogy…

- Fejezd be – hangom halk volt és esdeklő, most ehhez volt a legkevésbé hangulatom. – Nem kell magyarázkodnod. A testvéreid ezúttal fontosabbak voltak, mint én.

- Hagytam volna, hogy szétszedjék egymást? Ők a családom, Bella!

- Nekem pedig te lettél volna a családom! – szikrázó szemekkel fordultam felé. Meghökkenve elnyíltak ajkai, majd összehúzta szemeit. – A Denali klán ugyanolyan fontos számomra, mint neked a tiéd, ettől függetlenül ők sosem rontották volna el az esküvőmet!

- Ők se szándékosan tették – mint mindig, most is őket védte. Szerettem a testvéreit, ők nem fogadtak el engem sose.

- Most nem akarok erről beszélni.

- Elhagysz? – kérdezte hirtelen riadt tekintettel.

- Kell… egy kis idő – gombóc szorult a torkomba és legszívesebben kiabáltam volna. Az agyam tudta, hogy itt kéne maradnom, hideg fejjel végig gondolni és leülni, beszélni Richarddal. Jót nevetni, hogy egy hétvégén kétszer is megtartjuk az esküvőnek, de a szívem ezt nem tudta megcsinálni. Bántott a dolog. Richardtól nem ezt várom. – Ígérem pár hét az egész.

- Még is hová mész? Hogy legalább tudjam… – ez is egy jó dolog volt Richardban, amit szerettem. Nem fogott vissza, ha menni akartam. Tudta, hogy állni szoktam a szavamat, és ha én azt mondom pár hét, akkor tényleg annyi.

- Alice-ék azt mondták menjek hozzájuk. Legalább tudnak figyelni rám… nem mintha szükségem lenne rá.

- A Cullen családnál jó helyed lesz, majd ők vigyáznak rád – láttam mennyire rosszul esik neki, hogy elmegyek, de valóban szerethet, ha megértette az időre vágyásomat és nem kezdett el erőszakosan visszatartani. Bólintottam, majd búcsúzás nélkül sétáltam el mellette. Az ajtóban visszapillantottam rá, de csak a tarkóját mutatta. Ha eltelik egy kis idő, újra együtt fogunk lenni.

Már két napja eljöttem onnan, mindössze csak két bőröndöm volt, ami hamarosan bővülni fog, hála Alice-éknek. Mosolyogva gondoltam a másik családomra. Gyerekkoromban elvesztettem a szüleimet, és Eleazar magához vett. Kiskoromban még nem igazán tudtam felfogni, ők miért mások, mint én. Miért nincs szükségük azokra, mint nekem. Később, érettebb fejjel tudomásul vettem, hogy ők vámpírok. És egyáltalán nem zavart. Velük nőttem fel, ők gondoskodtak rólam és egyáltalán nem jelentett akadályt. Mindent megkaptam tőlük, amire szükségem volt, sőt még többet is. Tizenöt éves voltam, amikor megismertem a Cullen családot. Nem igazán értették, hogy a Denali klán még is, miért vett magához egy embert. Ma már tudom csak aggódtak, hisz, ha a Volturi rá jön, akkor megölnek mindenkit. Ezt én nem hagyhattam, és eszem ágába nem állt megöregedve elveszíteni őket. És a tervemhez társult is egy nyomósabb okom, amikor megismerkedtem egy éve Richarddal.

-Bella! – Alice izgatott hangja zökkentett ki gondolataimból. Szomorú arccal meredt arcomra, majd kevésbé nagy örömmel sétált oda hozzám. – Van kedve lejönni? Edwardék mindjárt hazaérnek.

- Csak eddig tartott a nászútjuk? – ők meg se jelentek az esküvőn, de nem is akartam a tervükbe beleavatkozni. Nekik pár hete volt az esküvőjük, amire én sajnos nem tudtam eljönni, mivel pont akkor érettségiztem. Edward volt az egyetlen a családban, akivel nem volt jó a viszonyom. A felesége, Vicky viszont nagyon aranyos volt, és kedveltem őt.

- Azt hiszem elég volt nekik ennyi kettesben töltött idő – Alice megforgatta szemeit, ajkaim közül pedig kuncogás tört fel.  – Üdvözlöd őket?

- Azt hiszem így illik – bár barátnőm jól ismert, semmi kedvem nem volt most felkelni a helyemről, de ha már itt alkalmatlankodok, úgy kéne, ha velük is közlöm és a beleegyezésüket kérem.

Alice jót derült válaszomon, majd kézen fogva lehúzott a nappaliba. Vidáman szökdécselt előttem, én csak mögötte haladtam emberi tempómban.

-Héj, téged is látni? – Emmett vigyorogva fordult felém, még Jasper is elmosolyodta magát. – Már azt hittük halottat játszol.

- Nem menne túl jól – rántottam meg vállamat, mire nevetni kezdett. – Rossz színésznő vagyok.

Lezöttyentem Jazz mellé, aki vigasztalóan paskolta meg combomat.

- Túl fogsz jutni rajta.

- Tudom – egy pillanatra ismét elkomorultam, majd megráztam fejemet.  Jasperrel rizikósan indult a kapcsolatunk, nem volt a legerősebb vegetáriánus, de a jelenlétemet előbb utóbb megszokta, és inkább felüdülés voltam neki, mint sem szomjat okozó. Sokáig ezt nem értettem, aztán elmagyarázta, hogy én vagyok a legkiegyensúlyozottabb lelkű a családban. Igen, már sokszor én is családtagnak számítottam. Ők már régen meghallották a kerekek hangos zaját, én már csak akkor tudtam, hogy megjöttek, amikor a lámpa fénye bevillant a nappaliba. Kicsit ideges voltam, hiszen pofátlanul beleegyeztem, hogy ide jövök miközben Edwardékat meg sem kérdeztük őket nem zavarná-e. Vicky miatt nem aggódtam, de Edward….

- Végre! – kiáltotta Esme, majd szeretetteljesen ölelte magához két gyermekét. – Már nagyon hiányoztatok!

- Hogy telt a nászút? – Carlisle is mosolyogva megölelgette Edwardot és Vicky-t és felénk terelte őket.

- Csodálatos volt, köszönjük. Párizs mesés hely! – öröm volt mindenki arcán, csak én rontottam el a boldog összképet.

- Csak már Vicky nyavalygott, hogy vissza akar jönni – Edward bársonyos hangja átszelte a levegőt, én pedig megborzongtam. Valamiért sose jöttünk ki egymással, és féltem, hogy nem lát szívesen itt. Bár sose értettem mi baja velem.  Alice visítva ugrott bátyja nyakába, majd puszit nyomott húgának arcára. Rosalie csak egy sziasztokot bökött oda nekik, majd mellém sétált és leült a kanapé karfájára. Edwardék csak a nagy üdvözlések után vettek engem észre.

Mikor megláttak engem, először döbbenten néztek, majd Vicky elmosolyodta magát.

- Nahát, Bella! Micsoda meglepetés! – a legújabb Cullen feleség megölelgetett, majd aggódva összevonta szemöldökét. – Neked nem a nászutadat kéne élvezned? Nem mintha zavarnál, csak…

- Nem volt esküvő – mormoltam orrom alatt, mire mögötte Edwardnak kitágultak szemei a döbbenettől.

- Csak nem megszöktél?

Lesújtó pillantást vetettem felé, de a többieknek se tetszett a beszólása.

-A testvérei… de ez bonyolult – hadartam végül, nem akartam most elmesélni. – Egyelőre itt maradok, ha nektek se gond.

- Dehogyis! – Vicky megsimogatta karomat, Edward viszont elfordította fejét. Na, igen, ez a viselkedés, ami sose tetszett. Többször megbántott, bár nem adtam neki okot rá, hogy folyton belém taposson. Esme-ék se értik a felém irányuló viselkedését, hiszen váltig állították, hogy Edward mennyire úriember, és tiszteli a nőket. Nos, ez a tulajdonsága felém nem mutatkozott meg.  – És akkor mi lesz most?

- Egyelőre csak egy kis szünetet kértem tőle, aztán majd meglátjuk – hanyagul megvontam vállamat, de már piszkosul hiányzott Richard. Szükségem is lett volna rá, de egyben a pokolba is kívántam.

- Majd mi segítünk, hogy jobb kedved legyen – Vicky mindig a dolgok jó oldalát látta, vagy legalább is próbálta. – Nem szoktál sokáig nálunk vendégeskedni, úgyhogy nagyon jól fogunk szórakozni!

- És nem is érdekel, mi van Richarddal? – szaggatottan kezdtem venni a levegőt és lassan Edward felé fordultam. – Az rendben van, hogy te csalódott vagy, de nem gondolod, hogy Richard ugyanígy érzi magát? Nem hiszem, hogy megérdemelné ezt a hozzáállást tőled.

- Edward!- Alice és Esme rosszallóan pirítottak rá Edwardra, míg Jasper és Emmett figyelmeztetően.

- Nem érdekel a véleményed! – szisszentem fel dühösen, és könnyek szöktek a szemembe. – Fogalmad sincs, hogy mi történt szóval ne üsd bele az orrod!

- Csak, mint férfi valahogy átérzem a helyzetét – gúnyolódott és karjait összefonta mellkasa előtt. 

- Mielőtt belekezdtek, hagyjátok abba! – szólalt meg hangosan Alice mérgelődve. – Edward, Bella itt fog maradni, ameddig csak jólesik neki, akár tetszik akár nem! Ő is a családunk tagja!

Mindenki egyetértően bólogatott és hümmögött, aztán ismét szívbemarkoló kérdést tett fel.

- És Richard mit szól ehhez? – biccentett felém grimaszolva.

- Szerintem semmi közöd hozzá – hűvösen elsétáltam mellette, és összeszorított fogakkal menekültem a konyhába. Innom kellett, hogy a gombócot legyűrtem kiszáradt torkomba. Kezeim remegtek, így belekapaszkodtam a pult szélébe. Nem akartam ennyire rosszul érezni magam, de nem tudtam, hogy valóban helyesen döntöttem-e. Vagy ezzel végleg eltaszítottam magamtól? Mi van, ha nem vagyok neki elég jó? Ha most rádöbben, hogy nincs szüksége egy szürke emberlányra, hanem neki egy gyönyörű vámpírnő kell? Lehet, hogy ezzel a lépésemmel elveszítettem őt? Nem, az lehetetlen!

- Ne csináld már! – nem csodálkoztam, hogy nem hallottam meg Alice lépteit, csak hideg karjai ölelésére rezzentem meg. – Edward egy bunkó! Nem is kell vele foglalkozni! Meglátod, úgyis majd Vicky-vel foglalkozik és nem fog veled szemét lenni!

- Már két napja eljöttem, Alice – suttogtam, remegő hangon, majd nyeltem egyet. – És nem hívott fel. Még mindig nem. De miért nem?

- Mert azt mondtad neki, hogy ne hívjon fel – kínos mosollyal Alice állam alá nyúlt és letörölte könnycseppjeimet. – Kell egy kis szünet neked, és ezt te is tudod. Két nap alatt nem is csináltál semmit, hogy ebből a letargiából kizökkenj! De ne aggódj, azért vagyunk mi, hogy segítsünk!

- Köszönöm – halványan elmosolyodtam magam és megöleltem legjobb barátnőmet. – Azt hiszem jobb lesz, ha felhívom Tanya-t. Megígértem neki, hogy majd keresni fogom.

- Rendben. Utána pedig megbeszéljük, mihez kezdjünk hétfőtől! Rengeteg terv van már a fejemben.

Elsunnyogtam Alice mellett, aki hangosan motyogni kezdte nagyszabású programjait. Nem akartam lelombozni, hiszen sok kedvem nem volt hozzá, de elvégre igaza van, és azért jöttem ide, hogy szabadságom legyen, és mindent át tudjak gondolni. Ha folyton csak a szobában vagyok, sosem fog kikapcsolni az agyam.

A nappaliba gyors pillantást vetettem, mikor elhaladtam mellette, de bár ne tettem volna. Jasper és Emmett beletemetkeztek az esti focimeccsbe, Rosalie egy magazint olvasott és közben a divatról tárgyalt halkan Vicky-vel, és ahogy láttam Esme és Carlisle visszavonultak szobájukba. Az egyetlen személy, akire végképp nem voltam kíváncsi még is felkapta fejét lépteimre, és sötét szemeit keményen az enyémbe fúrta. Egy pillanat volt az egész, még is a szívem ütemes ritmusa megállt egy percre, majd ismét hevesen dobogni kezdett. Edward szemei olyan mélyek voltak és ridegek, hogy megriadtam tőle. Rosszul esett, és nem tudtam megérteni, miért ilyen velem. Megráztam fejemet, és felszaladtam a lépcsőn, egyenesen vissza a vendégszobába, ami egy ideig az én tulajdonban állt, majd hangosan becsaptam az ajtót. Meglepődve vettem észre, hogy Edward heves ellenségeskedése nagyon mélyen érintett, és zaklatottan vettem a levegőt.  Nem lát itt szívesen, ezt szavak nélkül is megállapítottam. Kiakartam verni a fejemből a vészjósló szempárt, de végig a szemem előtt lebegett, amíg tárcsáztam Tanya számát.

Azonnal felvette barátnőm, és izgatottan érdeklődött felőlem. Túl sokat nem tudtam neki mesélni, a lelkiállapotomat pedig inkább hanyagoltuk.

- Mikor akarsz visszajönni? Hiányzol ám nekünk! – ez nem volt sose kérdéses, Eleazar és Carmen mindig is a szüleim voltak, legalább is annak tartottam őket, míg a három gyönyörű nő a testvéreim és egyben barátaim. Tudtam, nagy önzőség volt tőlem, hogy váratlanul közöltem velük elhatározásomat. Kegyetlen döntés volt velük szembe, de természetesen megértették. Richard ott lakik Denaliban, nekem pedig távolság kellett. Tudták jól, ez volt a legjobb döntés részemről, hiszen máshol nem is lennék ilyen biztonságban, mint a Cullen családnál.

- Lehet, hamarabb, mint terveztem – mormoltam orrom alatt ismét Edwardra gondolva. – Nem mindenki lát itt szívesen.

- Micsoda? – Tanya meglepődve nevetni kezdett, lehetetlennek tartotta ezt a felvetésemet.

- Edward nem kedvel, és ezt a tudtomra is hozza – motyogtam halkan, habár tudtam, hogy a tökéletes vámpírhallásnak köszönhetően mindent meghallhat. Nem mintha hazudnék, hiszen ez az igazság.

- Csúnyán viselkedik veled? – Tanya dühösen felszisszent, habár tudtam, hogy régebben érzett valamit iránta. De mióta Vicky-vel együtt vannak belenyugodott, hogy csak a barátságát kaphatja meg.

- Mondhatjuk így is. De ne aggódj, jól vagyok.

- Ha megbánt, akkor velem gyűlik meg a baja! – mosolyogni kezdtem Tanya indulatán, a széltől is óvnak.

- Csak őszinte, ezért nem kövezheted meg – nem akartam bajt okozni, talán hiba volt elmondani Tanya-nak, hogy Edward nem szívesen lát vendégül.

- Akkor is viselkedjen!

Még váltottunk pár szót, üdvözöltem Carmenéket, majd veszélyesebb vizekre terelődött a szó. Nem akartam, még is a szavak önkéntelenül csúsztak ki a számon.

-Richard hogy van?

- Szomorú – Tanya felsóhajtott, majd kissé halkabbra vette a hangját. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, tudva, lehet, hogy a közelben van, és hallhatnám a hangját. Még is megállítottam magam, mielőtt megkérhettem volna Tanya-t bármire is. – Megért téged, de nagyon hiányzol neki. Iszonyúan bánja, ami történt. Nem akarsz beszél…

- Nem! Még nem – gyors tiltakozásom határozott volt, hangom még is elhalkult. A kísértés hatalmas volt, és beszélni akartam vele, hogy halljam megnyugtató hangjának csilingelését, de egyelőre nem szerettem volna beszélni vele. Majd pár nap múlva, ha már csillapodok egy kicsit.

Tanya nem erőszakoskodott, amiért hálás voltam neki. Már későre járt, és sokat beszéltünk, jobbnak láttam, ha végre alszok egyet. Az utóbbi két nap alvatlansága kiütközött rajtam és ólomsúlyként nehezedett rám a fáradtság. Megígértette velem Tanya, ha sokáig maradok, akkor többször felhívom őket. Ez nem jelentett akadályt. Mikor kinyomtam a telefont még egy percig a képernyőre meredtem. A telefonkönyvbe belelapozva megálltam Richard nevénél, de nem nyomtam meg a hívás gombot. Hadakoztam saját magammal, ujjaim hol elindultak a gomb felé, hol megálltak. Bosszankodva szusszantam fel, majd végül megráztam fejemet, és az ágyra dobtam a telefont. Beletúrtam hajamba, aminek következtében megéreztem ujjamon lévő eljegyzési gyűrűmet. Bánatosan érintettem meg az egyszerű, apró kővel díszített karikagyűrűmet és halványan mosolyogni kezdtem a lánykérésen. Vámpír létére megpróbált nekem romantikus vacsorát készíteni, ami nem jött össze, így a gyorsan összeütött rántottát kellett megennem. Napokig ezen, nevettünk, és egy átlagos délutánon tudtam meg, hogy mi volt a célja az egész napos készülődésének. Nem volt meg a romantikus hangulat, spontán volt és egyszerű és ezért volt tökéletes. Bár az esküvőnk is így zajlott volna.

- Nem szokásom a képmutatás – szívroham közeli állapotba kerültem, olyan hirtelen zökkentett ki Edward mély, érzelemmentes hangja gondolataimból. Lassan megfordultam, és felhúztam szemöldökömet. – Semmi bajom azzal, hogy itt vagy.

- Csak? – kérdeztem rá, valami oka kellett, hogy legyen a viselkedésének.

- Haragszom rád – olyan egyszerűséggel jelentette ezt ki, mintha az időjárásról beszélne. Eltátottam számat döbbenetemben és csak tátogtam, mint egy hal.

- Megosztod velem miért?

- Szinte velünk nőttél fel – kezdte egyre nagyobb dühvel a hangjában és tekintetében. – Tízéves voltál, mikor legelőször találkoztál velünk. Akkor még nem értetted, de kétlem, hogy tizenhét éves fejjel ennyire ostoba lennél – tiltakozni akartam hangneme és stílusa miatt, de inkább vártam, hogy kimondja végre a problémáját.

- Tíz évesen valahogy szimpatikusabbnak láttalak – akaratlanul csúszott ki a számon a sértő mondat. Nem volt szokásom így viselkedni másokkal, de tinédzser énemet nagyon bosszantotta ez a stílus.

- Már akkor is nagy felelőtlenségnek tartottam, hogy egy ember vámpírok között nőjön fel.

- Ez a bajod? – visítottam pár oktávval feljebb, mire megrázta fejét.

- Nem. Az a bajom, hogy nem tudod felfogni a döntésed súlyosságát.

- Mi van? – egy szót se értettem abból, amit mondott.

- Nem válhatsz vámpírrá! Ez lesz a legrosszabb döntésed, amit az eddigi életedben meghoztál. Nem választhatod azt az életet, ami a miénk! – a gát átszakadt, és Edward dühösen zúdította nyakamba, ami már régóta fúrta az oldalát. – Örökre megbánod Isabella, és nincs visszaút! Soha többé nem leszel ember! Ismered az életünket, és nincs az a hülye ember, aki ezt akarja magának! – nem tudtam ellene érvelni, mert időt se hagyott rá. Amilyen gyorsan jött, úgyis ment el. Egy szempillantás alatt viharzott ki a szobámból, ott hagyva engem teljesen lefagyva. Percekig pislogtam, próbáltam emészteni szavait, és ahelyett, hogy megértettem volna, a düh percről percre csak fortyogni kezdett bennem. 

na??? :D véleményeket kérek minden szempontból! 

I can't stay away tartalom

A cím azt jelenti, hogy Nem tudom magam távol tartani(magyarosan).
A tartalma a történetnek pedig:
Bella és Edward mindketten boldog házasságban élnek saját párjukkal. Illetve csak Edward, ugyanis Bella esküvője elmarad egy botrány miatt, és, hogy szomorú lelke megnyugodjon egy időre a Cullen családhoz költözik. Makacsul hajtja az igazát, a Cullen család apraja nagyja egyetért vele, kivéve Edward. A kettőjük között lévő konfliktus és harag lassan egészbe másba megy át. Észre sem veszik, de az idő elteltével tűzzel teli vitájuk szenvedélyes vonzásba csap át. Boldogságuk útjába saját lelkiismeretük, és párjuk áll. Rá kellett döbbenniük, hogy egyikőjük sem tud élni a másik nélkül, és az addig hitt megfelelő partner, nem is annyira megfelelő számukra, mint hitték. Edward és Bella kapcsolata veszélyes vizekre evezett, és már egyikőjük sem tudja eldönteni mi lenne a helyes út. Képesek feladni mindent egymásért? Vagy Bella bűntudata nem hagyja őt nyugodni, és még is csak Richard oldalán marad?

bevezető-részlet

egy kis részlet a távoli- vagy nem túl távoli fejezetből :D


"Nyugodt, félmosollyal az arcomon hunytam le szemeimet, élvezve a meztelen vállamon nyugvó kezek érintését, és az ajkak cirógatását. Edward egyik keze a derekamnál fogva ölelt magához, erősen, magabiztosan szorított, mint, aki soha nem akar elengedni. Háborgó lelkem, ebben a pillanatban csillapodott, és nem akartam szabadulni ettől. Boldog voltam, hogy annak a vámpírnak vagyok a karjaiban, akit teljes szívemből szeretek. Nem akartam gondolni a jövőre, csak élni akartam a pillanatnak.
Aztán halkan, suttogva, szenvedélyes hangon megszólalt.
-Hozzám jössz Bella?
Megdermedtem, és vontatottan hátrafordultam, hogy az izzó, arany szemekbe nézzek. Ajkaim elnyíltak, de gombóc szorult a torkomba, és nem jött ki rajta hang. Az idill megszűnt és ezernyi gondolat tódult fejembe ismét. "