Napkelte 4. Fejezet

Hm, igen xD nos, eléggé hamar jött, tulajdonképpen csak egy fél nap választja el a két fejezet egymástól xD azért jó szórakozást :D és így legalább nem kell senkinek parókát lopnom XD

A feleségem nem volt olyan, mint ahogyan én emlékeztem rá, még is ugyanaz volt, akit én szerettem. Karcsú alakja még mindig a lépcső alján toporgott, fehér bőre immár nem ütött el a miénktől, de gyönyörűbb volt, mint bármelyik elképzelésemben. Barna haja lágyan omlott le vállaira, és keretezte szív alakú arcát. Ugyanolyan gyönyörű volt, mikor még élt, azzal a kis eltéréssel, hogy arany szemei meg-meg rebbentek engem nézve.
Két féle én küzdött bennem. Egyrészt ott volt a szerelmes férfi, akinek érzései egy cseppet sem változtak az irányába és legszívesebben a karjaiba zárta volna a halott angyalát. Viszont volt egy másik felem, és – sajnos- a dominánsabb részem, aki mindentől és mindenkitől védi a gyermekét. Nessie-nek talán felfogni sem volt ideje, mikor elindult felém, olyan gyorsan rántottam magam mögé.

-Hello Edward – szólalt meg szépséges hangján, ami már zene volt füleimnek. De szívének dobogása immár megszűnt és soha többé nem fogom hallani többé. – Tudom, hogy hihetetlen…
- Enyhén fejezted ki magad – vágtam szavába hidegen, mire értetlenül összevonta szemöldökét.
- Tudom. De mindent megmagyarázok – apró mosoly kúszott fel arcára, és lépett egyet felém, mire hátráltam. – Nem foglak bántani. És Nessie-t sem – folytatta, miután látta, hogy majdhogynem görcsösen szorítom lányom kezét.
- Apa, nem fog bántani – mondta halkan és megijedve. Elengedtem kezét, mire azonnal elszaladt, de megkönnyebbülésemre nem Bellához, hanem Jacob-hoz.
- Nem tudjuk elhinni, hogy élsz, de egyszerűen boldogok vagyunk! – ugrott a nyakába Alice, amit Bella boldogan viszonzott. Húgom válla fölött még mindig engem nézett, gyakran összekapcsolva tekintetünket, amiben értetlenség csillogott. Nem tudtam felfogni, egyszerűen leblokkolt az agyam. Alice kérdőn és szintén értetlenül nézett rám.
Miért nem öleled meg? Miért állsz még mindig ott?
Nem hibáztattam őt, miért magam sem értettem, még is miért állok ott. Egy pillantás lövelltem a családom felé, akik érdeklődve nézték minden egyes mozdulatomat, majd hirtelen elindultam Bella felé. Szemei hirtelen felcsillantak és mosolyogni kezdett, de nem azt kapta, amit várt. Végig a szemébe nézve elhaladtam mellette, majd felszaladtam a szobámba. Láttam a mélységes döbbenetet és a csalódottságot, de nem foglalkoztam vele. Hogy lehet ezek után még ő így megilletődve akkor mi? Érzelmek sokasága dúlt bennem és nem tudtam, hogy melyikre hallgassak illetve melyik szerint cselekedjek. Teljes káosz volt a fejemben és a rengeteg gondolat sem segített, hogy legalább valamennyire tisztán lássak. Az egyetlen, amit még egyelőre elég volt felfognom az volt, hogy Bella él és itt van. Az erkélyen meredtem az erdőre, és élveztem a nap sugarait a bőrömön, miközben szorításommal majd összeroppantottam a korlátot. Mélyeket lélegezve próbáltam lenyugtatni magam, mikor hallottam, hogy nyílt az ajtó.

- Edward?!
- Most menj el, jó? – kértem őt halkan, még nem álltam rá készen, hogy kommunikáljak vele.
- Beszélnünk kell – mondta szinte könyörögve, mire vontatottan megfordultam és rá néztem.
- Egyelőre a családnak és a gyerekednek tartozol magyarázattal nem nekem – szavaim gúnyosak voltak és kemények, amivel meg is bántottam őt.
- Tudom, hogy egyszerűen elképesztő és…
- Bella – nevét könnyedén mondtam ki még is volt benne valami fájdalom – az-az elképesztő, hogy kórházban dolgozok. Az, hogy te élsz felfoghatatlan!
- Kórházban dolgozol? – akadt el a szava, szemeiből pedig büszkeség áradt.
- Igen, de ez semmi ahhoz képest, hogy az elméletileg halott feleségemmel most itt beszélgetek – akaratom ellenére emeltem fel a hangom, ami számára is nagy meglepetés volt, hiszen vele szemben sose ütöttem meg magas hangnemet.
- Értem – bólintott megbántódva, mire rosszul éreztem magam, még sem volt teljes bűntudatom. Hihetetlenül mérges voltam rá.
- Hogy képzelted ezt Bella? Hogy lehetsz ilyen kétszínű?
- Én? – kérdezte döbbenten, de ezzel csak azt érte el, hogy a dühömet mindenestől rá zúdítottam.
- Senkit sem akartál megbántani sose, aztán még is azoknak okozod a legnagyobb fájdalmat, akik mindennél jobban szeretnek téged!
- Ha végighallgatnál, akkor elmagyaráznám! – hangja esdeklő volt, biztos voltam benne, ha ember lenne már rég könnyeivel küszködve, de így csak kezei remegéséből feltételezhettem. Nem akartam megbántani, de nem tartottam jogosnak, amit tett.
- Nem nekem tartozol magyarázattal már mondtam, hanem a gyerekednek, aki már öt éve szenvedett a hiányodtól! – köptem ki mérgesen.
- Már mindenkivel beszéltem már itt vagyok két órája – mondta halkan, de nem tudtam rá válaszolni, mert lépteket hallottam meg gondolatokkal társulva. Lenyomva a kilincset Jasper jelent meg, mire megnyugodtam. Legalább nem Nessie.
- Bocs a zavarásért és tudom, hogy sok megbeszélni valótok van, de legalább ne a gyerek előtt balhézzatok! Nessie teljesen kiborult, hogy így viselkedsz vele Edward! – kért meg, mire Bella vádlón kapta rám tekintetét. Nem éreztem jogosnak, hiszen ő mit tett öt évig? Bármiféle szó nélkül rohantam el mellette, majd a konyhába mentem, ahol lányom a pulton ülve pityergett Esme-ék társaságában. Könnyes szemeit rám emelte, majd fejét lehajtotta és kezeit tördelni kezdte. Anya és a nővérem csúnyán néztek rám, mire halkan elküldtem őket.

- Ness?!
- Nem örülsz neki, hogy itt van anya? – kérdezte halkan hüppögve. Sóhajtva léptem elé és simítottam meg arcát, letörölve könnyeit.
- Dehogynem örülök – félig igaz volt, de aztán a lelkiismeret elemi erővel csapott le rám, amikor eszembe jutottak Jasper reggeli szavai. Mélyet sóhajtottam, majd felemelve kislányom fejét a szemébe néztem. – Na, rendben van, furcsán érint, hogy ennyi év után váratlanul megjelent. De csak érted aggódok!
- Én örülök neki, hogy anya itt van, tök mindegy, hogy ennyi év után jelent meg, de a lényeg, hogy itt van újra velünk és most már nem fog minket elhagyni! – válaszolta hevesen, a legnagyobb megdöbbenésemre. Nem gondoltam volna, hogy valaha Nessie fog szinte nekem támadni az anyukája miatt. – Azt hittem szereted anyut – csordult ki ismét egy könnycseppje, mire türelmetlenül letöröltem.
- Ness, ez ennél bonyolultabb, de persze, hogy szeretem. De egy ilyen dolgot a felnőtteknek nehezebb feldolgoznia, főleg nekem. Az anyukád nekem a világot jelentette, és az, hogy öt teljes évig hagyta, hogy abban a tudatban éljek, hogy halott sok mindent megváltoztat.
- Miért nem tudsz örülni neki? – kérdezte ismét élesen, szemében erős váddal.
- Nessie ezt te nem értheted! – mondtam neki kicsit szigorúbban.
- Hogyne érteném, nem vagyok hülye! – vált hangja erősebbé és hangosabbá. – Már nem szereted és elakarod küldeni!
- Ez nem így van és ne kiabálj velem! – kértem őt, de egyre dühösebb lettem.
- De! Elfogod küldeni, csak mert te már nem szereted! – leugrott a konyhapultról, de elkaptam kezét, mielőtt elrohant volna. – Önző vagy apa! – kiabálta.
- Nem értheted a felnőttek dolgát, így ne is szólj bele! – keltem ki magamból, mire megdermedt. – Gyerek vagy még Nessie, innentől kezdve pedig elvárom, hogy ne szólj olyanba, amit nem tudsz felfogni!
- Utállak – suttogta hüppögve.
- Az apád vagyok Reneesme! – sziszegtem, de annyira ledöbbentem a szavaitól, hogy apró kezét kitudta rántani szorításomból.
- Miért nem te haltál meg és nem anya? - ordította, mire összeszorítottam kezeim ökölbe szorultak.
- Legalább nem kellene elviselnem téged – sziszegtem, majd hátat fordítva kivágtattam a konyhából egyenesen az erdőbe. Hallottam még kislányom kétségbeesett kiabálását, de nem törődtem vele. Túlságosan mérges voltam, de mihelyst elértem a kedvenc helyemet összezuhantam.

Nem tudtam elhinni, hogy így beszéltem vele. Nem hibáztattam, amiért nem értette meg ezt a dolgot kettőnk között. Kezeimbe temettem arcomat, majd mérgemben a földbe csaptam. A távolban már a nap lenyugodni készült, a pillanatot kiélvezve hunytam le a szememet, és éreztem, hogy dühöm csillapodni kezdett. Az agyam percről percre higgadtabbá vált és lassan kezdtem elgondolkozni a délutánon. Éreztem, hogy a két legfontosabb nővel az életemben elvetettem a sulykot, még is valamennyire jogosnak éreztem. Tudtam, hogy Nessie nem érdemelte meg, hogy így beszéljek vele, de mikor azt mondta, hogy utál olyan volt, mintha tőrt szúrtak volna a szívembe. Elhittem, hogy Bella feltűnése rá nagyon jó hatással volt, hiszen egy kislány számára maga a csoda, ha a halott anyukája hirtelen feltámad és visszajön hozzá. Én is érezhettem volna, ezt a boldogságot és a lényem egy része érezte is ezt. De rosszat éreztem, rossz előérzetem volt Bellával kapcsolatba. Egyszerűen a lányomtól akartam óvni, hiába tudtam, hogy sose tudná bántani.
Remegő kezeimmel beletúrtam a hajamba, majd az előttem elterülő apró tóba néztem. Láttam az összeomlott tükörképemet, talán még rosszabbul néztem ki, amikor még úgy tudtam, hogy Bella halott. Szemeim feketék voltak az érzelmi kavalkádtól, ami lezajlott bennem, zaklatott voltam az események hatására. Kíváncsi voltam, mérhetetlenül, hogy megtudjam hogyan lehetséges ez. De csak egy kicsit. A másik részem, aki viszont tele volt aggályokkal és félelemmel, bizalmatlanul küldte volna el, minél távolabb a lányomtól. Ezt Nessie jól látta bennem, hogy volt egy efféle szándékom. Teljesen össze voltam zavarodva, semmit nem értettem már. Nyögve temettem kezeimbe arcomat, majd gyenge fuvallatot éreztem meg magam mellett. Orromba kúszott a már jól ismert levendula és frézia illat keveréke, mire lassan felnyitottam a szemem. A tóban visszatükröződött Bella alakja, ami mellettem állt és sajnálkozó, de egyben mérges pillantással jutalmazott.

-Szép hely – jegyezte meg, mire biccentettem. – Miért egy tó lett a kedvenc helyed? – hangja igazi kíváncsiságról árulkodott, kivételesen nyugodt voltam. Nem csodálkoztam, szegény kislányomon már kitöltöttem a mérgem.
- Olyan hely kellett, ami még véletlenül se rád emlékeztet – vallottam be, mire bűntudatosan elhúzta száját.
- Hogy beszélhettél így Nessie-vel? – kérdezte hirtelen, szemeiben mindenféle helytelenítés volt.
- Kitűnően megvoltunk, amíg meg nem jelentél – válaszoltam neki, mire összefonta karjait és leült mellém. Szemem sarkából rá néztem, és a szerelmes felem vágyakozva nézett arcára.
- Beszélhetünk? – kérdezte apró csönd után. Felsóhajtottam, hisz úgyse fog békén hagyni, amíg meg nem magyaráz mindent és talán én is választ kapok néhány kérdésemre.
- Nem fogsz békén hagyni.
- Eltaláltad – mosolygott, mire délután óta most először megpróbáltam olvasni a fejében. Hiába, ugyanolyan falakba ütköztem, mint anno. Csalódott voltam, azt reméltem, hogy legalább ha vámpírrá változik, akkor ez megszűnik. Ismét tévedtem, de már lassan kezdtem megszokni, hogy vele kapcsolatban mindenben tévedek.
- Ugyanolyan makacs vagy, mint régen – mondtam, mire elkuncogta magát.
- Köszönöm.
- Sok mindent meséltél a vámpír létről, de az, hogy ilyen azt sose gondoltam volna. Hogy akarhattál megfosztani ettől a csodálatos léttől?
- Még a szomjúságot is csodálatosnak látod? – nem rejtettem el meglepődésemet.
- Ez emlékeztet rá arra, hogy mi vagyok. Nem mondom, hogy jó érzés, de igenis látok benne jót.
- Látom a fura észjárásod nem változott – jegyeztem meg epésen, mire elnevette magát. Csodálattal hallgattam csilingelő kacagását, és most éreztem igazán, hogy ezt vette el tőlem öt évre. A hiányérzet szétáradt bennem, és legszívesebben megöleltem volna, hogy érezzem, ismét mellettem van.
- Akkor mesélj – intettem felé nagyvonalúan. – Magyarázattal akarsz szolgálni, akkor várom.
- Eddig azt vettem észre, hogy nem érdekel – nézett rám kétkedve.
- Csupán nem én vagyok most a legfontosabb, hanem a kölyköd, akit magára hagytál – akaratlanul mondtam gyűlölködve, nem volt szándékos, de nem tudtam megállni.
- Igen, de neki elmagyaráztam azt, ami rá tartozik. De te vagy a legfontosabb – lehelte. – És fáj a viselkedésed, nem tudom megérteni – szemébe fájdalom vegyült és hitetlenkedve rázta a fejét. – Igazából mindenre felvoltam készülve, de erre nem. Ez a távolságtartás…
- Hol voltál öt évig? – vágtam a szavába keményen.
- Olaszországban – nyögte ki nyelve.
- Mi? – kérdeztem és zihálva felpattantam.
- Hadd magyarázzam meg! – kért, és megfogta kezeimet. A bőre érintkezve az enyémmel szikrázott és elkaptam. Megbántódást mutatott, majd újra belekezdett. – Én se gondoltam volna, hogy mindez lehetséges. Valahonnan a Volturi tudomást szerzett arról, hogy meghaltam. És egy új vámpírnak elképesztő képessége az, hogy életet tud lehelni egy halottba. Tudom, hogy hihetetlen, de így van! Daniell-nek tényleg ez a képessége és feltámasztott. De már vámpírként ébredtem fel. A méreg, amit belém juttattál a szülés után, hatott, csak akkor nem eléggé. De mihelyst felkeltem a tűz emészteni kezdett és röpke két nap után felkeltem, immár vámpírként. A volturi mentett meg.
- Ez nem lehet igaz – ráztam meg fejemet.
- Ez négy éve történt. Hálás voltam nekik, de jól tudtam a szabályokat. Nem tudhatták meg Nessie létezését. Megmondtam nekik, hogy vissza akarok térni hozzátok, de Aro felismerve a képességemet nem engedett el, azok után, hogy ők támasztottak fel! Kompromisszumot kötöttem vele. Három évig velük ez volt az egyesség.
- Úgy élték, mint ők? – kérdeztem felhördülve, de megrázta fejét nagy megnyugvásomra.
- Szerencsére nem. Aro egyáltalán nem olyan gonosz, mint amilyennek látszik. Daniell kiderítette, hogy hol vagytok és fogalmad sincs, hogy mennyire rossz volt tőletek távol maradni. De nem tehettem mást, nem tudhatják meg, hogy mi történt pontosan.
- És mit hazudtál, hogyan haltál meg?
- Azt mondtam, hogy autóbalesetem volt – sütötte le szemeit.
- És ennyi? A három év letelte után pedig pusztán eljöttél és megkerestél minket? – kérdeztem még mindig hitetlenkedve. A volturi ennél alaposabb.
- Igen – jelentette ki határozottan. Most már legalább tudtam, hogy miért nem jött hamarabb. Egyszerűen óvta a gyerekét. Hirtelen hálát éreztem iránta, nem bírtam volna elviselni, ha elszakítják tőlem Nessie-t, ne adj isten a volturi meg is ölné!
- Most nekem… gondolkoznom kell – mondtam akadozva, mire bólintott. Sóhajtva hátat fordítottam neki, de hangja megállított.
- Nekem is lennének kérdéseim.
- Ígérem kapsz majd te is válaszokat. Úgyse tűnsz el megint – néztem vissza. Mosolyogva bólintott, majd hirtelen arca komorrá vált, és duzzadó ajkait beharapta. – Mi az?
- A viselkedésed nem tudom, hogy… az érzelmeidet mutatják-e. De igaz? Nem szeretsz már?
- Teljesen mindegy mit csinálsz.. az érzéseim irántad soha nem fognak megváltozni! – nem vártam meg válaszát, visszamentem az erdőbe, majd futva elvesztem a rengetegbe.

folyt. köv. nem tudom mikor xD :D írjatok komit, kíváncsi vagyok, hogy mit szóltok a fejezethez :D:D