Novella

Ez egy apró kis szösszenet tőlem nektek. Nem tudom, hányan fogjátok elolvasni igazából nem is lényeg, hogy kommentelitek-e, gondoltam megosztok veletek pár dolgot :)

Akit érdekel, az hallgassa közben ezt: http://www.youtube.com/watch?v=Ggc8iOcg1MM

Egy megtört lélek

Számít-e valamit az élet, ha nincs kivel megosztanod? Számít-e valamit a létezés, ha minden egyes ember, aki eddig ért valamit elhagy? Én már csak ezt tudom kérdezni magamtól. Az élet mindig is egy próba volt számomra, a legfontosabb szabály, hogy légy erős és akkor túléled. Ez a fontos az életben… a túlélés. A gyenge ember elbukik és sosem fogja elmondani, hogy megrendíthetetlen lelki erejével túlvészelte ezt. Én azt hittem ez az ember leszek; büszke és erős, akire mindig felfognak nézni az emberek erőssége miatt. Nagyon sokáig az voltam, erős és rendíthetetlen, rideg és kíméletlen. Az voltam egészen 2011. szeptemberéig. Sose foglalkoztam a saját problémáimmal, érzelemmentesen álltam minden egyes akadály elé és sikerült is megugranom. De minden ember életében, legyen erős vagy gyenge, eljön az a pillanat, amikor már nem tud egyetlen akadályt sem megugrani.
Hogy miért? Mert sorba kapja azokat a dolgokat, amiket nem várt volna és életében először elgondolkozik azon, hogy ki is Ő. Mit testesít meg, és mi a célja. Az én célom egy szép jövő és egy elfogadható jelen volt, mindezidáig. Mindenki fontosabb volt saját magamnál, nem foglalkoztam a saját énemmel, mindig mást tartottam szem előtt és itt követtem el a legnagyobb hibát. Önzetlen voltam, és észre se vettem, hogy az erős lelkem az évek folyamán megtört. Ezt történt velem, ami tart már másfél hónapja. Életemben először felnéztem az égre és azt kérdeztem: Ki vagyok én? Megrendültem a saját hitemben, a saját elhatározásomban és összezuhantam a választól, amit megkaptam.
Valójában nem egy önzetlen mindenhol barát voltam, hanem egy önző szörnyeteg, aki mindent magának akart. Mindenkinek a barátságát, a szeretetét akartam elnyerni a buzgó imádatommal, és ez visszafele sült el. Egy lélek akkor kerül a legmélyebb pontra, amikor hirtelen mindent elveszít maga körül. Ezt történt velem is. Elveszítettem saját magamat, a barátaimat, és a családomat. Egyszerre tekintettem ellenségként mindenkire, de legfőképpen magamra. Nem voltam elég erős, hogy túlvészeljem a baráti csalódásokat és a családom folyamatosan támadását, és úgy éreztem innen nincs kiút. Egyetlen választás elé álltam; megtenni vagy nem? Az öngyilkosságra mindenki egy gyáva tettnek tekint. Valójában nem az.
Mindenki gondolkozzon el rajta, hogy valójában mekkora bátorság kell kiállni a halál elé, és ott elgondolkozni azon, hogy mit veszítesz vagy éppen mit kapsz. Önző dolog arra gondolni, hogy a halállal véget ér a szenvedésed, de kit érdekel az önzőség, ha már senki nem áll melletted? A barátok, akiket én a legnagyobb kincsnek tartottam hátat fordítottak akkor, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Nem értem miért, és a mai napig nem tudom ezt felfogni. Nem értik meg mi a törés, amikor egyszerűen már semmi nem tud meghatni. Velem ezt történt. Semmi nem érdekelt már, minden lepergett rólam. Nem számított a családom reakciója, életemben először önző akartam lenni, hogy hadd tegyem azt, amit én akarok. Ha valaki igazán szeret és ismer, akkor tudja, hogy miért tettem és bár sose értené meg döntésem, elfogadná. Ha egy barát igazán szeret, akkor melletted áll mindig. Én még nem találtam ilyen barátot sajnos, de szívből remélem, hogy rajtam kívül már sok mindenki találkozott ilyen egyénnel. Nagyon sokáig azt hittem, hogy nekem is vannak ilyen emberek az életemben. Nos, ez megdőlt abban a pillanatban, amikor bár tudatlanul, de az öngyilkosságom tervezgetése előtt a szemem láttára vihogtak és nevetgéltek. Összezuhantam, és ez még mindig kihat rám. Csalódtam magamban, amiért egy szakemberhez kellett fordulnom, mert már nem bírtam a nyomást.
És találtam egy embert, aki igenis meghallgat, és aki nem tud elítélni, mivel ismeretlen vagyok számára. Egy lélek, aki összetört hogyan tud talpra állni? A válaszom; sehogy. Ez vagy idő múlva enyhül, vagy történik egy olyan esemény, ami mindent megváltoztat. Én hittem benne, hogy az idő enyhíti ezt, de eddig még sok jót nem tapasztaltam. A lelkem megtört és soha többé nem leszek olyan, mint régen. Már nem ismerek magamra, a tükörből egy idegen néz vissza rám. A szememből kihunyt a fény, ami eddig éltetett mindenkit, az optimizmuson elveszett, a jót már nem tudom meglátni, az idegen aki pedig farkasszemet néz velem tele van bosszúvággyal és gonoszsággal. Nehéz kezelnem a rosszabbik énemet, de lehet ez is szükséges, hogy túléljem az életet. Nem akarok megfutamodni és a vonat elé vetni magam, elakarom mondani magamról, hogy ezt is túlvészeltem, de az ember ilyen esetben nagyon nehezen fordul vissza. Úgy érzem, hogy nekem már nincs értelme élnem, a célom, ami eddig volt elveszett, nem tudom meglátni, se megkeresni.
Az emberi nevetés, ami eddig engem is mindig vidámságra derített, mintha egy üvegfalon keresztül hallanám, megszűrve, így számomra már csak irritáló zsivaj. A barátaim jókedve, ami mindig is hatással volt rám, már nem ér semmit. Nem érzem jobban magam tőle, ha boldogok. Ez azért van, mert hatalmasat csalódtam bennük. De miért van az, hogy a végén mindig én maradok egyedül? Velem lehet a baj, hiszen eddig mindig én maradtam egyedül, engem hagytak el. De miért? Rossz ember lennék? Valószínű, ezt mindig is tudtam magamról.
Gonosz és goromba vagyok, az emberi érzéseket gyengeségnek tekintem. Vagy talán a barát fogalma jelent nekem túl sokat? Sokat kérek, ha egy olyan embertől, akit én kinevezek barátnak, csak szeretetet és odaadást kérek? Nem kérem tőle, hogy legyen velem a nap 24 órájában, sem azt, hogy minden nap csevegjünk és egymás nyakán legyünk. Sosem kértem ezt, csupán viselkedjen baráthoz méltóan. Úgy tűnik ezt csak én tudom teljesíteni, ha mindenki más elbukik. Vagy én is elrontanám ezt? Ezek olyan kérdések, amiket még a barátaim sem tudnak megválaszolni, hisz bennük is csak a sértettség van és a büszkeség beszélne belőlük, abból pedig nem kérek. Talán én is megváltoztam, nem rosszindulatúságból, de kívánom, hogy mindenki élje át egyszer ezt a mélypontot, amikor úgy érzed, hogy nincs tovább… akkor mindenki érteni fogja, hogy mivé változtam. Egy vagyok a sok földi teremtmény közül, még is ördögi lélek lakozik bennem. Magányos voltam mindig is, barátokra még is szükségem lenne, de nem így… Így senkire nincs szükségem.
Ha nincs a világon senki, aki engem megtud érteni, akkor jobb, ha nem is próbálkozik. Az élet egy megpróbáltatás ezt azt gondolom mindenki tudja. De melyik tudja jobban átvészelni? Egy erős lélek, aki ha megtörik soha többé nem tudja úgy folytatni, mint eddig, vagy egy gyenge ember, aki nap, mint nap minden egyes dolgot egy hatalmas dolognak hisz, de legalább nem törik meg minden egyes alkalommal? Ez a mélypont mindenkit még erősebbé tesz, de csak akkor, ha át tudja vészelni. Ebből a válságból nagyon nehéz kilábalni. Nagyon kevés embernek sikerül. Beleakarok-e tartozni abba a kevés emberbe? Már nem biztos. Már nincs akikért fel kell kelnem. Ha egyszer megszületsz, az élettől már csak a halál ragadhat el. Vagy még sem? Van rosszabb is a halálnál.

Sose féltem tőle, szemrebbenés nélkül nézek vele szembe, de még mindig túl önzetlen lehetek, ha még mindig vannak, akik visszatudnak rángatni. Az én lelkem már meghalt, nincs kiért élnem, nincs kiért küzdenem. Halott lettem, egy járkáló hulla, aki minden egyes pillanatban, szinte lelassított felvételként nézi az embereket. Milyen naiv hústornyok… nem tudják mit fognak még átvészelni. Lelketlenül a legnehezebb a napi teendőket végig csinálni, hiszen hogyan tudok jó képet vágni a barátaimnak, hogy minden rendben, amikor minden egyes percben a halálért fohászkodok? Hogy tudok erősen, mindenféle lenéző pillantás nélkül a tanárokkal kommunikálni? A családom tudja, hogy valami nincs rendben. Gyenge léleknek tartanak, főleg apám. Tartson annak, talán az is vagyok… de soha nem fogja megérteni, ahogy más sem. Nem fogom soha hibáztatni, ezt a csatát nekem kellene megvívnom, de úgy érzem már nincs miért. Lelketlen ember nem tud senkit és semmit értékelni. Nem érdekel a családom, nem érdekelnek a barátaim… semmi nem érdekel már. Türelmesen várok arra a mélypontomra, ami ismét hatalmába fog keríteni, hogy aztán könnyek nélküli búcsúzással szembe nézhessek azzal a teremtménnyel, aki engem kárhozatra ítélt. A lelketlenek már csak a pokolba juthatnak, én pedig alig várom, hogy eljussak oda. Semmi nem lehet rosszabb, mint a földi lét. Emelt fővel fogok kisétálni mindenki életéből, hiszen a helyzetek ellenére sok mindenkit megváltoztattam, de ez nem elég ok, hogy marasztaljanak engem. Lelketlenül, de reménnyel fogok várni erre a pillanatra.

egy megtört lélek szavai