IC'SA 2. rész

Ismét kialvatlanul ébredtem, de lassan már kezdtem hozzászokni. Egy gyors frissítő zuhany után, és felvéve a melegítőnadrágomat és az egyszerű felsőmet meg kellett állapítanom, hogy szörnyen festek. A tükörben nem az a lány nézett vissza rám, akit én akartam. Erősnek akartam mutatkozni, de képtelen vagyok rá, amikor ilyen távol vagyok Tőle. Barna szemeim élettelenek voltak, és bágyadtak. Ciccegve túrtam bele hajamba, majd gyomrom korgása ébresztett rá, mennyire éhes vagyok. Amióta ide jöttem alig ettem valamit. Muszáj volt összébb kapnom magam, nem borulhatok ennyire ki.

Lebandukoltam a lépcsőn, és meghallottam a hangos kacagást, ami a nappaliból jött. Elég hangulatgyilkos voltam ebben az utóbbi két napban, ideje volt egy kicsit kizökkennem ebből.

- Jó reggelt – somolyogtam, mikor odaértem.

- Reggelt hugica! – kiáltotta Emmett ezer wattos vigyorral. – Mi a harci helyzet?

Felhúztam szemöldökömet, mire Jasper és Vicky nevetni kezdtek.

- Ha ez költő kérdés volt, akkor jelenleg semmi. Ha komoly választ vársz, azt kell mondanom, hogy az erő nem velem van – elfintorodtam magam, a srácokból pedig újabb röhögés hullám robbant ki. Legalább nekik jó kedvük volt. Halványan én is mosolyogni kezdtem, majd megráztam fejemet. – Hol vannak Alice-ék? – szokatlan volt, hogy nem törte rám az ajtót, már korán reggel egy szuper csajos programtervvel.

- Ha költői kérdés, akkor nem tudjuk – rázta meg fejét Jasper vigyorogva.

- És ha komoly választ várok?

- Akkor sem tudjuk! – pattant fel Emmett, de kedve töretlen maradt. – De megbíztak egy fontos feladattal!

Kérdőn tártam szét kezeimet, hogy elárulja nekem, de pajzán vigyora semmi jót nem ígért.

-A segítségünkre szorulsz – Vicky mosolyogva felállt és átkarolta vállamat. – És azt hiszem ennyi bolond vámpírral nem is szabadna, hogy ennyire elkenődve legyél! Úgyhogy a mai program, már ki lett találva!

- Miért érzem úgy, hogy nem fog nekem tetszeni? – kérdeztem halkan gyanúsan méregetve hármójukat.

- Csak bízz bennünk – csapta össze tenyereit Emmett. Vigyora már veszélyes volt, majd szétrepedt az arcra. Felsóhajtottam, tudtam, hogy ezt úgy se fogom megúszni.

- Jól van – megrántottam vállamat, talán ők tényleg ki tudnak majd rángatni ebből a komorságból. – Benne vagyok. Csináljunk valamit – ahhoz képest mennyire lehangolóan mondtam, mindketten örömtelien kiáltottak fel.

Szerintük kezdésnek az első és legfontosabb dolog az volt, hogy minél több étel legyen bennem. Így együttes erővel elkezdték készíteni a reggelimet. Szívesen segítettem volna nekik, de lehurrogtak, hogy vámpír létükre képesek lesznek megcsinálni, így az én dolgom csak annyi maradt, hogy a pulton támasztva fejemet figyeljem őket. Ha nem tudnám, hogy Vicky már több mint harmincéves vámpír, azt mondtam volna, olyan, mint egy hétköznapi nő a konyhában. Teljes precízséggel sütötte a palacsintát, míg Emmett és Jasper a tojásokkal játszottak. Szerintük jó móka volt, hogy egymásnak dobálják.

- Szerencse, hogy jó reflexetek van – jegyeztem meg nekik mosolyogva.

- Nekünk tökéletes reflexünk van! – helyesbített egoistán Jasper, és vigyorogva dobta meg Emmettet.

- Több óráig fogjuk dobálni! – nézett rám Em.

- Hasznos időtöltés. Tényleg meglehet unni az öröklétet – mondtam cinikusan, Vicky pedig nevetni kezdett.

- Srácok elfogjátok nyerni a tojásdobálás rekord díját! – Vicky elugrott a tojás elől és elém tette az ínycsiklandozó reggelit. – Jó étvágyat!

- Hol tanultál meg főzni? – meglepődtem, egyszerűen isteni volt az íze. Minden eddigi ételt felül múlt. Gyomrom hálásan vett be minden egyes falatot, és többet követelt. Csak most vettem észre, hogy mennyire éhes voltam.

- Még anno anyukám tanított meg – válaszolta kedvesen.

Nem akartam rossz emlékeket idézni benne, a vérszerinti családjáról valahogy senki nem szeretett beszélni. Más témát vetettem fel.

- Befejeztétek az iskolát, akkor hamarosan elköltöztök? Vissza, esetleg Forksba?

- Egy jó ideig még maradhatunk – rántotta meg vállát Vicky és leült mellém. – És azt hiszem jobb, ha előbb beavatlak titeket a tervembe – szeme sarkából a fiúkra nézett, akik figyelni kezdtek, de nem hagyták abba játékukat. – Egyelőre titok, és nem beszéltem még Edwarddal, de azt hiszem, ma mindenképpen beszélek vele. És bízom benne, hogy Alice se mondta még el neki.

- Miről van szó?

- Elköltözünk Edwarddal!

Túlságosan nem voltam ismeretes Edward és Vicky kapcsolatáról, de valamit jelentett ez a költözés. Hangos csattanás és törés adta tudtunkra, hogy Emmett oly annyira lesokkolódott, aminek következtében a pólóján csattant a tojás.

- Ez komoly…? – Jasper kigúvadt szemekkel fordult Vicky felé akadozva.

- Ööö Vicky… - Em megakadt, és nem szólalt meg tovább. Esélye sem volt, Jasper indulatosan és hadarva közbevágott.

- Vicky nem költözhettek el! Ki akartok szakadni a családból?

- Rose és Em is mindig elmennek!

- De csak hetekre, max egy-két hónapra – vitatkozott Jasper.

- Mi is meglátogatunk majd titeket – rántotta meg vállát Vicky. – Úgy felfújjátok, mintha soha többé nem találkoznánk! De igenis már sokan vagyunk, és Edwarddal szeretnénk külön életet. És ezt vele beszélem meg! Ha így döntünk, akkor megyünk – Vicky ennyiben hagyta a dolgot, és lepattanva a székről elvonult. Utána néztem, majd aggódva visszafordultam a fiúk felé. Jasper hitetlenkedve rázta meg fejét, míg Emmett arca egyre jobban eltorzult a dühtől.

- Ez most komoly? Elmennek?

Emmett szemei annyira bánatosak lettek, hogy komolyan megsajnáltam. Lepattantam a székről, és átöleltem Emmett hatalmas karját.

- Biztos nem akar Edward elhagyni titeket – vigasztaltam őket, és Jasperre néztem, aki elkomorulva a pultnak támaszkodott. – Ti vagytok a családja!

- Mióta Vicky megjelent, már ő a családja – mormolta Em orra alatt. Arca akár egy kisfiúé.

- Részben mindannyian így vagyunk vele – kezdte Jazz sóhajtva. – A párunk az életünk, és semmi és senki nem fontosabb nála. De attól még a családunkat nem hagyjuk ott csak úgy!

- Biztos csak egy kis magányra vágynak! Annyira jó volt a nászút, hogy úgy gondolták több időt szeretnének kettesben tölteni – nem ismertem annyira az ifjú párt, hogy ítélkezzek felettük.

- De… - Em, ha ember lenne, már régen pityeregne. – Ők családtagok. Nem mehetnek csak úgy el. Hozzánk tartoznak, mi vagyunk a Cullen klán!

- Ettől még egy család maradtok – megsimogattam hatalmas kezét, mire markaiba fogta törékeny ujjaimat. – Csak kicsit messzebb egymástól.

- Edward ebbe sose fog belemenni – jelentette ki váratlan magabiztossággal hangjában Jasper.

- Kitudja! – horkantott fel Emmett. – Bellával is milyen csúnyán beszél! Én a srácból már mindent kinézek!

- Lehet, hogy miattam tényleg belemenne? – rémültem nyíltak tágra szemeim, és lelkiismeret-furdalás kezdett gyötörni. Istenem! Edward lehet, hogy akkora ellenszenvet táplál irántam, hogy képes lenne elhagyni a családját, csak hogy ne legyen egy fedél alatt velem.

- Bella, ugyan már! – Jasper megforgatta szemeit felvetésem miatt, és halványan mosolyogni kezdett. – Edward sose menne el, csak mert te itt vagy.

- Nem szeret a társaságomban lenni – természetesen rántottam meg vállamat, hiszen már tényleg megszoktam.

- Ezért még nem menne el! – rázta meg fejét Emmett is, és mivel testvérek, jól ismerik Edwardot, így hittem nekik. De volt bennem egy kis bizonytalanság. De mihelyst beszéltek Vicky-vel, én is beszélek vele. Dühös voltam rá, amiért haragszik rám, egy olyan dolog miatt, amihez semmi köze. Másrészt viszont megértettem, nyilván ő nem látta az én nézőpontomat és tudatlanul ítélkezik.

Edwars szemszöge:

-Alice, miért nem Bellát hoztátok el vásárolni? – türelmetlenül csattantam fel, már reggel óta járjuk a boltokat. Egy vámpír nem fárad el, ettől függetlenül már nagyon untam. És még a srácok se jöttek el velem, mert az ő feladatuk az volt, hogy Bellát vidítsák.

- Őt miért nem szólítod Bellának? – nézett rám Rose felhúzott szemöldökkel. – Mindig csak a háta mögött becézed, mint mi, de személyesen, mindig Isabellázod, pedig tudod, hogy utálja.

- Nem vagyunk barátai viszonyba – rántottam meg vállamat egyszerűen.

- Ez szuper lesz! – ujjongott Alice és újabb szatyrot nyomott a kezembe. – A kérdésedre a válasz pedig, hogy Bella nem jött volna, láttam. De talán holnap már rátudom venni. A fiúk ma egésznap vele fognak foglalkozni, és látszódni fog a változás.

Csak tudnám, hogy Vicky-vel mit fognak beszélgetni – lesújtó pillantást vetettem Rosalie fele, aki megvonta vállát. Toleránsabb lehetne, hiszen tudja, hogy hallom. Sajnos tisztába voltam vele, hogy bár Vicky vámpír, Bellát sokkal jobban kedvelik. Nem értettem miért, hiszen Vicky is rendkívül kedves, aranyos, és imád vásárolni. Mi akkor a baj? Alice próbált vele csiszolódni, de Rosalie ellenséges volt mindig is.

- Alice, induljunk már, könyörgöm – nyögtem fel, mikor egy újabb boltba tuszkolt befele. – Bellával holnap majd vásárolgattok még. Nem elég ennyi?

- Jól van már, Mr. Zsörtölődő – Alice pufogni kezdett türelmetlenségem miatt, és végre az autó felé vettük az irányt. – Néha komolyan meglátszik rajtad az a száz év – grimaszolt, mire megforgattam szemeimet.

- Vén kujon – mondta hozzá piszkálva Rosalie.

- Haza akartok sétálni? – kérdeztem nemes egyszerűséggel, mikor levettem az autó riasztóját.

- Nem mintha megerőltető lenne – Alice megforgatta szemeit, de azért vigyorogva bekötötte magát az ülésen, hogy még véletlenül se rángassam ki.

Felsóhajtottam, úgy tűnt ez a nap nem akar véget érni. Szerettem a két lánytestvéremet, de a kevés, néha sok. Ritkán vagyok a sofőr a vásárlásokkor, de az elég. A félórás hazaúton, amíg kiértünk London belvárosából a csendes külvárosba, végig fecsegtek, én pedig alig vártam, hogy végre egyedül lehessek. Illetve, Vicky-vel.

Hihetetlen, hogy megházasodtam. Már nagyon régóta rágták a fülemet a srácok érte, hiszen öt év együtt élés után, már ideje volt megkérni a kezét, de valójában nekem nem volt eszembe. Természetesnek tűnt, hogy együtt vagyunk, ezen egy gyűrű és egy papír nem változtatott, de igazuk volt Emmettéknek. Sokkal erősebb a kapcsolat közöttünk, mióta összeházasodtunk. Jó érzés volt a feleségemnek tudni. Szerettem őt mindennél jobban, és összetartoztunk. Ezen semmi és senki nem változtathatott. Micsoda szerencse volt, hogy összefutottunk egy vadászat során.

-Na, veled se megyünk többet vásárolni, ha így megkukulsz – motyogta Alice, mikor végre megálltam a ház előtt.

- Csak elgondolkoztam – mondtam, majd megfogva a ruhák egy részét besétáltam a házba.

Alice látomása ismét bevált, Bella önfeledt nevetésének hangja töltötte meg a nappalit, Emmett és Jasper nevetésével fűszerezve. Egy pillanatra megtorpantam, még nem hallottam Bellát ennyire tiszta szívből szeretni. Akár egy melankólia, úgy hangzott a helyiségben.

-Ugye, hogy jó ötlet volt a fiúkra bízni ezt a dolgot? – Alice önelégülten szökdécselt be hozzájuk, és megölelte barátnőjét. – Jó, hogy ismét jóhangulatba vagy! És még a napnak nincs vége!

- Eddig nagyszerű volt – mosolyogta, barna szemei pedig örömtelien csillogtak. Váratlanul találkozott pillantásunk, én pedig csak néztem őt. Csokoládé tekintete mélyek voltak, tömérdek mennyiségű érzésekkel. Bárcsak tudnám, hogy mire gondol ebben a pillanatban. Tudtam, hogy durva, amit csinálok. Egy nő sem érdemli meg, ezt a viselkedést, amit én művelek Bellával, de a haragomat nem tudom visszafojtani. Kérdőn felhúzta szemöldökét, észrevéve, hogy most nem azzal az ellenségeskedéssel méregetem őt. Összeráncoltam homlokomat, nem értve saját reakciómat, majd elfordítottam fejemet. Halvány mosoly játszott ajkaimon, mikor eszembe jutott, mennyire kiborított, hogy nem tudok olvasni a fejében. Mára már eltompultam ez iránt, viszont volt más probléma, ami még mindig jelen volt. A szíve eszeveszett sebességgel dobogott, a vére pedig hangosan lüktetett ereiben. Igen… a vére.

- Carlisle és Esme? – kérdeztem halkan a fiúktól, akik röhögve mesélték a lányoknak a napi programjukat. Nem akartam most Bella vérére gondolni.

- Carlisle a kórházban, hívott délután, hogy később fog hazaérni. Esme pedig az árvaházban, de nem sokára jön – Jasper bár válaszolt, végig semleges volt a hangja, és elhúzta száját. Próbáltam kivenni mire gondolt, de elrejtette előlem. Emmett szintén, de láttam, hogy szeme sarkából engem nézett.

Egyik sem a hallgatásáról híres, előbb-utóbb kibukik belőlük, vagy éppenséggel erre gondolnak majd. Hallottam, hogy Vicky a szobánkba van, így gondoltam jobb, ha felmegyek hozzá. Valahogy mindannyian elhallgattak mikor elindultam a lépcső fele, én pedig furcsállkodva ezt néztem vissza rájuk. Em és Jazz kifürkészhetetlen arccal követték minden egyes lépésemet, míg Bella és Alice inkább lopva egymásra pillantottak. Megráztam fejemet viselkedésüket látva, biztos tudnak valamit, amit én nem. Megfordult a fejemben, hogy Vicky-vel történt valami, de gondolatai arról árulkodtak, hogy minden rendben van.

-Szia! – Vicky boldogan ugrott a nyakamba, ami megmosolyogtatott és visszaöleltem.

- Szia.

- Hiányoztál, Édesem – mosolyogta bárgyúan és heves csókot adott. Sóhajtva viszonoztam, de mielőtt bele melegedhettem volna izgatottan elszakadt tőlem. Csalódottan néztem rá, de csak megrántotta vállát. – Fontos dolgot kell megbeszélnünk!

- A többiek furcsán viselkednek. Van valami köze hozzá? – kérdeztem, mikor kézen fogott és leültünk a kanapéra.

- Van – boldogan ütötte össze tenyereit, majd komolyan nézett rám. – Tudod, hogy a nászúton beszéltük ez a költözés dolgot.

- Igen. Emmették már alig várják, hogy visszamenjünk Forksba. Sok medve van arra felé, és nem is keltünk olyan nagy feltűnést a pici városban, mint most, amikor egy sok diákból álló egyetemre jártunk.

- Szívem, valamit félreértettél – elhúzta száját, de kedve ugyanolyan maradt. – Én nem a családra gondoltam. Hanem kettőnkre.

- Igen, említetted, hogy szeretnél majd egy kicsit kettesben lenni.

- Edward – kezdte türelmesen, majd felsóhajtott. – Én nem csak úgy vakációzni akarok menni Párizsba. Hanem ott akarok élni. Veled.

- Párizs annyira nem jó hely. Mármint a lányok élveznék, de mi…

- Edward! – türelmetlenül csattant fel, és még mindig nem értettem hova akar kilyukadni. – A családod nem tart velünk. Csak mi ketten elköltözünk Párizsba érted?

Nem voltam gyengeelméjű, de kellett pár perc, hogy felfogtam, mit mondott.

-Elakarsz szakadni a családtól? – kérdeztem lassan és suttogva. Belegondolni is rossz volt, hogy érezné magát Esme, ha… de én ezt nem akarom. – Vicky én nem akarok tőlük elköltözni. Egyetértek, hogy kell néha az egyedüllét, hogy csak kettesben legyünk, de ezek rövid időre szólnak. Ők a családunk.

- De én hozzád mentem, veled akarok közös életet, és nem velük! – morrant fel, és sötétedő szemekkel pattant fel helyéről. – Szeretem őket, te is tudod Edward, de egyszerűen… te vagy a férjem. Azt hittem megbeszéltük…!

- Azt hittem, hogy az egész családról beszéltél, amikor költözést mondtál – lehajtottam fejemet, hogy ne kelljen meglátnia a tiltakozásom jeleit. Szerettem Vicky-t, az életemet adnám érte, de ez túl nagy lépés.

- Nem akarsz tőlük elszakadni? Hisz a nyakukra nőttél!

- Ez nem igaz! – még soha életembe nem emeltem fel a hangom vele szembe, de ez sértő volt Esme-ékre nézve. Vicky felháborodva tátogott, de nem hagytam neki időt, hogy mondjon valamit. – Mi egy család vagyunk Vicky. És nem is hétköznapi család. Ha emberek lennénk, igen, már régen elköltöztünk volna, de így… mi még sosem éltünk külön egymástól. Emmék néha elszoktak menni, de vissza is jönnek. Összetartozunk.

- Remek lesz az öröklétet velük tölteni – teljesen letaglózott Vicky hozzáállása. Még sose volt ennyire rossz indulatú.

- De te szereted a többieket, miért akarsz ennyire menekülni? – fakadtam ki.

- Mert én veled akarok élni és nem velük!

- Én meg veled, a családom támogatásával – jelentettem ki közömbösen, majd felálltam. – Nem fogom őket itt hagyni, és csak fél évente megnézni őket. Kérlek Vicky… a feleségem vagy, ők pedig a családom. Sose mondtad, hogy nem akarsz majd együtt lakni velük.

- Miért, ha elmondom, akkor nem veszel el? – kinyitottam a számat, aztán becsuktam. Tudtam, ha most őszinte leszek vele, sokkal jobban megbántom, mint valaha.

- Ne kényszeríts választásra kérlek – néztem rá könyörgően.

- Jólvan – felsóhajtott, majd halványan mosolyogni kezdett. – Maradjunk velük. Szeretlek, és csak ez a lényeg – megkönnyebbülve öleltem magamhoz gyönyörű szerelmemet.

- Köszönöm. Ígérem, sokszor fogunk hétvégén elutazni.

- Szavadon foglak – kuncogta el magát. – De attól még a véleményem nem változik. Sokkal jobb lenne külön.

- Átgondolom jó? – inkább magamhoz szorítottam, hogy ne lássa arcomon a fájdalmat. Hallottam, hogy a családom egy része odalent felhördül és háborog. Patthelyzetbe kerültem. Miért nem tudják elfogadni egymást? Ha a családommal maradok, lehet Vicky előbb utóbb azt mondja, hogy ez neki nem jó. Viszont, ha eleget teszek szerelmem kérésének, el kell szakadnom a családomtól. De ennyi év után, ez lenne a legnehezebb döntés a világon. Elhagyni azokat, akik megmentettek engem? Carlisle, Esme… a szüleim, akiket mindennél jobban szeretek. Vagy a két lökött bátyám, akiket habár gyakran a pokolba kívánok, nem is tudnám őket elhagyni. Mi volt a három lökött testvér, akik minden hülyeségbe benne voltak. Feltudnám ezt adni, csak mert a feleségem ezt kéri? A szerelem szép dolog, de nem akkor, ha mások kárára válik. És félek, habár a családom megértené a döntést, haragudnának. És én sosem bocsátanám meg magamnak, ha akármelyiket is megbántanám. Főleg Esme-t és Alice-t. Bárcsak lenne ebből a nyomorult helyzetből, valami kiút. Akkor még nem tudtam, hogy hamarabb fognak megoldódni a problémáim, mint reméltem.

Nem bírom ezt a csajt! – összeszorítottam ajkaimat, hogy ne törjön fel belőlem keserű kuncogás. Alice nagyon mérges volt, szemein keresztül láttam, hogy a család többi tagja is bosszankodik. Egy valakit kivéve.

Bella csak sajnálkozva nézte testvéreimet, Jasper pedig talán direkt, de egyre erősebben közvetítette felém Isabella érzéseit. Bűntudat, keserűség, fájdalom… Összeráncoltam homlokomat értetlenségbe, hisz miről tehetne ő?

- Edward?

- tessék? – meglepődve kaptam fel fejemet Vicky felháborodott kiáltására.

- Elmegyünk vadászni?

- Öhm, igen – zavartan bólintottam, de hatalmas meglepődésemre Vicky nem az ajtó felé vette az irányt, hanem az ablakot tárta ki. – Létezik ajtó is – jegyeztem meg döbbenten, mire fintorogva rám pillantott.

- Nem szívesen kerülök szembe most a testvéreiddel – bólintottam, habár úgy éreztem nekem nem arra kéne mennem. Előbb utóbb a családom elé kell kerülnöm, szembe kell néznem velük.

Vicky kézen fogott, majd kirántott az ablakon. Kecsesen értünk földet, engem pedig minden egyes méterrel való távolodással nőtt a bűntudatom. Nem tehetem ezt meg velük…

na szerintem elég hamar felkerült a kövi fejezet :D véleményeket kérek szépen minden szempontból! Maga a szerkezet, írásmód, szemszögek, tartalom, haladási gyorsaság...?!?! :D ha megadjátok nekem ezt esetlegesen már lehet, hogy holnapra is tudom hozni a kövit :) persze ez rajtatokon is múlik :) Nagyon szépen köszönöm, akik már az első fejezethez írtak nekem kommit, ezer hála nekik és elsősorban nekik küldtem ezt a fejezetet :D Jah, de nagyon szépen köszönöm a pipákat is, iszonyúan jól estek ^^