I can't stay away 1.rész

Sziasztok! Meghoztam az első fejezetet, amennyiben kapok elegendő támogatást a folytatásra, lehet, hogy már vasárnap jönne a kövi :))

Az ég hangosan dörgött, odakint fényes villámok robbantak, pár pillanatig megvilágítva a sötét felhőkkel borított tájat, és az eső megállíthatatlanul zuhogott. Az ablak mellett ültem, karjaimmal mellkasomhoz szorítva térdemet, és figyeltem a jelentéktelen cseppek gördülését az üvegen. Csíkot húztak maguk után, mintha csak a saját arcomat láttam volna. Tulajdonképpen láttam is. A lámpafény által visszatükröződött saját tekintetem, de akárcsak az ablak, üres volt. Reszelős lélegzettel hunytam le szemeimet, érezve, hogy ismét rám jön a zokogás, de visszaszorítva hagytam, hogy csendesen sírdogáljak. Összeszorítottam szemeimet, átnedvesedett szempilláim alól pedig újabb könnycseppek folytak le.

Ki akartam verni a fejemből az emléket, addig nem fogok tudni normálisan gondolkodni. Még mindig érzem mellkasomban azt a szúró érzést, az elviselhetetlen fájdalmat, ami a mellkasomat nyomta. Próbáltam nem gondolni arra a napra, azokra a boldog pillanatokra, aztán arra a percre, ami mindezt tönkretette. De minél kevésbé akarsz valamire gondolni, az annál erősebben tódul az agyadba.

Életem legboldogabb napja lett volna a mai. Végre Richard és én összeházasodunk. A lányok egésznap velem foglalkoztak, a lehető legjobbat próbálták kihozni belőlem, bár nem volt annyira szükségük rá. Még is, már ez a jelentéktelen dolog is, izgalomba hozott. Sose voltam nagy esküvő párti, főleg mert fiatal vagyok, még is, amikor megismered azt a személyt, akit mindennél jobban szeretsz, akkor elfelejtesz mindent. Szívem a szokásosnál is hevesebben dobogott, és csak elvesztem az arany tekintetben. Kizártam a pap – esetünkben Carlisle vállalta, hogy összead minket – szavait, és csak néztem az életem értelmére, aki a világot jelentette nekem. Még sose voltam annyira boldog és szerelmes, mint azon a napon. Aztán mielőtt a végéhez értünk volna, megtörtént a baj. Gyorsan kezdtek pörögni az események, nekem még is lassított felvételnek tűnt. A meghívott vendégek közül, aki eddig mosolyogva figyeltek minket, hirtelen valaki felsikított. Megrémülve kaptam oda a fejem, aztán már csak azt láttam, hogy a vendégek felugranak helyükről, és eltávolodnak a székektől. Megláttam, hogy Richard testvérei és azoknak az ellenségei gyűlölködve morognak egymásra. Richard megragadva karomat elrántott az egyik felénk repülő szék elől, majd ott hagyva engem a dulakodókhoz ugrott. Olyan váratlanul történt minden, hogy felfogni se volt időm. Csak a vámpírokat láttam, akiknek egy része azonnal támadásba lendült, a másik része pedig egyre hátrálva kifelé mennek. A napokig tartó díszítés hirtelen romokba hevert, a székek legtöbbje összetört és darabokba hullott, a gyönyörű és illatos virágok szétszaggatva terültek el a földön. Nyeltem egyet, és térdeim felmondták a szolgálatot. Könnyes szemekkel néztem szét az esküvőm maradványain. Láttam, ahogy Richard acsarkodva küldi el a nem szívesen látott vendégeket, majd aggódva felém fordul. Egy lépést se tudott felém tenni hisztérikus zokogásba kezdtem, ami megtorpantatta.

- Bella?! – Rosalie és Alice aggódva ugrottak felém, és karomnál fogva húzták fel a földről. – Semmi baj! – együttesen kezdtek vigasztalni, majd fölszaladtak velem a szobába. Csak annyi rémlik, hogy keservesen sírtam, de már nem is próbáltak megnyugtatni. Csak hagyták, hogy kiadjam magamból fájdalmamat. Hálás voltam nekik, most nem tudtam volna elviselni a sok szánakozó szempárt.

Már egy meleg fürdőn túl voltam, és immár kényelmesebb ruhába meredtem az ágyamra kiterített mennyasszonyi ruhámra. A Cullen lányok magamra hagytak, majd pár perc múlva az ajtó nyitódását hallottam meg. Nem kellett vámpírnak se lennem ahhoz, hogy tudjam Richard az.

- Nagyon sajnálom, Bella… Szerelmem, nem így akartam, tudod, hogy…

- Fejezd be – hangom halk volt és esdeklő, most ehhez volt a legkevésbé hangulatom. – Nem kell magyarázkodnod. A testvéreid ezúttal fontosabbak voltak, mint én.

- Hagytam volna, hogy szétszedjék egymást? Ők a családom, Bella!

- Nekem pedig te lettél volna a családom! – szikrázó szemekkel fordultam felé. Meghökkenve elnyíltak ajkai, majd összehúzta szemeit. – A Denali klán ugyanolyan fontos számomra, mint neked a tiéd, ettől függetlenül ők sosem rontották volna el az esküvőmet!

- Ők se szándékosan tették – mint mindig, most is őket védte. Szerettem a testvéreit, ők nem fogadtak el engem sose.

- Most nem akarok erről beszélni.

- Elhagysz? – kérdezte hirtelen riadt tekintettel.

- Kell… egy kis idő – gombóc szorult a torkomba és legszívesebben kiabáltam volna. Az agyam tudta, hogy itt kéne maradnom, hideg fejjel végig gondolni és leülni, beszélni Richarddal. Jót nevetni, hogy egy hétvégén kétszer is megtartjuk az esküvőnek, de a szívem ezt nem tudta megcsinálni. Bántott a dolog. Richardtól nem ezt várom. – Ígérem pár hét az egész.

- Még is hová mész? Hogy legalább tudjam… – ez is egy jó dolog volt Richardban, amit szerettem. Nem fogott vissza, ha menni akartam. Tudta, hogy állni szoktam a szavamat, és ha én azt mondom pár hét, akkor tényleg annyi.

- Alice-ék azt mondták menjek hozzájuk. Legalább tudnak figyelni rám… nem mintha szükségem lenne rá.

- A Cullen családnál jó helyed lesz, majd ők vigyáznak rád – láttam mennyire rosszul esik neki, hogy elmegyek, de valóban szerethet, ha megértette az időre vágyásomat és nem kezdett el erőszakosan visszatartani. Bólintottam, majd búcsúzás nélkül sétáltam el mellette. Az ajtóban visszapillantottam rá, de csak a tarkóját mutatta. Ha eltelik egy kis idő, újra együtt fogunk lenni.

Már két napja eljöttem onnan, mindössze csak két bőröndöm volt, ami hamarosan bővülni fog, hála Alice-éknek. Mosolyogva gondoltam a másik családomra. Gyerekkoromban elvesztettem a szüleimet, és Eleazar magához vett. Kiskoromban még nem igazán tudtam felfogni, ők miért mások, mint én. Miért nincs szükségük azokra, mint nekem. Később, érettebb fejjel tudomásul vettem, hogy ők vámpírok. És egyáltalán nem zavart. Velük nőttem fel, ők gondoskodtak rólam és egyáltalán nem jelentett akadályt. Mindent megkaptam tőlük, amire szükségem volt, sőt még többet is. Tizenöt éves voltam, amikor megismertem a Cullen családot. Nem igazán értették, hogy a Denali klán még is, miért vett magához egy embert. Ma már tudom csak aggódtak, hisz, ha a Volturi rá jön, akkor megölnek mindenkit. Ezt én nem hagyhattam, és eszem ágába nem állt megöregedve elveszíteni őket. És a tervemhez társult is egy nyomósabb okom, amikor megismerkedtem egy éve Richarddal.

-Bella! – Alice izgatott hangja zökkentett ki gondolataimból. Szomorú arccal meredt arcomra, majd kevésbé nagy örömmel sétált oda hozzám. – Van kedve lejönni? Edwardék mindjárt hazaérnek.

- Csak eddig tartott a nászútjuk? – ők meg se jelentek az esküvőn, de nem is akartam a tervükbe beleavatkozni. Nekik pár hete volt az esküvőjük, amire én sajnos nem tudtam eljönni, mivel pont akkor érettségiztem. Edward volt az egyetlen a családban, akivel nem volt jó a viszonyom. A felesége, Vicky viszont nagyon aranyos volt, és kedveltem őt.

- Azt hiszem elég volt nekik ennyi kettesben töltött idő – Alice megforgatta szemeit, ajkaim közül pedig kuncogás tört fel.  – Üdvözlöd őket?

- Azt hiszem így illik – bár barátnőm jól ismert, semmi kedvem nem volt most felkelni a helyemről, de ha már itt alkalmatlankodok, úgy kéne, ha velük is közlöm és a beleegyezésüket kérem.

Alice jót derült válaszomon, majd kézen fogva lehúzott a nappaliba. Vidáman szökdécselt előttem, én csak mögötte haladtam emberi tempómban.

-Héj, téged is látni? – Emmett vigyorogva fordult felém, még Jasper is elmosolyodta magát. – Már azt hittük halottat játszol.

- Nem menne túl jól – rántottam meg vállamat, mire nevetni kezdett. – Rossz színésznő vagyok.

Lezöttyentem Jazz mellé, aki vigasztalóan paskolta meg combomat.

- Túl fogsz jutni rajta.

- Tudom – egy pillanatra ismét elkomorultam, majd megráztam fejemet.  Jasperrel rizikósan indult a kapcsolatunk, nem volt a legerősebb vegetáriánus, de a jelenlétemet előbb utóbb megszokta, és inkább felüdülés voltam neki, mint sem szomjat okozó. Sokáig ezt nem értettem, aztán elmagyarázta, hogy én vagyok a legkiegyensúlyozottabb lelkű a családban. Igen, már sokszor én is családtagnak számítottam. Ők már régen meghallották a kerekek hangos zaját, én már csak akkor tudtam, hogy megjöttek, amikor a lámpa fénye bevillant a nappaliba. Kicsit ideges voltam, hiszen pofátlanul beleegyeztem, hogy ide jövök miközben Edwardékat meg sem kérdeztük őket nem zavarná-e. Vicky miatt nem aggódtam, de Edward….

- Végre! – kiáltotta Esme, majd szeretetteljesen ölelte magához két gyermekét. – Már nagyon hiányoztatok!

- Hogy telt a nászút? – Carlisle is mosolyogva megölelgette Edwardot és Vicky-t és felénk terelte őket.

- Csodálatos volt, köszönjük. Párizs mesés hely! – öröm volt mindenki arcán, csak én rontottam el a boldog összképet.

- Csak már Vicky nyavalygott, hogy vissza akar jönni – Edward bársonyos hangja átszelte a levegőt, én pedig megborzongtam. Valamiért sose jöttünk ki egymással, és féltem, hogy nem lát szívesen itt. Bár sose értettem mi baja velem.  Alice visítva ugrott bátyja nyakába, majd puszit nyomott húgának arcára. Rosalie csak egy sziasztokot bökött oda nekik, majd mellém sétált és leült a kanapé karfájára. Edwardék csak a nagy üdvözlések után vettek engem észre.

Mikor megláttak engem, először döbbenten néztek, majd Vicky elmosolyodta magát.

- Nahát, Bella! Micsoda meglepetés! – a legújabb Cullen feleség megölelgetett, majd aggódva összevonta szemöldökét. – Neked nem a nászutadat kéne élvezned? Nem mintha zavarnál, csak…

- Nem volt esküvő – mormoltam orrom alatt, mire mögötte Edwardnak kitágultak szemei a döbbenettől.

- Csak nem megszöktél?

Lesújtó pillantást vetettem felé, de a többieknek se tetszett a beszólása.

-A testvérei… de ez bonyolult – hadartam végül, nem akartam most elmesélni. – Egyelőre itt maradok, ha nektek se gond.

- Dehogyis! – Vicky megsimogatta karomat, Edward viszont elfordította fejét. Na, igen, ez a viselkedés, ami sose tetszett. Többször megbántott, bár nem adtam neki okot rá, hogy folyton belém taposson. Esme-ék se értik a felém irányuló viselkedését, hiszen váltig állították, hogy Edward mennyire úriember, és tiszteli a nőket. Nos, ez a tulajdonsága felém nem mutatkozott meg.  – És akkor mi lesz most?

- Egyelőre csak egy kis szünetet kértem tőle, aztán majd meglátjuk – hanyagul megvontam vállamat, de már piszkosul hiányzott Richard. Szükségem is lett volna rá, de egyben a pokolba is kívántam.

- Majd mi segítünk, hogy jobb kedved legyen – Vicky mindig a dolgok jó oldalát látta, vagy legalább is próbálta. – Nem szoktál sokáig nálunk vendégeskedni, úgyhogy nagyon jól fogunk szórakozni!

- És nem is érdekel, mi van Richarddal? – szaggatottan kezdtem venni a levegőt és lassan Edward felé fordultam. – Az rendben van, hogy te csalódott vagy, de nem gondolod, hogy Richard ugyanígy érzi magát? Nem hiszem, hogy megérdemelné ezt a hozzáállást tőled.

- Edward!- Alice és Esme rosszallóan pirítottak rá Edwardra, míg Jasper és Emmett figyelmeztetően.

- Nem érdekel a véleményed! – szisszentem fel dühösen, és könnyek szöktek a szemembe. – Fogalmad sincs, hogy mi történt szóval ne üsd bele az orrod!

- Csak, mint férfi valahogy átérzem a helyzetét – gúnyolódott és karjait összefonta mellkasa előtt. 

- Mielőtt belekezdtek, hagyjátok abba! – szólalt meg hangosan Alice mérgelődve. – Edward, Bella itt fog maradni, ameddig csak jólesik neki, akár tetszik akár nem! Ő is a családunk tagja!

Mindenki egyetértően bólogatott és hümmögött, aztán ismét szívbemarkoló kérdést tett fel.

- És Richard mit szól ehhez? – biccentett felém grimaszolva.

- Szerintem semmi közöd hozzá – hűvösen elsétáltam mellette, és összeszorított fogakkal menekültem a konyhába. Innom kellett, hogy a gombócot legyűrtem kiszáradt torkomba. Kezeim remegtek, így belekapaszkodtam a pult szélébe. Nem akartam ennyire rosszul érezni magam, de nem tudtam, hogy valóban helyesen döntöttem-e. Vagy ezzel végleg eltaszítottam magamtól? Mi van, ha nem vagyok neki elég jó? Ha most rádöbben, hogy nincs szüksége egy szürke emberlányra, hanem neki egy gyönyörű vámpírnő kell? Lehet, hogy ezzel a lépésemmel elveszítettem őt? Nem, az lehetetlen!

- Ne csináld már! – nem csodálkoztam, hogy nem hallottam meg Alice lépteit, csak hideg karjai ölelésére rezzentem meg. – Edward egy bunkó! Nem is kell vele foglalkozni! Meglátod, úgyis majd Vicky-vel foglalkozik és nem fog veled szemét lenni!

- Már két napja eljöttem, Alice – suttogtam, remegő hangon, majd nyeltem egyet. – És nem hívott fel. Még mindig nem. De miért nem?

- Mert azt mondtad neki, hogy ne hívjon fel – kínos mosollyal Alice állam alá nyúlt és letörölte könnycseppjeimet. – Kell egy kis szünet neked, és ezt te is tudod. Két nap alatt nem is csináltál semmit, hogy ebből a letargiából kizökkenj! De ne aggódj, azért vagyunk mi, hogy segítsünk!

- Köszönöm – halványan elmosolyodtam magam és megöleltem legjobb barátnőmet. – Azt hiszem jobb lesz, ha felhívom Tanya-t. Megígértem neki, hogy majd keresni fogom.

- Rendben. Utána pedig megbeszéljük, mihez kezdjünk hétfőtől! Rengeteg terv van már a fejemben.

Elsunnyogtam Alice mellett, aki hangosan motyogni kezdte nagyszabású programjait. Nem akartam lelombozni, hiszen sok kedvem nem volt hozzá, de elvégre igaza van, és azért jöttem ide, hogy szabadságom legyen, és mindent át tudjak gondolni. Ha folyton csak a szobában vagyok, sosem fog kikapcsolni az agyam.

A nappaliba gyors pillantást vetettem, mikor elhaladtam mellette, de bár ne tettem volna. Jasper és Emmett beletemetkeztek az esti focimeccsbe, Rosalie egy magazint olvasott és közben a divatról tárgyalt halkan Vicky-vel, és ahogy láttam Esme és Carlisle visszavonultak szobájukba. Az egyetlen személy, akire végképp nem voltam kíváncsi még is felkapta fejét lépteimre, és sötét szemeit keményen az enyémbe fúrta. Egy pillanat volt az egész, még is a szívem ütemes ritmusa megállt egy percre, majd ismét hevesen dobogni kezdett. Edward szemei olyan mélyek voltak és ridegek, hogy megriadtam tőle. Rosszul esett, és nem tudtam megérteni, miért ilyen velem. Megráztam fejemet, és felszaladtam a lépcsőn, egyenesen vissza a vendégszobába, ami egy ideig az én tulajdonban állt, majd hangosan becsaptam az ajtót. Meglepődve vettem észre, hogy Edward heves ellenségeskedése nagyon mélyen érintett, és zaklatottan vettem a levegőt.  Nem lát itt szívesen, ezt szavak nélkül is megállapítottam. Kiakartam verni a fejemből a vészjósló szempárt, de végig a szemem előtt lebegett, amíg tárcsáztam Tanya számát.

Azonnal felvette barátnőm, és izgatottan érdeklődött felőlem. Túl sokat nem tudtam neki mesélni, a lelkiállapotomat pedig inkább hanyagoltuk.

- Mikor akarsz visszajönni? Hiányzol ám nekünk! – ez nem volt sose kérdéses, Eleazar és Carmen mindig is a szüleim voltak, legalább is annak tartottam őket, míg a három gyönyörű nő a testvéreim és egyben barátaim. Tudtam, nagy önzőség volt tőlem, hogy váratlanul közöltem velük elhatározásomat. Kegyetlen döntés volt velük szembe, de természetesen megértették. Richard ott lakik Denaliban, nekem pedig távolság kellett. Tudták jól, ez volt a legjobb döntés részemről, hiszen máshol nem is lennék ilyen biztonságban, mint a Cullen családnál.

- Lehet, hamarabb, mint terveztem – mormoltam orrom alatt ismét Edwardra gondolva. – Nem mindenki lát itt szívesen.

- Micsoda? – Tanya meglepődve nevetni kezdett, lehetetlennek tartotta ezt a felvetésemet.

- Edward nem kedvel, és ezt a tudtomra is hozza – motyogtam halkan, habár tudtam, hogy a tökéletes vámpírhallásnak köszönhetően mindent meghallhat. Nem mintha hazudnék, hiszen ez az igazság.

- Csúnyán viselkedik veled? – Tanya dühösen felszisszent, habár tudtam, hogy régebben érzett valamit iránta. De mióta Vicky-vel együtt vannak belenyugodott, hogy csak a barátságát kaphatja meg.

- Mondhatjuk így is. De ne aggódj, jól vagyok.

- Ha megbánt, akkor velem gyűlik meg a baja! – mosolyogni kezdtem Tanya indulatán, a széltől is óvnak.

- Csak őszinte, ezért nem kövezheted meg – nem akartam bajt okozni, talán hiba volt elmondani Tanya-nak, hogy Edward nem szívesen lát vendégül.

- Akkor is viselkedjen!

Még váltottunk pár szót, üdvözöltem Carmenéket, majd veszélyesebb vizekre terelődött a szó. Nem akartam, még is a szavak önkéntelenül csúsztak ki a számon.

-Richard hogy van?

- Szomorú – Tanya felsóhajtott, majd kissé halkabbra vette a hangját. Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, tudva, lehet, hogy a közelben van, és hallhatnám a hangját. Még is megállítottam magam, mielőtt megkérhettem volna Tanya-t bármire is. – Megért téged, de nagyon hiányzol neki. Iszonyúan bánja, ami történt. Nem akarsz beszél…

- Nem! Még nem – gyors tiltakozásom határozott volt, hangom még is elhalkult. A kísértés hatalmas volt, és beszélni akartam vele, hogy halljam megnyugtató hangjának csilingelését, de egyelőre nem szerettem volna beszélni vele. Majd pár nap múlva, ha már csillapodok egy kicsit.

Tanya nem erőszakoskodott, amiért hálás voltam neki. Már későre járt, és sokat beszéltünk, jobbnak láttam, ha végre alszok egyet. Az utóbbi két nap alvatlansága kiütközött rajtam és ólomsúlyként nehezedett rám a fáradtság. Megígértette velem Tanya, ha sokáig maradok, akkor többször felhívom őket. Ez nem jelentett akadályt. Mikor kinyomtam a telefont még egy percig a képernyőre meredtem. A telefonkönyvbe belelapozva megálltam Richard nevénél, de nem nyomtam meg a hívás gombot. Hadakoztam saját magammal, ujjaim hol elindultak a gomb felé, hol megálltak. Bosszankodva szusszantam fel, majd végül megráztam fejemet, és az ágyra dobtam a telefont. Beletúrtam hajamba, aminek következtében megéreztem ujjamon lévő eljegyzési gyűrűmet. Bánatosan érintettem meg az egyszerű, apró kővel díszített karikagyűrűmet és halványan mosolyogni kezdtem a lánykérésen. Vámpír létére megpróbált nekem romantikus vacsorát készíteni, ami nem jött össze, így a gyorsan összeütött rántottát kellett megennem. Napokig ezen, nevettünk, és egy átlagos délutánon tudtam meg, hogy mi volt a célja az egész napos készülődésének. Nem volt meg a romantikus hangulat, spontán volt és egyszerű és ezért volt tökéletes. Bár az esküvőnk is így zajlott volna.

- Nem szokásom a képmutatás – szívroham közeli állapotba kerültem, olyan hirtelen zökkentett ki Edward mély, érzelemmentes hangja gondolataimból. Lassan megfordultam, és felhúztam szemöldökömet. – Semmi bajom azzal, hogy itt vagy.

- Csak? – kérdeztem rá, valami oka kellett, hogy legyen a viselkedésének.

- Haragszom rád – olyan egyszerűséggel jelentette ezt ki, mintha az időjárásról beszélne. Eltátottam számat döbbenetemben és csak tátogtam, mint egy hal.

- Megosztod velem miért?

- Szinte velünk nőttél fel – kezdte egyre nagyobb dühvel a hangjában és tekintetében. – Tízéves voltál, mikor legelőször találkoztál velünk. Akkor még nem értetted, de kétlem, hogy tizenhét éves fejjel ennyire ostoba lennél – tiltakozni akartam hangneme és stílusa miatt, de inkább vártam, hogy kimondja végre a problémáját.

- Tíz évesen valahogy szimpatikusabbnak láttalak – akaratlanul csúszott ki a számon a sértő mondat. Nem volt szokásom így viselkedni másokkal, de tinédzser énemet nagyon bosszantotta ez a stílus.

- Már akkor is nagy felelőtlenségnek tartottam, hogy egy ember vámpírok között nőjön fel.

- Ez a bajod? – visítottam pár oktávval feljebb, mire megrázta fejét.

- Nem. Az a bajom, hogy nem tudod felfogni a döntésed súlyosságát.

- Mi van? – egy szót se értettem abból, amit mondott.

- Nem válhatsz vámpírrá! Ez lesz a legrosszabb döntésed, amit az eddigi életedben meghoztál. Nem választhatod azt az életet, ami a miénk! – a gát átszakadt, és Edward dühösen zúdította nyakamba, ami már régóta fúrta az oldalát. – Örökre megbánod Isabella, és nincs visszaút! Soha többé nem leszel ember! Ismered az életünket, és nincs az a hülye ember, aki ezt akarja magának! – nem tudtam ellene érvelni, mert időt se hagyott rá. Amilyen gyorsan jött, úgyis ment el. Egy szempillantás alatt viharzott ki a szobámból, ott hagyva engem teljesen lefagyva. Percekig pislogtam, próbáltam emészteni szavait, és ahelyett, hogy megértettem volna, a düh percről percre csak fortyogni kezdett bennem. 

na??? :D véleményeket kérek minden szempontból!