Ízelítő, avagy első fejezet :D

Na, íme a második történetem első fejezete, vagy ízelítője, ahogy tetszik :) szeretném, ha majd szavaznátok, hogy mennyire jó, mert ha érdeklődést mutattok, akkor szíves örömest belevágok még jobban :) Természetesen az Incomplete be lesz fejezve, de sajnos annak már hamarosan végre, már csak 2 fejezet kb :) Véleményezzétek, és szavazzatok :)

Napkelte

A mindennapi zsivaj, az emberek bárgyú, ostoba elmélkedései ennyi év után már nem tudták annyira irritálni elmémet, mint már jó pár éve. Mindig is egyetlen egy személy gondolataira voltam kíváncsi, de azt sosem kaphattam meg. A halandóknak fogalmuk sincs róla, hogy mennyi mindent dobnak el maguktól, csak mert az emberi szabályok kötelezik őket. Én minden törvénynek ellent mondtam, mint emberi értelemben, és mint a fajtám szabályaiban. Talán a történelemben én voltam az egyetlen, aki elkövetett ekkora baklövést. Még egy ember se tudna ekkora hülyeséget elkövetni az életében. De én megtettem, mert vámpír létemre beleszerettem egy emberbe, aki az életével fizetett ezért. Több, mint öt éve, hogy életem értelme meghalt és miattam. Egyetlen vigaszom talán az apró kislányom volt, ami még megmaradt belőle. Eleinte nem tudtam belenyugodni a tudatba, de aztán hála a családomnak sikerült túljutnom a lány halálán, és ha már egyszer elbuktam, akkor másodjára nem fogok. Nessie boldogsága a célom.

- Maradna valaki ma Nessie-vel? Én nekem most nem megy – sétáltam le a nappaliba a családom pár tagjához. Rosalie természetesen a lányommal foglalatoskodott a konyhában, míg Esme és Carlisle a költözésünket tervezgették.
- Edward – sóhajtott fel Carlisle, majd szomorú szemeit rám emelte. – Tudom, hogy nehéz Bella – nevére erős fájdalom nyílalt belém, és kezeim ökölbe szorultak kínomba. – Bella már három hete, hogy meghalt. Sajnálom fiam és nekünk is nehéz, de… Te nem haltál meg és a gyereked sem, itt az ideje, hogy foglalkozz vele.
- Ne törődj vele doki, nem érdemes – lépett be Jacob és grimaszolva végig mért. – Még mindig nem fogtad fel, hogy Bella kipottyantott neked egy gyereket? – düh lett úrrá rajtam, hogy így beszél rólad, és már indultam is volna, hogy kárt tegyek benne, ha Emmett nem állja az utamat, bár nem szívesen tette.
- Bocs öcsi, de ne őt büntesd. Ő nem tehet róla.
- Bella nagyon haragudna rád, ha látná, mit csinálsz – sóhajtott fel szomorúan Alice a lépcső felől, mire felé kaptam fejemet és gyűlölettől szikrázó szemekkel morogtam neki.
- Igen. Bella nagyon mérges lenne rám – a szavak alig jöttek ki a torkomon, ami már majd széthasadt a feszítő szomjúság fájdalmától. – De nem látja Alice, mert meghalt – kiáltottam, mire szája széle megremegett. Esme a hátam mögött remegve bújt apámhoz, mire lehajtottam fejemet.
- Igen, Edward – lépett mellém Jasper, szintén sajnálkozó pillantással. – Bella meghalt. Hogy a lányod élhessen. Nem azért csinálta, hogy te három hete már ne is vegyél tudomást róla. Emlékezz mit mondott neked. Ha meghal, nem veszíted őt el, hiszen Nessie-ben ott van ő is. És elég rá nézned, tényleg olyan, mintha őt látnád, bár honnan is tudhatnád Edward, több napja már nem is láttad a gyereket! Szedd össze magad, és viselkedj végre apaként!

Elismertem, hogy teljesen igazuk volt, és hálát adtam annak a kis vitának, ami végre észhez térített. Mérges voltam magamra, hogy elvesztegettem három hetet a gyászolásra, miközben a lányommal kellett volna lennem, és bántam is, de úgy gondoltam, hogy szükségem volt arra a pár hét magányra. Egyelőre nem tudtam volna még úgy viselkedni vele, ahogy megérdemelte volna. Beláttam a hibámat, és az estét csak a kislányommal akartam tölteni.

Bevágtattam a konyhába, ahol Rose elragadtatva mosolygott Nessie-re, aki válla fölött átnézve megpillantott engem. Nem tudtam, hogy egyáltalán mennyit tud a helyzetről és rólam, de gondolatai arról árulkodtak, hogy pontosan tudja ki vagyok és hiányoztam neki. Apró mosoly kúszott fel arcomra, amit viszonzott, majd kuncogni kezdett. Rosalie megérezve engem, szigorú tekintettel nézett rám.

- Mit akarsz?
-A kislányomat akarom– válaszoltam neki hasonló stílusban, bár hálás voltam neki. Nagyon sokat foglalkozott a lányommal helyettem is. Sokat köszönhettem neki.
- Vigyázz rá! – intett meglepődve, de egy kicsit örült a lelke mélyén, amit persze soha nem vallott volna be.
Nessie boldogan nyújtozott felém, majd óvatosan felvettem őt a karomba. Rohamosan nőtt, három hetesen úgy nézett ki, mint egy másfél éves gyerek. Karommal védve őt kezdtem vele rohanni arra a helyre, ami eddig a legfontosabb volt az életemben. Nessie meglepődve nézett körül, majd apró kezét az arcomhoz rakta.

„Miért vagyunk itt?”

- Ez volt az anyukáddal a rétünk. A közös rétünk – mondtam rekedten, a síráshoz hasonló gombócot éreztem a torkomban. Leültem a sivár, kihalt rét közepére, és az ölembe ültettem őt. Megfogtam apró kezét, miközben gyönyörködni kezdtem benne. Éles fájdalom hatolt be mellkasomba, ahogy belenéztem kíváncsiságtól csillogó barna szemeibe.

„Apa, hol van anya? Mikor jön vissza?”

Ez volt az a kérdés, amire sehogy sem tudtam válaszolni. A szavak a torkomon akadtak, és bár tudtam, hogy termete nem azonosul az intelligenciájával, még is aggódtam, hogyan fogadná a hírt.
-Anya nem jön vissza Ness – megsimogattam arcát, amik döbbenetet sugároztak, majd szemei hirtelen könnyesedni kezdtek.

„Miattam?”

-Dehogyis! – tiltakoztam hevesen, és könnyek nélkül zokogni kezdtem. – soha, soha, de soha nem lesz a te hibád! Ezt jegyezd meg Nessie! Elkéstem. Sajnálom kicsim! Anya nem jön vissza, ő már jobb egy helyen van – magamhoz szorítottam kicsike testét és mélyen hajába szimatoltam. Olyan illata volt, mint az édesanyjának keveredve egy kicsit az enyémmel. Igaza volt. Tényleg olyan, mintha egy része itt maradt volna velem. – Sajnálom, hogy az utóbbi hetekben nem voltam melletted, elszúrtam. Pedig szükséged lett volna rám. De tudd, hogy bármi is történik nagyon szeretlek. Te részben anyukád vagy, ezért vagy te nekem nagyon fontos. Az életemnél is többet érsz – suttogtam, miközben forró könnyei áztatni kezdték pólómat. Teste langyos volt, szíve gyorsan dobogott, és bár tudtam, hogy sérthetetlen, akkor se mertem őt erősen megszorítani.

- Edward? – szólított meg apám szelíden. – Minden rendben?
- Persze, csak elkalandoztam – bólintottam, majd beraktam az aktát a fiókba és hangosan betoltam.
- Menj haza, Nessie már vár.
- Nem hiszem, hogy olyan beteg lenne már, mint amennyire mondja – mosolyogtam, mire felkuncogott. – Csak örül, hogy nem kell iskolába mennie.
- Ez nem igaz – rázta meg fejét Carlisle, de még a vak is átlátott rajta.
- Nem kellene mindent megtenned neki, csak mert megrebegteti a boci szemeit – oktattam ki, habár ugyanolyan voltam, sőt még rosszabb. Még nagyon kérnie sem kellett, azonnal megtettem.
- Ha az unokám valamit kér tőlem, én azt teljesítem – válaszolta. Fejcsóválva vettem le fehér köpenyemet, és akasztottam a szekrénybe. – Na, nem mintha te jobb lennél nálam – vigyorogta. Csak megráztam fejemet, de csak mulatva rajtam megveregette vállamat és kiment az irodából. Összekaptam cuccomat, hogy végre hazamehessek a családomhoz.
- Viszlát Dr. Cullen – mosolygott a recepciós lány, mire biccentettem. Gondolatai nem voltak már kiborítóak, megtudtam szokni.

Bepattantam a Volvo-ba, amit már évtizedek óta nem cseréltem le újabb kiadásra, és kikanyarodtam a kórház parkolójából. Sose leszek olyan erős, mint Carlisle, de egy bizonyos személy óta már nem tudok úgy gondolni a vérre. Ahelyett, hogy a sebesült emberekre táplálékként nézek, mindig az jut az eszembe, ha ő meghal vajon kit veszít el, kit hagy hátra. Könnyebb így segítenem, hogy megmentem az életét, ezzel másnak hatalmas boldogságot okozva. Bárcsak az én életemet is megmentették volna öt éve.
Örültem, amikor nem Carlisle-al jöttem haza, ilyenkor egyedül lehettem egy kicsit, az emlékeimbe merengve. Már nem fájt annyira a hiánya, megszoktam az érzést, de hogy beletörődjek a halálába? Lehetetlen.

Sokszor mérhetetlen haragot, majdhogynem gyűlöletet éreztem a feleségem iránt, amiért ezt tette. Megígérte, hogy erős marad és kibírja! Hogy nem fog meghalni, de hazudott! Minden egyes emlék hatására hatalmas fájdalmat éltem át, de csak ebből tudtam táplálkozni, hogy valamennyire kibírjam. Nessie mellett könnyű volt lennem, egyben volt csodálatos érzés és egyben szörnyű. Hiszen annyira hasonlított az édesanyjára, de boldogság töltött el őt nézni, vele lenni. Mintha tényleg egy kis része velem lenne. Persze, Reneesmee nem biztos, hogy így volt vele. Nagyon ritkán hozzuk szóba az édesanyját, de biztos voltam benne, hogy nagyon hiányzik neki. Hiába van vele Esme, és Rosalie, akik saját gyerekükként néznek rá, sose fog Nessie úgy rájuk nézni. Gyakran aggódok érte. Nem tudom, hogy álmodja, vagy képzeleg, de sokszor olvasok a fejében, ahol az anyukájával beszélget. Féltem, hogy ez rossz hatással van rá, ezért megkértem, hogy ne tegye. Próbáljon minél kevesebbet gondolni erre a személyre. Úgy, ahogy Jacobra.

Jacob, a volt ősi ellenségem bevésődött a lányomba. Tisztában voltam vele, hogy mekkora következményekkel fog járni, ha elszakítom őket egymástól, de önző voltam. Jake csak rá emlékeztet, és nem kell nekem még egy dolog, ami mindig csak őt idézi fel. Haragudott rám, összevesztünk, még nekem is esett, de végül ő járta meg, pedig nem akartam bántani, de muszáj volt vele megértetnem, hogy nem jöhet velünk Londonba. Neki Forks-ba volt a falkája, a családja. Ott kellett maradnia, és ha majd egyszer, talán sok idő eltelik ismét vissza tudok oda térni Nessie-vel együtt. A lányommal már könnyebb volt megértetnem és örültem neki, hogy ezt a kötöttséget, ami köztük van, még nem tudja felfogni, bár mérhetetlenül szomorú volt.

Ismét vége volt mára az elmélkedésnek, mikor leparkoltam a ház előtt. Megszokássá vált, hogy mindig a várostól messzebb költözünk, senkinek se tűnjön fel, hogy annyira mások vagyunk, és persze az erdőhöz közel eső terület a legjobb számunkra. Kipattantam a kocsiból, és beszaladtam a házba, de túl messzire nem jutottam egy apró energiabomba szaladt felém hangos kacajjal.

- Apa!
- Szervusz tündérem! – kaptam fel karomba mosolyogva, és halántékához szorítottam ajkaimat. – Még mindig beteg vagy?
- Áh, már annyira nem – mosolyogta, a szemöldököm pedig felszaladt megjátszott meglepettségemben.
- Szóval már nem? Akkor holnap mehetsz is iskolába, nem gondolod?
- Azért még nem tökéletes – ráncolta össze szemöldökét. Vihogva sétáltam vele a nappaliba, ahol Alice-ék tartózkodtak.
- Milyen volt a kórház? – érdeklődött Jasper, miközben hagyta, hogy Nessie – miután kikászálódott a karomból – közé és Alice közé férkőzzön.
- Szokásos. Ostoba emberek, túlságosan felbőszült idősek, és kétségbeesett szülők – foglaltam neki össze, majd mintha fáradt lennék rogytam le a kanapéra. Nessie azonnal kapott az alkalmon és átmászott hozzám, mire én ölembe ültetve a mellkasomra vontam és magamhoz öleltem.
- Képzeld – fordult felém Alice vigyorogva. – Mi lenne, ha Nessie tavaszi szünetében elmennénk kirándulni?
- Azt hittem minden vadászat egy kirándulás számunkra – mosolyogtam, mire türelmetlenül dobolni kezdett ujjaival. Jazz-zel jót nevettünk rajta, de Ness felháborodva támaszkodott meg mellkasomon.
- Én találtam ki! – szólalt meg dacosan, mire felhúztam szemöldököm. – Tudod még a múlt héten mesélte Carry, hogy a szüleivel minden évben elmennek valahová.
- Mire te felnősz az egész világot bejárjuk emiatt ne aggódj! – mondtam, mire szája széle legörbült.
- De olyan jó lenne! – hajtotta le fejét, és vörös tincsei előre hullottak. Hátra simítottam az egyik fürtjét, mire felpillantott szempillái alól. Ismertem ezt a nézést, én is sokszor használtam anno.
- Meglátjuk – mondtam, majd gyors puszit nyomtam homlokára.
- Oké – nevetve ugrott le ölemből, és fejcsóválva néztem, ahogy felszalad az emeletre.
- Egyszer még leesik onnan előre érzem – temettem kezeimbe arcomat.
- Ennyi vámpírral, csak nem eshet baja, hiszen Bel… – Jasper elharapta a mondat végét, bár nagyon jól tudtam mit szeretett volna mondani. Bocsánatkérően nézett rám, míg Alice aggódva pillantott fel a magazinból.
- Semmi baj – erőltettem magamra egy mosolyt, majd lassan felálltam a kanapéról és felsuhantam a szobámba, de még hallottam, amit Alice és Jasper beszéltek odalent.
- Megvesztél? Hogy mondhattál ilyet? – Alice-en keresztül láttam, hogy mennyire rosszul érzi magát Jasper.
- Sajnálom, kicsúszott! Ne haragudj Edward! – üzente nekem, de csak megráztam fejemet, habár tudhatta, hogy nem haragszok rá.

Amióta elköltöztünk Londonba a neve alig hangzott el ebben a házban, legalább is az én jelenlétemben biztosan nem. Ügyeltek rá, hogy még véletlenül se juttassák az eszembe őt, bár felesleges volt, amúgy is mindig rá gondoltam, bár próbáltam kiűzni. Nem segített a helyzetemen, hogy nem tudok aludni, ellentétbe Nessie-vel. Örültem neki, hogy ez a feladat nem szűnt meg, mint anno vele, őt is magamhoz öleltem és vigyáztam az álmait. London sok esetben a legjobb hely választás volt. Egyrészt az időjárás miatt, aztán a nagyszerű vadállomány miatt. És azt hiszem – legalább is nekem – az elsődleges szempont, hogy egyáltalán nem emlékeztet rá, még akkor is, ha az emlékek lépten-nyomon bennem vannak. És még annyira közel sem volt Olaszországhoz, ez volt az egyetlen félelmem. Nagyon féltem mi van, ha a Volturi tudomást szerez Nessie-ről? Próbáltam erre nem gondolni, és a lehető legnagyobb titokban tartani a létezését, de szerettem volna, ha a kislányom kap egy normálisnak mondható életet. Másnak ezt már nem adhattam meg, nem akartam elszúrni másodjára is.

- Sajnálja Jasper – szólalt meg Alice az ajtóból.
- Nem haragszok rá – mondtam, mire felsóhajtott és leült mellém a földre.
- Tudod, nagyon sokszor iszonyúan hiányzik – hajtotta le fejét szomorúan.
- Ismerős érzés – szólaltam meg torokköszörülés után.
- Azt hiszem ez sosem fog megszűnni nálunk – nézett rám. – Örökre ezt fogjuk érezni. Ezt a hiányt, az ürességet.
- Élnem kell vele, ha már miattam történt mindez.
- Ne hibáztasd magad – fogta meg kezemet határozottan. – Edward erről senki nem tehet. Így kellett történnie.
- Tudod, ha valamilyen lehetőségem lenne rá, szívesen elbeszélgetnék a feleségemmel – morbid volt, és durva, de nem tudtam rajta nem fenyegetően vigyorogni.
- Odafentről mindent lát és biztosan tudom, hogy nagyon büszke rád, amiért eleget teszel a kérésének. Szereted Nessie-t, az életednél is jobban, gondját viseled, úgy viselkedsz, ahogy mindig is elvárta volna tőled.
- Legalább ebben ne csalódjon, ha már minden másban kellett neki – morogtam, majd hirtelen egy sokkal derűsebb arckifejezést öltöttem magamra, ahogy Alice is. Pár pillanat múlva Nessi berohant a szobába, majd meglepődve nézett ránk.
- Ti mit csináltok a földön? – végig sétált a szobán, majd beleült az ölembe, és hozzám bújt.
- Tudod, jó néha így itt gondolkodni – válaszoltam neki és simogatni kezdtem hátát.
- Kipróbálhatom? – kérdezte izgalommal teli hanggal. Alice-el elkacagtuk magunkat, a gyermeki ártatlansága imádni való volt.
- Hajrá – intett Alice vigyorogva. Ness behunyta szemeit, majd összeráncolta szemöldökét, mintha koncentrálna, aztán hirtelen rám nézett csillogó szemeivel.
- Most azon gondolkodtam, hogy Jasper és Emmett bácsi miért birkóznak folyton és hogy remélem engem is megtanítanak, bár Em bácsi nem szokta engedni, hogy nagyon verekedjek vele, Jazz bácsi már jobban tanít – olyan diadalittas volt, hogy nem akartam szigorúságommal letörni, de a két fivéremmel még el kell egy kicsit beszélgetnem.
- Jasper már két bocsánatkéréssel lóg – motyogta Alice és félve rám nézett.
- Elakarok beszélgetni a férjeddel egy kicsit – összehúztam szemeimet és fenyegetve néztem rá, de csak kinyújtotta nyelvét rám.
Mennyire megváltozott ő is. Alice már sose tudott annyira pörgős lenni, mint régen. A régi énje természetesen nem veszett ki belőle, de gyakran elszontyolodik, és elrejteni se nagyon tudja, hogy mire gondol. Persze, imádja az unokahúgát, akit végre kénye kedvére öltöztethet, de nagyon jól tudja, hogy nem olyan, mintha a legjobb barátnőjét öltöztetné.
- Miről gondolkozzak még? – vigyorogta isméz izgatottan.
- Amiről akarsz, ami érdekel.
- De unalmas itt azon filózni, hogy min filózzak – kimászott ölemből, és az ajtó felé szökdécselt. – Visszajövök később addigra már talán kitalálom – nevette el magát, amire mosolyogni kezdtem. – Ó, elfelejtettem – riadt meg tekintete, majd visszaszaladt hozzám és a nyakamba ugrott. – Szeretlek!
Meghatódva öleltem meg kis termetét, és hajába temettem arcomat.
- Én is szeretlek Kicsim.

folyti akkor, ha van érdeklődő iránta, és kapok sok-sok véleményt :D

28. Fejezet

Hayley szemszöge:

Egyáltalán nem csodálkoztam, hogy elaludtunk, az este nagy részét egymásra szenteltük. Nem féltem a lebukástól, apa a kórházban van, anya pedig ismét ügyet intéz, bár sose árulta el, hogy mi az, na nem mintha tudni akarnám. A lehető leghalkabban másztam ki E.J. karjai alól, majd csendben összeszedtem a cuccaimat, amit még kellett. A sírógörcs kerülgetett minden egyes ruhakupac elpakolásakor, és akárhányszor az ágyamra néztem. E.J. mozdulatlanul szét volt terülve a francia ágyamon, a takaró lecsúszott felsőtestéről. Még mindig elámulok tökéletes vonásain, isteneket megirigylő mellkasán és hasán. Minden szempontból tökéletes volt. Csak nem nekem szánta őt a sors. Kezemet fájó alhasamra szorítottam, bár az éjszaka többször voltunk együtt a fájdalmam nem jelentkezett mindaddig míg fel nem keltem az ágyból. Tudásom alapján ez természetes volt az emberi lényeknél, hogy az első aktus után fájdalmak jelentkeznek, de én nem vagyok ember, ezért is lepődtem meg annyira. De nem érdekelt.
Eddig legszebb pillanatai közé tartozott a tegnapi, és sosem fogom elfelejteni. Sóhajtottam rezgő mobilomra pillantva, bátyám már nagyon türelmetlen kedvében volt. Nem akartam felébreszteni őt, de búcsú nélkül se akartam elmenni, igaz kétlem, hogy szépszerével elengedne. De miért nem? A tegnap este azt jelzi, hogy talán viszonozni tudná az érzéseimet, de nem lehet. Az én életem túl bonyolult és veszélyes, nem lehetek olyan önző, hogy magammal rántom. Neki van családja, akik imádják őt és bármit megtennének érte. Bár szörnyű volt a tudat, még is reméltem, hogy egyszer talál majd egy hozzáillő lányt magának. Az íróasztalomhoz léptem, majd a papírra firkantottam pár sort. Könnyeimen keresztül pillantottam rá, csodálkoztam, hogy nem ébredt fel még a szívem zakatoló dobogására, de jobb volt ez így. Nem akartam, hogy esetleg Ryan még a végén bejöjjön ide és meglássa őt. Szaggatott levegővétellel fogtam meg táskámat és csuktam be magam mögött az ajtót. Lerohantam a lépcsőn, ahogy csak tudtam, majd bármiféle körülnézés nélkül pattantam a kocsiba.

-Hello kislány – nem néztem bátyámra, csak magam elé tudtam meredni. – Ilyen nehéz volt megválni a háztól?
- Bár csak attól kellett volna – suttogtam, majd kinéztem az üvegablakon, hogy egy utolsó pillantást vessek a házra.
- Itt az ideje, hogy mindent elmesélj – hangjára rákaptam tekintetem, a sötét vörös ellentmondást nem tűrő szemek szigorúan meredtek arcomra.
- Jobb, ha nem tudsz mindent.
- Mondtam, hogy zárd ki az érzelmeidet – Ryan-nek nem kellett semmit mondanom, ő ismer a legjobban. Elég a szemembe néznie, hogy tudja miről van szó. – Kötődni senkihez sem szabad. Annál jobban fáj az elvesztése.
- Csak menjünk – csattantam fel, mire gúnyos mosollyal beindította a dzsippet.
- Érdekel hová?
- Kellene? Csak minél messzebb innen – válaszoltam ridegen, és életemben először, de átkoztam a bátyámat, amiért elragadott anyámtól.
- Kedves Lora még életben van sajna – nem szerettem, ha így beszél az anyámról, még akkor sem, ha megérdemelte. – Hamarosan vége lesz.
- És mihez kezdek? – fakadtam ki és mérgesen néztem rá. – Bár nem a normálisak közé tartozik akkor is vele élek, és legalább esélyem van egy emberi életre.
- Te sose leszel ember – pillantott rám kegyetlenül. – Bármit teszel akkor is egy korcs maradsz.
- Nem kell emlékeztetned rá, nagyon jól tudom – húztam össze szemeimet szenvedve.
- A válaszom, velem maradsz.
- Te mindig vándorolsz – vetettem ellen, de hideg pillantása elnémított.
- Majd csinálok valamit veled, ez legyen majd az akkori probléma.
- Ryan, nem akarom, hogy megöld – könyörögtem neki, de mérgesen dobbantott egyet a sebváltón. Már régen Seattle határán voltunk, lehet már E.J. is felébredt. Mit érezhetett mikor felkelt és nem talált ott?
- Leszarom, hogy mit akarsz Hayley! Bántott téged, egy tégla minden egyes csapatba, ahol van. Lora gonosz és kegyetlen, hogy védheted őt? – gyűlölettel köpte a szavakat, a gyomrom pedig összeugrott erre a hangnemre.
- Akkor is az anyám – suttogtam könnyeimmel küszködve.
- Az anyád, aki gyűlöl téged és legszívesebben megölne, de nem teszi, mert tudja, hogy haszna van belőled.
- Nem szokott semmire kérni – ráztam meg fejem hitetlenül.
- A Volturi előbb vagy utóbb megtalál és erővel fog elráncigálni téged Olaszországba. Az anyád pedig ezt szó nélkül hagyni fogja, csak megkapja a jutalmát.
- Már megtette volna!
- Még nem – rázta meg fejét immár sokkal nyugodtabban. – Nem vagy még erőd teljében, a Volturinak csak akkor fogsz hasznot jelenteni. Amíg nem vagy teljesen az erőd ura, semmit nem érsz. Egy labilis félvámpírtól még a nagy Aro is fél.
- Azt akarom, hogy vége legyen – suttogtam, és kezeim ökölbe szorultak. Nyugodtan akarok végre élni.
- Öld meg a Volturit és vége lesz – pillantott rám hideg mosollyal.
- Nem vagyok gyilkos.
- Csak önvédelem lenne – rántotta meg vállát, én pedig rázkódni kezdtem.- Csak, hagyd, hogy kitörjön belőled és minden problémát megoldanál.
- Soha – sziszegtem fogaim között.
- Bolond vagy!

E.J. szemszöge

Kérlek, hívj fel. Szükségem van rád. Mondd meg hol vagy, találkoznunk kell, nem bírom nélküled. Hívj fel kérlek! E.J.

Sóhajtva dobtam el a telefonom vissza az ágyra, és ismét reménytelenül. Megtettem, amit szoktam, suliba jártam, de mihelyst itthon voltam begubóztam a szobámba az üvegablak elé és csak meredtem kifelé, olykor magamhoz ragadva a telefont, hogy már hetek óta csak egy telefonszámot hívjak. Már egy hónapja, hogy Hayley elment. Minden szó vagy búcsú nélkül. Egyetlen egy papírfecnit hagyott, amin már alig látszott a szép kézírás, annyira összegyűrődött. Minden egyes nap elolvastam, hogy aztán elkeseredve a markomba zárhassam. Köszönöm az estét. Vigyázz magadra! Mindössze ennyi volt rajta. Semmi olyasmi, hogy még találkozunk, vagy bármi kis remény, ami arra utalna, hogy nem ennyi volt. És bár a helyzet azt mutatta, hogy a dolgok itt véget érnek, a lelkem mélyén éreztem, hogy ennek még nincs vége. És nem is akarom, hogy vége legyen. Majd belepusztulok a hiányába és csak rosszabb, hogy még a rohadt telefonját se veszi fel, pedig már rengeteg üzenetet hagytam neki. Még csak nem is gondoltam rossz dolgokra, akkor még jobban összeesnék és biztos, hogy a keresésére indulnék. Hiányzik, és ez az érzés egyre erősebb lesz, nem hogy megszoknám. És ha ez még nem tesz eléggé padlóra, akkor ott van az, hogy folyamatosan az-az este jár az eszembe, mielőtt elment. Magamhoz akarom ölelni, hogy tudjam, mellettem van, megakarom érinteni és csókolni. Elmondhatatlanul aggódok érte, és iszonyatos fáj, hogy nincs itt. Nem tudom mi van vele, fogalmam sincs, hogy mit csinál, hol van most, folyamatosan kattog az agyam. Ha ez még sokáig fog így menni, abba beleőrülök.

Hallottam, hogy nyílik az ajtó, de oda se kellett néznem, hogy tudjam anya az. Tudta, hogy itt vagyok, de minden órában benyit és néz pár percig, majd kimegy. Nem tudtam mire jó ez, amolyan ellenőrzés féle gondoltam én, hogy még élek és itthon vagyok, nem rohantam el, hogy bolond módjára megkeressem őt. Nem hülyeség, megfordult már a fejemben, de aztán rájöttem, hogy nem jó ötlet. Bárhol lehet az egész világon, semmi esélye nincs, hogy megtaláljam. De miért nem válaszol egy üzenetemre sem? Mi történt? Baja lett? Vagy elvették tőle? Nem tudom és nem értem meg. Éreztem anyám sajnálkozó pillantását, majd mélyet sóhajtva kiment. Lepörgött az agyamban, az a beszélgetés, ami pár napja történt a szüleim illetve a családom között. Nem tudták, hogy hallom, vagy éppen tudták és ez volt a céljuk, hogy halljam.

- Edward?! Én félek!
- Bella, édesem ne aggódj jó?
- De E.J. teljesen magába zuhant, nem lehet hozzászólni, nem lehet vele beszélgetni, egyszerűen mered ki az ablakon már hetek óta ez nem mehet így tovább, nem bírom így nézni őt Edward!
- Emlékeztet valakire nem? – Jasper is ott volt, jelen volt minden egyes kibeszélésemnél, hisz mostanság ő volt sokszor a közelemben, még ha nehezen bírta akkor is.
- Ez igaz! – helyeselte Alice buzgón, de ugyanolyan lehangolt volt, mint a család többi tagja. Ha Emmett hazajön nénikémmel kapni fogom a fejmosást, de addig még van egy kis időm, hogy eldöntsem, hogyan tovább.
- Kicsim, én is ilyen voltam, sőt talán rosszabb.
- És nézzem végig, hogy a fiam a Volturihoz menekül? – csattant fel anya mérgesen és kétségbeesve.
- Ez azért fájt, Bella.
- Ne haragudj Edward, de nem bírom nézni! A fiam, és nem tudom tovább nézni, hogy így viselkedik. Annyira rossz látni – ha anyám tudott volna sírni, már régen zokogott volna. Sajnáltam őt, nem akartam büntetni, de nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor nem.
- Hadd beszéljek vele!

Apa ígéretéhez híven próbálkozott is, nem is egyszer, de mindannyiszor süket fülekre talált minden szava. Mondhatott akármit nem reagáltam rá. Nem türelmetlenkedett, hagyta, hadd hallgassam meg, amiket mond, bár nagyon jól tudta, hogy azt se fogom fel miről beszél. De a fia vagyok, próbálkozik addig, amíg el nem ér valami változást.
A helyzet akkor vált rosszabbá, mikor hazajöttek nénikém és a drága férje. Anyáék mindent elmondtak nekik, hogy mi történt, és hát mindketten másképp reagáltak, de számítottam rá. Na, nem mintha meghatott volna, bármi féle szó is.

-E.J. teljesen megőrültél? Mi a fene van veled? Ő csak egy lány, ne csináld ezt! Nem sokára visszajön és akkor végre visszakapom az unokaöcsémet! Kérlek, nem akarom, hogy ilyen fejjel jelenj meg az esküvőmön!
- Takarodj!


Persze, csúnya elküldésem után többször is bocsánatot kértem, de persze megbocsátást nem kaptam. Bácsikám már más volt. Talán miatta zuhantam még jobban magamba. Szavai nem voltak rám jó hatással, bár szerinte legalább megjött az eszem. Nos, én nem így láttam.

- Hallom mi történt Junior! Szóval csak beleszerettél a kislányba! – Emmett arcrepesztő vigyora most nem derített jókedvre.
- Ez nem igaz – leheltem erőtlenül és visszafordítottam fejemet az ablak felé.
- Vedd már észre E.J. Ha nem így lenne, akkor nem feküdtél volna le vele! Sőt, ha nem így lenne, akkor nem lennél most összezuhanva! Talán rosszabb vagy, mint anno apád volt, de komolyan! Légy szíves szedd össze magad E.J. Itt vagyunk melletted a családod, de nem őrlődnél ennyire, ha végre beismernéd, hogy szereted őt. És egy vámpír érzelmei megsemmisíthetetlenek!

Emmett szavai voltak számomra az egyetlen józanító pofon. Az egy hónap alatt talán sajnos, talán nem, de igenis bevallottam magamnak, hogy nagyon sokat jelent nekem. Immár túl sokat is, és azzal, hogy lefeküdtem vele ezt talán elmélyítettem.
Újra a telefonért nyúltam, és megnyomtam az ismert számot.
-Kérlek vedd fel. Kérlek. Szükségem van rád. Tudnom kell, mi van veled, kérlek! Hayley ne csináld ezt, hívj fel! – kiáltott a telefonba, majd erőtlenül kinyomtam ismét.

Megráztam fejemet, majd homlokomat az üvegnek döntöttem. Odakint már sötét volt, borús felhők takarták az eget, de itt szinte mindig esik az eső, nem meglepő. Lehunytam a szememet, hogy ismét felidézzem csodaszép arcát, és az utolsó estét amit vele töltöttem.
-Nem hívott vissza? – hallottam meg hirtelen apám hangját az ajtóból. Nem néztem rá, csak megráztam a fejemet. – Beszélhetünk? – nem válaszoltam neki, csak megvontam vállamat, mire sóhajtva leült az ágyra mellém. – E.J. ez nem mehet tovább így. Már vadászni se jössz, pedig azt muszáj. – hümmögtem egy sort, pedig igaza volt. Már nagyon kapart a torkom, a szemeim már korom sötétek voltak, de egyszerűen nem volt erőm felállni innen. – E.J.!?
- Hm?
- Tudom, hogy mit élsz át, legalább is hasonlót. Mikor én elhagytam anyádat, hát…. csodálkozok, hogy túléltem azt a fél évet nélküle.
- Miért nem tud egy rohadt üzenetet küldeni, hogy csá jól vagyok vagy bármit, de semmit! – fakadt ki, és öklömmel a földbe ütöttem.
- Türelmes legyél! Lehet, hogy a legutóbbi találkozásotok után, nem tud mit mondani. Erre nem gondoltál?
- Nem olyan – ráztam meg fejemet. Nagyon jól ismertem, legalább annyira furán érzi magát, mint én.
- Amíg ő nem jelentkezik nem tudsz mit csinálni, de kérlek, kérünk téged arra anyáddal, hogy szedd össze magad. Jelentkezi fog, ebbe biztos vagyok, de még csak egy hónap telt el. Az nem olyan sok idő.
- Köszi, nem sok idő – grimaszoltam, mire keserűen elhúzta száját.
- Én fél évet töltöttem anyád nélkül, aztán azt a hírt kaptam, hogy meghalt. Szerinted én hogy éreztem magam?
- Azért rohantál a Volturihoz – ismertem már a történetüket, mint a tenyeremet, régen ezt kaptam esti meseként. Ez volt a leghosszabb és legbonyolultabb tönténet.
- Igen. De tudod, mikor megjelent és rájöttem, hogy nem halt meg, mennyeien éreztem magam. Hihetetlenül boldognak, és ezért ne add fel a reményt. Biztos, hogy hamarosan hívni fog, nem holnap és nem is azután, de előbb utóbb biztos. Jut eszembe, Rosalie bár nagyon csúnya szavakat vágott hozzád Hayley miatt, de az esküvőt elhalasztja egy időre.
- Minek?
- Megvárja, amíg egy cseppet jobban leszel. Nem akar téged így látni az ő napján.
- Addig nem leszek jól, amíg nem hallom a hangját – néztem rá határozottan.
- Rose nem fog sokáig várni, de lehetséges, hogy téli esküvő lesz belőle. Sőt lehet, hogy Emmett lesz a mikulás.
- Szuper – húztam el számat.
- Örülök, hogy legalább már ki lehet belőled húzni néhány szót. Ez már haladás. – önelégültnek tűnt.

Megvártam, amíg kimegy, hogy megint a telefonomhoz nyúljak, de aztán ahelyett, hogy tárcsáztam volna, csak visszaejtettem a földre. Minek hívjam? Hagytam már neki több száz üzenetet. Már egy hónapja, és nem igaz, hogy egyiket se hallgatta meg! Tehetetlennek éreztem magam és az is voltam igazából. De mit tegyek? Látszólag a modern telefonnal már semmit nem értek, de ha a bácsikám esetleg betudnák mérni, hogy hol van, akkor őt is megtalálnám. Már, ha egyáltalán vele van a telefonja. Lehet, elhagyta, vagy direkt dobta el.

Nyeltem egyet, hogy valamennyire csillapítsam ezt a rossz égést a torkomban, de már nagyon nehezen bírtam. Jasper szerint lassan már a környezetemre is veszélyes lehetek. Igaza van, sose húztam el még ennyire a szomjamat. Sajnos igazat kellett adnom nekik, azzal, hogy itt ülök, nem fog változni semmi. Lemondóan megráztam a fejemet, majd sóhajtva felálltam helyemről. Hallottam, hogy odalent Alice felsikoltott, majd halk kacaj hallatszódott. Gyenge mosoly futott fel arcomon, rossz volt, hogy miattam volt mindenki letargiába. Még az ajtóig sem jutottam, hogy megkérjem őket jöjjenek el vadászni, mikor megcsörrent a telefonom.

- Emma felakart hívni ma – hallottam meg Alice boldog hangját.
- Mondjad – sóhajtottam fel, bár nem voltam felkészülve most Emma folytonos lelkes dumájára. Megint kapok tőle is egy adag fejmosást. Nagyszerű. – Emma majd hívj vissza később, éppen családi programot tartunk.
- Ezek szerint vadászni mész – mikor meghallottam ezt az édes, mosolygó hangot hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy ki vagyok.
- Hayley?

hamar hoztam a frisst, gyorsan sikerült megírnom :) nem túl hosszú és eseménydús, azért remélem tetszeni fog nektek és több komit kapok, mint az előzőhöz :)

Breaking Down

Na gyerekek sikerült eljutnom a moziba :) A véleményem a filmről. (aki nem látta az feltétlen nézze meg és vigyázz lehet spoiler is van benne) El kell mondjam, hogy a film nézése közben ez volt az első a 3 közül, hogy úgy éreztem ez tényleg egy vámpíros film. Nagy gondot fordítottak a horrorisztikus oldalára, ami fantasztikusan sikerült, a farkasok zseniálisak voltak. Végre nem hiányoltam a romantikát, most mutatkozott meg igazán Bella és Edward szerelme. Teljesen mind1, ha esetleg mozisan letöltöm, mert nincs benne olyan rész (vagyis ha jól emlékszem) amikor tök sötét lenne, az egész film élvezhető volt és nem volt az, hogy nem látok belőle semmit, mert hunyorítanom kell, hogy kivegyem mi van ott/mi zajlik. Amivel annyira nem voltam megelégedve az, hogy a nászutat szerintem hamar lepörgették. Kicsit szenvedélyesebbre szerettem volna és inkább nem annyira részletezni az esküvőt. Azt se nagyon méltányoltam, hogy a 4. részben mondja el Edward Bellának, hogy volt egy kóborló időszaka, amikor igazi vámpírként viselkedett. Úgy gondolom, hogy ezen már régen túl kellett volna esni. Elfogadom, hogy 2 órába elég nehéz belesűríteni ennyi mindent, de úgy vélem nagyon csak a lényeget mondták és egyszerűen elhagyták a részleteket, amik kiegészítették volna a filmet. De hatalmas gratulációm a rendezőnek, igazi vámpíros film volt, szinte már úgy éreztem néha, mintha az Underworld új részét nézném némelyik pillanatban. Bella kinézete várandósan szenzációsra sikeredett. Tényleg elég ijesztőre csinálták a szülést is, szinte már horror film lett. Borzalmasan jó volt el kell mondjam :D De a rosszak ellenére azt mondom, hogy szerintem a 4 közül ez sikerült a legjobban. Nagyon várom már a második részét, de egy jó darabig először ezzel leszek elfoglalva. :) Minél többször nézi meg az ember annál több hibát vél felfedezni, de ugyanúgy fogom élvezni minden egyes pillanatban. Ezt a részt én sose fogom úgy megunni esetleg, mint az előzőeket :) Mindenkinek kívánom, hogy mihamarabb hozzájusson a filmhez és nézzétek meg minél hamarabb :) Véleményeket várok azoktól, akik már látták esetleg :D

Novella

Ez egy apró kis szösszenet tőlem nektek. Nem tudom, hányan fogjátok elolvasni igazából nem is lényeg, hogy kommentelitek-e, gondoltam megosztok veletek pár dolgot :)

Akit érdekel, az hallgassa közben ezt: http://www.youtube.com/watch?v=Ggc8iOcg1MM

Egy megtört lélek

Számít-e valamit az élet, ha nincs kivel megosztanod? Számít-e valamit a létezés, ha minden egyes ember, aki eddig ért valamit elhagy? Én már csak ezt tudom kérdezni magamtól. Az élet mindig is egy próba volt számomra, a legfontosabb szabály, hogy légy erős és akkor túléled. Ez a fontos az életben… a túlélés. A gyenge ember elbukik és sosem fogja elmondani, hogy megrendíthetetlen lelki erejével túlvészelte ezt. Én azt hittem ez az ember leszek; büszke és erős, akire mindig felfognak nézni az emberek erőssége miatt. Nagyon sokáig az voltam, erős és rendíthetetlen, rideg és kíméletlen. Az voltam egészen 2011. szeptemberéig. Sose foglalkoztam a saját problémáimmal, érzelemmentesen álltam minden egyes akadály elé és sikerült is megugranom. De minden ember életében, legyen erős vagy gyenge, eljön az a pillanat, amikor már nem tud egyetlen akadályt sem megugrani.
Hogy miért? Mert sorba kapja azokat a dolgokat, amiket nem várt volna és életében először elgondolkozik azon, hogy ki is Ő. Mit testesít meg, és mi a célja. Az én célom egy szép jövő és egy elfogadható jelen volt, mindezidáig. Mindenki fontosabb volt saját magamnál, nem foglalkoztam a saját énemmel, mindig mást tartottam szem előtt és itt követtem el a legnagyobb hibát. Önzetlen voltam, és észre se vettem, hogy az erős lelkem az évek folyamán megtört. Ezt történt velem, ami tart már másfél hónapja. Életemben először felnéztem az égre és azt kérdeztem: Ki vagyok én? Megrendültem a saját hitemben, a saját elhatározásomban és összezuhantam a választól, amit megkaptam.
Valójában nem egy önzetlen mindenhol barát voltam, hanem egy önző szörnyeteg, aki mindent magának akart. Mindenkinek a barátságát, a szeretetét akartam elnyerni a buzgó imádatommal, és ez visszafele sült el. Egy lélek akkor kerül a legmélyebb pontra, amikor hirtelen mindent elveszít maga körül. Ezt történt velem is. Elveszítettem saját magamat, a barátaimat, és a családomat. Egyszerre tekintettem ellenségként mindenkire, de legfőképpen magamra. Nem voltam elég erős, hogy túlvészeljem a baráti csalódásokat és a családom folyamatosan támadását, és úgy éreztem innen nincs kiút. Egyetlen választás elé álltam; megtenni vagy nem? Az öngyilkosságra mindenki egy gyáva tettnek tekint. Valójában nem az.
Mindenki gondolkozzon el rajta, hogy valójában mekkora bátorság kell kiállni a halál elé, és ott elgondolkozni azon, hogy mit veszítesz vagy éppen mit kapsz. Önző dolog arra gondolni, hogy a halállal véget ér a szenvedésed, de kit érdekel az önzőség, ha már senki nem áll melletted? A barátok, akiket én a legnagyobb kincsnek tartottam hátat fordítottak akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Nem értem miért, és a mai napig nem tudom ezt felfogni. Nem értik meg mi a törés, amikor egyszerűen már semmi nem tud meghatni. Velem ezt történt. Semmi nem érdekelt már, minden lepergett rólam. Nem számított a családom reakciója, életemben először önző akartam lenni, hogy hadd tegyem azt, amit én akarok. Ha valaki igazán szeret és ismer, akkor tudja, hogy miért tettem és bár sose értené meg döntésem, elfogadná. Ha egy barát igazán szeret, akkor melletted áll mindig. Én még nem találtam ilyen barátot sajnos, de szívből remélem, hogy rajtam kívül már sok mindenki találkozott ilyen egyénnel. Nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem is vannak ilyen emberek az életemben. Nos, ez megdőlt abban a pillanatban, amikor bár tudatlanul, de az öngyilkosságom tervezgetése előtt a szemem láttára vihogtak és nevetgéltek. Összezuhantam, és ez még mindig kihat rám. Csalódtam magamban, amiért egy szakemberhez kellett fordulnom, mert már nem bírtam a nyomást.
És találtam egy embert, aki igenis meghallgat, és aki nem tud elítélni, mivel ismeretlen vagyok számára. Egy lélek, aki összetört hogyan tud talpra állni? A válaszom; sehogy. Ez vagy idő múlva enyhül, vagy történik egy olyan esemény, ami mindent megváltoztat. Én hittem benne, hogy az idő enyhíti ezt, de eddig még sok jót nem tapasztaltam. A lelkem megtört és soha többé nem leszek olyan, mint régen. Már nem ismerek magamra, a tükörből egy idegen néz vissza rám. A szememből kihunyt a fény, ami eddig éltetett mindenkit, az optimizmuson elveszett, a jót már nem tudom meglátni, az idegen aki pedig farkasszemet néz velem tele van bosszúvággyal és gonoszsággal. Nehéz kezelnem a rosszabbik énemet, de lehet ez is szükséges, hogy túléljem az életet. Nem akarok megfutamodni és a vonat elé vetni magam, elakarom mondani magamról, hogy ezt is túlvészeltem, de az ember ilyen esetben nagyon nehezen fordul vissza. Úgy érzem, hogy nekem már nincs értelme élnem, a célom, ami eddig volt elveszett, nem tudom meglátni, se megkeresni.
Az emberi nevetés, ami eddig engem is mindig vidámságra derített, mintha egy üvegfalon keresztül hallanám, megszűrve, így számomra már csak irritáló zsivaj. A barátaim jókedve, ami mindig is hatással volt rám, már nem ér semmit. Nem érzem jobban magam tőle, ha boldogok. Ez azért van, mert hatalmasat csalódtam bennük. De miért van az, hogy a végén mindig én maradok egyedül? Velem lehet a baj, hiszen eddig mindig én maradtam egyedül, engem hagytak el. De miért? Rossz ember lennék? Valószínű, ezt mindig is tudtam magamról.
Gonosz és goromba vagyok, az emberi érzéseket gyengeségnek tekintem. Vagy talán a barát fogalma jelent nekem túl sokat? Sokat kérek, ha egy olyan embertől, akit én kinevezek barátnak, csak szeretetet és odaadást kérek? Nem kérem tőle, hogy legyen velem a nap 24 órájában, sem azt, hogy minden nap csevegjünk és egymás nyakán legyünk. Sosem kértem ezt, csupán viselkedjen baráthoz méltóan. Úgy tűnik ezt csak én tudom teljesíteni, ha mindenki más elbukik. Vagy én is elrontanám ezt? Ezek olyan kérdések, amiket még a barátaim sem tudnak megválaszolni, hisz bennük is csak a sértettség van és a büszkeség beszélne belőlük, abból pedig nem kérek. Talán én is megváltoztam, nem rosszindulatúságból, de kívánom, hogy mindenki élje át egyszer ezt a mélypontot, amikor úgy érzed, hogy nincs tovább… akkor mindenki érteni fogja, hogy mivé változtam. Egy vagyok a sok földi teremtmény közül, még is ördögi lélek lakozik bennem. Magányos voltam mindig is, barátokra még is szükségem lenne, de nem így… Így senkire nincs szükségem.
Ha nincs a világon senki, aki engem megtud érteni, akkor jobb, ha nem is próbálkozik. Az élet egy megpróbáltatás ezt azt gondolom mindenki tudja. De melyik tudja jobban átvészelni? Egy erős lélek, aki ha megtörik soha többé nem tudja úgy folytatni, mint eddig, vagy egy gyenge ember, aki nap, mint nap minden egyes dolgot egy hatalmas dolognak hisz, de legalább nem törik meg minden egyes alkalommal? Ez a mélypont mindenkit még erősebbé tesz, de csak akkor, ha át tudja vészelni. Ebből a válságból nagyon nehéz kilábalni. Nagyon kevés embernek sikerül. Beleakarok-e tartozni abba a kevés emberbe? Már nem biztos. Már nincs akikért fel kell kelnem. Ha egyszer megszületsz, az élettől már csak a halál ragadhat el. Vagy még sem? Van rosszabb is a halálnál.

Sose féltem tőle, szemrebbenés nélkül nézek vele szembe, de még mindig túl önzetlen lehetek, ha még mindig vannak, akik visszatudnak rángatni. Az én lelkem már meghalt, nincs kiért élnem, nincs kiért küzdenem. Halott lettem, egy járkáló hulla, aki minden egyes pillanatban, szinte lelassított felvételként nézi az embereket. Milyen naiv hústornyok… nem tudják mit fognak még átvészelni. Lelketlenül a legnehezebb a napi teendőket végig csinálni, hiszen hogyan tudok jó képet vágni a barátaimnak, hogy minden rendben, amikor minden egyes percben a halálért fohászkodok? Hogy tudok erősen, mindenféle lenéző pillantás nélkül a tanárokkal kommunikálni? A családom tudja, hogy valami nincs rendben. Gyenge léleknek tartanak, főleg apám. Tartson annak, talán az is vagyok… de soha nem fogja megérteni, ahogy más sem. Nem fogom soha hibáztatni, ezt a csatát nekem kellene megvívnom, de úgy érzem már nincs miért. Lelketlen ember nem tud senkit és semmit értékelni. Nem érdekel a családom, nem érdekelnek a barátaim… semmi nem érdekel már. Türelmesen várok arra a mélypontomra, ami ismét hatalmába fog keríteni, hogy aztán könnyek nélküli búcsúzással szembe nézhessek azzal a teremtménnyel, aki engem kárhozatra ítélt. A lelketlenek már csak a pokolba juthatnak, én pedig alig várom, hogy eljussak oda. Semmi nem lehet rosszabb, mint a földi lét. Emelt fővel fogok kisétálni mindenki életéből, hiszen a helyzetek ellenére sok mindenkit megváltoztattam, de ez nem elég ok, hogy marasztaljanak engem. Lelketlenül, de reménnyel fogok várni erre a pillanatra.

egy megtört lélek szavai

EXTRA hosszú 27. fejezet

Tudom, sokat kellett várnotok a folytatásra, amit nagyon sajnálok. Nos, nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni nektek ez a fejezet, remélem azért elnyeri valamennyire a tetszéseteket és kapok tőletek sok-sok véleményt, mert csak a visszajelzésből tudom, hogy mi a helyzet :) Nos, hát jó olvasást hozzá, jah és 16+-os, de 18-as van a képen azért ezt vegyétek kérlek figyelembe :)

E.J. szemszöge


A családom egytől-egyig árgus és kitágult szemekkel nézte végig, ahogy becsörtettem a házba, és bármiféle köszönés nélkül elrohantam mellettük. Jasper épp a lépcsőről vándorolt le, de felkapta fejét talán megérezve hangulatomat és szorosan a falhoz préselődött, nehogy elsodorjam magammal.
- Vigyázz Kölyök fel ne robbanj! – motyogta nekem, de nem érdekelt. A szobám ajtaját olyan erővel csaptam be, hogy az így is instabil falam megrepedt még jobban. Belerúgtam a földön felejtett táskámba, ami nagy csattanással ütődött a falnak, de nem éreztem tőle jobban magam.
- Mi a fenét művelsz, mi ütött beléd? – tört be hozzám anya, és Alice szinkronban.
- Hagyjatok most! – morogtam feléjük, és leültem az ágyamra, arcomat pedig kezeimbe temettem.
- Összevesztél Hayley-vel? – puhatolózott szelíden anya, de szemeim minden választ kimerítettek. – Akkor most magadra hagyunk, de ha beszélgetni szeretnél, akkor, lent leszünk! – nem köszöntem meg nekik, de egy hálás pillantást vetettem feléjük.

Nem tudtam elhinni, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk egymáshoz, egyre jobban eltávolodunk. De talán jobb is így, már kezdek teljesen megőrülni. Túl sokat vártam el a kapcsolatunktól, nem tudtam különbséget tenni a köztünk levő barátság, és az egymás iránt érzett vonzalomtól. Nem mertem bevallani, de féltem, rohadtul féltem, hogy belé szeretek, pedig tudom, hogy nem szabad. Igaz, hogy most is én voltam a hibás a veszekedésben, de azt hiszem, rosszul viselem, ha visszautasít, főleg, ha tudom ő is akarja, úgy mint én. Annyi feszültség összegyűlt bennem, de nem tudtam miért. De csak tippelni tudtam, hogy mi az oka. Olyan szinten vágyom rá, arra, hogy együtt legyünk, hogy ez már egyszerűen ki akar törni belőlem. Bár mostanában amúgy is sokkal nehezebben viselek el mindent. Nem tudtam eldönteni, hogy mi fájt jobban? Az, hogy ezzel befejeztük Hayley-vel a kettőnk közti fura kapcsolatot, vagy az, hogy Hayley lezárta a dolgokat, mihelyst bezártam az ajtót? Ha tudtam, hogy ekkora pofon lesz nekem ez a visszautasítás, soha az életbe nem kezdek ki vele, még a közelébe se mentem volna! Teljesen elment az eszem, vágyok egy olyan valaki után, akit megkaphatnék, de még sem úgy, ahogy én a lelkem mélyén szeretném. De ki a franc ő ebbe a fene nagy világba, hogy így kínozzon engem? Ki ő?

Összeszorítottam öklömet, nehogy valaminek, vagy valakinek neki essek, de nagy nehézségek árán leküzdöttem a dühömet. Már csak a fájdalmat hagytam magamban, a mérgemet leküzdöttem, de féltem, hogy egyszer kijön rajtam és nem a legjobb helyzetben. Rezegni kezdett a mobilom, amit azonnal felkaptam, de mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres, inkább ledobtam magam mellé az ágyra. Hayley kitartóan hívott, nem hagyta abba, ha ki is nyomta, újra hívott. Ez így ment egy ideig, de összeszedtem minden erőmet, hogy ne kapjak azonnal a telefon után, hogy legalább halljam egy kicsit a hangját. De nagyon jól tudtam, hogy nincs szükségem még egy pofonra, bár nem tudhattam mit akar. Jobb a tudatlanság, ezen az elven voltam és hagytam, hogy el nem múló rezgése betöltse a halk szobát.
Mikor már éppen felpattantam volna, hogy valamerre legalább menjek, hogy eltereljem a figyelmem legalább egy kicsit erről a bolond nőszemélyről, éppen kopogtak és meg is jelent Jasper, majd utána apa az ajtóban.

- Lenyugodtál? – kérdezte apám kissé feszengve, majd leült az ágyamra, és mustráló tekintetével végig mért.
- Már nem lesz baj, legalább is egy időre – jelentette ki bácsikám, és leült az egyik fotelbe.
- Elmondod, hogy mi a baj, vagy még nem állsz készen, hogy elmond? – nem tudtam, hogy apám valamelyest átérzi-e, ami most van bennem, de csak reméltem, hogy egy kicsit igen.
- Neked hogy kezdődött anyával a kapcsolatod? – kérdeztem halkan, magam elé nézve, majd dühös szemmel rámeredtem a telefonomra, ami újonnan rezegni kezdett ismét.
- Mi…
- Ó, tudod, hogy megy ez! Meglátták egymást, egymásba szerettek, happy end – hadarta Jasper, mire apám felhúzott szemöldökkel nézett rá, de bácsikám nem foglalkozva vele, tovább folytatta. – Nem tudom, hogy meddig fogod még ezt bírni, de jobb lesz, ha elkerülöd egy ideig a lányt.
- Erre már én is gondoltam, és valószínűleg így lesz.
- Ilyen ez a szerelem – mondta apa mosolyogva, de rögtön lelohadt, miután ránéztem mérges pillantással. – Már úgy értem, hogy ezzel én is próbálkoztam.
- Te azért kerülted, hogy megakadályozd a számodra elrettentő jövőt, és elmenekülj az érzéseidtől – nézett rá jelentőségteljesen Jasper, amire csak bólogatni tudtam. Ez pontosan így volt, nem is tudtam ennek ellent mondani, de ahogy láttam, apa sem. – E.J. más. Teljesen más, mint te, még is nagyon sok hasonlóság van köztetek.
- Érhetően Bellára hasonlít – biccentett apa szkeptikusan.
- Majdnem – na, ettől tartottam… bácsikám imád kielemezni mindenkit, főleg engem, és anyát, de mivel ő már nem tud neki túl sok újat mutatni, maradok én. Mint egy katonai stratégiát, olyan precizitással kezdte el mondani a saját véleményét, na meg amiket érzett felőlem. – még talán Bellánál is bonyolultabb jellem.
- Remek – húzta el száját apa, még is enyhe büszkeséget hallottam ki hangjából.
- Még ő maga se tudja, hogy mi van benne. Bellánál és nálad, Edward az a jó, hogy bármi is van akkor is tudjátok, hogy mit éreztek. De E.J. nem tudja. Igazam van?
- Igen – kelletlenül adtam neki igazat, nem tetszett, hogy folyton ki akart elemezni.
- Ez csak az újdonság varázsa – értetlenül néztem apára, aki erre mosolyogva magyarázni kezdett. – Mikor megismertem Bellát, én is ilyen voltam, csak én már pár hét…
- Nap – köhögte Jasper, mire vigyorogni kezdtem.
- Nap után – fintorogta apám, amit nem tudtam megállni kuncogás nélkül – beismertem, hogy mit érzek iránta. Te ennyi idő után se fogod bevallani. Nem hogy neki, még magadnak is tagadod!
Nem tudtam rá mit mondani, hisz ez így volt. Még ha az lennék, rábólintanék, hogy oké az vagyok, de ahogy látom körülöttem a párokat, én nem tudnék így viselkedni, és nem is érzem azokat, amiket látok a többiek arcán.
- Szeretet és gyűlölet között vékony határ húzódik – mondta csendesen Jasper somolyogva. Igaza volt, nem tudtam, hogy éppen most melyikhez húzok jobban. Helyzettől is függ, hisz amikor együtt vagyunk, azt érzem, hogy szeretem, legalább is egy olyasmi félét, de amikor veszekszünk, vagy olyasmit szól be, akkor legszívesebben felkenném a falra a nagy szájával együtt. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog a mérleg eldőlni.

Apáék egyedül hagytak, legalább tudtam egy kicsit magamban őrlődni. Egész éjszaka fent voltam, mindent hallottam, ami a házban történt. Fél füllel meghallgattam, hogy mi lesz az esküvőn, de amikor csak tudtam kizártam a külvilágot. Egyelőre arra a döntésre jutottam, hogy jobb lesz, ha kerülöm Hayley-t. Már az elgondolás is fájt, hogy nem fogok vele minden szünetben beszélgetni, nem fogunk egymással csipkelődni és szórakozni, nem fogunk viccelődni egymáson. Mindez meg fog szűnni, mert meg kell, hogy szűnjön. Nem akarok úgy járni, mint apa. Megállítom a jövőt, apa csak megpróbálta, de ő nem volt elég erős hozzá, de én igen! Nem fogok belészeretni, nem tehetem meg. Nem bírnám elviselni, ha utána tőlem őt elszakítanák.
Ezzel az elhatározással mentem suliba, kivételesen csak anyáékkal. Jasper nem bírta volna elviselni, amit érezne tőlem, Alice pedig amúgy is segít Rosalie-nek az esküvőben. Esküvő? Pf… minek? Értelmetlennek találtam, főleg, hogy a helyzet a két ember között nem változik. Azt pedig végképp hülyeségnek tartottam, hogy a családom mindegyik párja már minimum két esküvőn túl van, még anyáék is. Csak ők a másodikat megtartották az eredeti terv szerint, vagyis Vegasban gyorstalpalón végezték el a szertartást. Mázli, hogy több száz kilométerrel távolabb voltam tőlük. Ilyenkor áldottam drága nagyszüleimet, akik az ilyen helyzetekben „nyaralni” mennek egy szép vidékre, és hálás voltam nekik, hogy ilyenkor velük mehettem.

Apa aggódó pillantással nézett rám, amikor kiszálltam a kocsiból, és megláttam a bejárat előtti lépcsőn ülni a barátaimat, köztük Hayley-vel. Amint megláttam elemi erővel tört rám a fájdalom, ami belülről égette mellkasomat. Nem tudtam, hogy ez minek köszönhető, de próbáltam nem kimutatni. Elköszöntem anyáéktól, mindkettő arcán ott virított a féltés, de legszívesebben rájuk pirítottam volna, hogy hagyják abba, nem lesz semmi baj.
Ahogy lépkedtem feléjük Hayley szeme fokozatosan váltott mélyebb árnyalatra, de nem volt feltűnő egy emberi szemnek. Mikor odaértem hozzájuk mindegyik feldobott hangulatú köszönéssel fogadott, persze kivétel Ő.
- Hallod nyárra is tervezhetnénk egy ilyet – veregette meg vállamat Scott hümmögve.
- Én benne vagyok, egész nyáron lefoglalhatsz! – nevette el magát Amber, mire megrándult szám széle, főleg Tom nézését megpillantva.
- Meglátjuk – bólintottam, és lopva Hayley-re néztem. Nyúzottnak tűnt, még sose láttam ilyennek, szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, szeméből pedig kihunyt egy afféle fény. Késztetést éreztem rá, hogy beszóljak neki, és megmondjam, hogy én sokkal rosszabbul érzem magam, de nyilván nem volt kíváncsi rá.
A nap további része eseménytelenül telt szó szerint. Emmának feltűnt, hogy a szokásos beszélgetéseket abbahagytam Hayley-vel, és nem is szóltunk egymáshoz egy rossz szót sem. Nagyon rossz volt, főleg, hogy a legtöbb együtt töltött időben ott volt közvetlenül mellettem, a már megszokott vibrálás ott volt, és idegesített, hogy ezt nem vezethettem le most amolyan csipkelődéssel. A kedvem egy fokkal nem lett jobb, pedig Scott és Tom nagyon igyekeztek, hogy egy kicsit feldobják a hangulatom, de erőfeszítésük hiábavaló volt. Emma is próbált velem beszélni, míg Amber Hayley-t akarta szóra bírni, de nagy meglepetésre és persze lány létére nem mondott semmit. Pedig erős meggyőződésem volt, hogy a lányok nem tudják magukban tartani a problémájukat és valakinek biztosan elfecsegik, de mint sok másban, ebben is más volt. De mondania sem kell, mindenkinek feltűnt, hogy köztünk van a feszültség. Hálás voltam mindegyiknek, hogy nem feszegették sokáig ezt a mi a problémám dolgot, csak Amber húzta fel gyakran az agyam, mikor kinyitva a száját megszólt minket, hogy elege van ebből a komor hangulatból. Hálistennek a szerelme ilyenkor mindig leintette, amiért hálás voltam Tomnak. Legalább ő látta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor pár beszólt célzás segíthetne a helyzeten. És ez így ment egészen két héten keresztül.

A családom nem piszkált többé Hayley-vel, azt hiszem látták, hogy elég komoly az ügy, de láttam rajtuk, hogy azóta is bosszantja őket a kíváncsiság, hisz nem tudták mi ez a hatalmas változás. Amióta megtörtént köztünk ez a vita, alig látszott az arcomon valamiféle jókedv. Büszkeség ide vagy oda, de akkor is bevallottam magamnak, hogy nagyon hiányzott Hayley. A közelsége, a beszélgetések, a mosolya, az érintései. Majd beleőrültem a hiányába, de szerencsére könnyen eltudtam rejteni. Sajnos ez a kemény külső, gyakran leomlott, amikor megláttam őt, és ő se volt jobb színben, mint én. Gyakran mikor előttem volt, vagy csak egy fele mentünk már nyitottam a számat, hogy mondjak neki valamit, de aztán mindig időben meggondoltam magam. Ő akarta így, és talán kicsit túlzásba estem a távolságtartással, de így volt a legjobb mindkettőnknek. Mind minden egyes nap, az utam nem Hayley-hez vezetett, hogy majd valamikor hazaessek este, hanem hazafelé, már két hete. Általában futva szoktam hazamenni, és örültem neki, hogy anyáék nem erősködtek a fuvarhoz, de azt hiszem, hogy leginkább apának lehetek hálás. Sokat tudtam egyedül lenni, nem voltak a nyakamon, szükségem is volt most erre.
-Szia Kölyök! – köszönt nekem bácsikám. Csak egy lehangolt és gyors sziasztokra futotta, majd fel is mentem a szobámba. Mint, ahogy teszem azt két hete lefeküdtem az ágyamra és meredtem a plafonra. Nem akartam már ezt tovább csinálni, beleőrültem a hiányába. Két hete fájtak a szavai, fájt a visszautasítása, de mit vártam tőle? Igaza volt, ami történt a szünetbe, az csak akkorra vonatkozott. Tudok én rá barátként gondolni, hisz eddig is azt tettem. Hallottam, amikor anyáék megjöttek nem tudom honnan, de egyelőre még nem akartam nekik bejelenteni, hogy eltűnök egy kis időre, hogy beszélhessek Hayley-vel. Az esküvőt Rosalie elhalasztotta, miután Emmett-tel nagyon csúnyán összevesztek és azóta is ki tudja merre vannak. Rose még aznap este összecuccolt, hogy egy kicsit egyedül legyen, de Em pár óra múlva már követte is, azóta pedig nem tudni hol vannak. Egy üzenetet küldtek és mindössze annyit, hogy jól vannak, de meg kell beszélniük pár dolgot. A Denali klán is hazament addig, a mi dolgunk pedig az volt, hogy mindenkit értesítsen az esküvő halasztásáról.
Most, hogy viszont eldöntöttem mit akarok, nem bírtam ülni, és azonnal felpattantam, hogy elmenjek hozzá.
-Hova, hova? – kérdezte anya döbbenten, mikor meglátott lerohanni a lépcsőn.
- Beszélnem kell vele – nem kellett nevet mondanom, nagyon jól tudta, hogy kiről van szó. Nem kaptam semmit, így azt hiszem nyugodtan kiszaladhattam a házból. Eszeveszett sebességgel futottam ahhoz a házhoz, amit már jó két hete elkerültem, és ami a két hetem megkeserítőjének a helyszíne volt. Ismét hibát követtem el, Hayley nagyon sokszor elmondta, hogy szóljak mielőtt leugrok hozzá, de nem volt hozzá erőm, és látni akarom az arcát, amikor meglát. Ezúttal mellettem állt a Sors a házból egyetlen szívdobogás volt hallható, de ettől függetlenül aggódhattam, hogy az anyja itthon van. Kocsi hiány miatt gondoltam, hogy szerencsém van és Hayley egyedül tartózkodik itthon. Én magam is izgultam amiatt, hogy vajon elküld-e vagy örülni fog-e neki, hogy ide jöttem, de reméltem, hogy az utóbbi.

Gondolkodás nélkül ugrottam be az ablakán, és lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz most.
- Te meg mit csinálsz? – a kezdeti döbbenet után sikerült összeszednem magam, és bambán bámultam Hayley kezeire, amik a ruháit tartotta.
- Inkább jobb kérdés, hogy te mit keresel itt – szemei semmiféle számonkérésről, vagy felháborodásról nem árulkodtak, sőt inkább volt elkeseredett és szomorú, amire halott szívem összefacsarodott. Nem szerettem, ha ilyen.
- Én csak… - megkezdeni ezt sokkal könnyebb volt, mint bármiféle ésszerűtlen magyarázat nélkül folytatni.
- Ez aztán a válasz – húzta el száját, majd kezei elengedte a ruhakupacot, ami belehullott a bőröndbe.
- Mit csinálsz Hayley? – kérdeztem nyelve, és talán a legeslegrosszabb álmom valóra vált.
- Elmegyek – mondta csendesen, míg én ledöbbentem. Nem, nem mehet el, azt nem! – Ryan holnap reggel eljön értem, és elutazunk valahová.
- Miattam? – fakadtam ki, szemeit pedig ijedten rám kapta.
- Dehogyis. Hisz mondtam neked, hogy szokott ilyen lenni. Csak most hamarabb, mint gondoltam, mert általában megszokta várni a szüneteket, vagy amíg befejezem az évet – szemei nem mutattak más kínt, mint amit amúgy is láttam a szemében már egy ideje.
- Nem mehetsz el – csattantam fel mérgesen. Valósággal kétségbeestem, ahogy tudatosulni kezdett elmémben, hogy elutazik és ki tudja meddig nem is látom. Sőt, azt se tartom kizártnak, hogy nem jön vissza. Miért tenné?
- Miért nem E.J.? – rántotta meg vállát, és karjait összefonta.
- Én… beszéljük ezt meg, jó? – hangom a végére megremegett, amit ő is észrevett és felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Miért vagy itt? – kérdezte halkan és szemöldökét összeráncolta. Láttam rajta, hogy a sírás szélén áll, azt sem érdekelt volna, ha előttem esik össze zokogva, de nem hagyhatom, hogy elmenjen.
- Nem az a lényeg, hogy miért vagyok itt, hanem, hogy ki miatt vagyok itt! – dacos és mérges hangomra folyamatosan összerezzent. – Nem mehetsz el, mert… én…
- Jobb, ha nem keserítjük meg egymás életét a kelleténél jobban – vágott a szavamba, na nem mintha tudtam volna folytatni. – Hiba volt téged megismernem. Gyűlöltem a vámpírokat mindig is, ahogy az embereket is, de te… elérted, hogy ez megváltozzon, most pedig tőled kapom a legnagyobb pofont! Miért? – egyre dühösebbé vált, de még megmukkanni se tudtam folytatta kiborulását. – De tulajdonképpen helyesen cselekszel, cselekszünk, hiszen jobb ez így mindkettőnknek. De akkor magyarázd el nekem, miért nem akarod, hogy elmenjek?
- Ezt nehéz megmagyarázni – nyögtem ki, majd sóhajtva járkálni kezdtem a szobában.
- Nem mintha számítana – rázta meg fejét lemondóan. – Holnap jön a bátyám és eltűnök egy időre.
- Mennyi az-az idő? – próbáltam leplezni hangomból a kétségbeesést, de nyilván észrevehette, mivel apró mosoly kúszott fel arcára.
- Pár hét.
- Értem – kezeim remegtek, és minden egyes porcikám ellenkezésért kiáltott, de ismét a józan eszemre hallgattam. El kellett őt engednem, hiszen nincs jogom őt itt marasztalni. Elmondhatatlan félelem járt át, amikor tudatosult bennem, hogy elmegy innen még, ha nem is örökre. De hetekig nem fogom látni, nem fogom tudni, mi van vele. Ez az érzés, pedig elviselhetetlen.
- Miért nem akarod, hogy elmenjek? – kérdezte röpke csend után, de ismét nem tudtam rá válaszolni. Az érveim nagyon önzőek, nyilván ő nincs így ezekkel, nem mondhattam el neki.
- Mert messze leszel tőlem – böktem ki belenézve zöld szemeibe. Ez az igazság volt, de ennél többet nem mondhattam neki.
- Ennyi? – látszott rajta, hogy többet várt tőlem, de nem akartam, hogy többet megtudjon. Így is elég volt ezt bevallanom neki.
- Mi lenne, ha te sorakoztatnál fel érveket, hogy miért szeretném, ha maradnál, és rábólintanék egyre? – szerettem a Jóbarátok sorozatot, és ezzel ő is így volt. Elmosolyodta magát az idézésre, ami az egyik részben volt, és megrázta fejét.
- E.J. ha nem mondod el miért akarod, hogy ne menjek, akkor sajnálom, de csupán az akaratoddal nem tudok mit csinálni. Sajnálom.
- Számítana bármit is, ha megfogalmaznám miért ne menj el? – néztem rá kissé gúnyosan, mire összevonta szemöldökét.
- Tényleg nem sokat számítana – elhúztam számat válaszára, de folytatta. – De szeretném tudni.
- Nem lényeges – sóhajtottam fel, majd elkeseredve rá néztem. – Jó szórakozást – nyögtem ki nehezen, majd az ablaka felé vettem az irányt.
- E.J.! – szólt utánam, mire megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire szomorúan elém sétált. – Nem akarom, hogy így váljunk el.
- Nem örökre mész el. Ha visszajöttél mindent megbeszélünk – nagyon mérges voltam magamra, amiért nem sikerült őt itt marasztalnom, de amúgy se sikerült volna. Teljesen mindegy mit mondok, akkor is elmegy. Nem tudom hogyan fogom átvészelni ezt a pár hetet, lehet addig nekem is el kellene mennem valahova egy időre legalább.
- És ha nem jövök vissza, mert nincs miért? – rosszul estek a szavai, azt reméltem, hogy számítok neki valamit.
- Ez már csak a te döntésed – vontam meg vállamat hanyagul.
- És a te válaszod múlik ezen! – szemei kifejezéstelenek voltak, még is bonyolult érzések kavarogtak benne. – Számítok neked valamit?

- Többet, mint gondolnád – suttogtam lesütött szemekkel. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy az ő szemébe mit fogok látni. Nem volt időm gondolkodni, Hayley meleg kezei az arcomra simultak, és felemelte fejemet, hogy rá nézhessek. Egy ideig fürkészte arcomat, majd elmosolyodta magát és lassan megcsókolt. Felsóhajtottam az érzéstől, ami ismét hatalmába kerített, akárhányszor megkóstolhattam édes ajkait. Hevesen ostromolni kezdtem, amit viszonzott, és karjai szorosan ölelték nyakamat. Egyre többet akartam, a telhetetlenség az agyamat elborította és eltemetett ösztöneim felülkerekedtek.
Mire feleszméltem volna, hogy mit művelek, már ledöntöttem Hayley-t az ágyra, miközben nyelveink tüzesen játszottak egymással. Szükségem volt rá, mint a levegőre, nem tudtam tőle elszakadni. Akárhányszor elváltunk egymástól a levegő hiány miatt, akkor a nyakát csókolgattam, de egy pillanatra sem hagytam abba csodálatos testének simogatását. Kezei bekúsztak felsőm alá és cirógatni kezdte hasamat, erre testemen remegés lett úrrá, amit nem tudtam elrejteni. Éreztem, hogy belemosolygott a csókba, bosszúból pedig leszaggattam róla felsőjét, hogy nyakától egészen a hasa aljáig végig csókolgassam bőrét. Sóhajai nyögésbe fulladtak, mikor melltartója szegélyénél jártam. A romantika addig tartott, amíg egész véletlenül ujjbegyeimmel nem szaladtam végig oldalán, ugyanis ebben a pillanatban hangosan nevetni kezdett teste pedig összerándult. Meglepődve néztem rá, majd vigyorogni kezdtem édes kacaján.

-Csiklandós vagy? – nem tudott válaszolni, már lassan aggódni kezdtem, hogy megfullad a nagy nevetésbe.
- Ne haragudj – kezeit szája elé kapta, de így is görnyedezett alattam.
- Fújtak a romantikának – nyögtem fel, majd leszálltam róla és térdeimre ereszkedtem, úgy csodáltam gyönyörű testét, izmos hasát, ami megrándult a kacagásától, és gömbölyű melleit, amit eltakart fekete melltartója.
- Ne haragudj, sajnálom – ült fel, mire kb. egy magasságba lett velem. – Ígérem nem fogok nevetni, de az oldalamhoz nagyon ne érj – mondata ismét röhögésbe fulladt, mire megforgattam szemeimet.
- Rendben az oldaladhoz nem érek most már – mondtam bármiféle mosoly nélkül, mire abbahagyta derültségét és bűnbánóan nézett rám.
- Sajnálom, folytassuk jó?
- Nem megy! - böktem ki, mire arca megnyúlt a döbbenettől.
- Miért nem?
- Ez bonyolult – megmasszíroztam orrnyergemet, de meglepettségembe felkiáltottam. – Mit csinálsz?
Hayley nem törődött azzal, hogy én mit akarok, fordított testhelyzetemet és ledöntött az ágyra, majd ráült csípőmre. Istenem, csak ne csússzon lejjebb, kérlek!
- Túl régóta vágyok már rád – vallotta be szemlesütve. – Nem akarok úgy elmenni, hogy bánom nem tettem meg valamit.
- Nem fogsz örökre elmenni – hirtelen ültem fel, és kezeim közé fogtam arcát. – Ha visszajössz rengeteg időnk lesz egymásra.
- Nem biztos, hogy visszajövök – rázta meg fejét, én pedig elámultam.
- De azt mondtad, hogy…
- Ez nem mindig tőlem függ E.J.! – kezeimre simította sajátját és gyötrődő arccal fürkészett. – És nem akarok úgy elmenni, hogy tudom nem tettem meg, amit akarok – jól tudtam mit szeretne, de jobb tudatlanul élni nélküle, mint hogy tudom milyen lenne és utána soha többé nem kapom meg.
- Képes lennél úgy elmenni, hogy lefeküdtem veled úgy, hogy lehet soha többé nem látlak?
- Élnél abban a tudatban, hogy soha többé nem látsz és nem tettük meg? – kérdezett vissza. Válaszom egyértelmű volt.
- Nem akarom, hogy megbánd – cirógattam meg arcát és ujjaim közé fogtam egy vörös tincsét.
- Nem fogom – mosolyogta. – De szükségem van rád és ezt te is tudod.
- Tudom – suttogtam, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Éreztem benne a búcsúzást, és a szenvedést, még is a boldogság akkor is átjárt. Neki is legalább annyit jelentek, mint ahogy nekem ő. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, nem akartam ezúttal irányítani.
Vállamnál fogva hátradöntött, miután leszedte rólam felsőmet. Diadalittas mosolyt villantott felém, és perverz módon nyalta végig ajkait, végig nézve felsőtestemen.
- Csak nem meg vagy elégedve? – nem tudtam megállni, hogy be ne szóljak még ilyen helyzetben is.

- Ó, de nagyon is! – vigyorogta, majd megcsókolt. Nyelve érzékien folytatta útját nyakamon, majd végig mellkasomon. Nyeltem egyet, mikor ujjai a nadrágom szélét simították végig, majd lassan csatolni kezdtem övemet. Úgy gondoltam, hogy elég ideig hagytam kibontakozni, megcsókolva átfordítottam őt hátára. Kezeimmel végig jártam selymes nyakát és a melle közötti részt, majd lassan elértem nadrágja szélét. Szíve eddig is hasonlított egy kolibri szárnycsapásaihoz, de most még gyorsabb ütemben kezdett verni. Aggódtam, hogy a végén még szívrohamot kap, de tudtommal eddig még senki nem halt bele a szexbe. Ez volt az a pillanat, amikor egy kicsit megtorpantam, mikor a ki szedtem gombját a helyéről. „Egy vámpír, ha ilyen helyzetben van, csak az ösztöneire hagyatkozik. Bár te nem vagy teljesen vámpír, még is nagyobb részed az. Gyakrabban veszíted el a fejed, mint Nessie, ezért is kell nagyon óvatosnak lenned minden pillanatban. Ha netalántán és már pedig be fog következni, hogy egyszer egy lánnyal eljuss erre a szintre, vigyáznod kell. Még ha vámpír akkor is, ha ember akkor pedig annál inkább. Apád is küzdött azért ezzel a problémával, de ő nagyon az érzéseire hagyatkozott, ezért nem bántotta sose Bellát. Félek, te más vagy, az érzéseid egészen háttérbe vannak szorítva. Nagyon vigyáznod kell E.J.!

-E.J.! – Hayley erőtlen hangja rángatott vissza a valóságba. – Mi a baj?
- Semmi, csak tudod… a bácsikám elég sokat törődött velem, ő régen katona volt és mindig is érzékeny volt a fajtája viselkedésére, mindig is érdekelte őt. Én tökéletes alany voltam számára, hisz se vámpír nem vagyok, se ember… sokat analizált engem és hát… fél az ösztöneimtől, aggódik, hogy mikor kerekedik felül rajtam, nálam ezt nem lehet tudni.
- Nem fogsz bántani – kezei nyugtatásként simították meg arcomat, mire felsóhajtottam. Én is bízok magamban, talán alábecsültem a vámpír felem, de mindig is hittem benne, hogy tudom magam irányítani. És ha még sem?
- Az ötven évem alatt ez az első, hogy meginogtam saját magamban – vallottam be neki. – Bár eddig nem is kerültem olyan helyzetbe, ami okot adott volna rá.
- Ez nekem hízelgő, még ha nem is a te javadra – rántotta meg vállát, ami engem megmosolyogtatott. – Figyelj, észre fogom venni, ha már nem tudsz uralkodni magadon. Látni fogom rajtad, kb. tudom, hogy mi a határ, hasonlítok rád. Ígérem, azonnal leállunk rendben?
- Csak neked ne essen bajod – azt nem tudtam volna elviselni, ha bántom őt.
- Nem fogsz bántani, ha még is, akkor pedig visszaadom – vigyorogta pimaszan. Nem tudtam elhinni, hogy még ebben a helyzetben is képes volt ilyen lenni.
Hagytam a saját hitében, majd lesz, ami lesz. Könyörögtem azért, hogy ne bántsam őt, és mindent alaposan megfontolással tegyek. Nem szabadott semmit elkapkodnom. Folytattam ott, ahol abbahagytam és lehúztam róla nadrágját. Nagyon türelmetlen lehetett, mert azonnal visszarántott magához, és hevesen megcsókolva az enyémmel kezdett foglalatoskodni. Én is leszedtem magamról, legyen elégedett. Nem tudtam nem elámulni szépségén, annyira gyönyörű volt.
Lágyan megcsókoltam, majd ismét elkezdtem cirógatni egész testét. Hangosan sóhajtoztunk, én pedig majd felrobbantam már. Hayley nem segített rajtam, amikor többször hozzám dörgölte ölét. Majdnem ráestem, karjaimmal alig tudtam ilyenkor megtartani magamat. Hangosan sóhajtoztunk és nyögdécseltünk egymás érintésére, a tudat, hogy mennyire vágyunk a másikra csak fokozta bennünk a gerjedelmet. Én már alig bírtam magammal, de jól tudtam, hogy ezt most nem szabad elrontanunk. Hagyta, hogy leszedjem róla melltartóját és mélyeket lélegezve kezdjem kényeztetni a feszes halmokat. Majd megőrülve éreztem már magam, de gondoltam, hogy őt is nagyon hajtja már a vágy, mikor beleszántott ujjaival hajamba. Csókjaimmal lentebb haladtam, elérve fehérneműje szélét. Felnéztem rá, amolyan engedélykérés gyanánt, de szemei teljes mértékű félelemről árulkodtak.
-Nem folytatom, ha nem akarod – magam is meglepődtem rekedt hangomon, de megrázta fejét.
- Akarom.
- Nem foglak bántani!
- Tudom – sóhajtott föl, majd ujjaimmal leszedtem róla. Teljes egészében végre megcsodálhattam őt, és megállapíthattam, ami tulajdonképpen eddig is meg volt bennem, hogy nála gyönyörűbb nővel még soha életemben nem találkoztam. Olyan, mint egy földre szállt angyal, aki csak az enyém. Legalább is, azt hiszem… Nem sokáig engedte, hogy csak ő legyen mellette, szégyellte is magát, pirulásából ítélve ezt vettem le, de nem értettem miért, hiszen leírhatatlanul gyönyörű volt. Ujjait az alsónadrágomhoz vezette, majd ő is leszedte rólam.
Lágyan megcsókoltam őt, de elkaptam a fejem, mikor éreztem, hogy egész testében remeg.
-Héj – fogtam meg arcát, hogy ne fordíthassa el. – Nem akarod….
- De! – ellenkezett hangosan. – Akarom!
- Nem foglak bántani, eddig se veszítettem el a fejem – igaz ez csak most tudatosult bennem, hogy kijelentettem. Ahhoz képest milyen helyzetben vagyunk, teljesen ésszerű maradtam, pedig már majd szétrobbantam, annyira kívántam őt.
- Én bízom benned csak… nekem ez az első és…
- Abbahagyjuk?
- Nem – rázta meg fejét, majd elmosolyodta magát. – Megszeretném tenni veled.
Elmosolyodtam magam a megnyomott szón, hogy velem akarja először. Határtalan örömmel járt át ez a tudat, de azért mert rajtam nem látszott attól még én is félek tőle. Teljesen új számomra is, hiszen még soha nem voltam együtt senkivel. Lágyan megcsókolva simogatni kezdtem testét, hátha attól egy kicsit megnyugszik. Nyakát is kényeztettem, miközben ő a tarkómat cirógatta kezeivel. Fülembe folyamatosan sóhajtozott, én már nem sokáig bírtam, ami a másik énemre is kihatott. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik a kelleténél hevesebben kezdtem őt csókolni, és combján erősen végig szántottam karmaimmal. Hallottam felszisszenését, de nem tudtam, hogy a fájdalom vagy az elviselhetetlen kéj miatt. Lehunytam szemeimet beszívva mámorító illatát, ami mindig is hatással volt rám, fogaimról pedig felhúzódott felső ajkam. Nem voltam tudatába annak, hogy morogni kezdtem, de a karjaimban fekvő test összerándult.
-E.J.? – nyögött fel, mire szemeimbe néztem. – Kérlek!
- Mire kérsz? – sóhajtottam fel, de a szó a torkomon akadt. Undorral lettem tele, ahogy tudatosult mit műveltem. Elvesztettem magam felett a kontrolt egy pillanatra, és ebben az egyetlen pillanatban az akarata és félelme ellenére belé hatoltam, mert én már nem bírtam tovább. – Hayley…. sajnálom…
- Nehogy abba hagyd te őrült! – sóhajtott fel szinte kétségbeesetten.
- De én…
- Folytasd – nyögött fel türelmetlenül és csípőjét megmozdította. Hangosan nyögdécselni kezdett, ahogy mozogni kezdtem benne, immár semmiféle félelem nem volt benne. Hangosan sóhajtozva mozogtunk egy ritmusra, forrt körülöttünk a levegő. Hangomból nem egyszer morgás tört fel az élvezet hatására, Hayley pedig jobban megmutatta a vámpír énjét, hátamon már nem is lehet tiszta bőrfelület, annyira összekarmolta. Hayley szemeiben olyan érzéseket láttam, amiket eddig még csak nagyon ritka alkalmakkor. Szenvedélyt, vágyat, szeretet sugárzott, ami rendkívül jól esett. Tudtam, hogy ez mindent megváltoztat köztünk örökre. Enyhe bűntudatot éreztem, de ráértem ezzel később is foglalkozni. Hisz ez az angyal nekem adta magát és most csak az számít, hogy neki minden tökéletes legyen. Éreztem, hogy hamarosan elérjük a csúcsot, mire még gyorsabb tempóra váltottam. Hayley teste hirtelen ívbe feszült, és hosszan felsikoltott, majd elernyedt, ebben a pillanatban pedig én is átléptem ezt a felejthetetlen gyönyörnek a kapuját. Mozdulatlanná váltunk, percekig csak egymás lihegését hallgattuk.
- E.J.?
- Hm?
- Köszönöm – ködös, zöld tekintetébe néztem majd mosolyogva megcsókoltam.


Na, hát írjatok véleményt, mert nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mit szóltok ehhez a fejezethez, nagyon izgultam ennek a résznek a megírásánál és nagyon szeretném tudni, hogy szerintetek hogy sikerült :) Folyt. köv határozatlan időpont, ez függ a kommentelésektől, függ a saját időmtől, de azért próbálok vele sietni, meg persze én is szeretném már nagyon megírni a többi fejezetet is :)

26. Fejezet

Bocsi, ez nem lett annyira jó fejezet, nem voltam nagy erőbe, ez meg is látszott. Azért remélem tetszeni fog, bár nekem ez is tetszik, nagy hangsúlyt fektettem Hayley és E.J. kapcsolatára :)

Hayley szemszög:
Nem vártam el E.J.-től, hogy ebből a rövidke mondatból megértse, mire mondtam. De nehéz volt a már eltemetett érzésekről beszélnem. Sóhajtva beletúrtam vizes hajamba, majd ki léptem a zuhanyzóból, és a szekrényből elővettem pár törölközőt. Éreztem magamon pillantását, szinte a hátamat égette, de azt hiszem nem mertem ránézni.
-Hayley! – szólított meg, mire felé fordultam, és bármiféle megszólalás nélkül húztam le pulcsijának cipzárját.
- Bocs, adjak valami ruhát? – kérdeztem csendben, és a radiátorra terítettem felsőjét.
- Hayley! – hangja erősebbnek hatott, és elkapta kezemet. – Mondd el, látom, hogy bánt. Tudod, hogy bennem bízhatsz!
- Na, jó – felsóhajtottam, majd kimentem a szobámba és felültem az ágyra. Csendben követett, és leült mellém. – A lényeg az, hogy nem is olyan rég, pár éve kiderült, hogy anya nem akart engem, még anno. Véletlen besikerült gyerek voltam, és csak apa miatt nem vetett el. És, tudod, az, hogy ő is vámpír lett… engem hibáztat, és ezt a képembe is vágta. Nem tudom miért keresett meg igazából… de én nem éppen olyan nevelésben részesültem, mint te – sajnálattal teli szemeibe néztem, de nem sokáig bírtam tartani a kontaktust. – Nem táplál irántam olyan érzelmeket, mint amiket te kapsz anyukádtól.
- Ez szörnyű. Úgy értem, el sem tudom képzelni, mit csinálnék, ha anya nem így viselkedne velem. Így is bűntudatom van, mert valamilyen szinten, miattam és Ness miatt vált vámpírrá. Vagyis, azzá akart válni, de én és Ness besikerültünk, és minden felgyorsult. Nagyon sokat bántottam őt fizikailag, és ezek még mai napig érzékenyen érintenek. Nem tudom mihez kezdenék, ha anya ezek után nem szeretne. Olyan… természetellenes lenne.
- Valahogy úgy – bólintottam, és egy kicsit irigy voltam rá. Olyan anyát kapott, amilyet megérdemelt.
- Hayley, azt mondtad apukád meghalt – habozva bökte ki a szavakat, de jól tudtam, hogy mire akar kilyukadni. – Akkor, kicsoda…?
- Mikor anya rám talált, harmincöt éve, akkor már Jack vele volt. Ember, mai napig. Nem tudom anya mit látott benne, de hagyta, hogy vele maradjon. Véletlen találkozás volt, anya éhes volt – fintorogni kezdtem, és hányingert éreztem a saját anyám iránt. – az utcán találkozott össze Jackkel, csak enni akart, de nem ölte meg. Jack pedig az igazságok ellenére is, de vele maradt, ki tudja miért. Anya nem akarta átváltoztatni, nem látta benne azt, amiért megkellene tennie és tovább kéne maga mellett tartania, még sem küldte el, hanem vele maradt. Érzelmek nem voltak anya felől sose, de Jacknek mai napig ő a nagy ő Az öregedés viszont őt is utolérte, mint minden halandót. A gondját viseljük, és én pedig kötődök hozzá. Úgy élünk, mint valami család, apámként tekintek rá. Tud mindent, tudja anyám milyen, hogyan viselkedik, a pártomon áll.
- Erős a viszonyotok – állapította meg enyhe mosollyal, amit viszonoztam.
- Tényleg az, és ez így jó. Ő tartotta bennem mindig is a lelket – bólogattam vidáman. Jackre mindig is jóemberként gondoltam, és nem tudom mi lesz, ha egyszer eljön az ő ideje. Mit fogok csinálni?
- Kérdezhetek valamit? – E.J.-re kaptam a fejem meglepődve, majd biccentettem. – Ki az a srác? – arra néztem, amerre az ujja mutatott. Az ággyal szembeni íróasztalom fölött egy régi kép lógott egy bizonyos srácról. Nem csodálom, hogy megkérdezte, de az okát nem tudtam. Kíváncsiság, vagy a srácot nézve féltékenység? Hm, tetszene, ha az utóbbi lenne.
- Ryan, a bátyám.
- Már meséltél róla – nem tudta elrejteni a megkönnyebbülését, amin jót mosolyogtam.
- Mikor elmondtam neked a „képességem”, akkor mondtam, hogy Bella az én akkori életemet élte át. Will és Sarah voltak akkor a gondviselőim, de a Volturi megölte őket. Ryan is velünk élt, és már akkor is nagyon vigyázott rám, de gyakran eltűnik és éli a saját életét. De vannak alkalmak, amikor egy rövid időre, elvisz anyától.
- Elvisz?
- Amolyan nyaralás vagy minek nevezzem – elnevettem magam, nem tudtam pontosan meghatározni, hogy mi is volt, az ilyen alkalom. – Csak ketten, mint az igazi testvérek elmegyünk valahova, ahol tudunk vadászni, ugyanakkor emberek között vagyunk. Olyankor megbeszélünk mindent, ami addig történt velünk, beszélünk a régi dolgokról, ilyenek – reméltem, hogy megértette bonyolult magyarázásomat, de csak mosolyogva bólintott, amit igennek vettem.
- És anyukád ezt csak úgy engedi? – homloka ráncokba szaladt, miközben gondolkozva pillantott maga elé.
- Mondjuk, hogy elfogadja. Fél, Ryan-től, nem is kicsit, de az okát nem tudom. Mint valaki kiskutya, engedelmes, amikor Ryan megjelenik. De nagyon aggódik, azt hiszem. Fél, hogy Ryan egyszer nem fog visszahozni.
- Ha nem szeret téged, akkor miért tart maga mellett? – logikus kérdés, én se értettem teljesen, hogy miért.
- A Volturi miatt, azt hiszem – megrántottam vállamat, hisz ez az én szempontomból lényegtelen volt.
- Nagyon erős vagy, ugye tudod? – kérdezte hirtelen, és büszkeséggel a hangjában. – Ennyi mindent elviselni nagyon nehéz. Rohadt erős lélek vagy, és ez nagyon hihetetlen.
- Ha ez bók, akkor köszönöm – vigyorogtam, mire elnevette magát.
- Annak szántam, úgyhogy örülj neki.
- Mára is megvolt a pszichológus félórája – nyögtem ki morogva és szám megrándult, E.J. csak szórakozott rajtam.
- Jut eszembe, elkezdted mondani, hogy miért is jöttél – álltam fel szemöldök ráncolva.
- Kösz, hogy eszembe jutattad – fanyalgott. Nevetnem kellett morcos kinézetén, amire viszont csak a fejét rázta. – Tulajdonképpen csak azért jöttem, mert már nem bírtam otthon lenni.
- Nyugodtan bevallhatod, hogy hiányoztam – vigyorogtam rá pimaszan. Bár tudta volna, hogy ez az én szemszögömből mennyire igaz. Tényleg hiányzott, pedig alig váltunk el pár órára, de tényleg úgy éreztem, mintha valami eltűnt volna mellőlem és keservesen fájó volt a hiánya. Meglepődve tapasztaltam magamban, hogy mihelyst E.J. megjelent, a hangja, a lénye azonnal megnyugtatott.
- Egoista vagy – vágta hozzám foghegyről, de nem tudta letörölni mosolyomat. – Azért jöttem, mert felidegesítettek, és máshoz nem igazán tudok menni ilyenkor, és kocsi nélkül.
- És mi idegesített fel? – tudakoltam hangosan, miközben bevágtattam a fürdőszobába és ledobtam magamról felsőmet, bár már teljesen mindegy volt, majd később lezuhanyozok kicsit melegebb vízbe.
- A családom kaján vigyora, a folytonos beszólogatások és nem utolsó sorban megérkezett a Denali klán. Mikor hazaértem délelőtt, már ott voltak – hangja bosszús volt, ami közvetlenül az ajtóból jött.
- Gondolom, alig vártad, hogy találkozz velük – mosolyogtam magam elé, miközben a vizes ruháimat lerángatva magamról vágtam bele a szennyes tartóba.
- Csak Ashley húzott fel igazából – hangja sokkal másabb volt, így kíváncsian az ajtó felé fordultam, de meg is bántam. Mögöttem állt, tőlem pár centire, és szemei az enyémet keresték.
- És miért húzott fel? – nyögtem ki nagyot nyelve. Nem zavart, hogy fehérneműbe lát, bár azért ennél jóval kevesebbet látott eddig minden alkalommal. A pólómat sikerült mindig lerángatnia rólam, de így még soha. Kiszolgáltatottnak éreztem magam, és talán reflexszerűen összefontam mellkasomon karjaimat.
- Amúgy is idegesítő egy személy, de ma rájöttem, hogy túlreagálom egy kicsit – vigyorogni kezdett mozdulatomon, de nem lépett távolabb, aminek következtében karom a testéhez ért.
- Csak ugyan? – húztam fel szemöldökömet, és enyhe féltékenységet kezdtem érezni. – És hogy jöttél erre rá?
- Ahhoz képest, hogy akar tőlem valamit, tulajdonképpen saját magától kitalálta, hogy egy lányhoz jövök, és le is vágta, hogy nem akárkihez.
- És? – kérdeztem hirtelen szigorúan és majdnem megsértődve, bár nem értettem miért. Hisz E.J. azt csinál, amit akar, semmi közöm ahhoz, hogy mikor, kivel, mit csinál.
- Nem ellenezte, ami nem vall rá. Sőt, talán még majdnem ő kergetett, hogy igenis húzzak el otthonról, de azért vár, hogy mikor megyek haza, beszélgetni akar.
- Régen láttátok egymást, gondolom megvitatjátok a dolgokat!
- Mintha nem tetszene ez neked – mosolya még szélesebb lett, nagyon mulatatta feltörekvő sértődésem.
- Ugyan már! – hatalmas tiltakozásomba leengedtem kezeimet, és elvágtattam mellette.
- Nagy a segged – sietett utánam, majd leült az ágyra és onnan figyelt engem, ahogy a szekrény előtt állva válogatok magamnak valami ruhát.
- Te meg tuskó vagy! – kontráztam rá, de csak nevetett bántásomon. Megforgattam szemeimet, miközben még mindig filóztam. Nem kellene már nagyon kicsípnem magam, hiszen úgy is aludni fogok nem sokára, de az is lehet, hogy el kéne mennem vadászni, holnap suli ki kell bírnom valahogy.
- Tudom, hogy szeretsz – vállamnál fogva pördített meg, és kezeivel mellettem megtámaszkodott.
- Téged lehet? – pimasz grimaszolásom nem hatotta meg, sőt aggódni kezdtem már, hogy arca szét fog repedni ekkora vigyorral.
- Bevallasz nekem valamit? – nem értettem mire akar kilyukadni, de hazudtam volna magamnak, ha azt mondtam volna, nem tetszik, ahogy egyre jobban közeledett felém. Zöld szemei csillogtak a jókedve miatt, illata szinte bódítóan hatott rám, a kísértés pedig egyre jobban szétáradt bennem.
- Mit valljak be neked? – szám akaratlanul is halvány mosolyra kúszott, és nem tudtam megállítani szemeimet, hogy ne vándoroljanak hívogató, édes szájára. Igazából nagyon gyenge félelem tört rám. Mindent megbeszéltünk egymással, nem lett volna olyan, amit nem tudtuk volna a másikkal megosztani, de a kettőnk közti kapcsolat, illetve a kettőnk közti érzelmek tabu témák voltak. Magam se tudtam eldönteni, hogy elég-e nekem ennyi, vagy esetleg többet akarnék. Felszerettem volna vállalni őt a suliba, megakartam ismerkedni a családjával, beakartam nekik mutatkozni úgy, mint E.J. párja… de ezt nem tehettem meg, egyrészt mert megbeszéltük, hogy nem leszünk szerelmesek, mert nem szabad, másrészt azért mert kételkedtem benne, hogy ő akarta volna-e.
- Jól érezted magad velem… Raymondba? – a szavai valóban kíváncsiságtól csengtek, de nem értettem, hogy miért ezt kérdezte. Kicsit megnyugodtam, valami olyasmi kérdést vártam, hogy érzel-e valamit irántam, vagy hasonló, de meglepett.
Láthatta rajtam a meglepődést, és rajta is látszott, hogy nem erre a reakciómra számított.
-Miért kérdezed ezt? Mondtam, hogy igen, nagyon jó volt ez a hét, szükségem volt rá. Mi ez a hirtelen kétséged a szavam felől? – számonkérésnek hallhatta, bár nem annak szántam.
- Igen, már mondtad, de jelenleg magamra értettem. Ne nézz így, tudom, hogy megbeszéltük semmi nincs köztünk és erről nem is szabadna beszélnünk, de akkor is érdekel. És ne kérdezd, nem tudom, hogy miként gyűjtöttem ekkora bátorságot, hogy erre rákérdezzek, de ha ezt nem tisztázzuk akkor mind a ketten be fogunk kattani, és….
- E.J.! – megállítottam hadarásában, és folyamatosan sétálgatásában előttem. – Jól éreztem magam a héten, és a legjobb, hogy veled voltam. Ezt sose vond kétségbe! Bár nem értem, hogy még is, most mi a bajod – nem tudtam megállni, hogy ne fintorogtak egy kicsit, de természetesen nem hagyhatta ki, hogy ne akadjon ki rajta.
- Semmi bajom Hayley, mi lenne?
- Csak kérdeztem, látszólag nem akarod elmondani – erősködtem, de aggódtam, hogy ki fog akadni. Jókedve immár elpárolgott, semmi sem maradt belőle. Tudtam, hogy ez az én hibám, és rosszul is éreztem magam emiatt.
- Ha valamit nem akarok elmondani, akkor az azért van, mert nem akarom, hogy tudj róla! Gyakran olyanokba ütöd az orrod, amihez semmi közöd nincs! – fogai között sziszegte ezt nekem, ami nekem nagyon rosszul esett, és egyben feldühített. Kinek képzeli magát? Nem beszélhet így velem, akármilyen hülye is voltam.
- Tűnj innen – mondtam halkan neki, bár legszívesebben üvöltöttem volna. Teljesen mást vártam ettől az estétől, főleg azok után, hogy levetkőztem előtte. Nos, ezt is eltudtuk cseszni, pedig tökéletes alkalom, hogy ismét egy kicsit kettesben legyünk, hiszen most, hogy náluk sokkal többen vannak, esélytelen lesz.
Nyeltem egyet, hogy ne bőgjem el magam előtte, majd szó nélkül rángattam magamra egy melegítő alsót, és egy pólót, de azt már menet közben kaptam magamra. Nem foglalkoztam vele, hogy E.J. tényleg eltűnik-e a szavamra, vagy ki tudja meddig bambán ácsorogni fog-e a szobámban, de abban a pillanatban nem is érdekelt. Leszaladtam a lépcsőn, és bezártam az ajtót, amolyan időtöltés kép. Semmi esetre sem akartam visszamenni a szobámba, nem mertem megnézni, hogy ott van-e még.
Csendben kezdtem el mosogatni bár nagyon azt se figyeltem, hogy mit. Jack az egyetlen, aki valamennyit eszik itt, jó persze én is, de ha tudom elkerülöm az emberi ételeket. Nem feltétlenül finomak. Észre se vettem, hogy tevékenységem közben akárhányszor lepereg előttem E.J. kiborulása, annyi könnycseppet hullatok. Amikor már valósággal zokogtam abbahagytam a mosogatást, és a tányért beleejtettem a mosogatóba. Megfordultam és neki dőltem a konyhapultnak, majd kezeimbe temettem arcomat és sírni kezdtem. Nem értettem, egyszerűen hülye voltam hozzá, hogy felfogjam miért viselkedik így velem. Ha otthon vele történik valami akkor mondja el, ne rám ordítsa ki a világ baját, hisz én se szoktam, pedig nekem aztán van ezerféle gondom. Nem tartottam igazságosnak viselkedését velem szembe, annyiszor ordított már le, és annyiszor nem én voltam a hibás. Legalább is úgy éreztem, hogy kifakadásának oka, nem én vagyok, sokkal inkább a benne levő feszültség jön ki rajta, és ezt gyakran rajtam vezeti le, ami egyáltalán nem fair.

Hallottam, ahogy lesiet a lépcsőn, majd megtalálva engem, egyre közelebb lépkedett. Kipislogtam szememből a könnyeket, és kinéztem az ablakon, gyorsan letörölve arcomat. Nem akartam, hogy gyengének lásson. Elém suhant, látókörömbe férkőzött arca, de nem akartam ránézni.
-Sajnálom! – lesunytam fejemet, képtelen voltam ebben az állapotba a szemébe nézni. Biztosan egyből megbocsátottam volna neki, habár amúgy sem vagyok haragtartó típus, jobban jellemez a bosszúállás. – Ne haragudj! – nem értettem, hogy megint miféle játékot akar velem űzni, de hirtelen a karjaiba zárt, és erősen szorított magához. Akaratlanul karoltam át derekát és rejtettem arcomat mellkasába. – Te vagy az utolsó személy a földön, akit megakarok bántani, még is mindig megteszem – fájdalmas sóhajokat éreztem meg hajamnál, majd legalább ennyiszer kaptam gyengéd csókot fejem búbjára. – Ígérem nem foglak többé megbántani, jó?
- Számomra a szavad édeskevés – motyogtam bőrébe, mire elhúzódott tőlem annyira, hogy szemembe nézhessen. Ujjával felemelte államat, hogy végre megtalálja tekintetemet.
- Miért kevés? Hazudtam én neked valaha? – szenvedést láttam zöld szemeiben, megbánthattam ezzel, de így éreztem.
- Sok ember ígért már nekem, sok mindent – válaszoltam neki, és talán ebben a magyarázatban minden benne volt, hogy megértse mi zajlik le bennem ismét. Engem büntetett talán a saját hibái miatt.
- Bennem nem fogsz csalódni, megesküszöm neked Hayley! – olyan tűz és elszántság égett a szemeiben, hogy elhittem neki. Talán bolond vagyok, de hát ezt teszi a barátság nem? Direkt nem akartam másra gondolni, pedig ebbe a közmondásba, más szót szoktak berakni.
Bólintottam, hogy elhiszem neki, mire gyengéden elmosolyodott.
-Nem várnak már haza? – semmi kedvem nem volt ezt kinyögni neki, pláne, hogy én sem akartam, hogy elmenjen, de mikor közeledni kezdett szám felé, megijedtem. Még én magam se tudtam, hogy mit érzek, és talán Raymondba, hagytam magam és őt is, itt már ezt nem engedhetem meg.
- Jelenleg nem érdekel – válaszolta, összevont szemöldökkel, nem értette, hogy miért óckódok most ennyire egy ártatlan csóktól. A szünetbe nem tudom hány alkalommal csókoltuk meg egymást, most pedig elhúzódtam tőle. Újra megpróbálkozott, mire én el is engedtem őt, és visszahátráltam azt a pár centit a konyha pultig. Zavarodott és értetlen tekintette égette az arcomat, de nem néztem rá.
- Hayley te most félsz tőlem? – nyögtem ki döbbenten, mire rá kaptam fejemet.
- Dehogyis, egyáltalán nem. De E.J. az, ami Raymondba történt az már a múlt. Nem tehetjük meg itt is.
- Azt hittem, hogy….
- Tudom, megbeszéltük, hogy benne vagyunk egy ilyen nyitott kapcsolat szerűbe, tehát semmi érzelem, csak az ösztönök és a vágyak, de ezt a döntést Raymondba hoztuk meg, nem gondoltam, hogy ez vonatkozik Forks-ra is, ahol mindkettőnknek árgus szemekkel figyel a családja.
- Szóval te így gondolod – szemei megkeményedtek, megsértettem őt. Nem hagyatkozhatok az érzelmeimre, anya, ha róla tudomást szerez, örökre eltilt tőle, és talán el is költözünk. Még azt is megkockáztatom, hogy megölné. Nem hagyhattam, hogy anya megtudja, ő létezik. A másik felem.
- Sajnálom, mindkettőnk érdekében! – nem hazudtam, ő is nagyon nagy bajba lenni, rólam nem is beszélve. Nem akartam, hogy baja essen.
- Jó – bólintott, bár egész lénye másról árulkodott. Tudom, hogy nagyon rossz lesz mindkettőnknek, annyira megszoktuk már egymás jelenlétét, közelségét, érintését… csókjait. Ha most távolságot tartunk az nagyon nagy szenvedés lesz mindkettőnk részére. Ő helyette is döntöttem, de ha elmondanám neki a valódi okot, lehülyézne és azt mondaná, őt nem kell megvédeni. – Akkor holnap találkozunk – biccentett felém bármiféle mosoly nélkül, majd eltűnt a szemem elől. Miután megbizonyosodtam róla, hogy biztosan elment a ház közeléből hagytam magam lecsúszni a padlóra, és elengedtem könnycseppjeimet, amik már marták a szememet.
- Így lesz a legjobb – suttogtam magam elé. Keserves fájdalmat éreztem a mellkasomban, ismét egyedül éreztem magam. Miután megismertem ismét mindent színesnek láttam, volt értelme ismét a létezésemnek, soha nem nevettem még ennyit, mint vele. Most, hogy szinte elküldtem magam mellől ismét minden szürke lett. Nem tudtam, hogy ezután mi lesz a barátságunkból, de bíztam benne, hogy majdnem olyan lesz, mint régen. Egymás közelébe attól még lehetünk, csak nem úgy, mint Raymondba. Nagyon nagy tévhitbe voltam ekkor.

Ajánlom a történethez :) Kedvencem most!

http://www.youtube.com/watch?v=56s50H0UWas&feature=related

25. Fejezet

Szinte szomorúság járt át, ahogy pakoltam vissza cuccaimat a bőröndbe. Persze tudtam, hogy nem kéne annak lennem, de szívesen maradtam volna még itt Raymonds-ba. Hallottam a többiek hangos nevetését, ők is szomorúak voltak, hogy eltelt az egy hét és vissza kell térnünk Forks-ba, de ők mindig meglátták a rosszban is a jót.
- Rossz, hogy el kell mennünk nem? – kérdezte Hayley, mire ránéztem. Az ágyamon ült törökülésbe és figyelte ténykedésemet. Maga elé meredt, és ujjaival játszadozott.
- Majd visszajövünk még – válaszoltam somolyogva.
- Remélem minél hamarabb – hangja könyörgő volt, amire kuncogni kezdtem, majd sóhajtva hajítottam táskámba a pólóimat. Már nem törtem magam, hogy olyan precizitással csináljam, mint Alice, úgy ahogy voltak belelöktem ruháimat a bőröndbe.
- Nem rajtam múlik – mosolyogtam rá, amit viszonzott.
Ez az egy hét, sok mindenre ráébresztett mindkettőnket. Nagyon gyorsan repült az idő, és fel se tűnt, majd csak az utolsó nap, mikor beszélgettem Scott-tal, hogy alig szakadtam el Hayley-től. Nem tagadtam, igaza volt, nagyon sok időt töltöttünk együtt, bár ez az emberi barátaimnak mást jelent, mint nekünk. Amolyan szükségszerű volt a kapcsolatunk, hisz tényleg mindent elmondhattunk a másiknak, nem voltak titkok. Kellettünk a másiknak, támaszkodtunk egymásra minden témában. Sose gondoltam, hogy megtalálom azt a valakit, akivel mindig minden körülmények között megérthetem magam. Bármiféle magyarázás nélkül Hayley tudta mikor mi zajlik le bennem, és ez ugyanígy volt fordítva is. Igaz barátok voltunk, bár ezt a kapcsolatot bonyolított egy dolog, ami valamilyen szinten zavart, valamilyen szinten viszont örömmel töltött el. Ha nem voltunk társaságba, és csak ketten voltunk, átadhattuk magunkat az ösztöneinknek, a természetfeletti lényünknek. Hol a vadászat alkalmával adtunk ki magunkból mindent, hol egymáson. Ezek általában csak játékos verekedések voltak, de ez a része nem is volt vészes egyikünknek se, a másik dolog, már annál inkább. Gyakran hagytuk, hogy az emberi érzéseink is irányítsanak mindent, és ha szükségünk volt rá, el-elcsattant egy csók, vagy Hayley hozzám bújt, ha úgy érezte védelemre szorul. Ennél több hálistennek – még - nem történt, de csak idők kérdése gondolom én. A napokban nem egyszer volt olyan, hogy akár több is történhetett volna, de azt hiszem, mindketten tudtuk, hogy hülyeség lenne. Legalább is én így gondoltam, de nem voltam benne biztos, hogy Hayley is így gondolja, amikor nagyon sokszor ő kezdeményezett ebben. Furcsa egy kapcsolatunk volt, de különös mód megelégedtem ezzel. Nem akartam se többet, se kevesebbet.
Töprengésemből Emma hangja zökkentett ki, mikor megkérdezte indulhatunk-e. Szó nélkül fogtam meg cuccomat, majd Hayley után mentem. Mélyet sóhajtva zártam be az ajtót, de úgy éreztem, hogy a zár kattanásával, sokkal több marad a házba. A haza utat csendben tettük meg Hayley-vel, egyikőnk se tudta, hogy kellene-e valamit mondani. Nem tudom, hogy ő hogyan volt ezzel, de én tanácstalan voltam kettőnket illetően. Gyakran kaptam szememet rá, de kitartóan nézte az elsuhanó tájat mellettünk, anélkül, hogy egy pillantásra is méltatott volna. Ismét nem tudtam kiigazodni rajta, örültem volna neki, ha legalább mond valamit. Álom maradt a vágyam, ugyanis amíg haza nem értünk Forks-ba meg se mukkant. A többiektől, már az indulás előtt elbúcsúztam, hogy majd akkor holnap találkozunk, de azért integettem nekik, mikor az egyik utcába lekanyarodtak. Lassan befordultam a kis zugba, ahol Hayley lakik, és lefékeztem a ház előtt, majd rá néztem.
Mielőtt bármit is mondhattam volna, rám mosolygott és megelőzött engem.
- Köszi ezt a hetet. Jól éreztem magam és legalább nem itthon voltam.
- Szívesen – motyogtam elkomorulva és nem tudom mit vártam, de csalódott voltam, mikor kipattant a kocsiból.
- Holnap találkozunk – bólintottam elköszönésére, majd beindítva a motort, hazafelé vettem az irányt. Próbáltam magamra erőltetni valamiféle jókedvet, de azt hiszem látszódott rajtam, hogy valami baj van. Így is éreztem magam. Raymonds-ba töltött tetteim hirtelen ólomként nehezedtek a vállamra, mint egy probléma. Mikor megálltam a ház előtt, olyan idegesség járt át, mint még soha. Szinte féltem a családomtól, de büszkeségem nem engedte, hogy ezt mutassam is. Sóhajtva szálltam ki a kocsiból, de mielőtt akár egy lépést is tehettem volna egy apró test nehezedett rám ezzel a kocsinak döntve engem. Meglepődve öleltem vissza nénikémet, bár nem értettem hevességét.
- Szia, Alice! – mosolyogtam, majd lábaira tettem nénikémet. Hihetetlen milyen apró termetű…
- Úgy örülök, hogy hazaértél! Végre, már alig vártam, hogy kifaggassalak! – hadarta, mire elhúztam számat.
- Ezt talán el tudod napolni Nénikém – jelent meg mellette Ness jelentőségteljes pillantást küldve felé, majd mosolyogva felém fordult. – Üdv itthon öcsi!
- Hello – biccentettem felé viszonozva mosolyát, és sután megöleltem.
- Talán nem mondok újdonságot, de itt van a Denali klán – vette halkabbra hangját Ness, és kissé elhúzta száját. Nem volt annyira odáig értük, nyilvánvaló okokból. Egyrészt, mert a történtek után sem voltak odáig a farkasokért, ergo Jake-ért, másrész ugyanazért, mint én. A magyarázat: Ashley.
Szó nélkül bólintottam, majd megfogva cuccomat sétáltam be a házba. Alice végig csacsogott mellettem nővéremmel együtt, minden egyes dologra, csak bólintottam. Mielőtt bárhova is mentem volna, a nappaliba vettem az irányt.
-Sziasztok! – mondtam halkan, és nem túl erősen.
- E.J.! – anya felpattant helyéről és erősen magához ölelt. Furcsa érzés kerített hatalmába, a viszontlátás öröme. Meglepődtem saját magamon, mikor rájöttem, hogy valójában mennyire is hiányzott fura észjárású anyám. – De hiányoztál már!
- Te is nekem! – mosolyogtam, majd apára néztem. Ő csak megveregette a vállamat, de mindenki elmondta, hogy mennyire hiányoztam, és hogy milyen üres volt a ház nélkülem. Na, persze! Emmet és Jasper egy nagy öleléssel fogadtak és persze nem hagyhatták ki a beszólásokat se. Esme és Carlisle is hatalmas örömmel fogadtak, és persze nagyanyám rögtön csinálni akart valamit nekem. Rose nénikémen viszont nem tudtam eligazodni. Boldogan ölelt magához, még is csípősen mondta a szavakat.
A Denali klán tagját is végig köszöntem, bár majdhogynem fancsali képpel öleltem meg Ashley-t. Garett és Kate csak összenéztek, azt hiszem ők pontosan tudták, hogy mit érzek. Carmen és Eleazar viszont nagyon megölelgettek, ezzel legalább elszakítva a Tanya és Ashley párostól.
- Rég találkoztunk E.J. – kócolta össze hajamat Eleazar, mire elnevettem magam és elhajoltam tőle. – Mi a helyzet Kölyök? – na igen, ezt a nevezést nem csak a családom használja. Még kisebb koromban ragasztották rám, mikor nagyon rossz gyerek voltam.
- Nincs semmi, most voltam Raymonds-ba a barátaimmal.
- Miért nem szóltál hamarabb? Ashley biztos veletek ment volna – Tanya hangja lelombozóan hatott rám és hálát adtam az égnek, hogy senki nem tudta annyira hamar.
- Tényleg mentem volna, miért nem szóltál? – nézett rám Ashley durcásan.
- Már volt társaságom, és nem hiszem, hogy szeretnéd az emberek közelségét – válaszoltam kissé erősebb hangon, mire Anya csitítani kezdett.
- Ott nem az emberekkel foglalkoztam volna, hanem, hogy te is ott lettél volna, és csak ketten kötöttségek nélkül – próbáltam mindenféle bunkóság nélkül kihúzni a kezemet az övéből, amit hirtelen ragadott meg. Láttam szemem sarkából a családom szórakozottságát, mire megforgattam szemeimet. Kedvesek, hogy röhögnek a helyzeten, de nem segítenek.
- Megyek, kipakolok, aztán jövök – a mondatom második felét, csak Apa, figyelmeztető pillantása miatt mondtam.
- Segítek – pattant fel nénikém, amit nem értettem, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Igazából nagyon aggódtam, hogy mikor ki lesz velem kettesben, hogy elkezdjen faggatni Hayley-vel kapcsolatba. Semmi szükségem nem volt most erre, de hülye voltam, mikor engedtem, hogy nénikém velem jöjjön.

Mielőtt letehettem volna a táskámat, nénikém lelökött az ágyamra, és csípőre tett kézzel állt elém.
-Mindent tudni akarok!
- Mindent láttál, úgyhogy – mielőtt felállhattam volna, újból visszalökött, mire mérgesen néztem rá.
- Úgy értettem, hogy tőled mindent tudni akarok! Szereted őt?
- Alice! – néztem rá ingerülten és az ajtóra néztem, hogy vegye az adást. Itt mindenki mindent meghall, jó lenne nem így kiteregetni az érzéseimet.
- Jó, bocs! – forgatta meg szemeit, majd halkabbra vette. – Szóval szereted? – suttogtam, mire kezeimbe temettem arcomat.
- Nem akarom ezt most megbeszélni Alice! Később – mondtam neki elkomorulva, majd felálltam. Örültem neki, hogy most nem állított meg, és hagyta, hogy táskámból kezdjem kidobálni a ruháimat, amiket majd ki kell mosni. Mint egy varázsszóra kopogtattak az ajtómon és anya belépett rajta mosolyogva.
- Akkor moshatok?
- Megköszönném – vigyorogtam, majd visszaültem az ágyra. Éreztem magamon Alice tekintetét, de mikor ránéztem elkapta a fejét.
- Ugye jól érezted magad? – kérdezte anya, miközben összeszedegette elhajigált szennyesemet.
- Igen, nagyon. Nagyon sokat hülyéskedtünk, baromkodtunk, beszélgettünk, buliztunk. Nagyon jó volt.
- Örülök neki – nézett rám mosolyogva, de valahogy nem volt igazi a jókedve. Mindig meglátszott rajta, ha van valami baj.
- Mi a baj? – tátogtam neki összevont szemöldökkel, mire lehullott arcáról az álca, és szomorúan ült le mellém. Aggódva fordultam felé, Alice pedig egy fél mosoly kíséretében magunkra hagyott.
- Örülök, hogy itthon vagy – biztos voltam benne, ha tudott volna sírni, már rég zokogna, de nem tudtam, hogy miért. Majd frászt kaptam immár, hogy nem tudom az okát.
- Anya mi a baj? – átöleltem őt a vállánál fogva, ő pedig megfogta a kezemet.
- Ne haragudj E.J. – lehelte maga elé, miközben én már agyvérzést kaptam. Miért kér bocsánatot? – Sajnálom, hogy ennyire gyengének látsz most.
- Ugyan már!
- E.J. ez a hétvége úgy gondolom, hogy sorsdöntő volt mindenki számára – nézett rám elszánt tekintettel. – Szeretném, ha teljesen őszintén válaszolnál nekem. Történt valami köztetek?
- Semmi olyan, hogy meg kéne ijedned – bújtam ki a válaszadás alól.
- E.J. ez nem vicces! Szereted őt?
- Nem – még sose jelentettem ki semmit ennyire határozottan, és még sose éreztem ekkora hazugságot magamban. – Legalább is nem abban az értelemben, ahogy ti értitek.
- Rendben van – állt fel, míg én döbbenten néztem rá. Ez volt a nagy kiborulásának oka? – De, szeretném, ha mindent elmondanál nekünk jó? – szemei könyörgőek voltak, én pedig csak bólintani tudtam.
A vasárnap szinte csak ilyenekkel telt el. A nagybátyjáim mindenféle beszólásokkal fárasztottak, bár némelyiknek volt alapja. Csak ők ezt nem tudták. Alice egésznap csak vigyorgott, le sem lehetett lőni, csak akkor nem kellett néznem önelégült arcát, mikor a többiekkel beszélgettek Rosalie-ék esküvőjéről. Ebből nagy részt én inkább kimaradtam, nem tudok hozzászólni a témához, persze Rose nénikém erre mindig besértődött, azzal érvelve, ha nem is tudok mit hozzászólni legalább jelen vagyok. Nem akartam ezekre válaszolni, túl ingerült voltam ehhez. Különös mód apa nem nyaggatott semmivel, ami nem vallott rá. Sejtelmesen mosolygott mindig, mintha tudna valamit, de mindig kizártam ezeket a fejemből. Mit tudhatna? Esetleg Alice-től, de hát akkor már régen elhívott volna dumálni. Valami nem stimmel itt, és én már kezdtem felrobbanni ettől. Estére már olyan szinten ideges voltam, hogy senkinek nem tudtam normálisan válaszolni. Sajnáltam Esme-t, mikor csúnyán szóltam vissza neki, de bocsánatot is kértem tőle, persze megértette, vagyis azt hiszem értette, hogy miért vagyok ilyen. Nem bírtam tovább a sok csintalan szemeket, amik mindig engem mustráltak, úgyhogy felpattantam a nappaliból.
- Nem sokára jövök!
- Hová mész? – kérdezte egyből apa, de látszott mosolygásán, hogy tudta.
- Majd jövök – válaszoltam gúnyosan, amire csak elkuncogta magát. Ez nekem sok volt, túlságosan is. Nem akart megállítani és követelni, hogy még is hova megyek? Értelmetlen volt számomra minden.
Kivágtattam a házból, és már épp az erdőbe mentem volna, de egy személy, pontosabban kettő megállított.
- Szia, Öcsi!
- Hogy vagy Kölyök? Hallom jól telt a heted! – vigyorogta idiótán Jacob, mire nagy késztetést éreztem, hogy bemossak neki egyet, de nem szabadott volt, hogy rajta töltsem ki a mérgem.
- Szuper volt. Bár ott maradtam volna, így talán nem kéne néznem a családom hülye vigyorgását felém! Mi bajuk van ezeknek, megkattantak? – az egész napos feszültségem kijött belőlem, de Ness magyarázni kezdett.
- Ne csodálkozz! Mindenki tudja, hogy Hayley-vel milyen a kapcsolatod – egy pillanatra teljesen megdöbbentem. Tényleg tudnának mindent? – Nagyon jóba vagytok, talán túl jóba is! Alice látta, hogy hova fog ez vezetni mindkettőtöket.
- Nem tudtok ti semmit, és örülnék neki, ha nem is szólnátok bele! – fintorogtam, mire Jake nevetni kezdett.
- Csak nem szerelmes vagy?
- Ezt nem hiszem el! – nyögtem fel, majd dühösen néztem rájuk. – Nem, nem vagyok szerelmes belé, leállnátok végre ezzel a hülyeséggel? Miért hiszi mindenki ezt?
- Csak mert nagyon hasonlítasz Edwardra ennyi az egész – rántotta meg vállát blöki, közben én már indultam meg felé, hogy kiöntsem rajta dühömet, de egy nem kívánt hang megállított.
- E.J.! – remek.
- Szia, Ashley, akkor mi magatokra hagyunk – hiába néztem rájuk szenvedő arccal, fogták magukat és a házba sétáltak, míg én sóhajtva fordultam Ashley felé.
- Mondd Ashley mit szeretnél, dolgom van – még magam sem tudtam hova szeretnék menni, de aztán egyetlen arc ugrott be, ahova most kívánok menni.
- Csak meg akartam kérdezni, hogy nem mehetnék-e veled – mosolygott és egyre közelebb lépdelt.
- Nem – hangom határozott volt, majdhogynem gyötrődő, hogy nem hagy békén. Igazából még én magam se tudtam, hogy mi bajom lehet Ashley-vel. Hiszen nagyon széplány! Szőke haj, csinos alkat, arany káprázó szemek… a természetével se lett volna probléma, hisz már nagyon sokat beszélgettem vele az elmúlt nos, jó pár évben. Ha nem nyomult volna ennyire, még talán jobban is közeledtem volna felé, de nem tehettem róla! Hogyan vonzódhatnék hozzá, bármiféle értelemben, amikor egyszerűen nem érzem azt, amit éreznem kéne?! Most már tudom, hogy mit, legalább! Képtelen lennék vele úgy viselkedni, mint Hayley-vel. Ő teljesen más… miért is Hayley-t hasonlítom hozzá? Már megint hülye vagyok!
- Azért remélem, egyszer majd beszélgetünk – mosolyogta, amit nem tudtam nem viszonozni. Nagyon aranyos lány volt, a nyomulós természetétől függetlenül.
- Nem sokára, majd visszajövök és akkor – hárítottam, mire boldogan bólogatott.
- Várlak majd! – minek? Sóhajtottam, és megfordultam, hogy az erdő felé vegyem az irányt, de hangja és keze is megállított.
- E.J.! – meglepődve néztem rá, de csak mosolygott. – Remélem megfogom ismerni azt a lányt!
- Milyen lányról beszélsz? – kérdeztem megütközve, de elnevette magát.
- E.J., annyira látszik rajtad! Teljesen más vagy, elég volt pár óra, hogy ezt mindenki megállapítsa. Na, meg a családod is, eléggé tudja, hogy hova igyekszel.
- Nem tudom, hogy miről beszélsz. Csak egy barátomhoz ugrok le!
- Kocsi nélkül? – mi a jó istenért, kell mindent észrevennie? – Egy halandó barátodnak se tudnád beadni, hogy a kamasz fiúkat elhozták, és majd tízre jönnek érte – sajnos jól ismerte az emberi tinédzsereket, és az én természetemet is. – Egy olyan baráthoz igyekszel, aki nem ember! Ki ő?
- Csak egy barát – nem hazudtam, Hayley tényleg egy nagyon jó barát volt, sőt a legjobb barátomnak is mondhatom. Azzal a túlzással, hogy néha egymásnak esünk, de minden barátságba vannak megingások nem? Nem?!
- Értem – csalódottan legörbült a szája és elengedte karomat. – Remélem, jól fogod érezni magadat a lánnyal!
- Honnan…?
- Látszik rajtad – mosolyogta ismét. – Olyan izgatottan csillog a szemed, mint még soha az ismeretségünk során!
Erre nem tudtam mit mondani, hisz én magamon nem vett sose észre, hogy izgatottabb lennék, ha Hayley-vel találkozok. Nyilván, más viszont látta rajtam. Pedig Hayley csak egy barát, olyan, mint Emma! Csak Emmát nem ültetném fel az ölembe a konyhapultra… Megráztam fejemet, hogy valamennyire megnyugodjak, de valóságos kavalkád volt a fejemben. Már nem tudtam eldönteni, hogy mi micsoda.
- Akkor majd jössz és beszélgetünk! – ezzel utamra engedett, én pedig eszeveszett gyorsasággal futottam az erdőbe. Majd szétvetett az ideg, de nem tudtam, hogy ez pontosan minek tudható be. Bár segített volna rajtam a futás, úgy, mint anno apán, de én csak még mérgesebb lettem. A tehetetlenség, és a megmagyarázhatatlan dolog úgy éreztem, hogy szétfeszítik lassan a testemet, ezzel nekem egyre nagyobb fájdalmat okozva. Nem voltam benne biztos, hogy helyes-e ilyen állapotomba Hayley-vel lenni, de általában ő mindig meg szokott nyugtatni. Rá van most szükségem, nem holmi feszültség levezető birkózásra. Ha kell, akkor a nap 24 órájában magam mellett tartom, csak ne érezzem ezt a kínt.
Hamar elértem a házukat az erdő felől, és most, hogy itt voltam aggódtam egy kicsit. Hayley megkért rá, hogy sose érkezzek csak úgy, hanem mindig szóljak előtte, csak éppen a nagy sietségben ez kiment a fejemből. Spontán voltam, úgy gondoltam lesz, ami lesz, legfeljebb ki dob a házból, mi a legrosszabb? Beugrottan az ablakán, de nem volt ott. Elhúztam számat, és beleszimatoltam a levegőbe. Próbáltam elvonatkoztatni a szobájától, ami tele volt Hayley illatával. Viszont, ahogy megéreztem a levegőt, ami átjárta a házat, megdöbbentem. Éreztem, hogy Hayley a házban van, de van vele valaki. Eddig még erre sose volt példa. Mikor már épp megindultam volna, hogy meglessem kivel van, Hayley hangos léptei közeledtek a szoba felé, én pedig nyeltem egyet. Na, most fog engem kinyírni! Hayley nem vett észre legelsőnek, csak mikor felnézett, akkor torpant meg elnyílt ajkakkal. Elmosolyodtam magam, persze nem értem el vele semmit.
- Mit keresel itt? – kérdezte halkan, de éreztem hangjában a dühöt. Ha tudná, én hogy érzem magam!
- Szükségem van rád, otthon kész őrültek háza van!
- De… - mielőtt tovább oszthatott volna egy számomra idegen női hang a nevén szólította. Még arra se volt időm, hogy felfogjam, de Hayley már berángatott a fürdőszobájába, és belökött a zuhany alá. Már épp felháborodtam volna, de a fejemre zúduló víztől, még leosztani se tudtam.
Szorosan a falhoz nyomott, kezét pedig a számra tapasztotta.
-Hayley!
- Bocs anya, zuhanyozok! – Hayley nagyon jól hazudott, kétség sem fér hozzá. Megéreztem az ajtó mögül az idegen vámpír szagot, majd Hayley-re néztem. Az anyukája állt az ajtó másik oldalán, és cseppet sem szólította meg őt gyengéd hangnemben. Legalább is, anyának sosem volt ilyen a hangneme velem szemben, még akkor sem, ha mérges volt rám. De ez a nő nem úgy szólt Hayley-hez, mint anya a lányához… annál sokkal ridegebb volt.
- Csak szólni akartam, hogy apádat elviszem a kórházba Seattle-be. Már megint befulladt – nem akartam pofátlanul kíváncsi lenni, de azért Hayley szemeit kerestem, amik most szomorúan pislogtak az elázott ruháinkra.
- Rendben – mondta kicsit halkabban.
- Ne várj haza, későn jövök vagyis bocs, jövünk! – hallottam a távolodó lépteket, de Hayley még mindig nem engedett el, továbbra is szorított. Miután az autó hangja messze járt, végre leszedtem számról a kezét, mire bocsánatkérően nézett rám. Elnyúltam mellette és elzártam a csapot, majd magunkra néztünk.
- Ma se kell fürödnöm, pedig terveztem – szólaltam meg, hogy egy kicsit legalább eltüntessem a búskomorságát arcáról. Nem értettem semmit igazából, de majd égtem a vágytól, hogy mindent megtudjak. Beletúrtam vizes hajamba, majd Hayley egy vörös tincsével kezdtem játszani. Elkezdtem lehúzogatni róla a cseppeket, amik pár másodperc elteltével újra megjelentek. Nem akartam kérdőre vonni őt, pedig másra se vágytam, igazából.
- Ne haragudj – szólalt meg kitudja hány perc múlva. – Csak tudod…
- Semmi baj – fogtam meg vállát. – Nem haragszom, de remélem azért elmagyarázod, hogy miért löktél a zuhany alá! Más módszerhez is folyamodhattál volna, ha közölni akarod, nem tetszik a szagom.
- Nem erről van szó, nagyon jó illatod van – enyhén elmosolyodta magát, de látszott rajta, hogy mennyire szomorú.
- Anyukád haragszik rád valamiért? – habozva kérdeztem meg, de talán ez nem volt olyan tolakodó kérdés.
Nyitotta volna száját, hogy válaszoljon, de aztán homlokra ráncokba szaladt, és szemei könnyesedni kezdtek.
- Igen. Azóta haragszik rám, amióta megszülettem!

nem nagy fejezet, de azért írjatok néhány szót kérlek :(