Eddigi életem legnagyobb tanulsága (novella)

Tudod nem volt szép, ahogy elhagytál… Bár életemnek még csak az egy negyede ez a 17 év, még is úgy érzem, hogy halálomig emlékezni fogok erre a pár hónapra. 16 évig nem volt semmi problémám az életemmel, persze mindig voltak apró-cseprő gondok, de melyik embernek nincs? Aránylag normális családban nőttem fel, hisz a szüleim mindent megtettek értem, de sajnos ezek csak megfogható dolgok voltak. Az egyetlen dolog, amit vártam tőlük mindig az volt, hogy büszkék legyenek rám, de sose láttam azt a szemükben, amit vártam. Emiatt talán rosszul is ítéltem meg őket, ahogy nővéremet is, aki gyakran bántott, de csak most jöttem rá, hogy mindezt azért csinálta, hogy felkészítsen valamelyest az életre.

Életem fordulópontja akkor következett be, mikor a furcsa és elvont agyam hirtelen elkezdett olyan dolgokon gondolkozni, amiken eddig sose. Rádöbbentett pár dologra, és ez váratlan súlyként nehezedett a lelkemre. Eddig is kétségbevontam az élet értelmét, de eddig erősnek és legyűrhetetlennek hittem magam, az életet pedig egy akadályként, egy próbatételként fogtam fel, amit túl kell élnünk. Aki nem elég erős hozzá, az elbukik. Ez volt a világnézetem, pár hónapja, de azóta sok minden megváltozott, és köztük én is. Olyan érzelmi válságba löktem magam, ahonnan lehetetlenség volt egyedül kimászni. Volt egy személy, a legjobb barátom, aki tudta mi a helyzet, hisz ő is átélte ezt. Segített is gyakran, beszélgetett velem, sok időt szánt rám, igaz barátnak mondtam akkor. De a mélypontomon nem tudott segíteni. Elakartam dobni magamtól az életet, hisz nem volt szükségem rá, összehoztam a legjobb barátomat egy barátnőmmel és úgy éreztem, nekem itt ért véget a létezés. Ez volt a cél, amit el kellett érnem, és nincs tovább. Két hetes magányban és szenvedésben úsztam két teljes hétig, amikor egyszer csak azt mondtam elég volt. Én ezt nem bírom tovább. Talán azért is éreztem ezt, mert a barátaim tulajdonképpen leszarták azt, hogy milyen rossz passzba voltam. Haragudtam rájuk, hisz nem az a barátság, ha hátat fordítok neki, mikor szükségem lenne rá, de ők ezt tették. Valamilyen szinten megértettem, senki nem szeret szomorú emberek mellett lenni, de más, hogyha az-az ember a barátod. Azon a napon, mikor elterveztem, hogy öngyilkos leszek, csak néztem a vidáman kacarászó barátnőimet, akik rám se hederítettek. Talán csak szerencsén múlott, hogy akkor délután, olyan mélypontra kerültem, hogy még felállni se tudtam a földről. A fájdalom, amit éreztem elviselhetetlen volt és senki nem akarta enyhíteni. Segítséget kértem hát egy tanáromtól, aki segített szakemberhez fordulni. Október óta pszichológushoz járok, aki kikérdez az életem apró dolgairól is, kimondatja velem az érzéseimet, de útirányt nem adhat. Nekem kellett rájönnöm a megoldásra, de sehol nem láttam. Sötétben tapogatóztam, és lassan a barátaim ellenem fordultak. Némi túlzás, hogy ellenem, de igenis eltávolodtak tőlem. Engem hibáztatnak a viselkedésem miatt, és ebben igazuk is van, de azt hiszik, hogy a mélypontom által lettem ilyen. Ez nem igaz, csupán ott kezdődött. Ha akkor ők mellettem lettek volna, akkor nem kellett volna négy hónapot végig sírnom és szenvednem. De az eredményeim romlottak, a tanuláshoz nem volt lelki erőm, ahogy semmi máshoz sem. Itthon az ágyamban még el is voltam, nem éreztem a nyomást a mellkasomon és a szívemben, de mihelyst beértem a suliba, újra éreztem a feszítő érzést, ami majd kiakart belőlem szakadni. Ordítani támadt volna kedvem, de még sokszor ahhoz se lett volna erőm. Több hónap kiesett az életemből, olyan dolgokat mondanak nekem, amikre én nem is emlékszek. Egyszerűen csak a testem vett részt mindenben, de a lelkem teljesen elveszett. Ez ment hetekig, ahogy a napok összefolytak úgy hullámzott az én hangulatom is. Hol fent, hol lent. Ostoba voltam, már tudom, de valamilyen szinte örülök neki, hogy így történt, így legalább észrevettem, hogy a barátaim akiket istenítek, valójában önző, szemét emberek.

A tetőpont akkor alakult ki, amikor a legjobb barátom (aki nem mellesleg srác) közölte velem, hogy nem akar látni, és soha többé nem akar a barátom lenni, mert elege van a viselkedésemből. Még ezt túl is éltem valahogy, bár majd összeroskadtam a fájdalomban és a saját magamra irányított haragba, hisz mindezt magamnak köszönhettem, még is, hála a barátnőmnek (ha még mondhatjuk így, bár szerintem már nem) a srác egy olyan üzenetet küldött nekem, hogy sokkot kaptam. Szerinte én tehetek róla, hogy a barátaim megutáltak, és észre kellene vennem magam, hogy megváltoztam. Nem tudtam mit teszek az elolvasása után, már csak azt vettem észre, hogy remegek és nem bírom tartani magam, patakokban folynak a könnyeim, nem kapok levegőt, a kezemről pedig csurgott a piros vérem. Összevagdostam a karom. Még magam sem tudom, miért tettem, hisz nem oldott meg semmit, nem változott semmi, még is megtettem. A tudatalattim egy fizikai látszatot akart generálni, hogy ne csak belülről érezzem a fájdalmat, hanem kívülről is látható legyen. Hajnalig sírtam, egyszerűen megsemmisülve éreztem magam. Másnap az állítólagos barátaimnak megmutattam az üzenetet és a karomat, nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor egyáltalán nem voltam az. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a tanárom, aki tudott rólam és a problémámról már az igazgatóiba visz be, ahol elbeszélgettek velem. Elküldtek hát az iskola orvoshoz még az nap, aki lekezelte a karomat, és beutalt a pszichiátriára. Megijedtem magamtól és a környezetemtől is, hogy ennyire rémisztően festek és idegennek a szemükben. Talán akarva-akaratlanul, de egyszer csak túl léptem a hónapok eseményein. Már nem foglalkoztam a mélypontommal, semmivel egyszerűen ismét lettem. Megváltoztam, ezt tényként kezeltem, de nem radikálisan, hogy egyedül maradjak. A magány volt az én legnagyobb félelem és most megkaptam. Hiába kértem a barátnőimtől bocsánatot és hogy kezdjünk tiszta lappal, olyan szinten nagy bűnt követtem el a szemükben, hogy bizonytalanak velem kapcsolatban. Már az érzéseimet kiölték a bántásokkal és azzal hogy egyedül hagytak így nem törtem össze. De késznek éreztem magam, hogy a szüleimmel tisztázzam az utóbbi hónapok eseményeit, ők is részese voltak annak, hogy valami gond van velem. Így hát a hétvégén (amiért nem jött friss, ezer bocs :D ) bevallottam anyának, apának és a nővéremnek mindent. Nővérem tudta, hogy baj van velem, nem is lepődött meg túlságosan, de elítélt a karom miatt, amit összevagdostam és még jobban, amiért nem érzek megbánást. Ez így van, nem érzek bánkódást a karom miatt, pedig nem érte meg magamnak egy ilyet okozni kamu barátok miatt. A szüleim a kezdeti sokk hatás után, elsírták magukat. Önmagukat okolták, hogy ők rontották el a nevelésnél, meg kellett őket nyugtatnom, hogy ez nem így van. Mindenre nem készíthetnek fel, nekem kell végig járnom a saját utamat, és nekem kell erősnek maradnom, hogy elviseljem a bántásokat. Az fájt nekik a legjobban, hogy nem mérlegeltem egy esetleges öngyilkossággal kinek okozok a legnagyobb fájdalmat. És ez így van. A barátaim még talán a temetésemre se jöttek volna el, míg a családomnak örökös gyászt és lelki nyomort hagyok. Nem éri meg. Inkább leszek szánalmasan egyedül az iskolában és ülök a padomnál egyedül, zenét hallgatva vagy a teendőimet intézve, minthogy olyan barátokkal legyek, akik már nem számítanak. Hiszen barátok jönnek és mennek, és a középiskolai barátok elvesznek. Öt év múlva talán a nevükre se fogok emlékezni. Rossz egyedül és fáj, hogy most már tisztán látom a barátaim igazi oldalát, de van előnye is ennek a néhány hónap szenvedésnek. Anyukámmal sose volt erős kapcsolatom, inkább csak elvoltunk egymás mellett, de ezzel talán elindítottam egy olyat, ami mindent megváltoztat. Édesapám januárban ki fog menni Angliába, és egy évben csak kétszer fog hazajönni, a 21 éves tesóm pedig a barátjánál lakik, tehát anyával egymásra leszünk utalva. Szükségünk lesz a másikra, hisz csak mi maradtunk. Az is szempont, ha netalántán és ugyanezt fogom majd látni a gyerekemnél, tudni fogom mi zajlik le benne és mindenkinél jobban megfogom érteni. Nem értettem a támadásokat, még akkor sem, ha mások szemében bolondnak látszok. Én sose ítélek el embert a tettei miatt, hisz sose fogom megtudni mit érezhetett közbe. Ezért én is elvárom mástól, hogy amíg nem járta végig az én utamat, és ezt a néhány hónap szenvedést, addig ne ítélkezzen fölöttem semmiképp sem. Most rendkívül magányos vagyok, de a családom mindenben támogat, amiért hálás lehetek. A család örök. Barátok, és kapcsolatok jönnek, mennek, nem örökre szólnak. A családod mindig visszafogad és megbocsát mindegy mit csinálsz, az-az egyetlen hely, ahol mindig tárt karokkal várnak.

Eddig is kemény szívű voltam, de mindig elkövetem azt a hibát, hogy hamar megbízok másokban. Ez meg fog változni, és ez az utóbbi néhány hónap annyira tele volt szenvedéssel és bántásokkal, hogy egy ideig nem tudok majd megbízni másokban és talán még szeretni se tudok egy ideig. Már nem siratom a múltat és azt, ami elveszett, hisz jön helyette másik. A jövő mindig előttem fog állni, a sorsom meg van írva, és így kellett ennek lennie. (legalább is remélem)

Ha jön egy lavina, bár elpusztít mindent, ami él és mozog, ami számít és fontos, de ha leülepszik és végre csend lesz, egy új élet fog kibontakozni.

Most nem írtam le mindent részletesen, csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy ez történt mostanában velem és ezért késik a friss, amit nagyon sajnálok, igyekszek, ahogy tudok, bár a hetem már elég laza lesz, szóval haladok vele lassacskán. :) Ha szeretnétek komizni és véleményt mondani, akkor nyugodtan, vagy ha kérdésetek van akkor is írjatok 