Bűvölet 1. fejezet. -Újra találkozás

Bárcsak ember lehetnék… Olyan sokszor kívántam ezt magamban, hogy már magam sem tudom hányszor fohászkodtam. Magam sem tudom mihez vagy kihez. Talán a Sorshoz, Istenhez… az Ördögnek, hogy büntetést szabjon rám, és tegyen valamit a szenvedésem ellen. De imáim nem hallgattak meg.

Száz év telt el, hogy létezésem értelmét ott hagytam abban az erdőben. Abban a pillanatban, hogy a szemébe néztem, úgy éreztem minden összetört bennem, ami még megmaradt a pár napban. Már a születésnapi baleset után eldöntöttem mit szeretnék. Bellának semmilyen köze nem lehet az én életemhez. Teljesen más világ vagyunk, nem sodorhatom őt folytonos veszélybe, csak mert engem választ a normális élete helyett.

Minden erőmet összeszedve kétségbevontam minden egyes neki szánt szavamat és érzésemet. Barna írisze tükrözte lelki világát, ahogy agya lassan felfogta mondandómat, a lelke és a szíve pedig szilánkokra tört. Szeméből kihunyt a fény, ami éltetett engem. Abban a pillanatban, hogy benne minden elveszett, nekem is végem volt ott.

Nem tudtam, hogy mi az úti cél, hová megyünk. Meghalt bennem minden, elveszettnek tűntem és felemésztett a szerelmem hiánya. Az első pár hónap borzalmas volt. Megkértem Alice-t, hogy ne figyelje a jövőjét, de már olyannyira ráhangolódott, hogy a látomásai maguktól jöttek. Sokáig eltűnt Bella jövője, én pedig már azt gondoltam meghalt, de aztán Alice elmondtam hogy még él, csak éppen nem hoz döntéseket. Hogy ez nekem jó hír volt-e vagy sem? Nem tudtam eldönteni.

Hiába telt el száz gyötrelmes év, az iránti érzett érzéseim nem múltak el, maximum lassan csillapodni látszottak bennem. A szerelmem iránta nagyon mély volt és megtörhetetlen, de csak magamban, csendes magányomban hagytam magamat, hogy elvesszek ebben az érzésben. A családom nem tehettek mást, mint tűrtek. Tűrték, hogy órákig a semmibe meredjek a társaságukban, már meg se próbáltak tenni ellene. Hálás voltam nekik ezért, amiért nem róják a szememre tettemet.

Soha nem képzeltem volna, hogy létezik ekkora fájdalom. Szenvedés volt minden egyes nap, de tudtam, hogy helyesen döntöttem. Bella normális életet élt, egyetemre járt, hozzá ment egy rendes emberhez. Mérhetetlen kín és gyötrő, gyilkolni vágyó féltékenység kerített mindig hatalmába erre a gondolatra. De meg kellett barátkoznom vele. Én döntöttem így, viselnem kellett a következményeit. Hiszen ezt akartam nem?

És most itt vagyok, ahol, minden elkezdődött. Alice tudta, ahogy Jasper is, hogy bizonyára nem állok készen még erre. A száz év nekem csak egy napnak tűnt. De még is a családom arra szavazott, hogy visszatérjünk Forksba. Kevés olyan jó hely van a világon, ahol ilyen keveset süt a nap, mint ebbe a kisvárosba.

Már percek óta leszobroztam a régi, elhagyatott ház előtt, ami egy kis felújításra szorult. Még is majd eltelt azért jó pár év. Megrohamoztak az emlékek, mellbevágóan csapott meg a vele járó rengeteg érzés is.

- Hűha – álmélkodott nagy csokoládé barna szemeivel a házon. A nap, amikor végre hivatalosan is bemutathatom a családomnak szerelmemet, aki egy ember.

- Tetszik? – mosolyognom kellett megdöbbenésén, de nem hagyhatta ki a szellemes visszavágást.

- Hát… egészen csinos, a maga módján – óvatosan persze, de játékosan meghúztam lófarkát. Örültem neki, hogy egy kicsit felengedett izgulásából, bár jelenleg én is épp olyan ideges voltam, mint Ő. Bár ismertem a családom álláspontját rám és Bellára vonatkozóan, féltem ettől az első bemutatástól. Olyan, hivatalosnak tűnt. És az is volt. Végre egy olyan valami a kapcsolatunkban, ami már egészen normálisnak mondható.

- Felkészültél? – kérdeztem, már a bejáratnál. Éreztem mennyire izgul, szíve nagyon hevesen vért, de tudtam, hogy nem a félelem miatt és ezért rendkívül hálás voltam a Sorsnak. Bella agya teljesen másképp működött, mint a többi emberé. Egyáltalán nem a családom fajtáját tartotta az elsődleges szempontnak.

Fanyarul elmosolyodtam magam, milyen régen is volt, és még mindig kristálytisztán emlékszek, milyen görcsösen szorította a kezem. De elképzelésemet felülmúlta a nap. A bemutatkozás hamar lezajlott. És nem történt semmi baj. Tudtam, Bellának feltűnt, hogy Rosalie és Emmett nem tartózkodtak a házban. Nem akartam őt szomorúnak látni, ezért mindent elkövettem, hogy ne érezze magát feszélyezve.

Nem sokáig élvezhettem ki a felszabadult napokat. Már jött is a baj. James és a másik kettő beletenyerelt a képzelt kis boldog világomba. Majdnem én magam vettem el az életét, de megmentettem végül. Még sem voltam maradéktalanul elégedett. Örültem, mert James halott, de ha eszembe jutott, hogyan került a kórházba, akkor a rosszul lét kerülgetett. Ha nem találkozott volna velem… A kórházban hosszú vita sorozat után, maradásra bírtuk egymást. Ő engem, én pedig őt. Nem ment el az anyjával Floridába, pedig az lett volna élete legjobb döntése. Én pedig nem menekültem el a tetteim súlya alól, pedig már akkor el kellett volna. Még sem bántam meg, hogy vele maradtam, az első és egyben utolsó nyarunk fantasztikusan telt. Sose voltam még ennyire boldog, mint akkor.

Mihelyst a sulinak vége lett, és ő is rendbe jött testileg és lelkileg újult erővel vágott bele a veszélyes dolgokba. Rettegtem a pillanattól, amikor a házban még sem tudja tartani magát egy családtagom, hisz ember még sose került ennyire közel hozzánk. De félelmem alaptalannak bizonyult. Jasper ahogy csak tudta elkerülte, ezért pedig mérhetetlenül hálás voltam neki. Rosalie is kerülte a vele való érintkezést, bár csak az unszimpátia miatt. Tudtam mi az alapvető problémája, amiért nem hibáztathattam, de elfogadni nem tudtam a viselkedését. Megbántotta ezzel Bellát, amivel engem is bántott.

De az apró kellemetlenségektől eltekintve nagyon jól telt a nyár. Bellával sose volt még jobb a viszonyunk, mint akkor. Minden időnket, ami csak megengedett volt – vadászat, napfény – együtt töltöttük. Javarészt, még mindig Bella kérdezgetett és nekem mindig volt, mit mesélnem neki. Sosem untuk meg egymást, élveztük egymás társaságát, miközben már szétszakíthatatlanul egymáshoz tartoztunk. Ismertük a másikat, és ez volt a legfontosabb.

- Melyiket választanád? A kedvenc kocsidat, vagy engem? – megforgattam szemeimet a hülye kérdés hallatára, majd tovább majszolta vigyorogva a rántottát. Esme felkuncogott mellettünk a kérdésre, jól szórakozott rajtunk.

- Ez hülye kérdés volt.

- Köszönöm – angyalian elmosolyodta magát, mire ördögi vigyorral az arcomon folytattam.

- A kocsim a legdrágább kincsem!

- Bunkó – összehúzta szemét, én pedig csak nevettem rajta. – Azt hittem én vagyok az életed, kétségbe vonod?

- Várj, hadd gondolkozzak! – mosolyognom kellett felháborodott arcát látva, majd elé suhantam és magam felé fordítva őt átkaroltam derekát. – Természetesen, téged semmi és senki nem múl felül. Te vagy a létezésem értelme, és ezt sose vond kétségbe.

- Akkor jó – lesütötte szemeit, mikor végig simítottam kipirult arcán. Mennyire szerettem, amikor zavarba hoztam őt.

Ő jelentette nekem a Világot, és én még is elhagytam. Minden megszerzett bizalmat, amit adott nekem, egy pillanat alatt porrá zúztam. Csak mert azt tettem, amit helyesnek véltem. De mára már összemosódott a helyes és helytelen. Ekkora űrrel a mellkasában senki nem tud dönteni a két véglet közül.

Összeszorítottam fogsoromat, ahogy fájdalmam és dühömben legszívesebben ordítani támadt volna kedvem. A szemem előtt lepörgött a születésnapi incidens, és ami utána következett.

- Edward, ne! – lépett mellém könyörögően Alice, de elfordítottam fejemet.

- Már döntöttem – morogtam lehajtott fejjel.

- Ez csak egy kis baleset volt, és…

- Egy baleset, ami legközelebb az életébe kerülhet! – fakadtam ki sötét szemekkel, mire megrezzenve hátrébb lépett. Egész testében remegett húgom az elfojtott sírástól. Nem gondolhattam most rá, vagy Esme-re, vagy Jazz-re, és legutolsó sorban magamra. Most csak egy személy számított.

- Miről beszéltek? – lépett oda Jasper még mindig mérhetetlen nagy bűntudattal. Sikerült beszélnem vele, de ezúttal csak a feleségét akarta megvédeni tőlem. Ironikus, hogy nem sokkal ezelőtt, ő támadta meg az én szerelmemet. De nem hibáztathattam emiatt. Az vagyunk, amik.

- Edward el akarja hagyni Bellát, és elköltözünk – nem néztem szúrósan Alice-re, pedig minden vágyam ez volt.

Esme döbbenten kapta rám a fejét, majd a szemembe nézett.

- Nem tudunk lebeszélni róla igaz? – kérdezte szomorúan, mire megráztam fejemet. Bólintott, majd bágyadtan, a döntésemen töprengve bement a házba, hogy feltakarítsa a romot, amit hagytunk.

- Edward…

- Jasper, nem! Nem a te hibád. Csak rádöbbentettél, hogy mennyire különbözünk.

- Csak elmenekülsz a problémák elől – mordult fel Emmett, aki kivételesen nem vigyorgott. Felfogta, hogy elég komoly dolog történt, de persze még mindig azon kattogott, hogy nem történt semmi súlyosabb. – Ezzel mit oldasz meg?

- Ő ember – szisszentem fel gyűlölködve. Soha nem voltam még ennyire mérges a saját sorsomra, amiért így alakult. Én miért nem lehettem az? – El fog felejteni, és tovább folytatja az emberi életét, úgy, ahogy eddig is kellett volna. – mindegyik testvérem megriadt a viselkedésem miatt, egyedül talán Jasper nem, aki érezte mindezt, ami bennem folyt.

- Speciel ezzel semmit nem oldasz meg – meglepődve néztem szőke nővéremre, aki ridegen nézett vissza rám, miután abba hagyta a körmei piszkálását. – Mi a garancia rá, hogy tényleg elfelejt? Nem arra kényszeríted, hogy egy átlagos srácot felejtsen el, egy szakítás után. A te esetedben egy nem mindennapi, különleges, vámpír fiút kell elfelednie. Ráadásul az öröklét nálatok még szó szerint is értendő volt. Ez teljesen más, mintha egy átlagos, idegesítő tinit szakítása után kaparná fel magát. Miből gondolod, hogy csak úgy elfelejt majd?

- Bíznom kell a legjobbakban – szűrtem fogaim között. El kell hitetnem Vele, hogy nélkülem lesz neki a legjobb. Kerül, amibe kerül.

Szaggatottan kezdtem venni a levegőt, tudomásom szerint a születésnapja estéjén tartózkodott itt utoljára. Miért lett volna olyan mazochista, hogy eljön ide?

-Edward? – felkaptam fejemet Alice aggódó hangjára, már csak én toporogtam a ház előtt. -  Bejössz?

- Igen – mondtam halkan, majd felkészülve a legrosszabbra, beléptem a házba. Esme, Rose és Alice teljesen erőbedobással takarították a házat, amin már alig látszott meg az elmúlt évtized pora. Emmett és Jasper segédkezett, hogy a bútorokat is a helyére rakják, bár ezt én kizártam a fejemből. Üveges szemmel meredtem a zongorámra, amit már évtizedek óta nem láttam. Fogalmam sincs, hogy elvittek anno, vagy nem, vagy Esme gondoskodott róla, hogy visszakerüljön ide, esetleg ne essen semmi baja.

A fájdalom minden egyes tagomba jelentkezett, majd kissé oldalra nézve felrémlett előttem az arca. Ott feküdt nem messze tőle, a karjából ömlött a vér és kikerekedett szemekkel meredt a hat, éhesen megcsillanó vámpír szemébe. Lehunytam szemeimet, majd bocsánatkérően nézve fivéreimre, felrohantam a régi szobámba. Illetve csak tettem volna, de a küszöbön megtorpantam.

Állkapcsom megfeszült, majd nagy sóhajjal benyitottam. Minden ugyanúgy volt, mint régen, vagy legalább is most már. Elég sok időt töltöttem el az udvaron, hogy Alice rendbe tegye a szobát. Fanyar mosollyal az arcomon néztem körbe, a fülembe csengett Bella mondata.

- Az akusztika kedvéért? – találgatott, én pedig kuncogva bólintottam. Felszabadult voltam, de szöget ütött mindig a fejemben a gondolat, hogy egyszer betelik nála a pohár. Nem vagyok ember, olyan életem van, ami számára felfoghatatlan. Kérdezett valamit, de csak tippeltem, hogy mit. Kinyögtem neki valamit, de tudta, hogy nem figyelek rá.

- Mi a baj?- tekintete átható volt, nem tudtam neki mást mondani, csak is az igazat.

- Azt sejtettem, hogy meg fogok könnyebbülni. Most, hogy mindent tudsz rólunk, nem kell többé titkolóznom előtted. De arra nem számítottam, hogy ennél többet is fogok érezni. Hogy tetszik nekem ez a dolog. Hogy… boldog leszek tőle! – vállat vontam hanyagul és örömtelien mosolyogni kezdtem.

- Ennek örülök – úgy láttam ő is kissé felengedett vallomásom után. – Még mindig azt várod, mikor rohanok el sikítozva, igaz? – nagyon jó megfigyelő volt, vagy csak már jól ismert. Csak bólintottam, hisz ez a veszély, mindig ott lebegett körülöttem és nem hagyott nyugton.

Nem félek tőled.

Nem félek…

Vajon ezt a testi épségére értette? Hogy megbízik az önuralmamban? Vagy rám is értette, hogy a bizalma olyan nagy volt felém, hogy tudja, soha nem bántanám meg. Mindkettőt rosszul gondolta.

-Edward? – komótosan visszafordultam az üvegablaktól az ajtó felé, majd kérdőn néztem Jazz-re.

- Alice kitalálta, hogy menjünk el játszani egyet. Lenne kedved velünk tartani?

Meglepődtem, az utóbbi jó pár évben kerültük az ilyenfajta emlékeket. Legutóbb akkor játszottunk baseballt, amikor még Bella is itt volt. Próbáltam rájönni, hogy Alice miért teszi ezt velem?

- Mire vagy kíváncsi? – kérdezte Jasper félredöntött fejjel, mire csak megvontam vállamat.

- Alice miért teszi ezt velem? – mormoltam a szokottnál jóval halkabban, bár már jó ideje, hogy a hangomat alig emeltem fel. Sőt, csoda volt, ha megszólaltam. – Ennyi emlék.. most, hogy itt vagyunk még élénkebben él bennem, és ez szörnyű – elkeseredetten felnyögtem, ő pedig megértően bólogatott.

- Érzem. De ha nem érezném, akkor is tudnám, hogy milyen pocsék érzés itt lenni. Ne hidd, hogy nekem jobb – felkaptam fejemet rá, ő pedig csak bólogatott. Már jó ideje, hogy a képességemet csak fikarcnyit használom. Olyannyira magamba zuhantam, hogy csak nagy ritka, amikor a gondolatok felém szállnak. Így kicsit hibáztattam magamat, nem vettem észre, hogy ez másnak ugyanolyan rossz. – Amikor utoljára itt voltunk, az én tettem volt az, ami miatt már évtizedek óta szenvedsz.

- A döntést én hoztam meg.

- Lehet, és mindig azt mondod, hogy én csak felnyitottam a szemedet. És, ha nem történt volna meg? Lehet, hogy most itt élne, velünk. Vámpírként.

- Pont ettől kíméltem meg Őt – szisszentem fel undorodva saját magamtól. Nem fogtam fel soha, hogy akarhatott olyanná válni, mint én.

- Fejezzétek már be! – robbant be Emmett komor arccal. Felsóhajtottam, már meg se próbáltam neki elmagyarázni, hogy legalább egy kis illedelem legyen benne. – Induljunk játszani! Kérlek, Edward, tudom, hogy nem vagy jól és semmi kedved hozzá, de szükségünk van rád! – mindketten döbbenten néztünk a komolytalan melák bátyámra, de folytatta a nem túl kíméletlen agymosást. – Mindenkinek hiányzik már Edward Cullen, és – bár nehéz bevallanom – de nekem is hiányzik a hülye öcsém! Az egész család nevében kérlek, hogy tedd túl magad Bellán jó? Szükségünk van rád, és nem lehetsz olyan önző, hogy semmibe veszel minket. Carlisle, és Esme nagyon féltenek, nagyon szeretnék, ha ugyanolyan lenne minden, mint régen. Én anya helyébe már régen adtam volna egy jó nagy büdös pofont, talán az észhez térített volna!

- Megpróbálhatod – megrándult szám az elfojtott mosolytól, mire Emmett hangosan hahotázni kezdett, majd hátba veregetett. Nyögtem egyet, majd megmozgattam lapockámat, azt hittem eltört valamim.

- Végre, kezdesz hasonlítani a régi énedre!

- Nehéz beismerni, de igaza van – pillantott rám Jasper, miután Emmett nevetve kiszaladt, hogy tájékoztassa a többieket a legapróbb fejleményről, miszerint végre mosolyogtam. – Pedig senki nem mondaná meg róla, hogy tud okos is lenni, ez a nagyra nőtt gyerek.

- Hát igen – én is meglepődtem magamon. Magamtól, és szívből mosolyogtam. Jól esett.

Igaza volt Em-nek. Elhanyagoltam a családomat, akik mindent megpróbáltak, hogy nekem jobb legyen. Úgy gondolták, nem tehetnek értem semmit, és remélve a legjobbakat visszahoztak ide. A terv bejött, fájdalmak árán, de az emlékek fejbe csaptak, és rájöttem, hogy ki kell lábalnom ebből. Örökre emlékezni fogok Bellára, és mindig szeretni fogom, de nem emészthetem miatta tovább magam. Mindig is lesz bennem egy űr, ami miatta van ott, a hiánya okozta fájdalom, de majd később enyhülni fog. Remélem.

Egy órával később, a családom és én, már a régi mezőn voltunk. Körülnézve csak a jelenre összepontosítottam, és nem hagytam, hogy elvesszek ismét a régi emlékekbe.

- Labda! – kikerekedett szemmel fordultam hátra, majd hangos kiáltással csapódtam a földbe.

- Emmett, te vad barom! – nyöszörögtem. – Kelj már fel rólam! – kiáltottam, de csak nevetett. A vámpírok bár nagy erővel rendelkeznek, Emmett súlya meghaladta a tudományomat. Mikor végre leszállt rólam, kínlódva szorítottam hasamat.

A család csak kuncogott rajtunk, majd Alice kiadta, hogy ki kivel lesz. A helyemre álltam, majd felhúzott szemöldökkel néztem Rosalie-re, aki engem mustrált. Nem értettem mi ez a kifejezéstelen arc, majd enyhe mosollyal az arcán elfordult. Megráztam fejemet, nem értettem miért bámult rám így.

-Kezdjük! – kiáltotta el magát Alice, majd az égre nézett, ami hangos dörgéssel adta tudtunkra a játék kezdetét.

Már jó ideje ment a játék, én pedig rég éreztem magam ilyen jól. Vagyis jobban voltam, kicsit elfeledkeztem a múltról. Csak a jelenben éltem, és vigyorogtam testvéreim civódásán. Esme oda meg vissza volt, hogy látott engem kicsit felszabadulni és végre nem a búskomorságot látta az arcomon.

Igaza volt Alice-nek. Jót tett, hogy visszajöttünk. Nem tudtam, hogy mekkora változás lesz még a döntés, hogy visszatértünk a kezdetekhez. És úgy tűnt, hogy ez már mindenre igaz lesz.

Alice hirtelen megdermedt és a labda kiesett a kezéből. Mindenki furcsállva lépett mellé. Erőt véve magamon, engedtem, hogy a képességem ismét működésbe lépjen. A családom gondolatai elárasztották fejemet, de más is társult hozzá.

Kitágult szemekkel néztem hátra, majd felhördülve futottam a családom elé. Már mindenki hallotta a közeledő mancsok hangját, de senki nem értette mit keresnek erre felé. Jasper felszisszent mellettem, gyűlölte őket, akárcsak Rosalie. Nem díjaztam ezt az ellenségeskedést, bár nekem sem voltak a szívem csücskei.

Carlisle megkérdezte tőlem, hogy mi szándékkal vannak itt, mire koncentrálni kezdtem.

„Cullenék..”

„Ismét itt….”

„Ebből baj lesz! Szóljatok Jacobnak!”

„Carla, maradj hátul”

„Mit csinálnak itt? Visszajöttek, de miért?”

Kiszakítottam magam a rengeteg hangból, és megráztam fejemet, hogy valamicskét kitisztuljon. Szörnyű volt ennyi hangot egyszerre hallani. Különleges kapcsolatban állnak egymással a vérfarkasok. Nagyon zavaró, de egyben elképesztő is.

- Nem hiszem, hogy bántanának – mormoltam halkan, mire Alice mosolyogva rám nézett. Örülök, hogy végre használod a képességed. Ez is egy olyan dolog volt, amit nem szerettem. Magától kezdett el fakulni a gondolatolvasás, de részben örültem is ennek. Nem csak azért, mert kényelmetlen, hanem mert mindig eszembe jutatta, hogy egy személy fejében soha nem tudtam olvasni.

- Nem bántunk titeket, kérlek, mutatkozzatok meg – lépett előrébb Carlisle, mire a farkasok. A három farkas kényelmetlenül, de végül kijöttek az erdő rejtekéből.

Mielőtt akármelyik megszólalhatott volna, lassan felemeltem fejemet és egy arany barna szempárral találtam szembe magam. Szám elnyílt a döbbenettől, majd rekedten megszólaltam.

-Bella?

ne haragudjatok, nem volt annyi időm befejezni, mint vártam. a gépemet szerelőhöz viszik, így sajnos esélyem sem lesz a bloggerre feljönni, de mihelyst sikerül a kritikákat moderálom és válaszolok rájuk :)) Puszi és írjatok nekem!