28. Fejezet

Hayley szemszöge:

Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy elaludtunk, az este nagy részét egymásra szenteltük. Nem féltem a lebukástól, apa a kórházban van, anya pedig ismét ügyet intéz, bár sose árulta el, hogy mi az, na nem mintha tudni akarnám. A lehető leghalkabban másztam ki E.J. karjai alól, majd csendben összeszedtem a cuccaimat, amit még kellett. A sírógörcs kerülgetett minden egyes ruhakupac elpakolásakor, és akárhányszor az ágyamra néztem. E.J. mozdulatlanul szét volt terülve a francia ágyamon, a takaró lecsúszott felsőtestéről. Még mindig elámulok tökéletes vonásain, isteneket megirigylő mellkasán és hasán. Minden szempontból tökéletes volt. Csak nem nekem szánta őt a sors. Kezemet fájó alhasamra szorítottam, bár az éjszaka többször voltunk együtt a fájdalmam nem jelentkezett mindaddig míg fel nem keltem az ágyból. Tudásom alapján ez természetes volt az emberi lényeknél, hogy az első aktus után fájdalmak jelentkeznek, de én nem vagyok ember, ezért is lepődtem meg annyira. De nem érdekelt.
Eddig legszebb pillanatai közé tartozott a tegnapi, és sosem fogom elfelejteni. Sóhajtottam rezgő mobilomra pillantva, bátyám már nagyon türelmetlen kedvében volt. Nem akartam felébreszteni őt, de búcsú nélkül se akartam elmenni, igaz kétlem, hogy szépszerével elengedne. De miért nem? A tegnap este azt jelzi, hogy talán viszonozni tudná az érzéseimet, de nem lehet. Az én életem túl bonyolult és veszélyes, nem lehetek olyan önző, hogy magammal rántom. Neki van családja, akik imádják őt és bármit megtennének érte. Bár szörnyű volt a tudat, még is reméltem, hogy egyszer talál majd egy hozzáillő lányt magának. Az íróasztalomhoz léptem, majd a papírra firkantottam pár sort. Könnyeimen keresztül pillantottam rá, csodálkoztam, hogy nem ébredt fel még a szívem zakatoló dobogására, de jobb volt ez így. Nem akartam, hogy esetleg Ryan még a végén bejöjjön ide és meglássa őt. Szaggatott levegővétellel fogtam meg táskámat és csuktam be magam mögött az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, ahogy csak tudtam, majd bármiféle körülnézés nélkül pattantam a kocsiba.

-Hello kislány – nem néztem bátyámra, csak magam elé tudtam meredni. – Ilyen nehéz volt megválni a háztól?
- Bár csak attól kellett volna – suttogtam, majd kinéztem az üvegablakon, hogy egy utolsó pillantást vessek a házra.
- Itt az ideje, hogy mindent elmesélj – hangjára rákaptam tekintetem, a sötét vörös ellentmondást nem tűrő szemek szigorúan meredtek arcomra.
- Jobb, ha nem tudsz mindent.
- Mondtam, hogy zárd ki az érzelmeidet – Ryan-nek nem kellett semmit mondanom, ő ismer a legjobban. Elég a szemembe néznie, hogy tudja miről van szó. – Kötődni senkihez sem szabad. Annál jobban fáj az elvesztése.
- Csak menjünk – csattantam fel, mire gúnyos mosollyal beindította a dzsippet.
- Érdekel hová?
- Kellene? Csak minél messzebb innen – válaszoltam ridegen, és életemben először, de átkoztam a bátyámat, amiért elragadott anyámtól.
- Kedves Lora még életben van sajna – nem szerettem, ha így beszél az anyámról, még akkor sem, ha megérdemelte. – Hamarosan vége lesz.
- És mihez kezdek? – fakadtam ki és mérgesen néztem rá. – Bár nem a normálisak közé tartozik akkor is vele élek, és legalább esélyem van egy emberi életre.
- Te sose leszel ember – pillantott rám kegyetlenül. – Bármit teszel akkor is egy korcs maradsz.
- Nem kell emlékeztetned rá, nagyon jól tudom – húztam össze szemeimet szenvedve.
- A válaszom, velem maradsz.
- Te mindig vándorolsz – vetettem ellen, de hideg pillantása elnémított.
- Majd csinálok valamit veled, ez legyen majd az akkori probléma.
- Ryan, nem akarom, hogy megöld – könyörögtem neki, de mérgesen dobbantott egyet a sebváltón. Már régen Seattle határán voltunk, lehet már E.J. is felébredt. Mit érezhetett mikor felkelt és nem talált ott?
- Leszarom, hogy mit akarsz Hayley! Bántott téged, egy tégla minden egyes csapatba, ahol van. Lora gonosz és kegyetlen, hogy védheted őt? – gyűlölettel köpte a szavakat, a gyomrom pedig összeugrott erre a hangnemre.
- Akkor is az anyám – suttogtam könnyeimmel küszködve.
- Az anyád, aki gyűlöl téged és legszívesebben megölne, de nem teszi, mert tudja, hogy haszna van belőled.
- Nem szokott semmire kérni – ráztam meg fejem hitetlenül.
- A Volturi előbb vagy utóbb megtalál és erővel fog elráncigálni téged Olaszországba. Az anyád pedig ezt szó nélkül hagyni fogja, csak megkapja a jutalmát.
- Már megtette volna!
- Még nem – rázta meg fejét immár sokkal nyugodtabban. – Nem vagy még erőd teljében, a Volturinak csak akkor fogsz hasznot jelenteni. Amíg nem vagy teljesen az erőd ura, semmit nem érsz. Egy labilis félvámpírtól még a nagy Aro is fél.
- Azt akarom, hogy vége legyen – suttogtam, és kezeim ökölbe szorultak. Nyugodtan akarok végre élni.
- Öld meg a Volturit és vége lesz – pillantott rám hideg mosollyal.
- Nem vagyok gyilkos.
- Csak önvédelem lenne – rántotta meg vállát, én pedig rázkódni kezdtem.- Csak, hagyd, hogy kitörjön belőled és minden problémát megoldanál.
- Soha – sziszegtem fogaim között.
- Bolond vagy!

E.J. szemszöge

Kérlek, hívj fel. Szükségem van rád. Mondd meg hol vagy, találkoznunk kell, nem bírom nélküled. Hívj fel kérlek! E.J.

Sóhajtva dobtam el a telefonom vissza az ágyra, és ismét reménytelenül. Megtettem, amit szoktam, suliba jártam, de mihelyst itthon voltam begubóztam a szobámba az üvegablak elé és csak meredtem kifelé, olykor magamhoz ragadva a telefont, hogy már hetek óta csak egy telefonszámot hívjak. Már egy hónapja, hogy Hayley elment. Minden szó vagy búcsú nélkül. Egyetlen egy papírfecnit hagyott, amin már alig látszott a szép kézírás, annyira összegyűrődött. Minden egyes nap elolvastam, hogy aztán elkeseredve a markomba zárhassam. Köszönöm az estét. Vigyázz magadra! Mindössze ennyi volt rajta. Semmi olyasmi, hogy még találkozunk, vagy bármi kis remény, ami arra utalna, hogy nem ennyi volt. És bár a helyzet azt mutatta, hogy a dolgok itt véget érnek, a lelkem mélyén éreztem, hogy ennek még nincs vége. És nem is akarom, hogy vége legyen. Majd belepusztulok a hiányába és csak rosszabb, hogy még a rohadt telefonját se veszi fel, pedig már rengeteg üzenetet hagytam neki. Még csak nem is gondoltam rossz dolgokra, akkor még jobban összeesnék és biztos, hogy a keresésére indulnék. Hiányzik, és ez az érzés egyre erősebb lesz, nem hogy megszoknám. És ha ez még nem tesz eléggé padlóra, akkor ott van az, hogy folyamatosan az-az este jár az eszembe, mielőtt elment. Magamhoz akarom ölelni, hogy tudjam, mellettem van, megakarom érinteni és csókolni. Elmondhatatlanul aggódok érte, és iszonyatos fáj, hogy nincs itt. Nem tudom mi van vele, fogalmam sincs, hogy mit csinál, hol van most, folyamatosan kattog az agyam. Ha ez még sokáig fog így menni, abba beleőrülök.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de oda se kellett néznem, hogy tudjam anya az. Tudta, hogy itt vagyok, de minden órában benyit és néz pár percig, majd kimegy. Nem tudtam mire jó ez, amolyan ellenőrzés féle gondoltam én, hogy még élek és itthon vagyok, nem rohantam el, hogy bolond módjára megkeressem őt. Nem hülyeség, megfordult már a fejemben, de aztán rájöttem, hogy nem jó ötlet. Bárhol lehet az egész világon, semmi esélye nincs, hogy megtaláljam. De miért nem válaszol egy üzenetemre sem? Mi történt? Baja lett? Vagy elvették tőle? Nem tudom és nem értem meg. Éreztem anyám sajnálkozó pillantását, majd mélyet sóhajtva kiment. Lepörgött az agyamban, az a beszélgetés, ami pár napja történt a szüleim illetve a családom között. Nem tudták, hogy hallom, vagy éppen tudták és ez volt a céljuk, hogy halljam.

- Edward?! Én félek!
- Bella, édesem ne aggódj jó?
- De E.J. teljesen magába zuhant, nem lehet hozzászólni, nem lehet vele beszélgetni, egyszerűen mered ki az ablakon már hetek óta ez nem mehet így tovább, nem bírom így nézni őt Edward!
- Emlékeztet valakire nem? – Jasper is ott volt, jelen volt minden egyes kibeszélésemnél, hisz mostanság ő volt sokszor a közelemben, még ha nehezen bírta akkor is.
- Ez igaz! – helyeselte Alice buzgón, de ugyanolyan lehangolt volt, mint a család többi tagja. Ha Emmett hazajön nénikémmel kapni fogom a fejmosást, de addig még van egy kis időm, hogy eldöntsem, hogyan tovább.
- Kicsim, én is ilyen voltam, sőt talán rosszabb.
- És nézzem végig, hogy a fiam a Volturihoz menekül? – csattant fel anya mérgesen és kétségbeesve.
- Ez azért fájt, Bella.
- Ne haragudj Edward, de nem bírom nézni! A fiam, és nem tudom tovább nézni, hogy így viselkedik. Annyira rossz látni – ha anyám tudott volna sírni, már régen zokogott volna. Sajnáltam őt, nem akartam büntetni, de nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor nem.
- Hadd beszéljek vele!

Apa ígéretéhez híven próbálkozott is, nem is egyszer, de mindannyiszor süket fülekre talált minden szava. Mondhatott akármit nem reagáltam rá. Nem türelmetlenkedett, hagyta, hadd hallgassam meg, amiket mond, bár nagyon jól tudta, hogy azt se fogom fel miről beszél. De a fia vagyok, próbálkozik addig, amíg el nem ér valami változást.
A helyzet akkor vált rosszabbá, mikor hazajöttek nénikém és a drága férje. Anyáék mindent elmondtak nekik, hogy mi történt, és hát mindketten másképp reagáltak, de számítottam rá. Na, nem mintha meghatott volna, bármi féle szó is.

-E.J. teljesen megőrültél? Mi a fene van veled? Ő csak egy lány, ne csináld ezt! Nem sokára visszajön és akkor végre visszakapom az unokaöcsémet! Kérlek, nem akarom, hogy ilyen fejjel jelenj meg az esküvőmön!
- Takarodj!


Persze, csúnya elküldésem után többször is bocsánatot kértem, de persze megbocsátást nem kaptam. Bácsikám már más volt. Talán miatta zuhantam még jobban magamba. Szavai nem voltak rám jó hatással, bár szerinte legalább megjött az eszem. Nos, én nem így láttam.

- Hallom mi történt Junior! Szóval csak beleszerettél a kislányba! – Emmett arcrepesztő vigyora most nem derített jókedvre.
- Ez nem igaz – leheltem erőtlenül és visszafordítottam fejemet az ablak felé.
- Vedd már észre E.J. Ha nem így lenne, akkor nem feküdtél volna le vele! Sőt, ha nem így lenne, akkor nem lennél most összezuhanva! Talán rosszabb vagy, mint anno apád volt, de komolyan! Légy szíves szedd össze magad E.J. Itt vagyunk melletted a családod, de nem őrlődnél ennyire, ha végre beismernéd, hogy szereted őt. És egy vámpír érzelmei megsemmisíthetetlenek!

Emmett szavai voltak számomra az egyetlen józanító pofon. Az egy hónap alatt talán sajnos, talán nem, de igenis bevallottam magamnak, hogy nagyon sokat jelent nekem. Immár túl sokat is, és azzal, hogy lefeküdtem vele ezt talán elmélyítettem.
Újra a telefonért nyúltam, és megnyomtam az ismert számot.
-Kérlek vedd fel. Kérlek. Szükségem van rád. Tudnom kell, mi van veled, kérlek! Hayley ne csináld ezt, hívj fel! – kiáltott a telefonba, majd erőtlenül kinyomtam ismét.

Megráztam fejemet, majd homlokomat az üvegnek döntöttem. Odakint már sötét volt, borús felhők takarták az eget, de itt szinte mindig esik az eső, nem meglepő. Lehunytam a szememet, hogy ismét felidézzem csodaszép arcát, és az utolsó estét amit vele töltöttem.
-Nem hívott vissza? – hallottam meg hirtelen apám hangját az ajtóból. Nem néztem rá, csak megráztam a fejemet. – Beszélhetünk? – nem válaszoltam neki, csak megvontam vállamat, mire sóhajtva leült az ágyra mellém. – E.J. ez nem mehet tovább így. Már vadászni se jössz, pedig azt muszáj. – hümmögtem egy sort, pedig igaza volt. Már nagyon kapart a torkom, a szemeim már korom sötétek voltak, de egyszerűen nem volt erőm felállni innen. – E.J.!?
- Hm?
- Tudom, hogy mit élsz át, legalább is hasonlót. Mikor én elhagytam anyádat, hát…. csodálkozok, hogy túléltem azt a fél évet nélküle.
- Miért nem tud egy rohadt üzenetet küldeni, hogy csá jól vagyok vagy bármit, de semmit! – fakadt ki, és öklömmel a földbe ütöttem.
- Türelmes legyél! Lehet, hogy a legutóbbi találkozásotok után, nem tud mit mondani. Erre nem gondoltál?
- Nem olyan – ráztam meg fejemet. Nagyon jól ismertem, legalább annyira furán érzi magát, mint én.
- Amíg ő nem jelentkezik nem tudsz mit csinálni, de kérlek, kérünk téged arra anyáddal, hogy szedd össze magad. Jelentkezi fog, ebbe biztos vagyok, de még csak egy hónap telt el. Az nem olyan sok idő.
- Köszi, nem sok idő – grimaszoltam, mire keserűen elhúzta száját.
- Én fél évet töltöttem anyád nélkül, aztán azt a hírt kaptam, hogy meghalt. Szerinted én hogy éreztem magam?
- Azért rohantál a Volturihoz – ismertem már a történetüket, mint a tenyeremet, régen ezt kaptam esti meseként. Ez volt a leghosszabb és legbonyolultabb tönténet.
- Igen. De tudod, mikor megjelent és rájöttem, hogy nem halt meg, mennyeien éreztem magam. Hihetetlenül boldognak, és ezért ne add fel a reményt. Biztos, hogy hamarosan hívni fog, nem holnap és nem is azután, de előbb utóbb biztos. Jut eszembe, Rosalie bár nagyon csúnya szavakat vágott hozzád Hayley miatt, de az esküvőt elhalasztja egy időre.
- Minek?
- Megvárja, amíg egy cseppet jobban leszel. Nem akar téged így látni az ő napján.
- Addig nem leszek jól, amíg nem hallom a hangját – néztem rá határozottan.
- Rose nem fog sokáig várni, de lehetséges, hogy téli esküvő lesz belőle. Sőt lehet, hogy Emmett lesz a mikulás.
- Szuper – húztam el számat.
- Örülök, hogy legalább már ki lehet belőled húzni néhány szót. Ez már haladás. – önelégültnek tűnt.

Megvártam, amíg kimegy, hogy megint a telefonomhoz nyúljak, de aztán ahelyett, hogy tárcsáztam volna, csak visszaejtettem a földre. Minek hívjam? Hagytam már neki több száz üzenetet. Már egy hónapja, és nem igaz, hogy egyiket se hallgatta meg! Tehetetlennek éreztem magam és az is voltam igazából. De mit tegyek? Látszólag a modern telefonnal már semmit nem értek, de ha a bácsikám esetleg betudnák mérni, hogy hol van, akkor őt is megtalálnám. Már, ha egyáltalán vele van a telefonja. Lehet, elhagyta, vagy direkt dobta el.

Nyeltem egyet, hogy valamennyire csillapítsam ezt a rossz égést a torkomban, de már nagyon nehezen bírtam. Jasper szerint lassan már a környezetemre is veszélyes lehetek. Igaza van, sose húztam el még ennyire a szomjamat. Sajnos igazat kellett adnom nekik, azzal, hogy itt ülök, nem fog változni semmi. Lemondóan megráztam a fejemet, majd sóhajtva felálltam helyemről. Hallottam, hogy odalent Alice felsikoltott, majd halk kacaj hallatszódott. Gyenge mosoly futott fel arcomon, rossz volt, hogy miattam volt mindenki letargiába. Még az ajtóig sem jutottam, hogy megkérjem őket jöjjenek el vadászni, mikor megcsörrent a telefonom.

- Emma felakart hívni ma – hallottam meg Alice boldog hangját.
- Mondjad – sóhajtottam fel, bár nem voltam felkészülve most Emma folytonos lelkes dumájára. Megint kapok tőle is egy adag fejmosást. Nagyszerű. – Emma majd hívj vissza később, éppen családi programot tartunk.
- Ezek szerint vadászni mész – mikor meghallottam ezt az édes, mosolygó hangot hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok.
- Hayley?

hamar hoztam a frisst, gyorsan sikerült megírnom :) nem túl hosszú és eseménydús, azért remélem tetszeni fog nektek és több komit kapok, mint az előzőhöz :)