Ízelítő, avagy első fejezet :D

Na, íme a második történetem első fejezete, vagy ízelítője, ahogy tetszik :) szeretném, ha majd szavaznátok, hogy mennyire jó, mert ha érdeklődést mutattok, akkor szíves örömest belevágok még jobban :) Természetesen az Incomplete be lesz fejezve, de sajnos annak már hamarosan végre, már csak 2 fejezet kb :) Véleményezzétek, és szavazzatok :)

Napkelte

A mindennapi zsivaj, az emberek bárgyú, ostoba elmélkedései ennyi év után már nem tudták annyira irritálni elmémet, mint már jó pár éve. Mindig is egyetlen egy személy gondolataira voltam kíváncsi, de azt sosem kaphattam meg. A halandóknak fogalmuk sincs róla, hogy mennyi mindent dobnak el maguktól, csak mert az emberi szabályok kötelezik őket. Én minden törvénynek ellent mondtam, mint emberi értelemben, és mint a fajtám szabályaiban. Talán a történelemben én voltam az egyetlen, aki elkövetett ekkora baklövést. Még egy ember se tudna ekkora hülyeséget elkövetni az életében. De én megtettem, mert vámpír létemre beleszerettem egy emberbe, aki az életével fizetett ezért. Több, mint öt éve, hogy életem értelme meghalt és miattam. Egyetlen vigaszom talán az apró kislányom volt, ami még megmaradt belőle. Eleinte nem tudtam belenyugodni a tudatba, de aztán hála a családomnak sikerült túljutnom a lány halálán, és ha már egyszer elbuktam, akkor másodjára nem fogok. Nessie boldogsága a célom.

- Maradna valaki ma Nessie-vel? Én nekem most nem megy – sétáltam le a nappaliba a családom pár tagjához. Rosalie természetesen a lányommal foglalatoskodott a konyhában, míg Esme és Carlisle a költözésünket tervezgették.
- Edward – sóhajtott fel Carlisle, majd szomorú szemeit rám emelte. – Tudom, hogy nehéz Bella – nevére erős fájdalom nyílalt belém, és kezeim ökölbe szorultak kínomba. – Bella már három hete, hogy meghalt. Sajnálom fiam és nekünk is nehéz, de… Te nem haltál meg és a gyereked sem, itt az ideje, hogy foglalkozz vele.
- Ne törődj vele doki, nem érdemes – lépett be Jacob és grimaszolva végig mért. – Még mindig nem fogtad fel, hogy Bella kipottyantott neked egy gyereket? – düh lett úrrá rajtam, hogy így beszél rólad, és már indultam is volna, hogy kárt tegyek benne, ha Emmett nem állja az utamat, bár nem szívesen tette.
- Bocs öcsi, de ne őt büntesd. Ő nem tehet róla.
- Bella nagyon haragudna rád, ha látná, mit csinálsz – sóhajtott fel szomorúan Alice a lépcső felől, mire felé kaptam fejemet és gyűlölettől szikrázó szemekkel morogtam neki.
- Igen. Bella nagyon mérges lenne rám – a szavak alig jöttek ki a torkomon, ami már majd széthasadt a feszítő szomjúság fájdalmától. – De nem látja Alice, mert meghalt – kiáltottam, mire szája széle megremegett. Esme a hátam mögött remegve bújt apámhoz, mire lehajtottam fejemet.
- Igen, Edward – lépett mellém Jasper, szintén sajnálkozó pillantással. – Bella meghalt. Hogy a lányod élhessen. Nem azért csinálta, hogy te három hete már ne is vegyél tudomást róla. Emlékezz mit mondott neked. Ha meghal, nem veszíted őt el, hiszen Nessie-ben ott van ő is. És elég rá nézned, tényleg olyan, mintha őt látnád, bár honnan is tudhatnád Edward, több napja már nem is láttad a gyereket! Szedd össze magad, és viselkedj végre apaként!

Elismertem, hogy teljesen igazuk volt, és hálát adtam annak a kis vitának, ami végre észhez térített. Mérges voltam magamra, hogy elvesztegettem három hetet a gyászolásra, miközben a lányommal kellett volna lennem, és bántam is, de úgy gondoltam, hogy szükségem volt arra a pár hét magányra. Egyelőre nem tudtam volna még úgy viselkedni vele, ahogy megérdemelte volna. Beláttam a hibámat, és az estét csak a kislányommal akartam tölteni.

Bevágtattam a konyhába, ahol Rose elragadtatva mosolygott Nessie-re, aki válla fölött átnézve megpillantott engem. Nem tudtam, hogy egyáltalán mennyit tud a helyzetről és rólam, de gondolatai arról árulkodtak, hogy pontosan tudja ki vagyok és hiányoztam neki. Apró mosoly kúszott fel arcomra, amit viszonzott, majd kuncogni kezdett. Rosalie megérezve engem, szigorú tekintettel nézett rám.

- Mit akarsz?
-A kislányomat akarom– válaszoltam neki hasonló stílusban, bár hálás voltam neki. Nagyon sokat foglalkozott a lányommal helyettem is. Sokat köszönhettem neki.
- Vigyázz rá! – intett meglepődve, de egy kicsit örült a lelke mélyén, amit persze soha nem vallott volna be.
Nessie boldogan nyújtozott felém, majd óvatosan felvettem őt a karomba. Rohamosan nőtt, három hetesen úgy nézett ki, mint egy másfél éves gyerek. Karommal védve őt kezdtem vele rohanni arra a helyre, ami eddig a legfontosabb volt az életemben. Nessie meglepődve nézett körül, majd apró kezét az arcomhoz rakta.

„Miért vagyunk itt?”

- Ez volt az anyukáddal a rétünk. A közös rétünk – mondtam rekedten, a síráshoz hasonló gombócot éreztem a torkomban. Leültem a sivár, kihalt rét közepére, és az ölembe ültettem őt. Megfogtam apró kezét, miközben gyönyörködni kezdtem benne. Éles fájdalom hatolt be mellkasomba, ahogy belenéztem kíváncsiságtól csillogó barna szemeibe.

„Apa, hol van anya? Mikor jön vissza?”

Ez volt az a kérdés, amire sehogy sem tudtam válaszolni. A szavak a torkomon akadtak, és bár tudtam, hogy termete nem azonosul az intelligenciájával, még is aggódtam, hogyan fogadná a hírt.
-Anya nem jön vissza Ness – megsimogattam arcát, amik döbbenetet sugároztak, majd szemei hirtelen könnyesedni kezdtek.

„Miattam?”

-Dehogyis! – tiltakoztam hevesen, és könnyek nélkül zokogni kezdtem. – soha, soha, de soha nem lesz a te hibád! Ezt jegyezd meg Nessie! Elkéstem. Sajnálom kicsim! Anya nem jön vissza, ő már jobb egy helyen van – magamhoz szorítottam kicsike testét és mélyen hajába szimatoltam. Olyan illata volt, mint az édesanyjának keveredve egy kicsit az enyémmel. Igaza volt. Tényleg olyan, mintha egy része itt maradt volna velem. – Sajnálom, hogy az utóbbi hetekben nem voltam melletted, elszúrtam. Pedig szükséged lett volna rám. De tudd, hogy bármi is történik nagyon szeretlek. Te részben anyukád vagy, ezért vagy te nekem nagyon fontos. Az életemnél is többet érsz – suttogtam, miközben forró könnyei áztatni kezdték pólómat. Teste langyos volt, szíve gyorsan dobogott, és bár tudtam, hogy sérthetetlen, akkor se mertem őt erősen megszorítani.

- Edward? – szólított meg apám szelíden. – Minden rendben?
- Persze, csak elkalandoztam – bólintottam, majd beraktam az aktát a fiókba és hangosan betoltam.
- Menj haza, Nessie már vár.
- Nem hiszem, hogy olyan beteg lenne már, mint amennyire mondja – mosolyogtam, mire felkuncogott. – Csak örül, hogy nem kell iskolába mennie.
- Ez nem igaz – rázta meg fejét Carlisle, de még a vak is átlátott rajta.
- Nem kellene mindent megtenned neki, csak mert megrebegteti a boci szemeit – oktattam ki, habár ugyanolyan voltam, sőt még rosszabb. Még nagyon kérnie sem kellett, azonnal megtettem.
- Ha az unokám valamit kér tőlem, én azt teljesítem – válaszolta. Fejcsóválva vettem le fehér köpenyemet, és akasztottam a szekrénybe. – Na, nem mintha te jobb lennél nálam – vigyorogta. Csak megráztam fejemet, de csak mulatva rajtam megveregette vállamat és kiment az irodából. Összekaptam cuccomat, hogy végre hazamehessek a családomhoz.
- Viszlát Dr. Cullen – mosolygott a recepciós lány, mire biccentettem. Gondolatai nem voltak már kiborítóak, megtudtam szokni.

Bepattantam a Volvo-ba, amit már évtizedek óta nem cseréltem le újabb kiadásra, és kikanyarodtam a kórház parkolójából. Sose leszek olyan erős, mint Carlisle, de egy bizonyos személy óta már nem tudok úgy gondolni a vérre. Ahelyett, hogy a sebesült emberekre táplálékként nézek, mindig az jut az eszembe, ha ő meghal vajon kit veszít el, kit hagy hátra. Könnyebb így segítenem, hogy megmentem az életét, ezzel másnak hatalmas boldogságot okozva. Bárcsak az én életemet is megmentették volna öt éve.
Örültem, amikor nem Carlisle-al jöttem haza, ilyenkor egyedül lehettem egy kicsit, az emlékeimbe merengve. Már nem fájt annyira a hiánya, megszoktam az érzést, de hogy beletörődjek a halálába? Lehetetlen.

Sokszor mérhetetlen haragot, majdhogynem gyűlöletet éreztem a feleségem iránt, amiért ezt tette. Megígérte, hogy erős marad és kibírja! Hogy nem fog meghalni, de hazudott! Minden egyes emlék hatására hatalmas fájdalmat éltem át, de csak ebből tudtam táplálkozni, hogy valamennyire kibírjam. Nessie mellett könnyű volt lennem, egyben volt csodálatos érzés és egyben szörnyű. Hiszen annyira hasonlított az édesanyjára, de boldogság töltött el őt nézni, vele lenni. Mintha tényleg egy kis része velem lenne. Persze, Reneesmee nem biztos, hogy így volt vele. Nagyon ritkán hozzuk szóba az édesanyját, de biztos voltam benne, hogy nagyon hiányzik neki. Hiába van vele Esme, és Rosalie, akik saját gyerekükként néznek rá, sose fog Nessie úgy rájuk nézni. Gyakran aggódok érte. Nem tudom, hogy álmodja, vagy képzeleg, de sokszor olvasok a fejében, ahol az anyukájával beszélget. Féltem, hogy ez rossz hatással van rá, ezért megkértem, hogy ne tegye. Próbáljon minél kevesebbet gondolni erre a személyre. Úgy, ahogy Jacobra.

Jacob, a volt ősi ellenségem bevésődött a lányomba. Tisztában voltam vele, hogy mekkora következményekkel fog járni, ha elszakítom őket egymástól, de önző voltam. Jake csak rá emlékeztet, és nem kell nekem még egy dolog, ami mindig csak őt idézi fel. Haragudott rám, összevesztünk, még nekem is esett, de végül ő járta meg, pedig nem akartam bántani, de muszáj volt vele megértetnem, hogy nem jöhet velünk Londonba. Neki Forks-ba volt a falkája, a családja. Ott kellett maradnia, és ha majd egyszer, talán sok idő eltelik ismét vissza tudok oda térni Nessie-vel együtt. A lányommal már könnyebb volt megértetnem és örültem neki, hogy ezt a kötöttséget, ami köztük van, még nem tudja felfogni, bár mérhetetlenül szomorú volt.

Ismét vége volt mára az elmélkedésnek, mikor leparkoltam a ház előtt. Megszokássá vált, hogy mindig a várostól messzebb költözünk, senkinek se tűnjön fel, hogy annyira mások vagyunk, és persze az erdőhöz közel eső terület a legjobb számunkra. Kipattantam a kocsiból, és beszaladtam a házba, de túl messzire nem jutottam egy apró energiabomba szaladt felém hangos kacajjal.

- Apa!
- Szervusz tündérem! – kaptam fel karomba mosolyogva, és halántékához szorítottam ajkaimat. – Még mindig beteg vagy?
- Áh, már annyira nem – mosolyogta, a szemöldököm pedig felszaladt megjátszott meglepettségemben.
- Szóval már nem? Akkor holnap mehetsz is iskolába, nem gondolod?
- Azért még nem tökéletes – ráncolta össze szemöldökét. Vihogva sétáltam vele a nappaliba, ahol Alice-ék tartózkodtak.
- Milyen volt a kórház? – érdeklődött Jasper, miközben hagyta, hogy Nessie – miután kikászálódott a karomból – közé és Alice közé férkőzzön.
- Szokásos. Ostoba emberek, túlságosan felbőszült idősek, és kétségbeesett szülők – foglaltam neki össze, majd mintha fáradt lennék rogytam le a kanapéra. Nessie azonnal kapott az alkalmon és átmászott hozzám, mire én ölembe ültetve a mellkasomra vontam és magamhoz öleltem.
- Képzeld – fordult felém Alice vigyorogva. – Mi lenne, ha Nessie tavaszi szünetében elmennénk kirándulni?
- Azt hittem minden vadászat egy kirándulás számunkra – mosolyogtam, mire türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival. Jazz-zel jót nevettünk rajta, de Ness felháborodva támaszkodott meg mellkasomon.
- Én találtam ki! – szólalt meg dacosan, mire felhúztam szemöldököm. – Tudod még a múlt héten mesélte Carry, hogy a szüleivel minden évben elmennek valahová.
- Mire te felnősz az egész világot bejárjuk emiatt ne aggódj! – mondtam, mire szája széle legörbült.
- De olyan jó lenne! – hajtotta le fejét, és vörös tincsei előre hullottak. Hátra simítottam az egyik fürtjét, mire felpillantott szempillái alól. Ismertem ezt a nézést, én is sokszor használtam anno.
- Meglátjuk – mondtam, majd gyors puszit nyomtam homlokára.
- Oké – nevetve ugrott le ölemből, és fejcsóválva néztem, ahogy felszalad az emeletre.
- Egyszer még leesik onnan előre érzem – temettem kezeimbe arcomat.
- Ennyi vámpírral, csak nem eshet baja, hiszen Bel… – Jasper elharapta a mondat végét, bár nagyon jól tudtam mit szeretett volna mondani. Bocsánatkérően nézett rám, míg Alice aggódva pillantott fel a magazinból.
- Semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt, majd lassan felálltam a kanapéról és felsuhantam a szobámba, de még hallottam, amit Alice és Jasper beszéltek odalent.
- Megvesztél? Hogy mondhattál ilyet? – Alice-en keresztül láttam, hogy mennyire rosszul érzi magát Jasper.
- Sajnálom, kicsúszott! Ne haragudj Edward! – üzente nekem, de csak megráztam fejemet, habár tudhatta, hogy nem haragszok rá.

Amióta elköltöztünk Londonba a neve alig hangzott el ebben a házban, legalább is az én jelenlétemben biztosan nem. Ügyeltek rá, hogy még véletlenül se juttassák az eszembe őt, bár felesleges volt, amúgy is mindig rá gondoltam, bár próbáltam kiűzni. Nem segített a helyzetemen, hogy nem tudok aludni, ellentétbe Nessie-vel. Örültem neki, hogy ez a feladat nem szűnt meg, mint anno vele, őt is magamhoz öleltem és vigyáztam az álmait. London sok esetben a legjobb hely választás volt. Egyrészt az időjárás miatt, aztán a nagyszerű vadállomány miatt. És azt hiszem – legalább is nekem – az elsődleges szempont, hogy egyáltalán nem emlékeztet rá, még akkor is, ha az emlékek lépten-nyomon bennem vannak. És még annyira közel sem volt Olaszországhoz, ez volt az egyetlen félelmem. Nagyon féltem mi van, ha a Volturi tudomást szerez Nessie-ről? Próbáltam erre nem gondolni, és a lehető legnagyobb titokban tartani a létezését, de szerettem volna, ha a kislányom kap egy normálisnak mondható életet. Másnak ezt már nem adhattam meg, nem akartam elszúrni másodjára is.

- Sajnálja Jasper – szólalt meg Alice az ajtóból.
- Nem haragszok rá – mondtam, mire felsóhajtott és leült mellém a földre.
- Tudod, nagyon sokszor iszonyúan hiányzik – hajtotta le fejét szomorúan.
- Ismerős érzés – szólaltam meg torokköszörülés után.
- Azt hiszem ez sosem fog megszűnni nálunk – nézett rám. – Örökre ezt fogjuk érezni. Ezt a hiányt, az ürességet.
- Élnem kell vele, ha már miattam történt mindez.
- Ne hibáztasd magad – fogta meg kezemet határozottan. – Edward erről senki nem tehet. Így kellett történnie.
- Tudod, ha valamilyen lehetőségem lenne rá, szívesen elbeszélgetnék a feleségemmel – morbid volt, és durva, de nem tudtam rajta nem fenyegetően vigyorogni.
- Odafentről mindent lát és biztosan tudom, hogy nagyon büszke rád, amiért eleget teszel a kérésének. Szereted Nessie-t, az életednél is jobban, gondját viseled, úgy viselkedsz, ahogy mindig is elvárta volna tőled.
- Legalább ebben ne csalódjon, ha már minden másban kellett neki – morogtam, majd hirtelen egy sokkal derűsebb arckifejezést öltöttem magamra, ahogy Alice is. Pár pillanat múlva Nessi berohant a szobába, majd meglepődve nézett ránk.
- Ti mit csináltok a földön? – végig sétált a szobán, majd beleült az ölembe, és hozzám bújt.
- Tudod, jó néha így itt gondolkodni – válaszoltam neki és simogatni kezdtem hátát.
- Kipróbálhatom? – kérdezte izgalommal teli hanggal. Alice-el elkacagtuk magunkat, a gyermeki ártatlansága imádni való volt.
- Hajrá – intett Alice vigyorogva. Ness behunyta szemeit, majd összeráncolta szemöldökét, mintha koncentrálna, aztán hirtelen rám nézett csillogó szemeivel.
- Most azon gondolkodtam, hogy Jasper és Emmett bácsi miért birkóznak folyton és hogy remélem engem is megtanítanak, bár Em bácsi nem szokta engedni, hogy nagyon verekedjek vele, Jazz bácsi már jobban tanít – olyan diadalittas volt, hogy nem akartam szigorúságommal letörni, de a két fivéremmel még el kell egy kicsit beszélgetnem.
- Jasper már két bocsánatkéréssel lóg – motyogta Alice és félve rám nézett.
- Elakarok beszélgetni a férjeddel egy kicsit – összehúztam szemeimet és fenyegetve néztem rá, de csak kinyújtotta nyelvét rám.
Mennyire megváltozott ő is. Alice már sose tudott annyira pörgős lenni, mint régen. A régi énje természetesen nem veszett ki belőle, de gyakran elszontyolodik, és elrejteni se nagyon tudja, hogy mire gondol. Persze, imádja az unokahúgát, akit végre kénye kedvére öltöztethet, de nagyon jól tudja, hogy nem olyan, mintha a legjobb barátnőjét öltöztetné.
- Miről gondolkozzak még? – vigyorogta isméz izgatottan.
- Amiről akarsz, ami érdekel.
- De unalmas itt azon filózni, hogy min filózzak – kimászott ölemből, és az ajtó felé szökdécselt. – Visszajövök később addigra már talán kitalálom – nevette el magát, amire mosolyogni kezdtem. – Ó, elfelejtettem – riadt meg tekintete, majd visszaszaladt hozzám és a nyakamba ugrott. – Szeretlek!
Meghatódva öleltem meg kis termetét, és hajába temettem arcomat.
- Én is szeretlek Kicsim.

folyti akkor, ha van érdeklődő iránta, és kapok sok-sok véleményt :D