Saját történet ?!

Sziasztok! Ez még nem a friss, de ha így haladok vele tovább, akkor ma este vagy holnap már fel is tudom rakni :) 

Új ötletek jutottak eszembe és szívesen megírnám saját történetben. Ha lennének rá jelentkezők, akkor elküldöm majd nektek e-mailbe, vagy esetleg csinálnék neki, egy saját blogot ez majd a visszajelzésetektől függ :)
Az én világom nagyon a természetfölötti jelenségek körében mozog, így a történet se egy sima romantikus regény lenne, hanem annál több. Így is úgy is szeretném megírni, de szeretném, ha azért kapnék pár véleményt majd róla.

A történetről:

Ha léteznek vámpírok, vérfarkasok, akkor léteznek démonok és angyalok is. A történet Lincoln-ról, aki démon, és legjobb barátjáról Kate-ről szól, aki viszont vámpír. Egy előkészítő akadémián laknak mindketten, de a fiúnak el kellett mennie Londonba, hogy igazi harcossá képezzék ki. Három év telt el, amikor végre visszatérhetett San Francisco-ba. A két barát elválaszthatatlan volt, a kötelék pedig csak még inkább megerősödött, mikor a fiú visszatért. Sosem éreztek egymás iránt mást, csak barátságot, de három év sok idő, és a két gyerek 19 éves hormonoktól túltengő tinédzser lett. Lincoln nehezen tudja elfogadni, hogy legjobb barátja mennyi változásokon ment keresztül, és ez rá mekkora hatással van. Mielőtt észbe kapna, már visszavonhatatlanul rájön, hogy bizony a lány többet jelent már neki, vonzalom alakult ki kettőjük között. De az Akadémia igazgatója, hirtelen ismét elküldi a fiút. Egyre nehezebb időszak köszönt be az iskolába, a vámpírok egyre ingerültebbek és támadni készülnek. Lincolnak dönteni kell: vagy az iskolába marad, megvédve ezzel Kate-et, a saját ellenségét, ezzel pedig megtagadja a saját fajtáját, vagy elmegy ezzel hátrahagyva mindent, egyúttal a lányt is, aki annyi mindent megváltoztatott benne.

Nos kb. ennyi a tartalom kíváncsi vagyok, hogy mit szólnátok-e hozzá :) Megfogom írni, amíg időm úgy engedi, mindenképpen beleakarok vágni, hogy végre én is villoghassak egy saját történettel xD na jó ez csak vicc volt, de tényleg jó lenne, ha végre sikeres saját történetem arathatna olyan sikert, mint a Twilight fanfiction.

Tehetség!

http://www.united-pc.eu/static_content/google/united/hu/landingpage1.html?gclid=CP3ex6a85LECFUYYzQodBBQAUw

Ma találtam a neten, aki elég bátor és tehetséges hozzá, szerintem annak megér egy próbát :))

Bűvölet 11. - Viselkedési furcsaságok

Sziasztok! Siettem a folytival, sikerült is megírnom, remélem ez is tetszeni fog annyira, mint az előző. Nagyon nagyon szépen köszönöm a sok kritikát, iszonyúan jól estek és remélem továbbra is biztattok majd a kritikátokkal :)))

Bella szemszöge:

Feszülten figyeltem Will elsötétülő tekintetét, és rettegtem, hogy ki fog akadni. Percekig némán járkálgatni kezdett, hogy levezesse dühét, én pedig csak tördeltem kezeimet. Talán nem a legalkalmasabb időpontot választottam, hogy elmondjam ezt neki, de úgy volt, hogy még hónapokig nem jön vissza. Addigra már biztos Sarah is menni akart volna el innen, így viszont ez még bonyolultabb lett.

- Szóval hozzájuk költözöl – szólalt meg hidegen. Nyeltem egyet, miközben bólintottam, mire gúnyosan mosolyogni kezdett. – Ugye tudod, hogy gyűlölöm őket?

- Amit velem tettek az... az én dolgom. És én…

- Megbocsátottál nekik, hát persze – horkant fel ingerülten. – Miért kell, hogy ilyen jó szíved legyen? – hiba volt, de akkor is keserűen összehasonlítottam Edwardot Will-lel. Ha Edward meg is rótt valamilyen tulajdonságom miatt, azt sose így tette. Inkább büszkeséggel a hangjában incselkedett velem. Will azonban abba a nőbe szeretett bele, akivé váltam. Nem abba, aki voltam. De mióta a Cullen családdal hivatalosan is találkoztam, mintha a száz év kitörlődött volna. Éreztem az ürességet, amit okozott a hosszú évtizedek elmúlása, de amikor ismét a régi családom körében voltam, ez megszűnt. Újra az a Bella voltam, aki itt élt tizenhét évesen. Rájöttem, hogy Will nem ezt a lányt szerette meg. Hanem, aki lettem a Cullen család által okozott fájdalom miatt. – És ez az Edward Cullen, mit adott be neked?

- Elmondta az igazságot – mondtam halkan. – Félreértettük egymást.

- Óh, ugyan már! – megrezzentem, ahogy felemelte a hangját. – Ugye nem dőlsz be ennek az idióta baromságainak? Hazudik neked, még most is. Elhúzza az orrod előtt a mézes madzagot, aztán ismét pofára ejt, mint anno. Ezt akarod Bella? Megint szenvedni akarsz?

Megrémülve néztem rá. Pofonként ért a felismerés, hogy mi van, ha igaza van? Tudom az igazságot, tudom, hogy mi történt száz éve, és ha ismét rájön egy agybaj és ismét elhagy? Megérdemelne ő még egy esélyt?

- Bella?

- Nincs igazad – mondtam, de a remegés a hangomban mindent elárult. Will önelégülten húzta vigyorra száját, majd közelebb lépett és megfogta kezemet. Elidőztem szépséges, karakteres arcán, amin alig látszódott érzelem. Will katona, akárcsak Jasper volt. Nem az érzelmek híve, és ezt sokszor a tudtomra is adta. Tudtam, hogy érez valamit irántam, szerintünk ez szerelem, ami közöttünk van. De hogy szerethetném ezt a vámpírt, amikor a szívemet már száz éve neki adtam valaki másnak?

- Csak nem akarom, hogy ismét összetörjék a szívedet – megenyhülve simogatta meg arcomat. – De erre is van megoldás. Beszélek Maria-val. És elmegyünk innen. Csak mi ketten.

- Sarah és Scott?

- Nem hiszem, hogy a mi dolgunk lenne – megforgatta szemeit, én pedig ebben a pillanatban enyhe utálatot éreztem iránta. Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm másokkal? Hiszen Sarah is a családom már, és veszélyben van! – Megoldják ők maguknak.

- Nem fogom egyedül hagyni őket – szemeim szikrákat szórtak rá, amitől kissé meghökkent.

- A Volturi nem kegyelmez. Meghalnál értük? – kérdezte egyre nagyobb dühvel a hangjában, és megszorította kezemet.

- Igen! Meghalnék értük – dacosan néztem szembe vele, mire indulatosan elfordult. Nem értett meg engem.

- Akkor bolondabb vagy, mint hittem!

- Inkább vagyok bolond, mint sem áruló!

- Én viszont nem fogom neked engedni – nézett rám. – Nem fogod magad veszélynek kitenni, egy felelőtlen lány miatt!

- Te is veszélynek teszed ki magad a csapatod miatt – próbáltam megértetni vele, de tudtam nem fog sikerülni.

- Az egészen más helyzet Izabella! – keményen csattant fel, izzó szemeit az enyémbe fúrta. – Még egyszer elmondom! Nem fogom hagyni, hogy Sarah és a kölyke veszélynek tegyenek ki téged. Még ma velem jössz!

Edward szemszöge:

Rossz érzés volt ott hagynom Bellát a kórházba, még akkor is, ha tudtam Carlisle vigyázni fog rá. Alice kétségbeesetten hívott fel, hogy menjek el Emmett-tért és Rose-ért, majd azonnal menjek haza. Ritka volt, amikor Alice ennyire megijedt valamitől, biztos nyomós oka volt rá.

Emmett és Rosalie fel voltak háborodva, amiért ott kellett hagyniuk a munkájukat, csak mert Alice megint látott valamit. Nem kommentáltam, hagytam, hogy kieresszék magukból, én pedig csak csendben hallgattam őket. Én is mérges voltam Alice-re, mikor ott kellett hagynom Bellát, de megnyugtatott, hogy majd ő hazaviszi.

Leparkoltam a ház előtt, Alice már itthon volt és a lépcsőn ült, rossz kedvűen.

-Elárulod, miért kellett hazajönnünk? – fakadt ki Rosalie, de látva Alice szomorú szemeit, inkább elhallgatott. – Mi történt?

- Jasper – motyogta, majd sóhajtott és kezeibe temette arcát. Mindannyian egymásra néztünk, tisztán hallottam, hogy Jasper bent van és beszélget valakivel.

- ki van itt Alice? – kérdeztem, mire lassan felemelte fejét.

- Maria.

- Az a Maria, aki…?

- Aki átváltoztatta – válaszoltam gyorsan Emmett kérdésére, majd ott hagyva őket bementem a házba.

Elég sokat láttam már Maria-t Jasper fejében, hogy tudjam biztosan ő az. Inkább az a kérdés, hogy mit keres itt. Jasperrel beszélgetett a nappali közepén, nem igazán vették észre jelenlétemet. Kezdtem érteni, hogy Alice mitől borult így ki. Jasper önfeledten beszélgetett a nővel, mintha semmi más nem létezne. Mesélt neki, kérdezgette, nosztalgiáztak. Már ha olyan jó élmény volt Jasper élete.

-Zavarok? – köszörültem meg torkomat, mire Jazz ijedten lépett hátrább. Na igen, kicsit közelebb állt Maria-hoz, mint kellene.

- Edward.. nem… - dadogta zavartan Jasper. Mintha rajtakaptam volna valamin, pedig semmit nem csináltak. Maria kíváncsian fordult felém, arcom kissé megvonaglott vörös szemeit látva.

- Szóval te vagy Maria – mondtam nem éppen kedves hangnemben. Féltem, hogy a felbukkanása, még sok bonyodalmat fog okozni. Főleg Alice-nek és Jaspernek.

- Edward Cullenhez van szerencsém? – kérdezte mosolyogva, számomra Aro-hoz hasonló nyájassággal.

- Igen.

- Szóval te vagy a gondolatolvasó – kuncogta el magát, engem viszont a hidegrázás kerülgetett tőle. Nem tudta olyan jól elrejteni a gondolatait, mint ahogy akarta. Aki nem él együtt velem, az nehezen tanulja meg kordában tartani őket. Maria is tudta, hogy nem szabad gondolnia rá, még is csak e körül forgott az agya. Összevontam szemöldökömet, majd koncentrálni kezdtem.

- És te hol születtél Bella? – fordult kedvesem felé hideg mosollyal az arcán.

Kedvesem meghökkent a kérdés hallatán, és szeme sarkából egy fickó felé nézett. Magas volt, izmos, látszott rajta, hogy katona. Vörös szemei voltak, amibe vegyül enyhe barnaság, és szeretetteljesen nézett Bellára vissza.

- Forksban éltem, amikor átváltoztam – Bella inkább kikerülte ezt a témát.

- Nem vagy teljes vámpír – döntötte oldalra fejét Maria.

- Ettől még erős Maria, hidd el nekem – szólalt meg a férfi mosolyogva, és büszkén karolta át Bellát.

- Nem bánom. Találkoztál már valaha ilyennel? Vagy volt már olyan az ismerőseid közül, akinek volt köze ilyesmihez?

- Jaspernek – suttogta lehajtott fejjel, Maria-nak pedig kitágultak szemei a döbbenettől. – Jasper is katona volt.

- Ismered Jasper Withlockot?

- Nekem ő Jasper Cullen – fonta össze szemöldökét Bella furcsálkodva. – Biztos amikor katona volt, te még így ismerted.

- Hol találkoztál vele? – Maria-nak se kellett több, kíváncsiságtól és izgalomtól telve lépett közelebb Bellához.

- Forksban. A… a…. a.. volt barátom fogadott testvére volt.

- A Cullen klán? – kérdezte akadozva. – Szóval Jasper velük él!

Hümmögtem, miután inkább kiszakította magát az emlékből, majd kissé oldalra fordítottam fejemet, mikor meghallottam, hogy megjött Carlisle és Esme is, majd befut Sarah és Scott. Újabb családi kupaktanácsra lesz szükség, úgy éreztem.

Az egész család meglepődve nézett a hívatlan vendégre. Senki nem értette, hirtelen miért bukkant fel Maria, jelenleg még én sem.

- Maria, te itt? – Sarah feszengve lépett közelebb a barna hajú nőhöz, majd félszegen megölelték egymást.

- Will-t keresem. Eltűnt, gondoltam, hogy Bellához jött vissza. De nem találtam itt, csak Jaspert – pillantott az említettre büszkén és… vágyakozva. Alice figyelmét nem kerülte el ez, és gyűlölködve felszisszent.

- Akkor nyilván Belláéknál vannak. Felhívom – mondta gyorsan Sarah. Nem tudta elrejteni gondolatait, amik mind arról árulkodtak, mennyire szeretné, ha mihamarabb eltűnne innen. Nem bízott benne, és ezzel nem volt egyedül.

- Annyira nem sürgős, legalább megismerhetlek benneteket, akik igazi családot adtak az én Jasperemnek – kárörvendő mosollyal fogtam meg Alice kezét, aki Maria-nak akart ugrani. Egyrészt a megnevezés miatt, másrészt a gúnyos hangnem miatt.

- Akkor üljünk le – ajánlotta Carlisle, de végig rám nézett. Félt, hogy baj lesz ebből, és hogy veszélyes lehet Maria számunkra. Nem tudtam kiolvasni a fejéből mit akar, az agya csak is Jasper körül forgott. Nem éppen olyan volt, mint egy szerelmes vámpír, sokkal inkább, mintha birtokolta volna őt.

Jasper mellé lehuppant Maria, és bár hallgatta, amit Carlisle mond, figyelmét Jasper kötötte le. Alice villogó szemekkel nézte őket, hallottam, hogy legszívesebben mindkettőnek kitekerné a nyakát. Megfogtam Alice kezét, de nem nézett rám.

- Gyere – mondtam neki gyengéden. Várta, hogy Jasper rá nézzen, de nem tette. – Gyere Alice, sétáljunk egyet! – Alice-ben akkor tört össze valami, mikor Jasper csak egy közömbös futó pillantást vetett feleségére. Senki nem értette a viselkedését. Emmett és Rosalie kapkodták a fejüket közte és Alice között, Esme pedig aggódva figyelte Alice-t. Vigyázz rá! Üzente gondolatban édesanyám, mire mosolyogva biccentettem. Carlisle bár végig mesélt, neki is feltűnt a feszültség két gyermeke között, és szintén aggódni kezdett. Ez a viselkedés nem Jasperre vall.

- Gyere – mondtam ismét Alice-nek, majd megfogtam vállát, és kifelé tereltem. Pöttöm húgomnak több se kellett, nagy sebességgel kezdett el rohanni az erdőbe. Féltem, hogy hülyeséget csinál, így utána mentem. Nem tudott lerázni, nem elég gyors hozzá, de megértettem, hogy most egy kicsit egyedül szeretne lenni, ezért tisztességes távolságot hagytam.

Sokáig futott, mikor megállt a folyónál, majdnem a határ mellett.

-Ezt nem hiszem el! Mit keres itt ez a nő? – hagytam, hogy kidühöngje magát, türelmesen leültem a fűre, és hagytam, hogy idegességében járkáljon. Kezébe fadarabokat szorongatott és mérgesen zúzta össze őket. Még szórakoztatóan is találtam volna, hogy a kis törpe milyen méregzsák, de ez nem a legjobb alkalom volt rá, hogy nevessek rajta. – És Jasper.. nem értem. Miért viselkedik így? Mintha egy senki lennék! Mintha nem is léteznék! Ez a nő teljesen megbolondította! És, ha… - Alice rémülten cövekelt le előttem. – ha magával akarja vinni? És Jasper elmegy vele? Ismét embereket fog ölni – sikoltott fel kitágult szemekkel, egész testében remegett. – És elhagy – suttogta.

Felpattantam, majd megöleltem remegő testét, és csitítani kezdtem.

- Alice! Jasper mindennél jobban szeret téged, te is tudod! Soha nem hagyna el, hallod?

- Akkor miért viselkedik így? Mi ez a közömbösség? – fakadt ki, és ellépve tőlem tovább rótta mérges köreit. – El fog hagyni – zokogott fel, de esélyem már nem volt megvigasztalni.

Meghallottam Jacob, és Jason gondolatait, majd pillanatokkal később már mindketten megjelentek előttünk pár méterrel.

- Ugye nem a határt készületetek átlépni? – kérdezte Jason feszülten.

- Kit érdekel a hülye határ? – morogta orra alatt Alice, én pedig csúnyán néztem rá. Nem a legjobb lenne kirobbantani valami viszályt a farkasokkal.

- Hol van Bella? – szólalt meg rekedtes hangján Jacob. – Már napok óta nem jött át a rezervátumba.

- A barátjával van – motyogta Alice szem forgatva, mire Jason és Jake is úgy néztek rá, mint az elmebetegre, miközben pillantásuk rám esett.

- Nem velem – mosolyogtam gúnyosan. – Valami Will…

- Sose bíztam abban a vámpírban – horkant fel Jacob. Szimpatikus volt ez a megnyilvánulása. – Egy vámpír, aki direkt részt vesz egy háborúban. Ki csinál ilyesmit?

- Mondjuk vámpírok – nézett rájuk Alice bosszúsan.

- Hallottuk, hogy két vámpír itt van – Jason nem érezte jól magát az egyre nagyobb erőfölény miatt. Azt hitte megakarjuk támadni őket.

- Nem kell aggódnod Jason – mondtam, hogy valamelyest megnyugtassam. – Hamarosan elmennek innen. Mi pedig nem akarunk viszályt, biztonságban lesztek.

- Remélem is – morogta ellenségesen.

- Tudtok valamit Victoriáról? – hirtelen nagyon fontos lett számomra, hogy elkapjuk azt a nőt. Eddig nem gondoltam rá, most viszont váratlanul nehezedett rám az aggodalom. Előbb utóbb megtalálja Bellát. Ha átváltozott, akkor még is, miért kellene még neki Bella? Mit akar tőle?

- Nem tűnt fel már egy jó ideje, ahogy mondtam – válaszolta Jacob, aki szintén el volt keseredve, amiért még nem sikerült elkapni a nőt.

- Ahogy mondtad – morogtam cinikusan. – Sok mindent mondtál és a fele se volt igaz.

- Igazat mondtam! – fakadt ki dühösen Jacob.

- Bella nem is vesztette el az emlékeit. Az a nő Cathrine volt.

- Megígértem Bellának, hogy részt veszek a hazugságában – magyarázta szem forgatva. – Tőle kellet megtudnod az igazságot, ennyi! De nem tartott sokáig a bosszúja. Egy év mi az?

- Nekünk soknak tűnt, hogy egy idegen nővel éltünk egy házba – mondta Alice szarkazmussal a hangjában.

- Kezdem kapizsgálni, miért akartad annyira, hogy távol maradjak az áll Bellától – mosolyogtam, amit Jacob halványan viszonzott. – Azt hittem utálsz, és a szenvedésemet kívánod.

- Csak azért mert nem öllek meg, ne hidd, hogy a szívem csücske vagy – morogta vigyorral az arcán, majd megfogta fia vállát, indulásra késztetve. – Vigyázz Bellára. És mond meg neki, hogy keressen fel!

- Átadom – motyogtam, majd intettem nekik és a sértődött Alice-re felé fordultam. Durcásan karba fonta kezeit, és összepréselte ajkait. – Jól vagy?

- Legszívesebben most elválnék Jaspertől – sziszegte ajkai között. Elnevettem magam, habár tudtam nem vicces a helyzet.

- Gyere, már besötétedett – mosolyogtam, majd megragadtam húgom kezét és hazafele indultunk. Alice most nem a legjobb társaságnak bizonyult, így hagytam, hogy gondolataim Bella körül forogjanak. Biztos összepakolt már, Esme pedig elkészítette a szobáját. Talán érte mehetnék… örülne vajon neki? Már, ha egyedül van. Őrületes féltékenység és düh lett úrrá rajtam a gondolatra, hogy Bella most azzal a fickóval van kettesben, akárcsak tegnap én vele. Majd megőrültem, hogy vajon mit csinálhatnak? De hisz el kell fogadnom, együtt vannak, de akkor is fájdalommal járt ez a tudat. Nekünk kéne együtt lennünk, nem nekik! De elfogadtam. Én elhagytam, tovább lépett. Legalább is ezt próbálta bemesélni magának. Ha nem szeretne, akkor tegnap este elküldött volna, helyette együtt töltöttünk egy csodálatos estét.

Nem jutottam tovább a gondolatmenetbe, mert a ház előtt ott állt Bella és az ismeretlen férfi. Alice-szel egymásra néztünk, majd lassítva kikocogtunk a sötét erdőből. Mindketten felkapták fejüket érkezésünkre, majd Bella egy pillanatra belenézett szemeimbe, és elfordította fejét.

- Összepakoltál? – kérdezte Alice erőltetett mosollyal.

- Hát igen – motyogta Bella zavartan. Rossz érzésem volt.

- Te vagy Will igaz? – fordult a srác felé, aki kurtán biccentett. – Örülök.

- Szintén – összehúztam szemeimet, látszott rajta, hogy mennyire nem vagyunk neki szimpatikusak.

- Will?

- Maria? – a többiek kijöttek a hangokat hallva, és meglepődtek, hogy milyen sokan lettünk hirtelen.

- Mit keresel itt? – kérdezte Bella furcsállva, hogy itt van.

- Will-t kerestem, és tudtam, hogy ide jött, hozzád – intézte szavait az említetthez, akinek nem tetszett ez a hangnem. – Megőrültél? A lehető legrosszabb napokban jöttél el – robbant ki Maria mérgesen, Will pedig megforgatta szemeit.

- Már mehetünk is vissza. Elbúcsúztál? – fordult Bella felé, aki lehajtotta fejét.

- Mi? – Sarah rémültem pillantott barátnőjére, aki szomorúan pillantott fel rá. – Elmész? Will-lel?

- Igen – suttogta. Ledöbbenten, minden idegszálam megfeszült és legszívesebben megöltem volna Will-t. Elviszi innen őt. És soha többé nem fogom látni.

folyt.köv.

tudom, tudom, nem lett a leghosszabb :/ azért remélem tetszett :) dobjatok meg pár kritikával kérlek szépen :((

Bűvölet 10. fejezet - Meglepetés

Sziasztok! Tudom, tudom, nagyon sokat késtem vele :((( igazán sajnálom, reggeltől estig dolgozok, nyári munka kellett, szóval kevesebb időm lett rá :SS próbálom behozni magam, ez egy kicsit hosszabb is lett, remélem tetszeni fog nektek :))

Talán még sose értem ennyire hamar haza, mióta birtokomban van a vámpír gyorsaság képessége. Mindössze pár percembe került, indulatomat és dühömet beleadtam a futásba, így nagyon nem csodálkoztam. Még mindig sietősen kapkodtam a levegőt, mikor megtorpantam a ház előtt. Kezeimbe temettem arcomat, majd beletúrtam hajamba, és felnyögtem. Fejemben végeláthatatlan gyorsasággal pörögtem a gondolatok, teljes káosz uralkodott bennem, miközben elviselhetetlen fájdalom lett úrrá testemen.

Nem változtat semmin… semmi nem változik… Nem hagyom el Will-t… Will-lel maradok…

Csak magamat gyötörtem, hogy újra és újra lejátszottam fejemben Bella utolsó mondatát. Csak be akartam zárkózni a szobámba és összegubózni. Jelenleg semmi másra nem vágytam.

- Minden rendben?

- Mi történt?

Jasper megérezte pocsék hangulatomat, Alice-nek pedig elég volt látnia.

- Óh minden rendben – keserű mosolyomat egyik se vette komolyan és csak aggódva összenéztek. – De kár volt elmennem tegnap este Bellához.

- Ne mond ezt, nem volt kár – Alice szomorú arccal felpattant, majd együttérzését mutatva megfogta kezemet. – Szeret még ezt te is tudod, különben már tegnap este elküldött volna melegebb éghajlatra.

- Helyette lefeküdt velem, hogy aztán másnap küldjön el a francba! – húgomnak nem tetszett cinikus hangnemem, Jasper pedig csak tátogni tudott.

- Lefeküdtetek? Ez igen!

- Miért olyan nagy öröm ez? – néztem rá kitágult szemekkel. Jasper arca ragyogott. – Most még rosszabb lesz így, hogy nem leszünk együtt.

- Ez változni fog, ezek után – vigyorogta fivérem, mire megforgattam szemeimet.

- Lesz esélyed ezt vele megbeszélni – pillantott rám Alice gyengéden. – Esme és Carlisle meggyőzte Sarah-t, hogy maradjanak egy kicsit. Scott is biztonságban lesz így.

- Ideköltöznek? – mormoltam, de persze én egy emberre voltam kíváncsi.

- Reméljük, hogy Bella is, bár vele még nem sikerült tárgyalnunk erről – magyarázta Alice mosolyogva. – De mind úgy gondoljuk, hogy nem fogja magára hagyni Sarah-t és a kisfiát. Tehát itt marad ő is.

- Talán nem kéne – leheltem magam elé.

- Edward! – Jasper és Alice felcsattanva háborodtak fel megnyilvánulásomon.

- Miért állnék a boldogsága útjába? Ha ezzel a Will-lel el van, akkor legyen, nem fogok beleavatkozni.

- Mintha már lemondtál volna róla – jegyezte meg Jasper.

- Lemondani soha nem fogok. De beletörődni igen – mondtam keményen, majd ott hagytam őket és visszavonultam a saját szobámba.

Az este után még rosszabb volt a szobámban tartózkodni. Minden egyes dolog csak rá emlékeztetet. A szobám közepén állok, ami megannyi boldogságot és gyötrelmet okozott.

- Edward jó ötlet ez? – a családom minden egyes tagja kételkedett épelméjűségemben. Hiszen mindannyian tudták, hogy Bella jelenti számomra a puszta létezést.

- Hagyj magamra Alice – mormoltam és egykedvűen dobtam az évek alatt felhalmozott lemezeimet a dobozba.

- Miért csinálod ezt? – kérdezte elgyötörten, mire ráemeltem tekintetemet. Szomorú szemeiben láttam saját képemet, és még a legkedvesebb kritikámban is azt kellett mondanom magamra, hogy szörnyen nézek ki. Pedig még csak eldöntöttem, hogy elhagyom Bellát, Forks-ot, és mindent. Holnap pedig vele is közölni fogom ezt.

- Csak veszélyben van mellettem. Minden egyes percben kockáztatja a saját épségét. Most még csak Jasper, de mi lesz, ha én fogom elveszíteni a fejemet? – lerogytam a kanapéra, és szaggatottan kezdtem venni a levegőt. Eddig még a gondolatba is beleőrültem, hogy elhagyom. Vagy, ha bántom. Most mindkettőt megteszem.

- Nagy önuralmad van, te is tudod! Sose bántanád őt! – Alice megértően ült le mellém, és nyugtatótan simogatta hátamat. – Sokkal jobban szereted annál, mintsem hagyd, hogy a szomjad eluralkodjon rajtad. Higgy magadban, és Bellában!

- Nem tehetem – leheltem magam elé fájdalmasan. – Hogy gondolhattam, hogy ez működni fog közöttünk? – Alice ajkai megremegtek keserű mosolyomat látva. – Ő ember, én nem vagyok az. És képtelen vagyok megfosztani őt a normálisságtól! Nem lehetek önző! Szeretem őt, mindennél jobban.

- Akkor pakolhatunk? – lassan felemeltem fejemet Rosalie hangjára, és csak most vettem észre, hogy testvéreim mind bent álltak a szobába.

Nehézkesen bólintottam, de közben a szívem szakadt meg, ahogy az én – már félig elpakolt – cuccaimra néztem.

- Biztos jó ötlet ez? – szólalt meg halkan Jasper. Még mindig nem tudta megbocsátani magának, hogy meg akarta ölni Bellát. Nem tehetett róla, vagyunk, akik vagyunk. És ezt még a legnagyobb akaraterővel se tudja megtagadni.

- Így a helyes – magam is meglepődtem hangom rekedtségén, és kétségbeestem. Hogy fogok így Bella elé állni? Ha látja mennyire össze vagyok törve, nem fog elengedni. Muszáj neki hazudnom. Nem tudhatja meg soha, hogy valójában miért megyek el.

- Nem is tudom Edward – Jasper vonakodva pillantott rám, nem tartotta helyesnek döntésemet.

- Csak pakoljatok – szisszentem fel. – Holnap, miután Bella végez a suliban, beszélek vele. Elköszönök tőle, végleg.

- Mehetek…?

- NEM! – keményen pillantottam Alice-re, aki csak tátogni tudott. – Nem búcsúzhatsz el tőle!

- De miért nem? – Alice riadt tekintete teljesen átjárta testemet, és bűntudatom támadt. De nem hagyhattam, Alice biztos mondana neki olyat, ami semmiképp se lenne jó.

- Mert azt mondtam – mondtam érzelem mentesen.

- Te tényleg önző vagy! – Alice zokogva pattant fel és kiviharzott a szobából. Ismertem annyira, hogy tudjam, nem csinál meggondolatlanságot. Ennyire tiszteli a döntésemet.

Szomorú mosoly szaladt fel arcomon, majd férjére néztem. Jasper nem mondott semmit, csak bólintott, majd kiment ő is a szobából. Emmett és Rosalie csendben hallgatták végig az eszmecserét. Emmett nagyon szomorú lett, de ő mindig hitt benne, hogy majd egyszer rájövök mekkora hülyeséget csinálok. Rosalie már nem volt ilyen optimista.

- Edward – kissé megriadtam, ahogy hirtelen rángatott ki Alice a gondolataim közül.

- Mi az?

- Elvinnél a boltba? Rosalie itt hagyta a legújabb árlistát, de a szállítmányhoz szüksége van rá – felvontam szemöldökömet, mire ajkait lebiggyesztette. – Kérlek szépen! Ott maradok, be kell segítenem neki.

- Rendben – felsóhajtottam. Legalább megnézem mit művel Emmett a műhelybe, és Carlisle-t a kórházba. Próbálom elterelni a gondolataimat, ehhez az a legjobb megoldás, ha minél több személy közelébe megyek.

- Halljam Alice – motyogtam útközben. Alice végig töprengve nézett rám szeme sarkából, alig várta, hogy megkérdezhesse. – Mi érdekel?

- El tudtad neki mondani az igazságot? – a lényegre tért, és izgatott mosollyal fordult felém.

- Mondjuk – válaszoltam neki kurtán. – Tudja, hogy nem azért hagytam el, amit ő hitt. De ez már nem fontos.

- Nem fontos? – Alice felháborodva kezdett el sipítozni. – Dehogynem! Hiszen végre tudja, hogy mi történt és így most már tisztában van mindennel! Már csak annyi a dolgod, hogy nem hagyod őt elmenni, hanem…

- Már elmondtam – fakadtam ki. – Nem fogok az útjába állni.

- Boldog? – Alice szomorú mosollyal az arcán fordult felém. – Ez a Will megad neki mindent?

- Nem tudom. Bella nagyon védte tegnap.

- De akkor nem feküdt volna le veled – ebben egyet tudtam érteni húgommal. Valahogy nem állsz össze a kép. Egy fülig szerelmes lány nem tudja megcsalni a kedvesét. Elméletben persze, de tudtam, hogy ez igaz is Bellára.

- Ő sosem úgy reagált a dolgokra, mint minden normális, te is tudod.

- Nos igen, ebben van valami – Alice belátta, hogy nem tudtuk és soha nem is fogjuk tudni megérteni Bella gondolkodását. Teljesen másképp jár az agya, mint egy hozzánk hasonlónak.

- De jó, hogy nem felejtetted el – Rosalie hálásan ugrott Alice nyakába, aki látva, hogy valami nem stimmel a ruhabolttal, rendezkedni kezdett. Feleslegesnek éreztem magam a sok ruha, vevő és a testvéreim között. Már épp indulni akartam, amikor meghallottam Bella hangját.

- Rosalie, van a raktárban akciós kupac? – Bella mappával a kezében lépdelt felém, majd megérezve illatomat megtorpant és kitágult szemekkel meredt rám.

- Már kihoztam őket – vakkantotta hátra neki Rose, de Bella valószínűleg nem fogta fel.

- Szia – mormoltam gyorsan, majd megköszörültem torkomat és inkább kinéztem az utcára.

- Szia – halk, félénk hangját hallva visszakaptam fejemet, de már csak a hátát tudtam megnézni.

- Ne haragudj Bella – fordult Rosalie Bella felé, én pedig felvontam szemöldökömet. – Most nem hagyhatom itt az üzletet, de Edward kocsival jött, biztos szívesen elvisz a kórházba.

- Kórházba? – látványosan meglepődtem, Bella pedig persze magyarázni kezdett.

- Scott megfázott, és Sarah elvitte Carlisle-hoz. És Carlisle engem is megkért, hogy nézzek be. Szeretne tőlem vért venni és elvégezni pár vizsgálatot.

- De ugye minden rendben? – nem is tudtam leplezni aggodalmamat. Bella halványan mosolyogni kezdett, majd bólintott. – Persze, elviszlek… Egyébként is terveztem meglátogatni Carlisle-t.

- Akkor köszönöm – motyogta orra alatt, és lesütötte szemeit.

Megmosolyogtam a régi rossz szokását. Csak a szemén tudtam követni gondolatait, ha elvágja ennek az esélyét, akkor tehetetlen vagyok. Mintha csak vakon tapogatóznék a sötétbe.

- Indulás – biccentettem a parkoló fele, mire bólintott.

Elköszöntünk Alice-től és Rose-tól, aki nagyon elakart zavarni minket. Szerinte csak zavartuk a levegőt. Megforgattam szemeimet, majd Bellát előre engedtem. Közvetlenül az üzlet előtt álltam meg, majd gondolva egyet előrébb siettem, és kinyitottam Bellának az ajtót. Bella meghökkenve pillantott rám, majd zavarában ismét lesütötte szemeit és mosolyogni kezdett.

- Valami nem változik.

- A régi szokások hatalma – mondtam enyhe vidámsággal a hangomban.

A kocsiban feszült hangulat uralkodott, mindketten lopva egymása pillantottunk. Nem tarthatott sokáig az út, Forks apró város ahhoz, hogy sokáig össze legyünk zárva. Akaratlanul borzongtam meg közelségére, legutóbb tegnap este volt hozzám olyan közel. 

- Miért kell menned Carlisle-hoz? – szólaltam meg, hogy valamelyest oldjam a hangulatot.

- Ne aggódj, semmi bajom nincs – úgy tűnik nem tudtam eléggé elrejteni valódi érzelmeimet. Próbáltam közönyös lenni, de a hideg is kirázott, ha csak Bella orvoshoz készült. – Csak rutinvizsgálat. Carlisle pár dologra kíváncsi velem kapcsolatban.

- Ezzel nem csak ő van így – mormoltam orrom alatt halkan, mire rám kapta fejét.

- Tudom, hogy aggódtok értem, de semmi okotok rá – mondta kicsit keményebben, és nem értettem, hogy mi váltotta ki nála ezt a sértődött hangnemet. Látva összeráncolódott homlokomat, felsóhajtott. – Már nem az a gyenge ember vagyok, aki voltam. Ezt egyeseknek el kell fogadni.

Nem a legforgalmasabb utcán jártunk – talán kicsit csaltam is, és kerülőn indultam el a kórházba – így alkalmam volt rá, hogy ne okozva forgalmi dugót beletapossak a fékbe. Hallottam, hogy Bellában egy pillanatra megakad a levegő és kezei nekicsapódtak a műszerfalnak. Éreztem mérges és kutató tekintetét magamon, de én nem néztem rá.

- Mi emberként emlékeztünk rád. És száz évig úgy hittük az is maradtál.

- Már nem is élnék – suttogta szomorúan.

- Inkább váltál egy ilyenné, mint mi – szisszentem fel gyűlölködve. Bella tudta, haragom nem neki szól. Csupán a fajtám létezésére.

- Nem vagyok olyan, mint te – oldalra kaptam fejemet, Bella szemei tele voltak szomorúsággal. – Rosszabb vagyok. Egyik fajba se tartozok igazán. De ezt nem én választottam!

- Baleset volt.

- Igen. És száz éve próbálom megtalálni önmagamat.

Sose tudtam megérteni gondolkodását, csupán egyre jobban belejöttem. De nem tudtam, hogy az a Bella, akivel én együtt voltam, az mennyire másabb, az én Bellámnál.

- Mit gondolsz, ha nem így alakul, akkor…

- Még mindig együtt lennénk – bágyadtan elmosolyodta magát, mire biccentettem. – Nyilván vámpírként élnék.

- Miből gondolod, hogy hagytam volna? – néztem rá, majd lassan vigyorrá húzódott szám.

- Nem lett volna túl sok választásod – pimaszul mosolygott, engem pedig jó érzés töltött el őt így látnom. Nem hittem volna, hogy a reggeli elválásunk után, tudunk egymással így viselkedni. De ha nem gondolok Will-re, és az érzelmeinkre, akkor felemelő érzés a közelében lenni. – Már így is meglátszik rajtam, hogy tizenkilenc lettem volna ősszel – grimaszba torzult arca, én pedig elnevettem magam.

- Megnyugtatlak, hogy egy porcikád se változott – kicsit kétértelműen fogalmazhattam, mert Bella elkapta fejét és beharapta alsó ajkát. – Ugyanolyan vagy, mint mikor legutoljára láttalak. Csak még gyönyörűbb.

- Szóval még mindig tizenhét évesnek nézek ki? Szuper, hogy az ember nem látja azt az egy évet, amibe olyan sok sokat komolyodtam – ugratás volt a részéről természetesen, eszem ágában nem volt komolyan venni, de azért picit összevontam szemöldökömet. Minden vámpír kőszobor lesz az átváltozása után. Semmi változás, semmi elmúlás. Jó párnak frusztráló a változatlanság. Például az olyan hiú embereknek, mint Rosalie. De ez nagy tévedés, hogy a vámpírok létezésében nem történik semmi. Velem történt. Egy találkozás életem értelmével mindent megváltoztatott. És alkalmakkor, már szinte embernek éreztem magam, emberi érzelmekkel.

- Bármilyen furcsa is, de a vámpírok élete talán még izgalmasabb, mint az embereké.

- Mi ez a hirtelen fordulás a részedről? – megdöbbenve nézett rám, de úgy láttam tetszett neki, hogy kissé másképp láttam a dolgokat.

- Ha anno Carlisle nem változtat át, soha nem találkozok veled. És ezért mérhetetlenül hálás vagyok az apának, a sorsnak, mindennek – izzó szemeimet az övébe fúrtam, mire mosolyogni kezdett. Hatalmas késztetést éreztem, hogy megcsókoljam, de nem tehettem. Nem akartam, hogy ismét kapjak egy szép visszautasítást tőle.

- Öö Edward?

- Igen?

- Lassan forgalmi dugót okozunk – pillantott vigyorogva a visszapillantóba. Fintorogtam és bosszankodva indítottam be a kocsit.

- Bezzeg máskor ez egy kihalt utca!

- Te csak tudod, már egy jó ideje ismered ezt a várost – elnevette magát, én pedig csak hallgattam csilingelő kacagását. – Most vagy itt harmadjára. Ez rendszer lesz?

- Forks sok szempontból nagyszerű város – magyaráztam neki, ő pedig lelkesedve hallgatta. Mintha ő nem élt volna itt sose. – Esős, messze van a nagyvilágtól, nem valami híres, és itt találtak meg téged – fejeztem be vigyorogva, mikor nagy kanyarral leparkoltam a kórház elé. Mire felkapta fejét az utolsó szempontra, már kipattantam a kocsiból, és kinyitottam neki az ajtót. A vigyor levakarhatatlan volt az arcomról, tényleg úgy éreztem magam, mint egy incselkedő tinédzser. Holott már kétszáz éves vagyok.

- És kicsi – fejezte be nevetve. – Nagyon hamar eljár bárminek a híre. Sok a pletyka. Ez egy kisváros Edward! Az itt élőknek nincs is más dolguk, minthogy a legfurcsább család tagjain csámcsogjanak.

- Talán most egy kicsit másabb lesz. Rosalie és Alice nagyon élvezik, hogy csinálhatják a ruha boltot, ilyet még sose tettek sehol. Emmett és Jasper pedig csak kipróbálják magukat a műhelyben. Bár talán Rose-nak kellene autókat szerelnie.

- Esténként biztos órákat vesznek Rose-tól – kacarászott.

- Emmett talán, de az nem a szereléshez köthető – mondtam, mire hangosabban nevetni kezdett.

- Bella! – ezt a hangot már megismertem, Scott nagyon túlpörgött gyerek volt. Már a folyosó végéről kiabált. Bella nevetni kezdett, majd körül nézett, hányan szeretnének megróni minket.

- Hogy vagy kispajtás? – kellemes bizsergető érzés volt látnom, ahogy Bella teljes természetességgel kapja karjaiba az ötévesnek látszó gyereket. Olyan nyilvánvaló volt, hogy Bella karjaiba illik egy gyermek. Sajnálom, hogy ez neki már nem fog megadatni. Vagy…

- Öö Bella, kérdezhetek majd valamit? – hadartam, mire meglepődve rám kapta fejét.

- Mit szeretnél?

- Ó, hát megvagy! – mielőtt kinyithattam volna a számat, meghallottuk Sarah megkönnyebbült hangját. – Még jó, hogy megtaláltátok – mosolygott ránk hálásan, majd csúnyán nézett kisfiára. – Miért kell mindig elkószálni?

- Igazából ő talált meg minket – kuncogott Bella, és átnyújtotta édesanyjának Scott-tot. – Mi volt a vizsgálaton?

- Carlisle szerint semmi gond nem lesz. Pihennie kell, és sok-sok teát és c-vitamint innia. Szerintem még rá is játszik – Sarah szúrósan nézett Scott-ra, aki csak megrántotta vállát. Nevetésbe törtünk ki, majd lassan elhalkult, ahogy Carlisle közeledett felénk.

- Szervusz, Bella. Nahát, Edward, te hogyhogy itt? – felhúztam szemöldökömet, ahogy Carlisle ennyire meglepődött, hogy itt vagyok. Nem kerülte el figyelmemet, ahogy lopva egymásra néztek Bellával.

- Elhoztam Bellát – válaszoltam vonakodva, és az említett arcát tanulmányoztam.

- Akkor mi megyünk Bella, majd haza hozod Edward? – fordult felém Sarah. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy a haza az most melyik ház.

- Nyilván Bella még összeakar pakolni – mondtam, mire Bella arca grimaszba rándult.

- Igen, még össze kell, azt hiszem – motyogta, és megrántotta vállát. Láttam rajta, hogy mennyire tanácstalan volt a költözéssel kapcsolatban. Megértettem, ez eléggé egy kényes helyzet. Egyébként is az lenne, de hogy tegnap lefeküdtünk még inkább az. Vajon elmondja Will-nek? És mi lesz, ha a pasi megjelenik? És hogy fogom kibírni? Vagy, ha Bella majd egyszer elhagyja Forks-ot?  Mi lesz velem? Tovább kellene majd lépnem?

- Edward megvárod Bellát kint? Nem lesz sok idő ígérem.

- Nem mehetnék be? – könyörgően néztem Bellára. Carlisle is rá nézett, ő adja meg a döntést. Kedvesem egy percig gondolkozott, majd bólintott.

Carlisle meghallgatta a szívét, megmérte a vérnyomását, miközben jegyzetelt, és még vért is vett tőle. A bőre bár márványsima volt, nem volt olyan erős, mint a miénk. A tű simán áthatolt rajta.

- A szívverésed gyorsabb, az átlagnál. Ezért a vérnyomásod is kicsit nagyobb. De nem komoly.

- Miért kellenek ezek a vizsgálatok? – kérdeztem egyre jobban furcsállva a dolgot.

- Ha minden rendben lenne velem – nézett rám Bella, majd sóhajtva folytatta. – Ha alkalmas lennék rá, akkor adnék donorvért az embereknek.

- Tudom, hogy önzetlen vagy, de ennyire ne legyél!

- Edward! – Carlisle méltatlankodva nézett rám, de nem foglalkoztam vele.

- Bella, nem vagy ember. Jó ötlet ez?

- Ha a vizsgálatok ki mutatják, akár tökéletes is lehet – Bella lehajtotta fejét, miközben Carlisle megadta a magyarázatot.  – Most megyek ezt a vért, majd elküldöm laborba – Carlisle észrevette, hogy Bellával beszélnünk kell, így tapintatosan kiment a teremből.

- Félsz, hogy megmérgezek valakit? – gúnyos hangja volt Bellának, valamilyen szinten meg is érdemeltem.

- Ez nem vicces Bella. Ki tudja milyen következményekkel járna, ha…

- Pont ezért kellenek a vizsgálatok! – nem mondtam rá inkább semmit, csak kétkedve bólogattam. – Mit akartál kérdezni tőlem a folyosón?

- Öhm – hirtelen zavar tört rám, és idegességemben beletúrtam hajamba. – Csak… azért nem értem, hogy…

- Csak kérdezz rá – bíztatott enyhe mosollyal az arcán, mire felsóhajtottam.

- Teherbe eshetsz?

Bella teljesen megdöbbent a kérdés hallatán, nyilván minden másra számított, csak erre nem.

-Nem. – mondta pár perc hallgatás után. – Amikor volt a balesetem, akkor olyan szinten megsérültem, hogy meddővé váltam. És a vámpírméreg nem gyógyított meg.

- Ja, persze – motyogtam, és hirtelen iszonyatosan hülyén éreztem magam a kérdés. – Nyilván akkor már Will-nek és neked…

- Ez nem rád tartozik Edward! – nagyon zavarba hoztam, és persze engem is kényelmetlenül érintett.

Bella szemszöge:

Nagyon furcsa volt Edward társaságában lenni a tegnap történtek után. Vágytam rá, de egyben kellemetlen is volt. Azok után, ahogy elváltunk, nem ezt a viselkedést vártam volna tőle. Nem érdemeltem meg, hogy ugyanúgy rendes legyen velem. Ez talán még rosszabb volt, mintha dühös lenne rám.

Láttam a szemében az aggódás minden jelét, pedig egyáltalán nem kellett volna. Nem az a törékeny ember vagyok már. És ezt neki is fel kell fognia. Nincs szükségem már huszonégyórás védelemre.

Életem legkínosabb pillanata volt, mikor rákérdezett a gyerek dologra. Nem akartam őt még jobban bántani. De persze leesett neki, hogy Will-lel sokkal szorosabb a kapcsolatunk, mint ahogy ő azt gondolta.

Carlisle visszajött pár perc múlva, az eredmények csak később fognak kiderülni. Mielőtt Edwarddal bármit is beszélhettem volna, valamit mormolt az apjának, aztán rám nézett és elviharzott. Percekig csak tátogtam, a hirtelen hangulatváltozásától, de meg is értettem. Biztos megbántódott.

Naivan azt hittem, hogy haza kell gyalogolnom, mikor Rosalie piros BMV-je hirtelen lefékezett a bejárat előtt.

-Indulhatunk? – kacagta Alice, mikor látta mennyire meglepődtem. Edward elintézte ezt is.

-Hogy-hogy te jöttél értem? – kérdeztem, miután beültem mellé.

- Hát Rose egy kis ideig boldogul nélkülem. Edward felhívott , hogy vigyelek haza – a nyelvemen volt a kérdés, hogy ő hova ment, de aztán még sem nyitottam ki a számat, csak bólintottam.

- Nézd Bella, tudom, hogy mi történt – nézett rám komolyan, mikor leparkoltunk a ház előtt. – Én nem akarlak téged kioktatni, vagy ilyesmi, csak tudod…

- Alice, kérlek – elkeseredetten nyögtem fel, most nem akartam ilyesmiről beszélni. Fájt ez eléggé, nem kellett, hogy még mástól is kapjam az agymosást. – Tudom, hogy hibáztam, de Will hamarosan visszajön ide, és akkor elmegyünk. Sarah elutazik Angliába, mi pedig Scott-tal keresik olyan helyet, ahol nyugtunk lesz a Volturitól.

- Vagyis a terveidben Edward nem szerepel – megállapítás volt, nem kérdés. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy soha többé nem fogom őt látni.

- Jelenleg nem – motyogtam a féligazságot.

- Erről még beszélgetünk majd, ha átköltöztetek – mosolyogta, mire megforgattam szemeimet.

- Kösz a fuvart Alice – gyorsan megöleltem, majd félmosollyal az arcomon besétáltam Charlie kopott házába. Mikor becsuktam az ajtót neki dőltem, és mélyet sóhajtottam.

Apró neszt hallottam a nappaliból, mire felkaptam fejemet és csak most vettem észre a rózsaszirmokat a padlón, amik egy ösvényt alkottak. Összevontam szemöldökömet, de közben vigyorogni kezdtem. Lassú léptekkel haladtam a kis úton, majd a nappaliba értem, ahol rengeteg rózsa volt. Az egész nappalit belepte, csak csodálkozni tudtam.

Éreztem, hogy áll mögöttem valaki, és egy fehér rózsát nyújtott elém. Mosolyogtam, és elvettem tőle, majd örömmel az arcomon fordultam meg. Abban a pillanatban a lélegzetem is elakadt, és megdöbbentem.

-Will?

- Mintha másra számítottál volna – nevette el magát, majd nagy lendülettel megölelt. Én még mindig csak álltam ott, nem tudtam felfogni. Összeszorítottam szememet, hogy ne buggyanjanak ki könnyeim, és nehezen, de visszaöleltem, ezt a csupa szív vámpírt.

- Én nem… - suttogtam fülébe, és görcsösen kapaszkodni kezdtem széles vállába. A szégyen eluralkodott rajtam, reméltem azt hiszi, azért szorítom őt így, mert annyira hiányzott. Valójában ezt a fájdalom volt, ami átjárt. Szörnyen éreztem magam, mert megcsaltam őt tegnap. És még rosszabb, hogy tényleg nem rá számítottam. Kisebb boldogsággal a szívemben vettem tudomásul, hogy tényleg azt hittem, ezt Edward csinálta nekem. Olyan hirtelen lelépett és…

- Mi a baj kicsim, ennyire hiányoztam? – kuncogott, mikor már percek óta öleltem őt.

- Igen – hangom erőtlen volt, és bármennyire is próbált a szemembe nézni, nem tudtam. Szégyenérzet töltött el, hiszen most is hazudtam neki. Mióta megpillantottam élőben Edwardot, alig gondoltam Will-re. Minden egyes gondolatomat Edward tette ki, és tegnap este se jutott eszembe Will. A pokolba fogok elégni, ez már biztos! – Mit keresel itt? – nagy sóhajtások után elengedtem őt, és hátrébb léptem.

- Megmondtam Maria-nak, hogy egy kis szünetet tartok. Már hónapok óta nem láttalak, képtelen voltam odafigyelni a harcra – magyarázta mosolyogva, arany szemei csordultig tele voltak szerelemmel és kedvességgel.

- Akkor jól tetted – mosolyt erőltettem magamra, miközben átkoztam minden egyes porcikámat. Hazudtam neki, egyáltalán nem akartam, hogy itt legyen ebben a pillanatban. Még olyan friss volt a tegnapi élmény… - És mi ez az egész? – mutattam körbe kuncogva. Idegességemben, csak nevetni tudtam.

- A hosszú hónapok, amiket külön töltöttünk egymástól ráébresztett valamire – mosolyogta, bennem pedig egyre jobban gyűlt a rossz érzés. – Rájöttem, hogy képtelem vagyok nélküled élni szerelmem! Még egy évig nem hagyhatom ott a csapatot, de addig is szeretnék valamit, ami összeköt bennünket – eltátottam számat, mikor lassan letérdelt előttem, folyamatosan a szemembe nézve. – Isabella… hozzám jönnél feleségül?

Még sose éreztem magam ennyire rosszul. Csodaszép gyűrűt tartott az ujjai között, de én nem tudtam erre figyelni. Viaskodott lelkem a tegnap történtekkel, és képtelen voltam túl lépni rajta.

- Will, én…

- Tudom, hogy hirtelen jött – hadarta, miután látta habozásomat. – De szeretlek téged, mindennél jobban Angyalom!

- Mielőtt válaszolnék, tudnod kell valamit – sóhajtottam, de tisztába voltam vele, ha bevallom neki, nagyon mérges lesz.

- Elég komoly lehet, ha a lánykérést el akarod halasztani – motyogta, majd sóhajtott egyet és felállt. Majd megszakadt a szívem, ahogy láttam a megbántottságot arcán.

- A Cullen családhoz költözöm – hadartam, majd nyeltem egyet. Szemei pillanatról pillanatra lettek egyre sötétebbek, majd arca eltorzult a dühtől.

folyt.köv.

na hogy tetszett???? véleményeket kérek :DD

Döbbenet O.O

Ma láttam a Hiradóba, hogy Kristen Stewart megcsalta Robert Pattinson-t. :OO Azt hittem, hogy dúl a love a két szerelmes között, de úgy tűnik még sem :D Olyan pletyka is ment már, hogy Rob megkérte a kezét.... most akkor mi az igaz? Tudja valaki ezeket a dolgokat?? :D

jah a frissről pedig: készül, írogatom, ahogy tudom, kis türelmet kérek :)) de szerintem vasárnap körül meglesz :D

Bűvölet 9. fejezet - te mit adtál fel értem?

Sziasztok! Mint látjátok most igen hamar jött a friss. Tényleg leépültem egy kicsit az utóbbi hetek alkalmával, de igyekszek visszatérni hozzátok. :) a kritikák is megcsappantak ahhoz képest, hogy az első fejezet után milyen sok lelkesedést kaptam de megértem valahogy. nem úgy alakultak a dolgok, így a lelkesedésem is alább hagyott egy kicsit, de próbálom visszahozni magam :) Nagyon szépen köszönöm az eddigi kritikázóimnak! ezer hála nektek ^^ a fejezetet nektek küldöm, mert kitartóan írtok nekem, hiába rosszabb fejezetet adok nektek :) Jó olvasást hozzá! Puszi

Ui: Próbáltam terjedelmileg és izgalmilag is jobbat írni, mint eddig :)

Edward döbbent tekintete bűntudatot okozott, majd hirtelen lelökött magáról. Óvatosan tett le az ágyra, de a gesztusa szíven ütött. Felpattant, majd háttal nekem a falnak támaszkodott. Hallottam, hogy gyorsabban veszi a levegőt.

- Edward?! – szólítottam meg halkan, de megrázta fejét. – Edward, kérlek…

- Mire volt jó ez az egész? – fakadt ki és éjsötét szemét az enyémbe fúrta. – Azt hittem Cathrine-t azért használtad fel, hogy bosszút állj rajtam, amiért elhagytalak. Hogy érezzem, milyen, amikor fordítva sül el a dolog. De olyan ember, aki nem szereti a másikat, nem tesz ilyet.

Erre nem tudtam mit mondani. Kár lett volna összezavarnom őt is, hiszen még magamat sem értettem. A hosszú éveken át tartó lyuk a mellkasomban, lassan dühvé vált bennem. De az érzelmeim akkor sem változtak az irányába. De nem engedhetem meg, hogy bonyolulttá váljanak a dolgok. Azt akartam, hogy Edward tudja élek, és minden rendben van velem. De nem számítottam rá, hogy visszafele sül el, és ahelyett, hogy Edwardot szenvedni látom, én fogom helyette. A tudat, hogy még mindig ugyanúgy szeretem, de nem lehetek vele, mindennél rosszabb volt. Ő nem akar engem.

- Bella, mond el miért – fekete szemeit izzón fúrta az enyémbe. Nem bírtam állni a pillantását, helyette könnyek szöktek a szemembe. – Miért jöttél vissza? – suttogta. – Miért, ha nem kaphatlak vissza?

- Miért akarnál visszakapni? – leheltem én is remegő hangon. – Száz éve elhagytál és…

- Nem azért, mert nem szerettelek! – csattant fel, én pedig összerázkódtam. – Soha, senki nem jelentett nekem olyan sokat az életemben, mint te. Mindennél jobban szerettelek, és ez soha nem fog megváltozni. Jasper… nem az ő hibája volt a szülinapod, de legalább felnyitotta a szemem. Mi soha nem élhettünk volna úgy, ahogy te megérdemelted volna.

- Ezért döntöttél úgy, hogy inkább eltűnsz?

- Abban bíztam, hogy elfelejtesz. Tudtam, hogy szeretsz, sok idő kellett, hogy egy ilyen… szakítás után összeszedd magad, de hittem benne, hogy túllépsz rajta.

- Hinni a templomban kell – motyogtam, mire gúnyosan felhorkantott.

- Hidd el, azt kívánom bár mindent másképp csináltam volna – vontatottan visszanéztem rá, és egy fájdalmas tekintetbe ütköztem. – Akkor most… talán együtt lennénk.

Jeges ujjak szorították össze szívemet, és lehajtottam fejemet.

- Talán igen – leheltem halkan.

- Jobb, ha megyek – mordult föl, és szerencse, hogy lehajtottam a fejem. Nem látta szememben a fájdalmat, hogy itt hagy. Hallottam lépteit, ahogy az ablak felé veszi az irányt, de rekedtes halk hangom megállította.

- Miért jöttél ide? Egy éve, itt jártál. Mit kerestél?

- Amikor elhagytalak… azt ígértem neked, hogy nem fogsz rám emlékezni. Még is meghagytam a cuccaidat, elrejtettem a…

- Padlódeszka alá – fejeztem be helyette.

- Megtaláltad? – hátamba éreztem fúródó tekintetét, mire bólintottam.

- Igen. Mielőtt elmentem volna innen. Azt kerested? – kissé csalódott lettem, hogy nem engem, de aztán rájöttem, hogy Cathrine-t akkor már feltűnt a színen.

- Csak azt hittem…

- Hogy itt maradt – fejeztem be helyette ismét a mondatot, majd egy sóhaj kíséretében, erőt vettem magamon és felállva felé fordultam. Kezdett lehiggadni, de tudtam ez csak a külső. Belül fortyog a dühtől, csak fél kimutatni.

Szótlanul álltunk egymással szembe, miközben fájdalmaktól teli szemeit az enyémbe fúrta. Minél tovább bámultam őt, annál nagyobb szenvedés éreztem szívemben és lelkemben egyaránt. Szeretem őt. Ezt tagadni se tudtam. De sosem fogom neki megbocsátani, hogy elhagyott. Kettőnknek már nincs közös jövőnk. Egykor talán lett volna, de azóta sok minden megváltozott. És Will…

- Legalább jó hozzád? – kérdezte feszülten.

- Will rendes. Próbál nekem mindent megadni – válaszoltam, bár tudtam minden egyes szóval megbántom. Reméltem, hogy előbb vagy utóbb túllép rajtam, úgy, ahogy én próbáltam.

- Csak próbál? – enyhe gúny érződött a hangjában, mire felsóhajtottam. Tudtam, hogy bármit is mondok, akkor is megpróbál majd belekötni. Mindig azt hajtogatta, hogy nála csak jobbat találok. De úgy tűnik, most viszont már úgy gondolja, ő a tökéletes nekem. Ebben nem tudtam kételkedni, de csak magamban mertem ezt kimondani.

- Tudja. Tud rólad, és mindenről.

- És? – horkant fel fennhéjázva, de türelmes voltam vele.

- Próbálja kitölteni az űrt, amit hagytál – nem akartam, hogy Will-t rossznak higgye. Bár ezen nem fogok tudni változtatni. Minden egyes porcikájában láttam a féltékenységet.

- És most hol van? Hol van, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá? – kérdezte egyre indulatosabban, én pedig nyeltem egyet. Sose féltem tőle, most pedig már végképp nem tud engem bántani, még is olyan fenyegetően nézett rám és tornyosult fölém, hogy egy pillanatra megriadtam.

- Will katona. Dél-Amerikában van. A vámpírok harcában ő is részt vesz, egyéb okok miatt.

- Szóval igazi hős – morogta. Egyre nagyobb gombócot éreztem a torkomban, de nem akartam, hogy sírni lásson. – Egy úriember, aki mindig veled van igaz?

Valami elpattanhatott bennem, mert felszínre törtek az érzelmeim. Dühös lettem rá, amiért így beszél Will-ről.

- Nem ismered őt, nincs jogod így beszélni róla! És igen, ő mellettem volt, amikor kellett, és nem hagyott el! Vannak kötelességei, igen, és elfogadom, hogy el kell mennie! Ettől függetlenül szeret engem, és bármikor számíthatok rá, még ha nem is élünk együtt!

- Még nem? – kérdezte elégedetten.

- Megígérte, hogy befejezi. Hogy velem élhessen – válaszoltam habozva. Nem akartam mindent az orrára kötni. De csak akkor vagyok határozott, mikor nincs a közelemben. Mihelyst előttem áll, ahogy érzem a zsigereimben a tekintetét, képtelen vagyok rá, hogy elhallgassak előle bármit is. Nem mintha megérdemelné az igazságot.

- Mit fel nem adunk érted – motyogta kisebb cinikussággal.

- Te mit adtál fel értem? – kérdeztem helytelenítve.

Közelebb jött, izzó szemeivel végig mért, majd közvetlenül előttem megállt. Arca csak pár centire volt az enyémtől, nyelnem kellett, ahogy megéreztem illatát. A napfény illata bekúszott orromba, mire minden idegszálam megfeszült. Betöltötte az agyamat, elködösült és nem tudtam ésszerűen gondolkozni. Emberként is odáig voltam az illatáért, ami körül lengte, de így, hogy érzékszerveim erősebbek lettek, még nagyobb hatással voltak rám. Szemeim megrebbentek rémisztő szemeit látva és akaratlanul gyorsabban kezdtem kapkodni a levegőt. Vámpír énem óvatosan hátrébb húzódott, kisebb teret hagyva kettőnk között, de én vágytam a közelségére.

- Félsz tőlem? – olyan váratlanul emelte fel kezét, majd érintette az arcomra, hogy összerándultam. Azt hittem meg akar ütni. Tudtam, hogy a hangulatai ingadozóbbak, mint bármi más, és ismeretségünk óta először féltem, hogy feldühítettem. Megérezte, hogy a rettegéstől gyomrom összerándult iszonyában, mire szemei kikerekedtek a döbbenettől. – Te tényleg félsz tőlem? – nem mertem rá nézni, csak zihálni kezdtem. – Bella soha nem bántanálak – suttogta és lepkeszárny finoman végig simított arcomon.

- Te mit adtál fel értem? – leheltem remegő hangon, majd könnyes szemeimmel az övébe néztem. Ahogy megláttam fekete szemeiben érzelmei kavalkádját sírni kezdtem.

- Te voltál az életem – mondta ugyanolyan halk, de szenvedélyes hangon. – Feladtam az életemet, azért, hogy te élhess – letörölte arcomról könnyeimet, majd kezét arcomra helyezte. Akaratlanul fektettem arcomat a tenyerébe, és hagytam, hogy könnyeim tovább csorogjanak. Belsőm megremegett érintésére. – Azt akarom, hogy boldog legyél – rá emeltem szemeimet, tekintetében határozott tűz lobogott. – Ha Will az a férfi, aki mellett te maradéktalanul boldog vagy, akkor nem fogok az utatokba állni. De soha, soha nem azért hagytalak el, mert már semmit nem jelentettél! Azért volt, mert mindig is többet jelentettél a puszta létezésemnél is.

Azt hittem, hogy álmodom. Hányszor, de hányszor elképzeltem ezt. Immár megtudtam érteni tettét, de felfogni sose tudom majd.

-Értem – jelenleg mást nem tudtam mondani.

- Ez kevés számodra igaz? – kérdezte kíntól eltorzult arccal.

- Tudom, miért tetted. Ellenkező esetben lehet én is így döntöttem volna. De sose döntenék más helyett – mondtam, majd kissé elszakadtam tőle és letöröltem könnyeimet. – És te egyebet se tettél. Mindig helyettem hoztad meg a döntést – hangom akadozni kezdett, Edward arca pedig egyre ridegebb lett. – Egy vámpír sose változik – mondtam végül határozottan.

- Ettől félsz? – kérdezte halkan, apró mosollyal az arcán. Bárcsak a szemei is mosolyogtak volna. – Hogy ezután is helyetted döntenék mindenben?

- Lett volna lehetőséged, hogy a közős jövőt tervezgesd – motyogtam lehajtott fejjel. –De az én jövőm most már Will. És nem te…

- Sose hazudtál jól – morogta mulatva rajtam. Ijedten kaptam fel fejemet, majd összefontam karomat.

- Ez nem hazugság Edward! Lehet, hogy te szórakozol rajtam, de ez nem vicces!

- Mindketten tudjuk, hogy még mindig szeretsz engem! – fakadt ki keményen, én pedig ismét összerezzentem, ezúttal a rám törő vágyakozástól, hogy a karjaiba lehessek.

- Boldog vagyok Edward! – mondtam kicsit sem hihetően. Pedig így volt. Boldog voltam. Már amennyire tudtam, Edwarddal a fejemben, egy másik férfi karjaiban.

- Hiszem, ha látom – kihívó tekintete egyre jobban bosszantott. Utáltam, ha tudja neki van igaza. Arcára a rég nem látott, de imádott csibészes félmosoly ült, én pedig tudatlanul, de mosolyogni kezdtem rajta.

- Barom – motyogtam mosolyogva és megráztam a fejem.

- Akarod, hogy elmenjek? – kérdezte hirtelen, bennem pedig megállt az ütő. Ha elmegy, tudom, hogy egy lehetőséget elszalasztok. Kettesben vagyunk, és mindent meg tudnánk beszélni. Jól esett a közelében lenni, sőt… a lelkemben tátongó lyuk, mintha nem is létezett volna soha. Egésznek éreztem magam, teljesnek, és ettől az érzéstől, soha nem akartam szabadulni. Könnyed volt, természetes. – Azt hiszem, akkor kényelembe helyezem magam – mosolyogta, majd könnyeden lehuppant az ágyamra.

Fogaimon keresztül beszívtam a levegőt, majd villogó szemeimet rá emeltem.

- Utálom, hogy ennyire ismersz!

- Nem ismerlek – mondta komolyan. – De a szemeid mindent elárulnak. Szem a lélek tükre, mondják ugyebár!

- És a tiédből vajon mit lehet kiolvasni? – tetetett töprengéssel sétálgatni kezdtem az ágyam mellett és elgondolkodó arcot vágtam. – Önmarcangolást a múltban elkövetett hibák miatt, vagy a bosszankodás, hogy Cathrine így átvert titeket, esetleg a megdöbbenés, hogy félvámpírként élek a világban, netalántán a féltékenység, hogy elvesztettél és mással vagyok…?

Nem tudtam befejezni a többi hirtelen agyamból kipattanó kérdést, mert Edward vámpírgyorsasággal felült és megragadva csuklómat az ágyra rántott. Nem tudtam nem nevetni bosszús arckifejezésén, immár nem éreztem félelmet. Magam sem tudom, hogy miért hittem azt Edward bántani tudna, most már csak szórakoztam dühén. Maga alá gyűrt, és csuklómat a fejem fölé szorította. Morcosan néztem rá, de csak diadalittasan mosolygott, és úgy helyezkedett, hogy mozdulni se tudjak.

-Próbálok nem töprengni a múlton, és inkább kijavítani, amit elrontottam. Nem bosszankodom Cathrine miatt, szörnyen rosszul játszott téged. A döbbenés helyett, örülök, sőt boldog vagyok, hogy élsz és nem érdekel, hogy mi vagy! Mivel Will több kilométerre van innen, majdhogynem egy másik kontinensen, egyelőre nem tud marni a féltékenység. Jelenleg itt vagy velem, és teljesen biztos vagyok benne, hogy még mindig szeretsz. Ezek után miről is beszélünk? – nagyon jól érezte magát ebben a testhelyzetben, nem is tudta elrejteni önelégültségét.

Mielőtt bármit is a fejéhez vághattam volna összeszorítottam állkapcsomat és ráharaptam nyelvemre. Szemei kezdték visszavenni az arany színt, olyan gyengéden nézett vissza rám, hogy teljesen elvesztem mélységébe. Úgy éreztem, mintha egészen a lelkéig látnék, ahol tömérdek szerelmet, boldogságot láttam. Nyeltem egyet, ahogy tekintetem lentebb vándorolt ajkaira. Már majd száz éve, hogy nem éreztem ajkaimon, az övét. A márványsima ajkakat, amik mindig szédülésig kínoztak.

Észrevette, mit nézek annyira vágyakozva, ajkai pedig apró mosolyra húzódtak. Elengedte kezeimet, amivel nagy hibát követett el. Mielőtt megcsókolhatott volna, vállainál fogva taszítottam és szorítottam őt a falhoz.

- Hű! – meglepetten pislogott rám, mire csak kuncogtam. – Tényleg erős lettél!

- Bizony – mosolyogtam, és most én szorítottam le csuklóját. Persze, kiszabadulhatott volna, annyira nem voltam erős, mint egy vámpír. Ezt Edward is tudta, de engedte, hogy kiélhessem egy kicsit magam. – Szóval most már nem tudod kihasználni, annyira az erődet, mint szeretnéd.

- Azt nem is – suttogta lehengerlő mosollyal az arcán, majd hirtelen lenézett rám sötét szempillái alól. Szemei perzselni kezdték bőrömet. El akart kápráztatni, ismertem már ezt a nézést. Csontjaim mintha olvadni készültek volna, bőröm felforrósodott, szívem pedig egyre hevesebben kezdett dobogni. Lélegzetem elakadt, szorításom enyhült, amit Edward kihasznált és megfordította helyzetünket.

Durcásan néztem rá, de ő csak nevetett rajtam. Önfeledten nevetett, amit már nagyon régóta nem hallottam. Zene volt füleimnek, mindig elhallgattam volna. Percekig mulatott, majd lassan elkomorult és csak néztünk egymás szemeibe.

-Hiányoztál – bukott ki belőlem, ő pedig mintha csak erre a bűvös szóra várt volna. Elmosolyodta magát, majd közelebb hajolva megcsókolt. Felsóhajtottam az érzésre, ahogy testem egy pillanatra ledermedt, majd életre kelt. Ajkai először gyengéden becézgette az enyémeket, majd végig simítottam nyelvemmel felső majd alsó ajkain. Edward az érzéstől felnyögött, majd nyelve hirtelen megtalálta az enyémet, és szenvedélyes táncba kezdett vele. Átkaroltam nyakát a rám törő vágytól, így még soha nem csókolt meg. Minden egyes tagomba, mintha forró láva ömlött volna végig, és mindenhonnan egy pontba egyesült a kiolthatatlan tűz.

Felnyögtem az érzésre, amit eddig még Will se tudott kiváltani belőlem. Ez az érzés pokolian jó volt. Edward mohón vette birtokba ajkaimat, majd sóhajtozva áttért nyakamra. Akadozva indult neki a szenvedélyünk, de aztán elöntött a hiányérzet. Vágytam rá mindig is, még emberkoromban, de akkor sose éreztem ennyire intenzívnek, mint most. Forrón égette a tűz minden egyes sejtemet. Izmaim megfeszültek minden egyes érintésére, gyomrom kínzó görcsbe rándult, amikor kezei csípőmhöz értek. Tarkóját egyre vadabbul cirógattam, és hangosan sóhajtoztam az édes kényeztetésre. Ajkai egy pillanatra sem hagyták abba dolgukat, elégedetten mordult föl, mikor lábaim közé állt, és fenekemet megfogva kicsit feljebb emelt. Kishíjján felsikoltottam megérezve egyre keményedő vágyát, de csak zihálni tudtam. Edward vágytól izzó szemeit az enyémbe fúrta, és hátamat kezdte cirógatni, majd végig tartva a szemkontaktust a pólóm aljához vándoroltak ujjai. Úgy játszott keze testemen, mintha a zongora lennék. Gyengéd volt, még is éreztem bennük a kéjt, ami őt is átjárta, minden egyes érintésnél.

Az érzelmek – amit még anno éltem át mellette – semmit nem változtak, az új énembe, mintha még erősebbek lennének. Elmondhatatlanul akartam őt. Próbáltam csillapítani légzésemet, de Edward egy pillanat alatt húzta át fejemen a pólómat, amibe elég szépen belepirultam és csak még inkább kapkodni kezdtem a levegőt. Beletúrt hajamba, majd tarkómnál fogva közelebb vont magához és ismét kapkodva kezdtünk csókolózni. Kezeim megtalálták felsőjének alját, ujjaim pedig hozzáértek a felhevült bőréhez. Egy vámpír bőre csak igazán nagy intenzitású dolog miatt tud felhevülni. Mikor ujjaim cirógatni kezdtek hátát, izmos mellkasát és hasát, teste remegéssel adta tudtomra mennyire jól esik neki. Elégedetten nyugtáztam a reakcióját, jól esően borzongott meg ölelésemben, minden egyes érintésre. Úgy tűnt hamarabb vesztett türelméből, mint én karjaiba kapott, majd az ágyra fektetett.

Kuncogás tört rám sietős mozdulatai miatt. Mennyivel másabb volt régen, és mennyi mindentől fosztottuk meg magunkat. Volt már alkalmam tapasztalni, milyen, amikor egy vámpír ereje teljében van, és tisztán éreztem, hogy bár Edward mohó, nagyon is ügyel a mozdulataira. Nem állított fel magának határt, aminek mérhetetlenül örültem. Továbbra is nyakamat kényeztette, majd áttért vállaimra és egyre lejjebb haladt. Csak mosolygott remegő testemen, aztán csókjaival egyre lentebb haladt. Minden idegszálam megfeszült, mikor a két mellem között haladt egészen a hasamig vándorolt ajkaival, majd a csípőm alját kezdte kényeztetni, a nadrágom szegélyénél. Torkom már teljesen kiszáradt a zihálástól, nem akartam tovább várni.

Felhúztam magamhoz, és szenvedélyesen csókolni kezdtem, miközben letéptem róla felsőjét és nadrágját kezdtem kicsatolni. Edward szórakoztatónak találta sietségemet, pedig éreztem combomnak neki feszülő vágyát, így lehetetlennek tartottam, hogy őt nem sürgeti már a vágy. Olyan régóta várok, várunk erre mindketten. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy kiélvezzük a pillanatot. Érezni akarom őt, eggyé akarok végre válni vele. Csak vele érzem teljesnek magam. Edward se akart már teketóriázni, leszedte magáról farmerét, majd az enyémet is leszaggatta rólam. Mindketten önfeledten nevettünk, nem nyomta egyikőnk lelkét sem az aggodalmas súly, hogy vigyázni kell rám. Megtehetett velem bármit, amit csak akart. Én pedig őrülten hagyom neki, mert mindennél jobban szeretem ezt a férfit.

Hamar lekapta rólam melltartómat, de annyi időm nem volt, hogy esetleg szégyellhetném magam. Edward éhesen vette birtokba melleimet, és cirógatni kezdte őket. Egyre hangosabban sóhajtoztam, majd kezeim hátába martak türelmetlenségem jeléül. Természetesen tudta mit akarok, de tovább akarta tüzelni így is egekbe levő vágyamat. Kezei combomra tévedtek, majd ujjai egyre beljebb tévedtek. Határozottan eltoltam kezét, és szerencsére nem kellett kétszer figyelmeztetnem. Nekem most másra volt szükségem. Edward tudta mire gondolok, és halvány mosollyal az arcán gyengéd, puha csókot adott. Mielőtt megszólalhattam volna, hogy most mire vár, hirtelen belém hatolt. Felsikoltottam az élvezettől, majd döbbenve figyeltem fel magamra. Ilyet még soha nem éreztem. Ennyire teljesnek magamat.

Edward észrevette rajtam, hogy valami baj van, de nem hagytam, hogy bármit is mondjon. Hevesen kapkodtam a levegőt, majd Edward várva, hogy felocsúdjak lassú mozgásba kezdett. Erőteljes morgás hagyta el ajkait, és ismét kényeztetni kezdte nyakamat. Testem összerándult minden egyes lökésénél, de türelmetlenül mardostam Edward haját és vájtam körmeimet hátába. A számomra hosszas előjáték után, tudtam, hogy nem fogjuk egymást olyan sokáig kényeztetni. Egyre jobban hajszoltuk egymást a beteljesedés felé, ami váratlanul csapott le mindkettőnkre. Egyszerre ért el minket a gyönyör, komoly extázissal éltem át a bizsergést, ami végig járt a gerincemen. Hangosan felsikoltottam, majd Edward is egy hangos morgással és nyögéssel feszült meg felettem, majd hanyatlott rám. Mindketten kapkodtuk a levegőt, közben én süketnek és vaknak éreztem magam. Minden forgott körülöttem, sípolt a tüdőm, a fülem pedig zúgott. Éreztem, hogy Edward eltávolodik tőlem, mire fájdalmas hiányt töltötte el belsőmet. Homályosan láttam, de megerőltettem magam. Edward mosolyogva feküdt mellém, majd átkarolt és csókot nyomott vállamra, miután kiszedte alólam a lepedőt.

- Jó éjt Edward – motyogtam enyhe mosollyal az arcomon. Kellőképpen elfáradtam ahhoz, hogy sikerüljön elszenderednem.

- Tudsz aludni? – kuncogtam meghökkent hangját hallva, majd bólintottam.

- Ha nagyon kimerülök akkor igen, képes vagyok rá – már félálomban voltam, vágytam a sötétség felé. – Azért az altatómat eldúdolhatod, ha nem okoz gondot – motyogtam egy ásítás után, mire nevetve megpuszilta arcomat és már el is kezdte. Jól esett, embernek éreztem magam, és ugyanolyan volt, mint száz éve. Ismét a karjaiba voltam, biztonságban, nyugodtan és kielégülten. Egyelőre csak ez számított.

Reggel a furcsa hiányérzetemre riadtam fel. Nem tudom mennyi lehetett az idő, de már jócskán elmúlhatott dél is. Összevontam szemöldökömet, mikor odalentről önfeledt nevetést hallottam. Egyből felismertem Edwardot és Sarah-t, és a hozzá csatlakozó Scott gyermeki kacagását. Hunyorogva ültem fel az ágyamban, majd a földre pillantottam, ahol ott hevert a tegnap este maradványai. Felnyögtem, mikor benéztem a fehér lepedő alá, amivel bizonyítékot láttam, hogy nem csak álmodtam. Ahelyett, hogy mennyire boldog érzés kezdett volna bennem kialakulni, inkább elsüllyedtem volna szégyenemben. Most, hogy tudatosult bennem mit tettem, szörnyen éreztem magam. Tegnap este megcsaltam Will-t, még hozzá nem is akárhogyan. Hányingert kaptam magamtól.

Hogy lehettem ekkora hülye? Nem tehetem ezt Will-lel. Könnyeimmel küszködve rohantam a fürdőszobába, majd tusoltam le vámpírgyorsasággal. Megmostam a fogamat, majd kerestem magamnak ruhát. Iszonyatosan rosszul éreztem magam, végig átkoztam magam, ahogy felöltöztem. Magamra rángattam a farmert, majd felkaptam egy fehér inget. A tükörbe nézve valami szörnyen festettem. Szemeim nem az örömtől csillogtak, ahogy helyén való lenne, hanem a bűntudattól, az önutálattól, és a szégyentől. Beletúrtam kócos hajamba, és mezítláb indultam le a földszintre.

A konyhában kellemes hangulat uralkodott, és mindhárman egykedvűen vigyorogva köszöntek nekem. Csak biccentettem nekik, nem mertem Edwardra nézni. Lerogytam a székre és kezeimbe temettem homlokomat. A sírás határán voltam, mikor hallottam, hogy Sarah a nappaliba viszi Scott-ot.

-Ne haragudj, nem akartunk felkelteni – vonakodva néztem föl Edward csillogó arany szemeibe. – Nem szívesen hagytalak magadra, de ebédet csináltunk Sarah-val neked és Scottnak. Imádnivaló kisfiú – folytatta mosolyogva. Észrevette szenvedő szemeimet, mire elkomorult. – Minden rendben?

- Szörnyen érzem magam – mormoltam orrom alatt, mire mellém lépett és megfogta kezemet.

- Ugyan, miért? A tegnap este miatt? Ha neked nem volt jó, akkor…

- Nem! – ijedten kaptam fel fejemet, és tiltakozóan megráztam. – Nem azzal volt a baj. Illetve de van! – fortyogtam a dühtől. Mindkettőnkre mérges voltam. Magamra legfőképp, mert egyszerűen Edward érintésére, eszembe se jutott Will. És rá is, amiért tudta, hogy Will van nekem, még is kihasznált minden alkalmat. – Edward ez semmin nem változtat – mondtam hirtelen komor arccal.

- Hogy semmin? – értetlenkedve ráncolta össze márványsima homlokát, én pedig legyűrtem a torkomban felgyülemlő gombócot.

- Nem hagyom el Will-t – mondtam ki a kegyetlen igazságot. Nem mertem belenézni a szemeibe. Képtelen voltam rá. Éreztem a vesémbe ható pillantást, az elakadó lélegzetet, majd a szellőt, ahogy elsuhant mellettem. Mihelyst becsapódott az ajtó, könnyeim utat törtek, és zokogva temettem kezeimbe arcomat.

 folyt. köv.


Na, hogy tetszett?? :D próbáltam mindent beleadni, ami tőlem telt, kicsit hosszabb lett és izgalmasabb is egy kicsit :) Kérlek szépen írjatok nekem :(((((