Napkelte 6. Fejezet

Nagyon sok boldog békés karácsonyt kívánok mindenkinek! Ezzel az új, extra hosszú fejezettel szeretnék nektek kedveskedni, remélem, hogy tetszeni fog, cserébe én csak annyit kérnék tőletek, hogy dobjatok meg néhány kommenttel :) Egyébként még várható tőlem akár ma, holnap, vagy holnapután valami, vagy novella vagy fejezet még nem tudni, de bőséges napoknak nézünk elébe :) Kellemes ünnepeket mégegyszer :)

Sokáig nézett a rám, elvesztünk egymás tekintetében, próbáltuk kitalálni, mire gondol a másik. Ez nekem talán nehezebb feladat volt, hiszen már megszoktam a képességemet, de az ő elméje zárt. Sose hatott rá a képességem, és még arra se fogadhattam, hogy ismerem az emberek gondolkodásmódját, ő sose úgy reagált, mint egy normális ember.

- Nem hagytalak el – szólalt meg csendesen hangjában tele szomorúsággal.
- Így gondolod? – kérdeztem enyhe meglepődéssel.
- Legalább is nem úgy, ahogy az elhagyást értelmezni szokták – rándult meg szája, majd sóhajtva körül nézett a szobámban. – A stílusod nem fog változni igaz? – hangja megremegett az elfojtott nevetéstől, majd tovább nézelődött. Közelebb sétált a rengeteg cd-vel megpakolt polchoz, majd oldalra fordította a fejét. Kissé megfeszültem, hiszen azok a szekrényen csak is képek voltak. Hol a családommal voltam, hol Nessie-vel, de sok képen Vele. Magam sem tudtam, hogy miért, de megnyugvással töltött el, amikor odapillantottam. Még akkor is, ha a feleségem elvesztése iránti fájdalmam megtöltötte bensőmet. – Hm – hümmögött, mikor levette az egyik esküvői képünket. – Már alig emlékszem, milyen volt barna szemmel belenézni a tükörbe. Megijesztett a vörös szem – nézett rám. – De hálistennek hamar sikerült eltüntetnem. Csak pár hónapba telt. Addig pedig kerültem a tükröket. Olyan sokáig éltem köztetek, a ti világnézetetekkel, hogy szinte szégyelltem magam, amiért úgy néztem ki, mint egy nomád vámpír – csendben hallgattam mesélését, hirtelen öntött el a tudásvágy és a kíváncsiság. Mindent tudni akartam, ami vele történt, az utolsó részletig.
- Nagyon nehezen viselted a szomjúságodat? – kérdeztem halkan és felültem.
- Legelőször… igen. Majdnem balesetbe torkollott – szégyenében lehajtotta fejét, de helytelenítettem ezt. Nem kellett mit szégyellnie, ez teljesen természetes az újszülötteknél. – De az utolsó pillanatban megjelent előttem az arcod. És megálltam, hogy ne gyilkoljak. Utána már könnyebb volt, és már mondhatni elég jól viselem az emberek közelségét. Persze, nem merem sokáig húzni, nem merek kockáztatni, de Daniell szerint a várthoz képest, nagyon jó a teljesítményem. – jól esett, hogy én általam sikerült megállnia a kísértést, és rendkívül büszke voltam rá.
- Komoly teljesítmény egy ilyen új vámpírtól. De gratulálok, ügyes vagy! – ha tudott volna, bár biztos vörösbe váltott volna arca, de így csak zavartan lesütötte szemeit és félszegen elmosolyodott.
- Azért még ki tudja, hogy mi lesz. Ne gratulálj, hisz kiszámíthatatlan egy ilyen.
- Furcsa, hogy most már te is érted ezeket a dolgokat – vallottam be neki.
- Várható volt előbb-utóbb nem? Még, ha nem is úgy lettem vámpír, ahogy akartuk.
- Kicsit sem úgy lett, ahogy akartuk. Pár dolog megváltozott a tervünkben – igazat adtam neki, és keserűséggel töltött el.
- Mindenestre gyerek semmiképp sem volt benne – mosolyodta el magát, majd elsétált előttem és kinézett az ablakon. – Sok mindent megkell tanulnom Nessie-vel kapcsolatban.
- Az anyja vagy, ösztönös lesz – feleltem kurtán, majd felsóhajtottam.
- Sokat szenvedtél miattam. Nagyon sajnálom. A ti érdeketekben tettem – nézett rám szomorúan és bűnbánóan. – Tudom, hogy megbántottalak és biztos nehéz felfognod, hogy még is csak élek, de akkor sem értem a távolságtartásodat. Nem mersz hozzám érni, de azt mondod szeretsz. Akkor meg…?
- Már nem te vagy a legfontosabb az életemben. Nessie számomra a legfontosabb most, és mindentől óvom, akár tőled is, ha kell.
- Nem bántanám őt! – kiáltott fel sértetten.
- Nem. De lelkileg vajon mennyire viselné meg, ha újra elmennél? – düh lángolt fel bennem, amit észrevett rajtam, és lassan visszalépett az üveghez, majd nekidőlt.
- Nem fogok elmenni.
- Ezt mondtad öt éve is – pattantam fel, majd az ajtó felé vettem az irányt, de hangja megállított.
- Miért viselkedsz így? Nem örülsz neki, hogy itt vagyok?
- Csupán jó pár részletet nem tudok, és villog a vészjelzőm veled kapcsolatban – sziszegtem neki, mire lehajtotta fejét. A villanykörte felizzott a fejem fölött. Ha rájöttem valamire, amit ő nem mondott el, mindig lehajtotta a fejét bűnbánóan, tudta, hogy rajta kaptam valamin. Sosem tudott jól hazudni, az egyetlen aduásza, amit kitudott ellenem használni az-az agyát körülvevő csönd volt. – Mit nem mondasz el nekünk? Nagyon a lényegre szorítkoztál!
- Én…
- Bella, tudnom kell! – léptem felé könyörögve. – Nessie érdekében!
- Nincs semmi titkolni valóm! – láttam rajta, hogy hazudik, még a vámpírság sem tudta megjavítani ezt a tulajdonságát.
- Rosszul hazudsz.
- Nem hazudok. Visszajöttem, mert szeretlek titeket, itt az ideje, hogy a családommal éljek! Szeretlek Edward!– rég érzett boldogság terjedt szét bennem, egy pillanatra elfelejtettem mindent, és átadtam magam az örömnek. Ezzel a szóval újra a réginek éreztem magam, és végre ismét teljesnek. Egész lényemet árjárta a szerelem, akárhányszor kimondta ezt a szót a hang tulajdonosa. Sose vontam kétségbe, és ezt most se tettem. Szeme gyengédségről árulkodtak, és reménykedve nézett.
- Elhiszem – nyögtem ki nehezen, hisz ebben a pillanatban az egyetlen vágyam az volt, hogy magamhoz szorítsam.
- Te már nem így érzel? – kérdezte csöndesen, szemeiben pedig rettegés volt.
- Már elmondtam.
- Akkor miért vagy ilyen? – suttogta fájdalomtól eltorzult hangon, én pedig elkaptam szememet, hogy ne kelljen az arany íriszekbe néznem. Pechemre pont a képekre vetettem pillantásomat és hosszan időztem rajtuk. Minden képen sugárzott rólunk a szerelem és a boldogság, de ha ebben a pillanatban fotózna le minket valaki, csak két vámpírt látna, akik bár szerelmesek, több méter távolságnyi van közöttük.
- Az emlékeimben még emberként szerepelsz. Akaratomon kívül persze gyakran elképzeltelek milyen lennél vámpírként, de az előnyeit nem tudtam meglátni. Csak azt láttam, hogy te is megragadsz egy időben, egy adott testben és a lelkedet örök kárhozatra ítélem. Fájt a halálod, de tudtam, hogy jó helyen vagy. Te egy angyal voltál, csak a mennybe kerülhettél. Nessie-t is ezzel hitegettem, és magamat is túlszárnyalva tukmáltam az agyába egy képet, ami nem valós.
- Miért hazudtál neki? Nincs tisztába a dolgokkal, de Carlisle és mindenki szerint Nessie a korához és termetéhez képest nagyon okos. Akkor meg miért hazudsz neki, hiszen felfogná!?
- Megóvom az igazság fájdalmától – válaszoltam keménye, mire szemei megrebbentek. – Nem tudom, hogy milyen mesét adtál, vagy adtatok be neki, hogy most itt vagy, de leromboltatok mindent, amit eddig felépítettem.
- Szóval nem kellett volna visszajönnöm, csak azért, hogy megvédjelek téged a hazugságod leleplezésétől? – Bella mérgesen karba fonta kezeit, de egész lényéből sütött a hitetlenkedés.
- Fogalmazhatunk így is – szavaim olyan mértékben fájtak neki, hogy nyögve elfordította fejét és elkeseredve tátogott.
- Nem védheted meg őt örökre a valóságtól – szólalt meg és dacosan nézett egy pontot maga előtt. – Talán itt az ideje, hogy igenis valaki felnyissa a szemét. Én is megakarom védeni, hiszen a kislányom, de a hazugság nem jó védelem, azt hittem, te magad tapasztaltad ezt meg velem! – emlékeztem arra a napra, amikor hála Jacob-nak kiderült, hogy miért is ragaszkodtam annyira Bella édesanyjának a meglátogatásához. – Nessie okos és érett. Felfog mindent, ha úgy tálaljuk neki.
- Éleseszű, mint ahogy te is az voltál.
- Miért beszélsz mindig múlt időben rólam? Hisz itt állok előtted! – a tehetetlenség mozgásra késztette, miszerint nem tud meggyőzni a saját igazáról. És még én mondtam mindig rá, hogy milyen makacs.
- Nem tudom, hogy az évek alatt mennyit változtál, de az a Bella, akivel én voltam, eltűnt és átvette a helyét egy ismeretlen személyiség.
- Megváltoztam külsőleg, de a belsőm ugyanaz az, aki voltam – lehelte maga elé és kezei remegni kezdtek. – Mit tegyek, hogy elhidd nekem?

- Bella – sétáltam elé, mire lassan rám emelte tekintetét. Vontatottan felemeltem kezemet és végig simítottam márvány sima arcán. Rég éreztem ezt a szikrát, valósággal elektromosság szaladt végig testemen, és elégedettség majd öröm járt át, ahogy megérintettem arcát. Akaratlanul adtam át magam az érzésnek, hol ott tudtam, hogy a vesztem felé rohanok. Mindig egyre többet és többet akarok majd, és az sem segített a helyzetemen, hogy az emlékek gyorsan kezdték agyamat megrohamozni, hol ott mindig ott voltak. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem arca felé közeledni, de szemei csillogni kezdtek, és közelebb lépett hozzám. A teste már nem termelte a megszokott hőt, már nem nyújtotta azt a forróságot, mint régen. Bőre ugyanolyan volt, mint az enyém, de szépségét nem csorbította. Lassan közelíteni kezdtem kívánatos ajkai felé, úgy éreztem, ha nem kóstolhatom meg azonnal, abba belepusztulok. Bella ember korában is minden porcikájával csalogatott magához, de vámpírként már a homokszemnyi ellenállásom is eltűnt, hisz az apró ellenkezés csak a törékenysége miatt volt. Most viszont olyan lehetőség áll előttem, hogy nem kell visszafognom magam, kiereszthetem végre évek óta bezárt lényemet, tudva, hogy nem árthatok neki. Úgy szerethetem, ahogy megérdemli, és ahogy én szeretném. Gyorsabban emelkedett a mellkasom, rég éreztem ezt az izgatottságot, amit kiváltott belőlem ez a nő, de ő se festett másképp. Bár halvány mosoly játszott ajkain, szemeiben tengernyi öröm volt, miközben a levegőt kapkodva nézett hol sötétedő szemeimbe, vagy számra. Hűvös lehelete égetni kezdett, de nem abban az értelemben, amikor a szél magával hozza egy állat vérének illatát. Torkomat száraznak éreztem, a vágy pedig elemi erővel töltött fel. Kiolthatatlan tűz kezdte marni végtagjaimat, és testemet, hiányérzett kezdte gyötörni számat, és karjaimat, és nem utolsó sorban férfiasságomat. Hogy tudtam ennyi ideig nélkülözni őt? És Ő hogy lehetett ilyen önző, hogy így elhagyjon engem? Megfosztott magától, büntetve engem a sok szenvedés és fájdalom miatt.
Összeszedve magam végre csak egy valamire gondoltam, hogy ismét megízlelhessem ajkait, és végre a karomban tarthassam. Ajkainkat már csak milliméterek választották el, mikor nem várt gondolat kezdett felém szállni.
Annyira szeretlek!
Döbbenten húzódtam el, amit értetlenkedve figyelt, majd mintha megértette volna mi történt, arca ellágyult.
-Mi a baj?
- Az előbb… - motyogtam, tisztán az ő hangját hallottam. – A te gondolatodat hallottam?
- Ez az, amit nem tudok nagyon elmagyarázni, hanem csak megmutatni – magyarázta mosolyogva. – Ezért nem tudtál soha olvasni a fejemben. Valami pajzs védi az elmémet, amit ma már valamennyire megtanultam kezelni, de nem vagyok profi. Ha egy kissé elgyengülök és nem vagyok annyira tudatos, akkor viszont magától kikapcsol – nagyon megörültem ennek, hisz végre teljesült az egyik vágyam, miszerint az ő fejében is tudok majd olvasni, ha akarok. – Látom felettébb örülsz ennek a dolognak – kuncogta el egy kicsit magát, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Mindig ez volt a vágyam, hogy beleolvashassak a fejedbe – mondtam egyetértően.
- Pedig nincs benne olyan sok dolog – vigyorogta, mire megráztam fejemet.
- Én akkor is kíváncsi vagyok.
- Majd megengedem neked, most viszont… - nem fejezte be a mondatot arcomra simította kezeit és közeledni kezdett felém. Nem habozott olyan sokat, mint én, egyre nagyobb izgalommal vártam mikor érnek hozzám ajkai. Ajkai épp hogy érintették az enyémet, mikor kicsapódott az ajtó. Remek. Ködös tekintettel fordítottam fejemet az érkező felé, és meglepődtem mikor Jasperrel találtam szembe magam.
- Bocs a zavarásért, de Alice szerint feltétlenül szólnom kell valamiről – motyogta zavartan, gondolatban pedig folyamatos bocsánatkérést kántált. Elmosolyodtam magam, és csalódottan, de eltávolodtam Bellától, aki zavarában a földet kezdte bámulni.
- Mi az? – kérdeztem, és nehezen, de levettem szememet Belláról.
- A Denali klán. Valami nincs rendben – összeráncoltam homlokomat, mire magyarázatba kezdett.
- Alice látta, hogy készülnek minket meglátogatni, és jön velük valaki. Egy ismeretlen egyén, akinek vörös szeme van.
- Daniell? – kérdezte halkan töprengően Bella. Rákaptuk szemünket, miután megköszörülte a torkát. – Tavaly voltunk náluk. Eleazar ismerte fel a képességemet, Daniell pedig visszament hozzájuk, miután megtudtuk, hogy itt vagytok.
- Szóval, akkor nem Jacob segítségével jutottál el ide? – kérdezte Jasper gyanakvóan.
- Részben igen, de aztán eszembe jutott, hogy a Denali klánnal folyamatos kapcsolatba vagytok, így egyelőre őket kutattuk fel – magyarázta zavarban, Jasper pedig szeme sarkából rám pillantott.
Nem tetszik ez nekem. Mindig mást mondana? Neked ez nem gyanús? Amúgy is van egy fura érzésed vele kapcsolatban. Tudom, hogy szereted és örülsz, hogy él, mi is elhiheted, de vannak dolgok, amik sántítanak vele kapcsolatban. Légy vele óvatos, bármennyire is szereted.
Bólintottam, és igazat adtam fivéremnek. Biccentett felém, majd kiment. Kutató szemekkel néztem feleségemre, aki lassan rám emelte tekintetét.
-Beszéljünk Alice-szel – mondtam, majd kifelé indultam, de hangja megtorpantott.
- Nem tudnánk majd beszélni? Csak ketten?
- Miről szeretnél? – fordultam vissza és furcsa görcsöt éreztem gyomromban. Tartottam igazából ettől a beszélgetéstől, habár nem volt mitől félnem, még sem tudtam teljesen nyugodt lenni.
- Kettőnkről – bökte ki lesütött szemekkel.
- Nem fogok tőled elvállni – villantottam fel egy mosolyt, mire elnevette magát.
- Örülök neki .
Láttam rajta, hogy valamit mondani szeretne, de hiába álltam ott még pár percig nem mondott semmit, így megelégelve elindultam lefelé. Nem az a fajta, aki nem mondja el egy idő után, vagy ha nem akkor majd kiszedem belőle. Még számomra is furcsának tűnt, hogy egyszerűen a felé irányuló kívánatom, bár cseppett sem változott, még sem tudtam úgy letámadni, mint ember korában. Még akkor sem, ha tudom, már nem tudok neki ártani. Még sem tudok még hozzáérni úgy mint régen. Betudtam annak, hogy még mindig alig tudtam elhinni, hogy él. Ennyi év szenvedés és hiány után, mindenféle jelzés nélkül újra megjelenik az életemben, pont úgy mint pár éve. Sose számítottam rá, hogy pár óra leforgása alatt ekkorát változik az életnek nem mondható létezésem, és még is. Megismertem Bellát és onnantól kezdve már semmi nem volt olyan, mint régen. A mély érzelmeimet semmi, és senki nem vehette el. Örökké belé szerettem, és ezt a halála után sem tudtam kiűzni magamból, habár kaptam pár célzást rá.

-Új kapcsolat után kellene nézned – vetette fel Emmett az egyik vadászatunk során. Hosszan nézett Nessie után, aki kacagva játszott Rosalie-vel, majd csak miután elég távol ment tőlünk fordult felém. – Tudom, hogy nehéz… és egy vámpír általában csak egy szerelmet talál egész létezése során. De neked talán nem Ő volt az igazi – bökte ki lesunyt fejekkel. Fejében láttam, hogy ezt még talán ő maga is kétségbe vonta, látta, hogy ez a fajta szerelem csak ritkán adatik meg, mint ami köztünk volt.
- Nem fogom Őt helyettesíteni valakivel.
- Ness-nek anyára lenne szüksége – értett egyet Jasper és leugrott mellém a fáról.
- Ness-nek megadja azt a család női tagjai, amit kaphatna – vitatkoztam velük keményen, hol ott tudtam, hogy ez nem igaz. Egyik se tudja pótolni Bellát.
- Egyiket se szólíthatja anyának. De ha neked lenne egy párod, akkor talán….
- Nem! – teremtettem le őket mérgesen. – Nincs szükségem senkire világos?

-Na mi a helyzet? – húzogatta Emmett kaján vigyorral a szemöldökét, mikor meglátott minket a lépcsőn. Megráztam fejemet, mire csalódottan legörbítette a száját. – Szörnyűek vagytok – morogta orra alatt.
- Nessi nagyon boldog, hogy Jacobot nem üldözted el – mosolyogta Esme büszkén. Tudta, hogy milyen érzéseket táplálok Jacob iránt, és hogy mekkora erőre volt szükségem, hogy ezt megengedjem. De sajnos be kellett vallanom, hogy nem szakíthatom el őket egymástól. Őket tényleg egymásnak teremtette a sors, nem úgy, mint egyeseket. Lopva Bellára néztem, aki farkasszemet nézett szőke nővéremmel.
- Úgy tűnik Nessie terve beválik – vigyorogta húgom, én pedig kérdőn felhúztam szemöldököm. – Most láttam, hogy a tavaszi szünetben, elmegyünk Rio-ba.
Talán mindenki ugyanarra gondolt, mert mindenki elkezdte kapkodni a fejét rajtam és Bellán. Bella döbbenten kapta rám fejét, majd ajkát harapdálva hajtotta le fejét és nézett ki a sötét erdőre az ablaküvegnek támaszkodva. Legutoljára akkor jártam ott, mikor Bellával az Esme szigetre tartottunk. Nagyon nem néztük meg a várost, eszünkbe se volt, hisz akkor mindkettőnket inkább az első éjszakánk izgalma kerített hatalmába.
-Beszélj inkább arról, amit láttál a Denali klánnal kapcsolatba – mondtam terelésképpen, majd leültem mellé.
- Csak pár másodperc volt az egész. A bőröndöket már a kocsiba rakták, amikor Tanya mellett hirtelen megjelent egy srác, akinek vörös volt a szeme.
- Már tudjuk, hogy ki – szakítottam félve. – Bella régi… barátja.
Az említett felém kapta fejét furcsa hanghordozásomon, és némi harag gyűlt szemébe. Már épp ismét megszólaltam volna, mikor éreztem, hogy testemen valami ismeretlen erő szántott végig, majd hirtelen meghallottam feleségem gondolatait.
Ahhoz képest, hogy ő hozott vissza a halálból, nem vagy valami hálás neki.

-Ne haragudj, hogy nem vagyok odáig a Volturis haverodért – motyogtam félig elragadtatva, félig viszont bosszúsan. Igaza volt, hálásnak kellett volna lennem, de haragudtam is rá, és nem csak rá, hanem Bellára is. Talán nem kellett volna, de akkor sem tartottam fair dolognak, hogy miközben már évek óta él, egy üzenetet, vagy levelet se tudott dobni, hogy élek!
- Mi a franc bajod van Edward? – fakadt ki teljesen felém fordulva, arca eltorzult a dühtől és az értetlenségtől.
- Héj, nyugi – nézett rá Jasper meglepődve, de nem csak őt érintette így Bella kitörése. Rosalie ismét gyűlölködve nézett rá, Esme és Alice szintén megütközve viselkedésén, míg Emmett majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől. Kitartóan álltam egyre sötétedő pillantását, majd fogta magát és kiviharzott.
Alice csúnyán rám nézett, majd Bella után ment. Esme se nézett rám helyeslően, de valamelyest megértette, hogy miért vagyok ilyen.
-Megyek, megkeresem Carlisle-t – csak most tűnt fel, hogy ő nincs itt, és kérdőn néztem szét.
- Eltűnt, valami sürgős ügyre hivatkozva – rántotta meg vállát Emmett, majd visszafordította fejét a meccsre.
- Ez így nagyon nehéz lesz – szólalt meg Jasper, mire rá néztem. – Mindkettőtök felől érzem a szerelmet és az örömöt, hogy újra együtt vagytok, de mindketten
tápláltok egymás iránt valamiféle haragot, amit nem értek. Érzem, hogy bár szeretitek egymás, valamiért ösztönösen taszítjátok a másikat. Miért? – ráncolta össze szemöldökét, és választ várva nézett rám.
- Nem tudom. – ráztam meg fejem sóhajtva. Nem hazudtam ez tényleg így volt. Magam sem értettem viselkedésemet, de a kíváncsiságommal se tudtam mit kezdeni, így nem foglalkozva Jasper mérges helytelenítését Alice gondolatait követve megálltam pár méterre a garázstól. Már meg is hallottam, Belláék zaklatott beszélgetését.

- Nem értem ezt Alice! – Bella hangja tehetetlenségében majdhogynem hisztérikusba csapott át.

- Edwardot most én sem értem, de azt hiszem csak Nessie-t védi egy csalódástól. Hiszen ő is annyira összetört a halálod után, és ha most hagyja, hogy a lánya közelébe kerülj, majd még is eltűnsz az hatalmas fájdalom lenne a lányodnak.

- Sose bántanám Alice! Sose hagynám el, most, hogy végre ismét köztetek lehetek! De egyszerűen nem értem a viselkedését Edwardnak. Mintha már nem szeretne! Sőt, lehet hogy így is van… - szomorú hangja,nekem is fájdalmat okozott, főleg, hogy ez nem volt igaz.

- Beszéltem Jasperrel. Szerinte még mindig ugyanúgy szeretitek egymást, mint régen ha nem jobban, de valamiért van egy távolságtartás köztetek. Megkellene beszélnetek egymással!

- Próbáltam Alice! De egyszerűen ő közönyös. Egyetlen egyszer láttam a megingást a szemében, amikor majdnem megcsókolt, de el is tűnt utána. Fél szinte megérinteni, a karjaiban tartani, de fogalmad sincs, hogy mennyire hiányzik nekem Edward! – Alice szemén keresztül láttam, hogy Bella könnyek nélkül zokogott, és húgom karjaiban próbált vigaszt keresni. Nem akartam ennyire bántani őt. – Annyira szeretem őt.

- Hidd el ő is szeret téged, csak még mindig nem tudja felfogni, hogy itt vagy. Nagyon nehezen állt talpra a halálod után. – vígasztalta húgom, de tudta, hogy hallgatózom a garázs ajtó mögött és gyilkos pillantást vetett felém.


Elhúztam számat, hisz régen éreztem ezt a fajta bűntudatot, amikor a szerelmemet bántottam meg. Eltávolodtam az ajtótól, majd visszasétáltam a nappaliba, és az ablakhoz sétáltam. Már világosodott, lassan a nap is fel kell majd. Már hallottam, hogy Nessie mocorogni kezd, hamarosan fel fog kellni. Nem akartam a szokásos ébresztőt tartani, Jacob ott volt mellette, de bíztam benne, hogy hagyta őt aludni, és nem fog kómásan iskolába menni. Bementem a konyhába nem törődve fivéreim árgus tekintetével, majd hozzá láttam kislányom reggelijének.
-Megcsinálom én – futott be Esme mosolyogva.
- Carlisle? – kérdeztem, és átadtam neki a tálat, amibe a palacsintát kevertem össze.
- A szobájában van – adta meg a választ Rosalie, és leült a pulthoz. Láttam rajta, hogy duzzog, és nem is kellett sokáig várnom, ki is tört belőle. – Nem tudom, hogy miért van oda meg vissza mindenki Bella feltünéséért. Én nem vagyok felpörögve miatta!
- Neked nem is jelentett sose annyit, mint nekünk – mondta neki szelíd mosollyal Esme.
- Kivéve abban az időszakban, amikor Nessie-t hordta a szíve alatt igazam van? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, mire szemei szikrákat szórtak felém. Pimaszan elvigyorodtam magam, majd melegíteni kezdtem a serpenyőt.
- Ha elvittem Nessie-t a suliba, elmegyek az egyetemre. Csak este jövök Emmett-tel – mondta, mire bólintottunk.
- Majd én elhozom az iskolából.
- Nem szükséges – mosolyogtam anyára. – Majd elkéreckedek addig a kórházból, amíg hazahozom.
- Jó reggelt – sétált be Carlisle, mint ha most kelt volna fel. Kuncogtunk rajta egy ideig, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kutakodó pillantását.
- Mi az?
- Miért tűntél el este? Nem is láttunk órákig – kérdezte Rose közömbösen, majd egy újságot kezdett lapozgatni.
- Csupán megnéztem pár feljegyzést.
- Mivel kapcsolatban? – Esme lehajtotta fejét, amire felvontam szemöldökömet és összenéztem Rose-sal akinek szintén feltűnt édesanyánk furcsa viselkedése.
- Csak… Bella.. – Rosalie felszisszent, de nem törődve vele fordultam Carlisle felé. – Még sose hallottam ilyenről, hogy valakit visszahoznának a halálból. Akárki is ez a Daniell biztosan különleges vámpír.
- Én nem hiszek benne – kotyogta Rosalie.
- Micsoda? – döbbentem meg látványosan, de ezzel nem csak én voltam így.
- Ugyan már! – hördült fel Rosalie és levágta maga elé az újságot. – A volturi megtudta, hogy meghalt, erre küldtek egy különleges képességű vámpírt, hogy támassza fel? Elhiszem, hogy Bella mindenkinek furcsa volt, de a Volturit is ennyire érdekelte volna? És azt adta be nekik, hogy autóbalesetbe halt meg? Aro-t nem érdekelte, hogy te ezt, hogy viseled?
- Sajnos nekem is sántít ez a történet – vallotta be szégyenkezve Carlisle.
- Én hiszek neki – mondta halkan Esme és szomorúan. – Miért nem tudtok hinni neki? Hiszen Bella sose hazudott nekünk!
- Esme nem lehetsz ennyire naiv! – kelt ki magából Rosalie, mire Carlisle-al figyelmeztető pillantást küldtünk felé. – Tudom, hogy jószívű vagy és hogy mindenkinek megbocsátasz, de be kell látnod anya, hogy ezzel valami nem stimmel!
- Mit kutattál? – fordultam Carlisle felé, aki sóhajtott.
- Csupán, hogy valaha is létezett-e ilyen a vámpírok történelmében. De sajnos eléggé ismerem Aro-t. Hiába tartotta Bellát értékesnek, emiatt kimozdult volna? És kíváncsi természet, eléggé felborzolhatta volna az idegeit a tudat, hogy te fiam, vajon milyen állapotba vagy. Azonnal megkeresett volna, hogy próbáljon elcsábítani a Volturi testőrségéhez. Tudja, az emberi érzések közül a fájdalom a legrosszabb, hisz az elkeseredettségben még egy vámpírt is rossz útra lehet téríteni.
- Hálás vagyok, hogy nem így történt, különben téged is elvesztettünk volna – nézett rám remegő ajkakkal Esme.
- Nessie mindjárt felébred. Hanyagoljuk ezt a témát azt javaslom. Hamarosan úgy is minden kiderül, hiszen ha Daniell megjön, akkor úgyis minden ki fog bukni. A hazugságok lelepleződhetnek.
Mindenki csendben bólintott szavaimra, majd elsétáltam onnan. Nem akartam tovább hallgatni apám, és nővérem gondolatait, ez csak nekem bizonyítja azt, hogy a megérzéseim nem alaptalanok. Másnak se tetszik ez a történet. Hallottam, hogy húgom és feleségem még mindig kint beszélgetnek, de ezúttal nem vettem arra felé az irányt. Elhaladtam fivéreim mellett, akik végig nézték, ahogy a lépcső felé veszem az irányt, habár nagyon nem tetszett, ahogy végig magamon éreztem a tekintetüket. A lépcső feléig se értem, mikor kislányom álmos, de boldog szemeivel szaladt felém, majd pár lépcsőfok távolság után odaugrott hozzám. Nem félt, hogy bántódása esik, tudta jól, hogy elkapom, de majd az idegroham kerülgetett, ha ilyeneket csinált.
-Jó reggelt – mosolyogva pusziltam meg arcát, amit kacagva tűrt, majd apró kezeivel kócos hajába túrt.
- Hol van anya? – kérdezte egyből, ami kissé elkomorított, de nem várhattam tőle mást. Természetes volt, hogy félt az eltünésétől.
- A garázsban beszélget Alice-szel – válaszoltam neki, majd lesétáltam vele a konyhába.
- Én is!
- Nem! Előbb reggelizel, majd utána találkozhatsz vele – leültettem Rosalie mellé, aki vigyorogva puszilta meg, majd simogatta meg fejét.
- Rossz volt kutya mellett aludni mi? – kérdezte vihogva, amit én sem tudtam megállni vigyorgás nélkül.
- Ezért mondtam mindig, hogy nem kapsz kutyát karácsonyra – helyeseltem, mire Esme is elkuncogta magát és lányom elé rakta a frissen sült palacsintát.
- Köszönöm! – cincogta, majd mohón enni kezdett.
- Ma Rosalie visz iskolába rendbe? – kérdeztem, mire szomorúan lehajtotta fejét.
- Azt hittem, hogy anya visz ma iskolába – gyors pillantást váltottam Rosalie-val, láttam a fejében, hogy mennyire rosszul estek neki Ness szavai.
- Nem. Még nem – adtam meg helyette a választ. – Rosalie fog iskolába vinni.
- De miért? Anyának nincs jogsija? – kérdezte értetlenül, mire kissé idegesen raktam elé a narancslét.
- Van, de egyelőre Rose vagy mi viszünk iskolába. És légyszives, ne ellenkezz – nem törődtem Ness csalódott és szomorú szemeivel, kivágtattam a konyhából, és megkerestem Carlisle-t.
- Mehetünk a kórházba?
- Menjünk – bólintott.


naaaaaaa hogy tetszett??? :P:P