6. fejezet

- Csáó Edward, mi a szitu? – nem törődtem Ryan hülye üdvözlésével, mintha nem látta volna már, hogy jövök a folyosón. Megdöbbenve hallgattam végig Bella kiakadását. Sose gondoltam volna, hogy rossz kedvének én vagyok az oka. A szobájába nagy volt a kísértés, hogy ne érintsem meg arcát, vagy éppenséggel ne csókoljam meg. Olyan jó érzés volt őt megérinteni. Aztán egyszer csak rossz kedve lett, és még enyhe megfogalmazás. Nem is nézett rám egész végig, ezt betudhattam volna a zavarának, de ahhoz túlságosan sértődöttnek és csalódottnak látszott. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett belé, próbáltam kiszedni belőle. Nehezebb dolgom van vele, mivel nem olvasok a fejében, ami még soha nem dühített ennyire. Egész végig nem értettem a viselkedésének okát, de nagy szerencse, hogy nekem is itt lesz órám és meghallottam, hogy Bellának mi a baja. Félre értett mindent, de meg tudom érteni.
- Na, jólvan én elhúztam órára, hátha összeakadok valami tyúkkal – szeme kettőnk között cikázott, de volt olyan rendes, hogy elment, persze még tudott figyelmeztetni, hogy legyek normális vele.
- Ezt nem kellett volna hallanod – nyögte Bella bosszúsan.
- De hallottam, és szeretném, ha elmagyaráznád – sokkal több érzelem dúlt bennem, mint amennyit kimutattam.
- Edward én… - hiába próbáltam őt megfejteni, lehetetlen volt.
- Mit kerestek még a folyosón? Induljatok befele! – az én pechemre megjött a tanár, és bezavart minket a terembe. Biológia, fantasztikus! Hálát adtam az égnek, amiért az emberek annyira elkerülnek, hogy egyik se legyen olyan bolond, hogy mellém üljön, így Bellát magam mellé rángathattam.
- Hé! – sziszegte halkan, majd gyorsan lehajtotta fejét. Mindenki őt bámulta a teremben, de sok gondolat olyan idegesítő volt, hogy inkább csak Bellára próbáltam koncentrálni.
- Nos, megkegyelmezek nektek! Filmnézés! – vihogta a tanár gonoszan. Megráztam fejemet idióta gondolatai miatt, majd ismét Bellára néztem, aki mérgesen nézett rám. Nem tudtam, hogy most mit követtem el, amiért megint ilyen.
- Szóval…? – néztem rá kérdőn, mikor végre leoltotta a villanyt és bekapcsolt valami rémes filmet. Túlságosan nem izgatott, és ahogy észrevettem a többi diákot sem. Közelebb húztam a székem hozzá, egyre jobban éreztem a melegséget a bőrömön és közelebb hajoltam. Szinte megrészegültem az illatától, de szinte megijedtem az érzéstől és a saját gondolataimtól. Nem éppen a vámpír ösztönöm tört most felszínre.
- Mit akarsz? – suttogta halkan, hogy ne hallja senki. Elég közel voltunk egymáshoz, hogy tudjunk beszélgetni, és a süket tanár még hangosabbra vette a filmet, ami nekem kapóra jött.
- Elmondod, hogy mi a bajod velem? – kérdeztem vissza halkan.
- Ezt te nem értheted – sziszegte hirtelen indulatosan.
- Nem vagyok fogyatékos – mondtam neki ismét feldúltan. Miért akar kínozni?
- Egész életemben úgy néztek rám, mint valami csodabogárra. Az vagyok, rendben van, és már meg is szoktam, hogy úgy néznek rám, mintha nem is ezen a bolygón élnék, de te más vagy. De rájöttem, hogy téged is csak az életem apró részletei érdekelnek – hadarta egy szuszra. Úgy láttam megkönnyebbült, hogy kiadta magából. Ő megkönnyebbült, míg én viszont felháborodtam. Nem ismert, így nem ítélkezhettem felette, nem az ő hibája, de a feltételezése sértő volt. De az életét nézve ez mindenképpen ésszerű volt.
- Tévedsz – hátrahajoltam, és semmit mondó arccal néztem rá.
- Tévednék? – szűrte fogai között, és villámok szórt a szeme.
- Igen.
- Jól szórakoznak? – kattintotta fel a lámpát a tanár és mérgesen néztek ránk. – Hajlandóak lennének megvitatni, odakint?


- Kösz szépen, az első napon és már az első óráról kicsapatom magam – dohogta és mérgesen trappolt a folyosón.

- Ez mind nem történt volna meg, ha…
- Ha mi Edward? – megfordult tengelye körül és értetlenül, na meg mérgesen nézett rám. Úgy tűnik ez egy indulatos nap lesz.
- Az életed tényleg nagyon furcsa és figyelemre méltó. De nem feltétlenül ezért ismerkedek veled – válaszoltam sokkal nyugodtabban és hogy ezt kimondtam rájöttem mennyire igaz. Vágyódom a társaságára, és vonzónak tartom őt.
- Akkor várom, hogy mi másért – úgy tűnt lehiggadt végre. Hangja most halk volt, alig volt több egy suttogásnál.
- Még én magam sem tudom – rántottam meg vállam hanyagul.
- Sajnálom – törte meg a kínos csendet, ami beállt közénk. – Talán félre ismertelek.
- Úgy tűnik, de az alapokat ismerve ez nem meglepő – láttam, hogy nem értette mire célzok.
- Alapok?
- Az életed. Mindenki átverhetett eddig, és a különlegességed miatt voltak veled. – úgy tűnt fején találtam a szöget, mert keserűen elhúzta száját és szemében szomorúság gyűlt. – Nem minden vámpír ilyen.
- A családod főleg nem.
- Így van. Sajnálom, ha eddig sokan átvertek és becsaptak. De bennünk bízhatsz!
- Túl sok vérszívó mondta ezt nekem – keményedett meg hirtelen a hangja és szeme elsötétült.
- Nem minden vámpír gonosz, főleg nem azok, akik, emberek közé mennek – tártam szét kezeimet a suli falaira mutatva.
- Kénytelen leszek bízni bennetek – hajtotta le fejét mosolyogva. – Ryan már most is nagyon megkedvelte a bátyádat, és Rose… úgy tűnik nem fog elszakadni Emily-től.
- Mindenkinek meg van a maga dolga.
- És neked? – nézett rám kérdőn, hatalmas kíváncsisággal a szemeiben.
- Nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam megérteni azokat a személyeket, akiknek nem tudok olvasni a fejében – mosolyodtam el magam. – Megengeded? Számomra te vagy a legnagyobb feladat.
- Aztán nehogy törd a fejed a megoldáson, mert nincs – kuncogta el magát.
- Van – bólogattam magabiztosan, és elé léptem. – Te. Csak ahhoz még sok mindent el kell érnem.
- Ez így van – mosolyogta. – Ha elég sokat tepersz, talán a bizalmamba fogadlak, de nem helyes ezt felhasználni Edward Cullen! Pórul járhatsz! – vigyorogta pimaszan.
- Csak egy jelentéktelen kislány vagy, nem vagy számomra versenytárs– incselkedtem vele. Sokkal jobban tudtam a közelébe maradni, így nem gondoltam kecses testére, bársonyos bőrére, hívogató ajkaira.
- Úgy véled? – húzta fel szemöldökét meghökkenve. Bele ment a játékba és örültem neki, hogy sikerült valamennyire tisztázni. Bár még mindig rejtély marad számomra, mert éreztem, hogy valamit nem mondott el.
- Miben tudnál engem te legyőzni? – pimasz voltam, de jól éreztem magam. Sőt… felszabadultnak.
- Hm még ezen gondolkoznom kell, de biztos van valami, amiben jobb vagyok – húzta ki magát nevetve és állát felszegte.
- Ebben biztos vagyok – motyogtam, szépségét csodálva. Hogyan létezhet a földön egy ilyen gyönyörű lány? Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyok rá. Az érintésére, az ölelésére… a csókjára.

Ostoba dolog volt, amit tettem, de muszájnak éreztem, hogy a bizalmába fogadjon. Egésznap, amikor csak alkalmam volt rá, hagytam, hogy kifaggasson az életem minden kis részletéről. Reméltem, hogy utána én következek, már majd belebolondultam a kíváncsiságba vele kapcsolatba, de kénytelen voltam türelmes lenni. Minden egyes óránk előtt és után kérdésekkel bombázott. Készségesen válaszoltam mindenre, amire tudtam. Mindent megkérdezett szinte apró kis részleteket sem hagyott ki. Az emberi életemről túl sokat nem tudtam mondani, ennyi év után feledésbe merül. A menzán a többiekkel nem sokat foglalkoztunk, bár Bella kifejezetten nem kérdezgetett akkor.
- Találtam egy csinos szőkét – kezdte Ryan, mire Bella megforgatta szemeit. – Tehát szombaton megyünk Seattle-be.
- Minek? – kérdeztük egyszerre Emmett-tel.
- Bellát néha sikerül elrángatnom egy nagyon jó buli helyre! Persze ő mindig tíz percre rá lelép – szúrós pillantás küldött felé, de ő csak vigyorgott.
- Minek maradjak ott, amikor egy: nem szeretek oda járni, és kettő: te már az első percben összeszedsz valami lányt, én pedig egyedül nem fogok ott ülni. Logika – megpöckölte Ryan homlokát, de lecsapta kezét.
- Nem unatkoznál, ha követnéd a példámat – mondta Ryan, de Bella inkább zavarában lenézett.
- Mit szeressek a halandó fiúkban? Az idejük múlandó. Egyik sem való hozzám.
- Ezért kell keresned magadnak vámpírpajtást, ez a Kölyök nem teszi meg? – csapott a hátamra Emmett. Mérgesen néztem rá, de csak ártatlanul pislogott. Csak később fogtam fel igazából, hogy mégis mit mondott. Bella felől a forrósodás erősödött, gondoltam biztos megint elpirult. Hogy én meg Bella? Kész őrület! Ő nem érdemel egy ilyen szörnyeteget, mint én. Egy hozzá való vámpírt kell találnia, aki vele maradhat egész életében. Még is… végtelenül felidegesített, amikor arra gondoltam, hogy valaki megöleli, megérinti, megcsókolja Bellát. Döbbenten tapasztaltam, hogy ez a fura dühöm, ami szinte már gyilkolni vágyásnak mondható, nem más, mint féltékenység. De hát nem szabad féltékenynek lennem, Bella meg én csak… barátkozunk. Megismerjük egymást, mint annak idején Alice-szel, vagy akár Rosalie-val. Bár az ő társaságukban nem éreztem ennyire jól magam. Valahogy… egész voltam Bella közelében.

Haver, mindjárt felrobbansz! Nyugodj már meg! Jasper persze megérezte, hogy valami baj van velem. Kérdőn néztem rá, hogy ő tudja-e, hogy még is mi a bajom. Megrántotta vállát, majd gondolatba folytatta. Már ilyen vagy egy ideje, amolyan… reménykedő vagy nem is tudom. Még sose éreztelek ilyennek. De általában csak Bella közelében érzem ezt. Mi bajod van? Beleszerettél vagy mi? Tekintetemet látván inkább nem firtatta tovább ezt a dolgot. Még hogy én szerelmes lennék Bellába? Ugyan már ez lehetetlen! Vagy… még sem?

Együttérzés :))

Anyukám bent van a kórházban, ma volt epekő műtéte, szegény már 3 napja nem evett semmit :( az ő tiszteletére fogok ma frisselni, nem is egy fejit :))

Naná h friss :D

Gyerekek tegnap 3ig fent voltam és csak írtam :D hamarabb fog jönni a friss mint gondoltam xD ma este már szerintem fel is rakom, amiket írtam, de valószínűleg kicsit többet kell várni akkor majd a következőre, ha így jó nektek, vagyis hát sajnos más hogy nem is tudom megoldani :/

5. fejezet

Bella szemszöge:
Mikor végre megvilágosodtam, rémültem kapkodtam a szemeimet anya és a Cullenek között. Nem, ez nem történhet meg!

- Ugye most csak viccelsz? – majdhogynem térdre borultam anya előtt, hogy ne csinálja ezt.
- Talán valami bajod van velünk? – kérdezte Alice és felhúzta az orrát. Láttam a szemében, hogy nem gondolta komolyan, amit kérdezett és én magam is ezt hittem volna fordított helyzetben. De ők ezt nem érthetik! Mi van, ha eljön ismét a Volturi, megtalál és a Cullen családdal végez? Bár még egyiket se ismertem igazán, mégis… Carlisle, Esme, Rosalie, Emmett, Jasper, Alice… Edward. Nem értettem, hogy ez az idegen fiú, miért van rám ilyen hatással. A napfény illat, ami körül lengte, szinte csábított. Meglepődtem, mikor megtudtam, hogy mennyire részegíti a vérem illata. Miért pont neki énekelne a vérem? Annyira helyes, a fehér bőre, magas nyúlánk alakja, de észrevettem, hogy pólója alatt feszülnek az izmai. Nem tudtam miért, de mellette biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, hogy mindentől meg tudna védeni, de a vészjelző mindig megszólal a fejemben. Érthető volt, hogy rettegtem a Volturi-tól. Hiszen mielőtt Will megtalált akárkivel is voltam, mindenkit megöltek. Nem hagyhatom, hogy a Culleneknek is ez legyen a sorsa, főleg nem miattam!

- Nem úgy értette – nézett Edward húgára. Ő már tudta, vagyis sejtette, hogy mi a problémám. Arany szemei aggódva figyelték rémült ábrázatomat.
- Mindegy, majd holnap megbeszéljük – rázta meg fejét anya. – Talán egy kicsit aludnod kéne – enyhe célzás, takarodó van! – Hosszú volt a mai nap.
- Igen igazad lehet, talán rám férne – fáradtan is éreztem magam egy kicsit, de tudtam, ha én most aludni fogok, akkor Edward elmegy. Nem akartam, hogy elmenjen, jobban éreztem magam, ha a közelemben van. Nyugodtabb voltam, és legalább ámulhattam szépségén. Tudtam, hogy a vámpírok hihetetlenül szépek – főleg Rosalie – de nem gondoltam, hogy valaha is egy ilyen fiúval fogok találkozni, aki egyetlen pillantással el tud varázsolni.

Edward hirtelen elmosolyodott, mire hasamba görcs rándult. Nem értem, mi van velem? A testem nagyon furcsán reagált a közelségére. Féltem tőle és vágytam rá egyszerre.
- Ne haragudj, hogy feltartottalak – bársonyos hangjára felkaptam fejemet. – Biztos szeretnél már pihenni.
- Nincs mindig rá szükségem, - már folytattam volna, de Sarah pillantása miatt, inkább nem azt mondtam, amit szerettem volna. – de lehet, hogy most kéne egy kicsit. Legalább végig alszom azt az időt, amit a suli miatti izgulással tölteném.
- Nem lesz semmi baj láttam – mosolygott Alice, mire bólintottam.
- Remélem.
- Nem szeretsz a középpontba lenni – mondta Edward ténymegállapításként.
- Tényleg nem – helyeseltem, mire elkuncogta magát.
- Rendben, akkor holnap, vagyis ma – Sarah kifelé terelte a többieket, míg Esme-vel ismét beszélgetni kezdett.
- Jó éjt még egyszer – libbent el előttem Alice vigyorogva. Ez a lány mindig így fel van pörögve? Igazság szerint nagyon tetszett. Mint valami energizer nyuszi.
- Jó éjt – Edward megállt az ajtóban és perzselő pillantásával a szemembe nézett. Azt hittem egy pillanatra, hogy a térdeim megrogynak pillantásától, de végül összeszedtem magam, és pislogva néhányat elmormoltam egy köszönömöt. Becsukta az ajtót, én pedig a bent rekedt levegőt kifújtam. Szó szerint elállt a lélegzetem tőle. Nem akartam kimutatni, még a végén Ryan áldozata leszek, és mindig ezt fogom tőle hallgatni.

Nem tudtam, hogy elmentek-e már, próbáltam hallgatózni, de a hallásom nem olyan tökéletes, mint egy vámpíré. Kicsit több dobbanást hallottam, mint ahányan vagyunk, így gondoltam rá, hogy biztos maradtak. Megugrott a gondolatra a gyomrom, hogy Edward itt van velem egy fedél alatt. Miért vágyódom ennyire a társaságára, főleg az után, hogy annyira védte a Volturit… persze ez csak saját kifogásom, hogy valami hibát találjak benne, hiszen tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Nyilván Aro nem mindenkinek mutatja ki a foga fehérjét.

Sóhajtva tusoltam le, és mostam hajat. Koszosnak éreztem magam. Egésznap az erdőbe voltam, nem is csodálkoztam, hogy mennyi dzsuvát lemostam magamról. Felkaptam sortomat és a pólómat, majd befeküdtem az ágyba. Nem éreztem magam álmosnak ettől függetlenül hamar elaludtam. Persze előtte Edwardon agyaltam, de végül azt hiszem az agyam elfáradt. Végig gondoltam azt is, hogy mennyire vonzza őt a vérem. Természetesen nem fog megtámadni, ahhoz túl sok közöm van a vámpírsághoz. Egy vámpír pedig táplálék céljából nem kívánhat meg egy fajtáját. Legalább is nem normális. Valósággal görcsbe rándult a gyomrom, mikor megfogta a kezem. Olyan jó volt érezni a hűvös, kemény márvány bőrét.

Álmomban egy tök idegen helyen voltam, nem volt ismerős semmi. Vagyis igazából a nagy semmi közepén voltam. Nem féltem, de tartottam attól, hogy mit keresek itt. Aztán csak egyszer csak megjelent Edward. Csibészes mosolyra húzta száját, a testem pedig remegni kezdett a vágytól, hogy megérintsem. Földöntúli gyönyör járt át, mikor megfogta a kezemet és magához húzott. Szeme tele volt vággyal, és… szerelemmel. Rabul ejtettek szemei, és már épp megszólaltam volna, mikor ajkaival közeledni kezdett. Valami féle vészriasztó kezdett az agyamban villogni és rémülten kezdtem a fejemben tiltakozni. Nem, nem, ne…

- Bella, kellj már fel! – rázott meg egy hideg kéz. Felriadtam és összezavarodottan néztem fel. Ryan állt az ágyam mellett pimasz vigyorral. – Jó reggelt Csipkerózsika! Nem csókkal ébresztettelek, de attól még hatásos volt. Na, nem annyira, mint a hideg víz.

A kezében tartott vödörre néztem és csak akkor tűnt fel, hogy eláztam. A hajam is vizes volt, ahogy az egész ágyam.
- Ryan! – tértem végre észhez és mérgesen néztem rá.
- A rázogatás, már a második keltési módszer volt – nevette el magát, de elmenekült a felé hajított párna elől.
Nyögve temettem arcomat kezembe, majd az órára néztem. Atyaisten, el fogok késni! Kipattantam az ágyból és vámpírsebességgel próbáltam magam rendbe hozni. Még azt se vettem észre, hogy mit veszek föl. Gyorsat fogat mostam, majd nem foglalkozva a vizes hajammal, felkaptam a táskámat, majd lerohantam.

A nappaliba vettem az irányt, majd megláttam a Cullenékat. Legalább is egy részét.
- Jó reggelt – pattant fel Alice mosolyogva, és gyors puszit nyomott meglepődött arcomra
- Öhm, sziasztok – nyögtem ki. A nappaliban volt még Ryan és Emmették is, na meg Will.
- Anyádék már elmentek, de üzeni, hogy a reggelid kész - nézett rám Will, majd tovább olvasta a könyvét.
- Már nincs rá idő, induljunk – pattogott mellettem Ryan, mint valami gyerek.
- Igen, induljunk már! – pacsizott össze Emmetttel.
- Menjetek – legyintettem bosszúsan.
- Oké, akkor majd jöttök – rántotta meg vállát, majd Edwardra nézett, aki végig engem figyelt. Jól láttam, hogy végig nézett rajtam, amitől ismét zavarba jöttem, pedig általában nem szoktam. – Aztán siess! Bella elég sokáig szokott zabálni, nem a gyorsaság az erőssége!
- Húzzatok most már – morogtam, mire vihogva elmentek.
- Sarah majd csak délután jön, én pedig bemegyek Seattle-be, végre ismét dolgozhatok – sóhajtott fel Will, mire bólintottam.
- Aztán le ne égj, ha süt a nap – poénkodtam, miközben elment mellettem. Könyvével felém suhintott, de arrébb ugrottam.
- Siess a reggelivel, mert különben elkésünk – figyelmeztetett Alice, de megráztam a fejem.
- Nem fogok reggelizni, szóval mehetünk.
- Még is jó lenne, ha azért ennél – állt fel Edward és felém lépdelt.
- Nincs rá mindig szükségem, és most nem vagyok éhes – túlságosan lefoglalt a gondolat, hogy mennyien meg fognak bámulni.
- Azért ugye át akarsz öltözni, ha már nem eszel? – Alice karba fonta kezeit és végig nézett ruházatomon. Értetlenkedő tekintetemet látván, magyarázatba kezdett. – Fekete melltartó van rajtad és felvettél egy fehér inget? Azt akarod, hogy egésznap nyál csorgatva bámuljanak?
- Nem volt időm megnézni mit veszek föl – motyogtam, de már a lépcsőn tartottam fölfelé. De nem kerülte el a pillantásomat Edward sötétedő szeme.
- És szárítsd meg a hajad – kiáltotta még föl enyhe bosszúsággal a hangjában. Nem értettem mi baja lehet, de úgy voltam vele biztosan a férje miatt, aki ezúttal a haverjait választotta helyette.

Eleget tettem kérésének, és lecseréltem az inget egy egyszerű kék pólóra. Nem akartam kitűnni a többiek közül, bár ezt semmiképp se kerülhetem el. Úgy gondoltam jobb, ha a nadrágomat is átcserélem egy egyszerűbb farmerre. Átlagos akartam lenni, még ha nem is vagyok az. A csizmámat is inkább tornacipőre cseréltem, biztos, ami biztos. Nem akartam időt pocsékolni ostoba hajszárítással, főleg mivel már magától megszáradt, de ez még bosszút követel. Ryan megőrült! Az egész ágyam vizes lett! Mérges lettem, de úgyis visszakapja ezt még.

Kirántottam a helyéről az ajtót, de beleütköztem valakibe. Ijedten tántorodtam hátra, de az illető elkapta a könyökömet, mielőtt hátraestem volna. Na, igen, vicces, de valami probléma lehet velem, amiért még erre is képes lennék. Felnéztem fogva tartóm arcába és elállt a lélegzetem. Edward aranyló tekintete elmélyült az enyémbe. Elvesztem gyönyörű tekintetében, agyamra valamiféle kábultság borult. Nem éreztem a külvilágot, a valóságot, csak lebegtem miközben próbáltam valamit kiolvasni a zavaros tekintetből.
Hideg kezei alatt szinte karom libabőrössé vált, mégis… vágytam arra, hogy tovább érintsen.

- Alice azt üzeni, hogy ha kész vagy indulnunk kellene – mondta halkan, engem bámulva. Úgy nézett rám, mintha elvarázsoltam volna. Pedig inkább illene hozzá egy olyan szépségű lány, mint Rosalie. Tényleg, biztos van párja, bár még nem láttam. Ahj, Bella és akkor mi van? Korholtam magamat gondolatban, és fejemet lehajtottam. Nem akartam, hogy lássa a szememben, mennyire rosszul?! esne, ha tényleg lenne valakije. Tegnap óta nagymértékű érdeklődést mutat, de biztos, csak azért mert nem vagyok normális. Hát persze, mi másért? Még sose találkozott olyannal, mint én, és azért kíváncsi rám. Naiv voltam, amiért azt gondoltam másért akart megismerni. Ezeken gondolkozva hűvös tekintettel néztem vissza rá, majd elléptem tőle.
- Indulhatunk – hirtelen már azt sem értettem, hogy miért éppen ő visz iskolába. Tegnap, vagyis még ma, még örültem neki, hogy a közelébe lehetek, de most már inkább csak szánalmasnak tartom magam. Ő is ugyanolyan, mint a többi. Csak ki akar faggatni, de azért érdeklődik irántam, amiért én gondolom. Legalább is azt akartam, hogy Edwardot ne az életem furcsasága érdekelje, hanem én. Mindenki másnál elfogadtam, hisz én magam is egy kíváncsi természet vagyok, de nála kimondottan zavart. Vagy csak azért, mert olyan furán érzem magam a közelébe.

Láttam rajta, hogy nem értette, miért változott meg hirtelen a hangulatom. De igazából nem is akartam az orrára kötni. Mikor nyitotta a száját, hogy megkérdezzen, gyorsan elmentem mellette, mintha észre se vettem volna, hogy akar valamit. Csalódott lettem volna? Azt hiszem az voltam. Alice-ben biztos voltam, hisz amikor csak ketten beszélgettünk, végig arról faggatózott, hogy mit szeretek és stb. Őt látszólag nem érdekelte, hogy mi vagyok. Csak egy barátnőt akart, nem mintha a testvérében nem találta volna meg, de gyorsan ledarálta, hogy milyen Rosalie és látta, hogy én más vagyok, na meg, hogy jól ki fogunk jönni. Hittem neki, és igaza volt. Alice bár valósággal egy csodabogár volt, mégsem lehetett nem szeretni.

Lerobogtam a lépcsőn, elég rossz hangulattal, de ezt csak tetőzte, hogy tudtam suliba készülünk. Beleborzongtam már a gondolatba, hogy mindenki engem fog nézni. Az-az egy dolog vigasztalt, hogy nem nézek ki annyira vámpírnak. Ha valaki rám pillant, csak egy ember látnak. Hm, hogy is hihettem azt, hogy Edward azért néz meg mindig engem, mert szépnek tart? Ostoba voltam, hogy elhittem egy pillanatra. Biztosan van valahol egy gyönyörű vámpír, aki a szerelmének mondhatja őt. Bosszúsan sóhajtottam, de inkább csak magamra voltam mérges.

- Mehetünk akkor végre? – toporgott az ajtóban Alice, mire bólintottam. Felkaptam a nem túl vastag kabátomat – de minek vennék szőrmebundát, amikor ebben is majd megsülök, de hát adni kell a látszatra – és a táskámat, majd kimentem az ajtón. Hallottam, hogy Edward mögöttem lépked, és végig éreztem hátamon a pillantását. Egyre jobban idegesített. Mi a fenének bámul?

Megtorpantam mikor megláttam a ház előtt az ezüst Volvo-t. Milyen szép… legalább annyira, mint a gazdája. Szemem sarkából Edwardra pillantottam, de mikor láttam, hogy végig engem mustrált, gyorsan elkaptam a fejemet. Nem volt alkalmam, hogy magamba duzzogva hátraüljek, Alice megelőzött és előre mutogatott. Remek, tehát végig Edward mellett leszek, alig pár centire.
Sóhajtottam, majd bevágtam magam a kocsiba. Nem mertem ránézni az autó tulajdonosára, de tudtam, hogy ő végig engem vizslat. Miért néz mindig? Mi baja van? Jah, hát persze, ő még mindig nem tudja a szemét levenni egy ilyen furcsa szerzetről. Még a vámpíroknak is hatalmas dolog voltam. Még a több ezer éves Volturi-nak is.

- Azt gondoltam, hogy ma Seattle-be menjünk, ott sokkal több a bevásárlóközpont, jó ötlet? Hát persze, hogy az – Alice nem várta meg, amíg kifejeztem volna nem tetszésemet. Szerencse, hogy Ryan csinált egy kis utat, ami kivezetett a főútra.

Nem figyeltem túlságosan Alice fecsegésére, pedig megérdemelte volna, de ahhoz túlságosan bosszús voltam. Mérges voltam magamra.
Egyáltalán minek álmodtam ilyen őrületes baromságot? Én, meg Edward? Ugyan már!
Nem éreztem a külvilágot, annyira belemélyedtem a gondolataimba, na meg a mellettünk elsuhanó tájba, hogy csak egy hideg kéz érintésére riadtam fel. Tudtam, hogy Edward volt az, az elektromos szikrákat azonnal megéreztem, és el is kaptam a kezem ösztönből.

- Ne haragudj. Megijesztettelek? – bólintottam, legalább tudtam mire fogni, hogy hirtelen miért visel meg ennyire az érintése. Az egész úton éreztem perzselő pillantását, és már majdnem ott voltam, hogy felcsattanva lehordom.
- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon. – Egész úton olyan csendben voltál. Mi a gond?
- Semmi – ráztam meg fejemet, de még mindig nem néztem rá. Nem akartam, lehet, hogy akkor látni fogja szememben a fájdalmat és akkor magyarázkodhatnék, bár az én életemmel könnyű valami okot találni.
- Nem látok a fejedbe, tehát muszáj kimondanod – közölte velem kissé szárazon. Pokolian mérges voltam, de inkább összepréseltem ajkaimat, hogy nehogy kiabálni kezdjek. Mi az, hogy muszáj? Lehet, hogy neki természetes, hogy mindenki baját kiolvassa a fejéből, de abból nem eszik, hogy az én fejemben is turkáljon.
- Megjöttünk! – mondta a kelleténél kicsit hangosabban Alice. Észre se vettem, hogy Forks-ba bejöttünk, és tényleg a suli parkolójában vagyunk. Mellettünk voltak Ryan-nék, akik már vártak. Kipattantam, legalább mellette egy kicsit jobban érzem magam.
Ryan nem figyelt rám addig, amíg mellé nem sétáltam. Végig a parkolóban levő embereket figyelte, gondolom megint egy lány utat kutat, akivel elszórakozhat egy darabig. Nem helyeseltem, de valamilyen szinten érthető volt a viselkedése.
- Na, végre, hogy itt vagytok, már azt hittem valami baj van! – üdvözölt minket Emmett. Nem volt nagyon lehangolt, ahhoz képest, hogy a felesége nincs vele. Vagy talán ez azért van, mert rengeteg időt töltöttek már együtt és nem hiányzik neki? Kitudja, én nem tudhatom! Még sose voltam szerelmes.
- Inkább csak Bellára kellett sokat várni – jegyezte meg Ryan, de miután arcomra pillantott, inkább nem folytatta. – Neked meg mi bajod?
- Semmi, mehetnénk? Nem sokára órára kell mennünk – közöltem kurtán velük. Láttam rajtuk, hogy észrevették valami baj van velem, de különösképp nem firtatták, bár nagyon zavart, Jasper nézése. Mintha elemezni akarna, idegesítő! Nem vagyok kísérleti nyúl! Azt hiszem mára már az idegeim tönkrementek. Ryan látta rajtam, hogy majd felrobbanok, így nem is mondott semmit.
- Majd találkozunk, nekünk még úgyis dolgunk van – aggódtam, hogy Ryan valami olyasmire fog gondolni Edward közelébe, ami nem lenne túl jó, így reméltem, hogy mihamarabb távolabb leszünk tőle. Akárhányszor ránéztem a jól ismert fájdalom és csalódottság keveréke öntött el.

Nem néztem föl, inkább végig a betont néztem, amíg bementünk a suliba. Éreztem természetesen a sok kíváncsi szempárt magamon. Voltam olyan mérges, hogy ez legyen a legkisebb problémám. Beléptünk a tanulmányi irodába, ahol egy vörös hajú nő szinte a levegőt kapkodva adta ide nekünk a térképet és az órarendet. Nagyszerű, Ryan nézett ki annyira idősnek, hogy őt már végzős osztályba rakják, mint Emmett-tet, én maradtam a harmadikban. Ez nem fair!

- Elmondod végre, hogy mi bajod van? Kezd idegesítő lenni a morci képed. Persze ari vagy, tudom, hogy ilyenkor egy esti verekedés lesz, de azért aggódok érted Kölyök – fordult felém az egyik terem előtt. Rendes volt, hogy elkísért, bár gondoltam, hogy csak ki akarja belőlem szedni, miért vagyok ilyen. Most nem húztam fel magam a becézésén és a hülyéskedésén, kivételesen elengedtem a fülem mellett.
- Edward Cullen – úgy hagyta el a számat ez a szó, mintha szitkozódnék.
- Mi van vele? Csinált valamit? – ilyenkor mindig felszabadulnak benne a védelmező testvéri ösztönök.
- Nem.
- Akkor meg? Tudom, agytúrkász, de a te fejed számára tabu! – nézett rám összezavarodottan.
- Hülye voltam és ennyi – rántottam meg a vállam. – Csak tudod… egy pillanatra azt hittem, hogy valóban érdeklődik irántam. De rájöttem, hogy csupán ő is ugyanolyan csodabogárnak néz, mint mindenki más!
- Nem csodabogárnak hisz, hanem az vagy – nézett rám mosolyogva.
- Nem érted – sziszegtem, és úgy éreztem végre kijön belőlem az elfojtott düh. – Azt hittem tetszem neki, de rájöttem, hogy csak furdalja a kíváncsiság a létezésemmel kapcsolatban. Én hülye, meg mindenféle baromságot álmodok róla, szánalmasan naiv vagyok!
- Ez nem igaz – hallottam meg a hátam mögött azt a hangot, amit most a pokolba kívánnék. Na, ez az én szerencsém! Megkövülve és kissé félve fordultam meg, hogy belenézzek a haragosan villogó arany szemekbe.

4 fejezet,

-Én…. – nem is tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. – Én csak… sajnálom az előbbit, ami odalent történt…
- Hát tudod, én is tartozom egy bocsánatkéréssel – nem erre számítottam, így alaposan meglepődtem. Száját bánatosan elhúzta, majd szomorúan nézett rám. – Nem volt jogos, hogy így kiakadtam rád, úgyhogy sajnálom.
- Én is hibás voltam, hiszen nem tudok rólad, az életedről szinte semmit. Nem értem, hogy miért utálod a Volturit, de nyilván, hogy együtt érezzek veled előbb meg kell tudnom az okát – gratuláltam magamnak, amiért találtam egy okot, hogy miért faggassam ki az élete minden apró részletéről.
- Ez hosszú és bonyolult – rántotta meg vállát hanyagul, és beharapta alsó ajkát. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
- Elég frusztráló, hogy nem tudom, mit gondolsz – adtam hangot nem tetszésemnek, mire elmosolyodta magát. A mosolya szívből jött és örültem neki, hogy iménti rossz kedve elpárolgott.
- Nagyon sokan így érezzük magunkat – mondta, mire elhúztam a számat.
- Kényelmetlen lehet.
- Nem az – rázta meg fejét, apró mosollyal. – Te vagy különc, nem mi. Mi értelme a beszédnek, ha minden gondolatát tudja a másiknak? Egy áldás, hogy nem tudjuk, mire gondol a másik. Van okunk, hogy megkérdezzük – érdekesnek találtam gondolatmenetét és volt benne igazság.
- Ha már a különcségnél tartunk, te vagy különc, nem más – nem tudtam nem vigyorogni, de nem voltam benne biztos, hogy nem lesz-e megint morcos. Érzékenyen érinthette, hogy nem olyan, mint a többiek. Vagy ember, vagy vámpír mércével mérve.
- Ez igaz – apró vigyora biztosított róla, hogy nem vette sértésnek, de nem tudtam így az okát, hogy miért merengett el hirtelen. – Mindennek meg van az ára. A különcségnek is – nézett rám, és szomorúvá vált. Nem akartam, hogy ilyen legyen, így akaratlanul is ültem le mellé az ágyra. – Hálás vagyok a furcsa agyam miatt, mert külön betolakodásnak érzem, hogy ha valaki turkálna a fejemben, ami nem rá tartozik. De másrészt… - hangja elhalt, majd ismét szemembe nézett. Fájdalommal és szomorúsággal a hangjában folytatta, mire halott szívem elfacsarodott a látványra. – Ha különc vagy, sose bánnak veled normálisként. Vagy meg akarnak szerezni, mint egy trófeát, vagy kitaszítottnak éreztetnek, mintha a világban te egy senki lennél. Furcsa vagyok, az igaz…
- Különleges vagy és az nem ugyanaz – vágtam szavába halkan.
- Köszönöm, de félek, ez már nem segít a helyzetemen.
- Szeretnék segíteni.
- Nem! – szemében különös félelem vegyült. – Akiknek köze volt hozzám, mint halottként végezte.
- Miért voltál dühös Will-re, mikor megláttál minket? – számítottam a válaszára, de szerettem volna, ha ő mondja ki. Legalább tovább hallhatom a hangját.
- Pont ezért. Alig tudok megbékélni a gondolattal, hogy ők is a közelembe vannak, és bármi bajuk eshet, de így, hogy ti is itt vagytok – hangja elhalkult és könyörgően nézett rám. – Még több ember halála száradna a lelkemen, amit nem akarok. Túl sok.Már nem bírnám elviselni, hogy mindez miattam.
- Nekünk nincs lelkünk – vetettem ellen, és így gondoltam, de egy kicsit el is akartam terelni a figyelmét.
- Szerintem te vagy az egyetlen, aki így gondolja. Legalábbis, akik a házban tartózkodnak, azok közül. – láttam rajta, hogy nem helyesli, de talán nem akart még egy vitát.
- Bár kevesebben vagytok, mint mi mégis ez a ház hatalmas.
- Sarah ötlete volt, én nem ragaszkodtam hozzá, bár remélte, hogy összefutunk vámpírokkal, akiket el tud szállásolni – grimaszolva elhúzta száját, ami kuncogásra késztetett.
- Ez nagylelkű tőle.
- Van egy olyan érzésem, hogy remélte, ti is itt maradtok, de gondolom nektek is megvan a saját kis környezetetek – halványan elmosolyodta magát és örültem neki, hogy az előbbi téma elterelődött. Nem szerettem őt szomorúnak látni.
- Kétlem, hogy a mai nap után sokat tartózkodnánk ott – vigyorogtam, mire felhúzta szemöldökét. – Nem vetted észre? Rosalie amikor csak teheti biztosan itt lesz, Esme-vel egyetembe. Nagyon megszerették Emily-t.
- Igen, azt láttam – ránc alakult ki homlokán, valamit nem értett. Szerettem volna megkérdezni, de nem hagyta. – És Ryan meg Emmett…
- Nagyon jóba lesznek, főleg ha Jasper is csatlakozik a kis csapathoz – megforgattam szemeimet, mire kacagni kezdett. Jó érzéssel töltött el, mikor hallgattam, mint valami melódiát.
- Az biztos. Ryan és Emmett között sok a hasonlóság, Jasper nem annyira nyitott, nem tudhatom – megrántotta vállát, de láttam szemében a kíváncsiságot.
- Hidd el, mindannyian nagyon ki fognak jönni egymással.
- Jasper, elég fura – bökte ki habozva.
- Katona volt – most én rántottam meg a vállamat, mire bólintott.
- Látom kíváncsi vagy – meglepődtem, hogy észrevette. Nagyon éleslátó. – Pedig azt hittem, hogy Will mindent elmondott.
- Igazából csak nagyvonalakban. Nem szeret mások életéről beszélni, a tiédről különösképp – magyaráztam, mire bólogatni kezdett.
- Igen, ez nagyon rá vall – lesütötte szemeit, majd megint felnézett rám. – Carlisle hasonló lehet, mint ő. Legalább is úgy érzem, hogy meg fogják érteni egymást, sőt…
- Igen, igen ebben én is biztos vagyok – egyetértettem vele, majd ismét kérdezősködni kezdtem. – Te nem vagy kíváncsi?
Már épp megszólalt volna, de Ryan hirtelen csapta ki az ajtót. Bella összerezzent, hiába láthatta, hogy lenyomódott a kilincs.
- Hogy ő nem kíváncsi-e? Ha nem lenne a neve Bella, már rég kíváncsi fáncsinak neveztem volna el.
- Vicces vagy – fintorgott Bella, de végül elmosolyodott.
- Azt ugye tudod, hogy Emily-nek tartozol egy nagy bödön csokoládé fagyival, mert ma este nem köszöntél el tőle? Nyugi, bebiztosítottalak hugica – kacsintott rá vigyorogva, mire Bella összeráncolta homlokát
- Óh, elfelejtettem. Pedig minden este el szoktam tőle köszönni lefekvés előtt – Bella szomorú volt és bűntudatos.
- Egy vámpír, akinek szar a memóriája – horkant fel Ryan. – Milyen világban élünk már!
- Egy félvámpír, akinek szar a memóriája – helyesbített kicsit kemény hangon.
- Krumpli-burgonya, kutya-eb, nem mindegy? A lényeg ugyanaz! Vámpírvér folyik benned, a memóriád az egyetlen, aminek tökéletesnek kell lennie.
- Ebben azért tévedsz – Bella ajkait lebiggyesztette és szúrós tekintettel mérte fel testvérét. – Ember is vagyok!
- Ami kezd kiveszni belőled – Ryan-t eddig nem igazán láttam komolyan beszélni, de most olyannyira komolyan is gondolta, amit mondott, hogy szinte megrettentem tőle.
Láttam Bellán, hogy rosszul estek neki Ryan szavai, aki tovább nem is időzött a szobában, hanem hangosan becsapta maga után az ajtót. Sokáig néztem utána, de aztán visszakaptam fejemet Bellára. Arca szomorú volt és elgyötört. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, és majd megőrültem ettől a tehetetlenségtől.

- Ryan mindig ilyen bíráló volt veled? – nyögtem ki az egyetlen kérdést, ami nem volt túl tolakodó.
- Csak védelmezni próbál, amit gyakran kicsit eltúloz, de nem szoktam felhánytorgatni neki. És aggódik értem. Nagyon.
- Nem csak ő – próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy kifejezetten csak a családjára értettem. Pedig, ha tudná, hogy már nem csak a családja az, aki teljesen fél. Most már én is. Nem tartottam jó ötletnek, de muszáj volt elterelnem a figyelmét. – Tudtad, hogy a véred valami hihetetlen módon csábít? – költői kérdés volt, honnan tudta volna. Kifejezetten nem láttam a meglepődést a szemében, ami viszont furcsa volt számomra. Még is tudta volna?
- Ezen nem csodálkozok. Az illatom minden másnál jobban vonzza a vámpírokat. Nem tudom miért, de mindenkinek sokkal kellemesebb az én illatom, mint bármelyik más emberé. Persze, kivéve azokat az embereket, akiknek a vére énekel a vámpírnak.
- Micsoda? – ezt nem értettem tisztán. Egy ember vére énekel egy vámpírnak?
- Megnézhetem? – ez se volt tiszta. Felém nyújtotta a kezét bátortalanul. – Képes vagyok rá, ha akarom más vámpírok képességét is átvegyem, amikor szükségem van rá. Szeretném látni a fejedben, hogy mit éreztél.
- Akkor utána te is gondolatolvasó leszel? – meghökkentem egy pillanatra, hogy akkor az én fejemben ő tud olvasni.
- Nem, csak ha szükségesnek érzem. De igazából egy ilyesmi képességet, már bezsebeltem – nem kellett kimondani, tisztába voltam vele, hogy nyilván Aro-ra gondol.
Tisztába voltam vele, hogy számomra ez kockázatos, hiszen utána bármikor beleláthat a fejembe, és megtudhatja, hogy mire gondolok vele kapcsolatban. Még én magam sem értettem, hogy mi van velem, akkor vajon ő értené?
Haboztam, de csak egy pillanatra, de ő ezt félreérthette. Kezét vissza akarta ejteni az ölébe, de elkaptam. Mindketten éreztük az elektromos szikrákat ismét, de ezúttal hagytam, hogy kellemesen meleg bőre érintkezzen az enyémmel. Nem lehetett olyan, mint egy ember érintése, de az én hideg testemnek ez is épp olyan jó volt.
Bella szemei elvesztek az enyémben, majd apró mosoly húzódott arcára.
- Megtennéd, hogy arra gondolsz, amikor megérezted az illatom? – szórakozott volt a mosolya, amit viszonoztam akaratlanul, majd felidéztem magamban.
Éreztem valami tompa lökést az agyamban, de nem tartott sokáig. Bella szemei megrebbentek, majd egy pillanat alatt besötétültek. Megriadtam, hogy mi baja lehet, így elkaptam a kezem. Mintha valami kábulatból kelt volna föl, pislogott néhányat, majd bocsánatkérően nézett. Szemei továbbra is éjfeketék maradtak.
- Ne haragudj. Csak az a szomjúság, amit éreztél…
- Na, így hat rám a te véred – mondtam, mire megrándult szája.
- La tua cantante – suttogta maga elé, majd ismét szemembe nézett. – A vérem énekel neked.
- Igen, észrevettem – nyögtem, mire elkuncogta magát.
- Sajnálom.
- Erről te nem igazán tehetsz – vontam meg vállamat.
- Tényleg nem – értett egyet velem.
Már épp megszólalt volna, amikor kopogtak ajtaján.
- Gyere be! – szólt Bella, mire hátrakaptam a fejem.
- Nem akarunk zavarni – nézett ránk Esme és Sarah.
- Nem zavartok – mondtuk egyszerre Bellával, mire mosolyogva nézett rám.
- Csak szólni szerettem volna, hogy holnap, vagyis ma – már ennyi lenne az idő? Bella zavart tekintetével találtam szembe magamat, mire rájöttem, hogy mindketten elvesztettük egy kicsit az időérzékünket – Emily-vel elmegyünk vásárolni Port Angeles-be, aztán Esme-vel benézünk az árvaházba.
- És persze Rose nem marad ki, nehogy elszakadjon két percre Emily-től – szóltam közbe halkan.
- Edward! – rótt meg Esme, mire lehajtottam fejemet. Ismertem nővérem gondolatait, de nem kell átesni a ló túloldalára. Sarah-nak és a családjának meg van a saját kis élete, minek avatkozzunk bele? Lopva Bellára néztem, aki szintén nem értette, hogy miért reagáltam így.
- Akarod, hogy holnap elvigyelek a suliba? Utána rögtön indulnánk – folytatta Sarah, de gondolatai Rosalie körül forogtak.
- Nem kell, majd megyek Ryan-nal – legyintett Bella vigyorogva.
- Ryan Emmett-tel akar menni – nézett rá Esme bocsánatkérően.
- Óh – Bella nagyon meglepődött ezen. – Ilyen jóba lettek?
- Ne is mondd – sóhajtott Esme, majd Sarah.
- Végül is, egyedül is eljutok oda – talán egy Alice által kreált lehetőség volt, vagy csupán véletlen, de nem is érdekelt. Kaptam az alkalmon, hogy még több időt tölthessek vele.
- Majd én, elviszlek – mondtam hirtelen, mire megütközve nézett rám. Most már értettem, hogy Alice miért mondta azt, hogy holnap jövünk. Ezt ő már láthatta.
- De… a többiek?
- Alice biztosan velünk jön, Jasper pedig vele.
- Ebbe nem vagyok biztos – trappolt be Alice durcásan és lezöttyent mellém. Karba fonta kezeit, mire mindenki meglepődött sértettségén.
- Mi történt Alice? – kérdezte Bella aggódva.
- Jasper nagyon jól érzi magát Emmett-ékkel. Szóval holnap csak hárman megyünk a Volvo-val, a férjem és a haverjai a dzsippel mennek.
- De nem szeretnék gondot okozni – láthatóan nagyon zavarba volt, és halványan az arca is pirosodni kezdett.
- Ugyan már! – pattant fel Alice örülve. – Ez nem rajtad múlt és különben is! Legalább a suli után, már nem kell hazajönnöd, hanem egyből mehetünk vásárolni!
- Hurrá – nyögte Bella száját elhúzva. Úgy tűnt, nem lelkesedett a vásárlásért. – Ti mit csináltok délután? – csak képzeltem, vagy tényleg reménykedő volt a hangja?
- Szerintem az árvaházban leszünk – Sarah Esme-re pillantott mosolyogva. – Emily-vel nem lesz baj, Alice látta. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat, majd… - Sarah hirtelen lenézett, és óvatosan pillantott mindhármunkra. – Tudjátok, Esme-vel úgy gondoltuk, hogy egy kicsit kibővítjük a házat. És megtervezzük, hogy mit hogy csináljunk.
- Nem elég nagy már így is? Mindenkinek van egy külön szobája, és még azon kívül van másik kettő, hova akarod ezt még bővíteni? – nem bosszantotta Bellát különösképp, inkább mulatatta, hogy édesanyja ennyire nem bír magával. Legalább is ezt láttam rajta.
- Ha netalántán kicsit többen ide szeretnének költözni – látszott Bellán, hogy még mindig nem érti. Alice úgy vigyorgott, mint aki menten kiugrik a bőréből, én viszont csak Bella reakciójára voltam kíváncsi

3 fejezet.

- Én is maradok – jelentette ki Rosalie. Emmett meg sem lepődött ezen, csak mosolygott rajta, és gondolatain most meglepődtem. Nem a szokásos Emmett féle perverz képek peregtek le előtte, hanem, tényleg belegondolt, mint egy érett ember, hogy milyen lenne, ha neki is lenne gyereke. Számtalanszor elképzelte már, és utálta magát a miatt, mert Rose-nak nem adhatja meg azt, amire vágyik. Csodálkoztam, amikor magát ostorozta emiatt, általában én vagyok a mazochista és nem ő. De még magánál is jobban gyűlölte azokat, akik miatt Rose vámpírrá vált. Boldog volt, ő szeretett vámpír lenni és még ennél is jobban szerette a nővéremet, de sokszor szerette volna, ha minden máshogy történik. Rossz volt neki látnia felesége szenvedését. Szomorú is volt egyben, mert most, hogy Emily-t megismerte, tudta Rose-nak ismét felszakadnak a régi sebek, de örült is neki, hisz ha Sarah és Will nem vette zokon, akkor egy kicsit is, de átélhette az anyai szerepet.
- Akkor én is!
- Gyerekek, illetlenség sokáig maradni – rótta meg őket Esme.
- Dehogyis! Örülök, hogy maradtok, hisz még jobban megismerhetünk titeket! – ellenkezett egyből Sarah és egymásra mosolyogtok. Nagyon jól ki fognak jönni, ehhez nem fért kétség.
- Akkor én is maradhatok? – pattant fel Alice vigyorogva. Láttam a fejében, hogy egyetlen személy miatt szeretne itt maradni. Bántotta az önérzetemet, hogy mindketten egy személyre vagyunk kíváncsiak, és önző akartam lenni, bár nem értettem, hogy miért.
- Bella miatt hiába akarsz maradni, ő aludni fog – jól esett egy pillanatra is, de lelombozni az örömét.
- Nem szükséges mindig aludnom – hallottam meg a világ legszebb hangját mögülem. Épp a lépcsőről sétált le, mikor hátrafordultam.
Ryan felkapta a fejét és bűntudatosan nézett húgára. Bella ezt észrevette, majd elmosolyodta magát – milyen gyönyörű így – és megrántotta vállát.
- Carlisle, gyere, hagyjuk magukra a nőneműket és beszélgessünk. Sok kérdésem lenne a foglalkozásoddal kapcsolatba – szólalt meg Will és apámra mosolygott. Carlisle szó nélkül követte őt fel az emeletre egy szobába.
- Ez sértő volt – motyogta Ryan duzzogva, mire Emmett rákontrázott.
- Nekem mondod? Ez azért durva volt, ennyire nem nézek ki fiúnak?
- Úgy érthette, hogy ti fiúk biztos elmentek vadászni egyet az ismerkedés örömére – lépett mellém Bella kuncogva.
- Miért akartok ennyire itatni? Már kluttyog a bambi vér a hasamban – nyögött fel Ryan, mire Bella megforgatta szemeit, ellentétben Emmett-tel aki hangosan nevetni kezdett.
- Én nekem viszont semmi kifogásom egy kis vadászat ellen. Rám fér a holnapi suli miatt – állt fel Jasper.
- Jó is, hogy mondtad – csapott homlokára Sarah és Bellára nézett. – Beírattalak az iskolába Ryan-nal, holnaptól kezdhettek.
- Másra se vágytam csak feltűnésre – hajtotta le fejét bosszúsan.
- Nem fog sokáig tartani, pár hét az egész aztán már rád se fognak bagózni – kacagta Alice Bella elé ugorva.
- Egyébként Alice vagyok, Edwardot már ismered – intett felém, majd megfordult. – A nagydarab agyatlan Emmett, a felesége Rosalie, Jasper pedig a férjem, és Esme az anyánk, mint neked Sarah, Carlisle pedig az apánk. Most, hogy ez megbeszéltük, holnap elmegyünk vásárolni? – hadarta egy szuszra. Bella úgy nézett rá, mint egy szellemre, szemöldökét felhúzta és megszólalt.
- Először is, tudom, hogy kik vagytok, vagyis sejtettem – rántotta meg vállát. – Másodszor pedig, - gyors pillantást vetettek Ryan-nal, aki vigyorogni kezdett – nem szeretek vásárolni – úgy vallotta be, mint valami gyilkosságot.
- Kérlek szépen! Rosalie úgy se fog velem jönni ezek után, Jasper-t pedig nem akarom magammal rángatni. Nem ért a divathoz – tette hozzá unottan, mire Jasper sértődötten összefonta karját.
- Bezzeg, amikor a szatyrokat kell cipelni, akkor tökéletes vagyok – morogta, de Alice úgy csinált, mintha nem hallotta volna.
- Kérlek Bella, tök jó lesz! Nagyon sokat fogunk beszélgetni, és irtóra jól fogunk mulatni!
- Honnan tudod? – kérdezte megütközve Bella. Hát persze, nem tudja.
- Látom a jövőt – jelentette ki, mintha mindennapos dolog lenne, olyan személlyel összefutni, akinek birtokába van ez a képesség.
- Van még valaki, akinek van különleges képessége? – kérdezte, szinte csak magától, de Jasper megszólalt.
- Én érzem az érzelmeket. És uralni is tudom őket, de csak akkor, ha én is ura vagyok önmagamnak.
- Hasonló, mint az enyém, de azért még sem – kezdte Sarah, ami még nekünk is új volt. – Én azt érzem, hogy az emberek, vámpírok között milyen kapcsolat van. Ezért tudom, hogy a szerelem mennyire összeköt titeket, vagy éppen a szeretet. Nem tudom irányítani sajnos, csak átérzem – mosolygott.
- Ennyi különleges vámpír egy rakáson, és a Volturi még nem jelent meg nálatok? – hirtelen Bella hangja keményen és ridegen csengett. Nem tagadhattam, de a hideg futkosott a hátamon. Hihetetlen, hogy milyen hatással van rám. Egyetlen kellemes szóval le tud venni a lábamról, de egyetlen érzelemmentes szóval meg tud rémíteni. Reméltem, hogy én sose fogom megtudni, milyen, ha Bella dühös rám.
- Szívesen látna minket a csapatban, főleg Alice-t.
Mindenki észrevette, hogy Jasper hirtelen milyen mérges lett és már mozdult volna Alice felé, hogy megvédje.
- A Volturi-t mindenki rossznak állítja be, de nem azok – szólaltam meg, mire minden szem rám szegeződött. – Ők a béke és a civilizációnk alapja.
- Kétlem, hogy annyira makulátlanok lennének, ha valakit erőszakkal akarnak Volterrában tudni – Bella barna szeme megkeményedett és dacosan nézett rám.
- Volt, hogy sajnos egy-egy egyedi képesség miatt képesek voltak mindent elfelejteni, de a saját szabályát Aro nem szegi meg. És Eleazar is már nem tartozik közéjük, nem akarnak senkit sem erőszakkal ott tudni. Aro-nak vannak álmai, vágyai de a szabályait nem fogja felrúgni. Csupán el tudja hitetni, hogy nincs más választásod, csatlakoznod kell.
- Miért véded őket ennyire? – csattant fel Bella keserűséggel a hangjában.
- Egyáltalán nem védem, csupán mindenki gonosznak hiszik őket, de ez nem igaz.
- Aro gonosz és kegyetlen – dobbantott lábával mérgesen.
- Hiheted ezt, de nem így van – próbáltam rá lágyan nézni, hogy ne azt higgye ellene vagyok, de ez nem jött össze. Összepréselte száját, hogy ne mondjon semmit, majd Sarah-ra nézett.
- Felmegyek aludni. Jó éjt mindenkinek – volt egy olyan érzésem, hogy ez rám nem vonatkozott.
- Jó éjt – válaszolták kórusban.

Bella elhaladva mellettem rám nézett szemében szomorúsággal, majd felrohant a szobájába. Hallottam, hogy hangosan csapódik az ajtaja, amire nevetséges módon összerezzentem. Gratuláltam magamnak, hogy ilyen hamar még az ismeretségünk elején sikerült összekapnom vele. Végtelenül elszomorított ez a tudat.
Kérdőn néztem Ryan-re, aki ezúttal nagyon is kihasználta azt, hogy tudok olvasni a fejében.
Megtehetném, hogy leszidlak, de Bella meg tudja védeni magát, mint láthattad. Ha a Volturit jön, szóba Bellát nem lehet meggyőzni. Hajthatatlan, váltig állítja, hogy a Volturi rossz. Bár én se szeretem őket, nem ítélkezek, amíg nem bántják a családomat. Attól félek, hogy Bella egyszer kihozza Aro-t a sodrából, és támadni fognak.

Sóhajtottam, majd a lépcső felé vettem az irányt, hogy bocsánatot kérjek tőle, de Alice elém állt.
- Most én beszélgetek vele! Tudom, hogy szimpatikus vagyok neki – mosolygott, majd megveregette vállamat, és már el is tűnt.
- Sarah, esetleg megnézhetném Emily-t? – Rosalie félt a nem választól, de emiatt nem kellett tartania. Sarah is jól ismerte azt az érzést, mikor szenved, mert nem lehet gyereke. Mosolyogva fogta meg nővérem kezét, és Esme is követte őket.
- Akkor beiktatunk egy gyors vadászatot? – kérlelt Jasper, mire bólintottam.
- Na, végre – motyogta, mire elmosolyodtam magam.
- Veletek megyek – pattant fel Emmett, majd Ryan.

Míg az erdőben futottunk, hallottam a hátam mögött Ryan és Emmett beszélgetését, és eléggé megkedvelték egymást. Jasper is tartott ettől a nagy barátságtól, tudta ő is, hogy akkor általában mi járunk a legrosszabbul. Beszólogatásuk, csínytevések sorozata, hülyéskedések kereszttüzében. Remek, másra se vágytam, mint egy Emmett kettőre.

Gyors vadászatot akartam, talán mihamarabb vissza akartam menni abba a házba, amit körülvett az a mennyei illat, ami Bellából áradt. Jasper nem értette az érzéseket, amik tőlem eredtek, de nem akartam neki magyarázkodni.
Ryan és Emmett elbolondoztak egy ideig, már rájuk kellett szólni, hogy induljunk vissza. Nem, mintha az idő sürgetett volna minket, leginkább én akartam visszamenni, de természetesen Jasper se szeretett annyira túl sok időt távol tölteni Alice-től. Bár tudta, hogy meg tudja védeni magát, még is védelmezte. Emmett-nek valahogy sok kedve nem volt visszamenni, tudta, hogy Rosalie úgyis a kislány mellett van, Ryan-nak pedig nem kellett kihez visszamennie.
-Mond Ryan, te nem csíped Emily-t? – kérdezte Emmett, mikor már visszafele futottunk. Jóval előttük voltam, de azért kíváncsian hallgattam beszélgetésüket.
- Dehogynem, semmi bajom a törpével, mintha a húgom lenne. Nálunk természetes ez a csipkelődés! Ahogy Bellánál is.
- Mintha Sarah és Will annyira nem repesne az örömtől, hogy ilyen vagy – harsogta Emmett hangosan.
- Elfogadják, de igaz, ami igaz gyakran okozok nekik fejfájást, már ha egy vámpír kaphat.
Ettől tartottam, hogy Emmett és Ryan a kelleténél jobban fogják egymást kedvelni, de most ez volt a legkisebb problémám. Mindenképpen szerettem volna bocsánatot kérni Bellától. Még ha nem is éreztem jogosnak.
A ház elé érve megtorpantam és ismét megcsodáltam, hogy mekkora. Ryan nem a főbejárat felé indult, hanem megkerülte majdnem a házat és egy kisebb ajtón ment be. Követtük, majd egy hatalmas konyhába érkeztünk, csupa modern eszközökkel felszerelve. Nyilván ők hasznát is veszik, tekintve, hogy két személy is étkezik. Meglepődtem, mikor a kis Emily-t és Rose-ékat ott találtuk.
- Sziasztok! – mosolygott felénk angyalian. A pultnál ült és valami süti majszolt mellé pedig valami világos barnát ivott.
- Te még mindig fent vagy? Hisz már éjfél is elmúlt, miért nem alszol? – dorgálta meg Ryan vigyorogva.
- Nem tudtam aludni, mert nem köszöntetek el tőlem, még Bella sem – szomorúan pillantott rá, mire megrázta fejét.
- Nem is te lennél, ha emiatt nem kezdenél hiszti rohamba – forgatta meg szemeit, majd egy pillanat alatt felkapta.
- Hogy érinted meg ilyen könnyedén? – csúszott ki a kérdés Rosalie száján.
- Nem olyan törékeny, mint amennyire látszik – fordult felé. – Akkor se volt semmi baja, mikor bevágtam a medencébe, tiszta erőből. Már az emeletről is zuhant le de túlélte, sőt talpra érkezett. Úgyhogy…
- Ez elképesztő – suttogta maga elé nővérem, majd anyára nézett vágyakozva. Esme szavak nélkül is értette, hogy érez.
- Nem annyira, hogy belevágtad a medencébe – Sarah mérgesen nézett Ryan-re, aki vigyorogni kezdett.
- Csak vicc volt, amúgy meg ott volt Bella is, és ő vigyázott rá!
- Ryan ez…
- Tudom, tudom borzasztó – motyogta, majd hátat fordított nekünk.
- Én élveztem – hallottam meg Emily boldog hangját.
- Ezt anya kétlem, hogy értékelné, úgyhogy legközelebb csak akkor játszunk ilyet, ha hosszú kámaszútrás hétvégére elmennek Will-lel!
Emmett hangosan nevetni kezdett Ryan mondatán, és Jasper se tudta elrejteni vigyorát. Sarah zavarban volt, és inkább elpakolta a nem létező rumlit a konyhában, miközben Rose és Esme faggatták.



- Szeretnék bocsánatot kérni Bellától, és nem ártana beszélnem a húgommal – mondtam Ryan-nek, mikor utolértem.
Bólintott, bár nem értette. Mikor már a második emeleten voltunk, ő jobbra ment az egyre álmosodó Emily-vel, de fejével a balra levő ajtó felé bökött
- Az Bella szobája.
Nem is kellett volna elmondania, már meg is hallottam Alice hangos nevetését, ami vegyült Bella gyönyörű hangjával. Egy ideig még ámulva hangoztattam magamban a csodálatos nevetést, majd megindultam az ajtó felé. Meglepődtem, mikor befordultam a szoba elé, de az ajtó nem volt becsukva.
-Gyere be nyugodtan – nézett rám Bella kétkedően.
Beléptem az ajtón, és persze egyből körülnéztem. Nem volt valami nagy szoba, pedig kétlem, hogy ne tudták volna úgy építeni –már ha – de talán ez pont Bellához illet. Visszafogott volt, halvány kék színnel lefestve. Az ajtóval szembe volt teljesen a falhoz tolva a nagy francia ágy, mellette egy nagyon apró kis éjjeli. Ott ült Bella török üllésbe, Alice pedig vele szembe hasalva. Mosolyogva fordult felém húgom, amit halványan viszonoztam. Nyilván, már mindent látott előre.
Bár nem kaptam rá engedélyt, Bella egy szót sem szólt, mikor körül néztem a szobájában. Az ajtó melletti fal mellett volt a nagy szekrénysora, ami viszont meglepett. Nem néztem volna ki belőle a vásárlásmániát, nem úgy, mint húgomnál. De hát hogyan is hasonlíthatnám őket össze? Bella teljesen más, mint a húgom. Sőt, senkihez nem fogható.
Akaratlanul is, de gyorsan végig néztem a polcon sorakozó sok könyvet. Könyvek terén, nem igazán egyezett az ízlésünk, legalább is ezt tudtam megállapítani. Vajon miben különbözünk még? Nem értettem miért, de furdalt a kíváncsiság és mindent megakartam tudni róla. Megtaláltam egy ajtót is, ami nyilván a fürdőhöz vezetett, na meg az elhagyhatatlan tv és számítógép. Végre egy szokásos, hétköznapi dolog.
-Holnap suli után, ha megyünk vásárolni, nem jönnél velünk? – pattant fel Alice és könyörgően nézett rám.
- Egyedül biztos nem megyek – válaszoltam. – Nem leszek olyan ostoba, hogy bevegyem a kis trükköd, és nekem kelljen minden cuccodat cipelni
- Ha meg győzöm a fiúkat, akkor jössz? – sértette, hogy igenis megláttam a célját, de más oka is volt, hogy hívni akart, bár nem mutatta meg.
- Talán – Alice jól ismert már ahhoz, hogy tudja ez már amolyan igent jelent. Ha akart valamit, elérte, és ha a fiúk kísérése kellett ahhoz, hogy én is menjek, akkor mindent megtett.
- Remek – vigyorogta, majd Bellához fordult. – Akkor holnap reggel itt leszünk. – micsoda? Lemaradtam.
- Rendben.
- Jó éjszakát neked – visszaszökkent Bellához, és gyors puszit nyomott arcára. Bella meghökkent egy kicsit, majd elmosolyodott.
Még sokáig néztem Alice után, aki becsapta maga után az ajtót. Mindenesetre jól kitervelte, végre megmutatta. Direkt akarta így csinálni, mert tudta, hogy beszélni akarok vele. Sokkal tartozom a húgomnak.
Kissé habozva is – féltem a haragjától, ami vicces, hogy én a tapasztalt vámpír, félek egy félig emberi lénytől-, de egyben örömmel fordultam Bella felé – mivel megint benne gyönyörködhetek, és mivel a beszélgetés megkövetelte, hogy végig rajta tartsam a szemem.
Bella nem mozdított testhelyzetén, ugyanúgy ült az ágyon, és ölében kezeit tördelte. Mikor más sokáig figyeltem őt, végre felnézett rám.
Barna szemei fogságába estem, és nem tudtam elszakadni. Annyira könnyű volt elveszni abban az érzelmekkel teli szempárban. Sokáig meg se tudtam szólalni, csak csodáltam őt, amit úgy tűnt neki már kezdett zavarba ejtő lenni, és kérdőn megszólalt.
- Akarsz mondani valamit?

2. fejezet. Döbbenés

- Ez hosszú – sóhajtott fel Sarah, mire Will átvette a mesélő szerepét.
- Bella anyja már szinte a szülés határán volt, amikor egy újszülött vámpír megtámadta. Beindult a szülés, miközben a vámpírméreg is hatni kezdett.
- Ez szörnyű – kapta szája elé kezeit Esme.
- Azonnal bevitték az orvosok a kórházba és Bella meg is menekült. De az anyja meghalt, legalábbis Bella így tudja.
- Hogyhogy így tudja? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mindjárt megérted! A vámpír és ember tulajdonságok hihetetlen módon összekeveredtek benne. Mint láthattátok külsőleg úgy néz ki akár egy ember. A szíve is dobog, és vér is van a szervezetében. Azért, hogy ezt fenntartsa, eszik emberi ételeket is, de vadászik is gyakran. A bőre nem olyan kemény, mint a miénk, de nem is sérül meg olyan hamar, mint egy ember. A legszörnyűbb az, hogy hiába örökölte a vámpírok gyorsaságát, erejét, a szomjúságot is átvette. Valamiért neki sokkal rosszabb, mint egy újszülött vámpírnak. Nem mintha egyre jobban ellenállna a vérnek, hanem mintha egyre jobban vonzódna hozzá. Sajnos ezért nagyon sokáig kóborolt egyedül, így nem kerülhette el, hogy emberi vért is igyon. Nagyon lassan öregszik és sajnos nem egyenletesen. Egy fél évig szinte több évet öregedett, aztán már évek óta tizenhét évesnek néz ki. Alig volt tízéves mikor rátaláltam egy sikátorban. Nagyon meg volt rémülve, fogalmam sincs, ha egész életében egyedül volt, mégis hogy élhette túl, amíg én nem találtam rá? Mindig is érdekes volt, szegényt mindig is próbáltam tanulmányozni, de sose volt emiatt kiakadva – sóhajtott fel Will. – Később, fény derült a képességére is, és úgy tűnt, hogy a furcsa létezése a világban mindenhova eljutott. A Volturi meglátogatott minket. Szép volt, amikor Jane nekiesett Bellának – mosolyodta el magát Will. – Azóta szerintem tanult a leckéből a kislány, hogy soha ne támadja meg többet Bellát.
- Mi a képessége mégis? – hajolt előre Carlisle. Szinte itta Will szavait és biztosra vette, hogy ilyen furcsa élettörténettel még nem találkozott létezése során.
- Egyrészt van az elméjében egy pajzs, ami megvédi mindenféle mentális támadástól. Ilyen a gondolatolvasás, vagy Jane trükkje. Aro képessége sem hatott rá.
- És másrészt? – faggatta Carlisle szinte megbabonázva.
- Ez a bonyolult. Olyan mintha tudna a gondolatokban olvasni, az emlékekbe látni. És…
- Telepátia. Ennyi – vonta meg vállát Sarah, de Will pillantása miatt inkább visszavonulót fújt.
- Nem éppen ennyi. A Volturi azért akarja ennyire megszerezni Bellát, mert volt velük egy illető.
- Eleazar – szólaltam meg meglepődve. – Még akkor velük élt?
- Igen. Meglátta Bellát és megérezte azt a hihetetlen erőt. Mikor a Volturi elment, még maradt pár szóra és azt mondta, hogy nagyon vigyázzunk Bellával. Végtelen a hatalma. Mindent elpusztíthat.
- Ez hihetetlen.
- Inkább az a hihetetlen, hogy köztetek ennyire erős szerelmi kötelék van – Sarah ujjával Alice és Jasperre párosra, majd Rose-ékra mutatott, és Carlisle-ékra. – Edward? Neked nincs párod?
- Még nem találtam meg – válaszoltam gyorsan, mielőtt ebbe túlságosan belemennénk. Azt nem akartam neki ecsetelni, hogy egyszerűen úgy vélem nincs szükségem senkire.
- Bella és Ryan….? – kérdezte jelentőségteljesen Alice.
- Óh nem nem! – nevette el magát Sarah. – Bár egy kívülálló számára lehet, hogy egy párnak néznek ki, de egyáltalán nem azok. Reménykedtünk Will-lel, mikor Bella is a családunkhoz tartozott, hogy lehetne köztük valami, de nem úgy alakult és csak testvérek. Szerencsére jó testvérek, bár Willnek van egy furcsa stílusa, amit mindannyian nehezen viselünk el.
- És Emily? – kérdezte Rosalie. Leginkább a kislány életére volt kíváncsi.
- Ő csak egy véletlen volt – rántotta meg vállát Will. – Ismertem az anyját, Amelia csodálatos ember volt, Tom pedig egy normális emberszerető vámpír. Nem is tudom mégis hogyan, de egymásba szerettek. Senki nem tudhatta, hogy a férfi vámpírok igenis nemzőképesek, ha a nő ember. Emily egy véletlen műve lett, de sajnos az anyja meghalt. Nem volt Tom elég gyors, hogy megmentse. Egyszer Tom megjelent a kezében a gyerekkel és szó szerint ránk bízta. Nem tudom, hogy vele mi lett, de úgy tudjuk, hogy a Volturit próbálja felidegesíteni, hogy megöljék őt.
- Mit tudtok Emily fejlődéséről?
- Nem sokat Carlisle. Egyelőre figyelünk mindent vele kapcsolatban és minden ki fog derülni hamarosan.
- Miután Emily is a családunk tagja lett, utána gondoltuk, hogy megtelepszünk itt, de nem maradhatunk sokáig.
- Miért nem? – Rosalie valósággal megrémült a gondolattól, hogy kevés időt tölthet a kislánnyal.
- A Volturi még mindig keresi Bellát. Senkinek a családból nem hat rá a képessége, így maradhatunk pár évig, de előbb utóbb mindig ránk találnak. Aro nem adja fel, amíg egy ilyen kincset – ahogy ő nevezi – meg nem szerez magának. Korlátlan a hatalom vágya. És az az igazság, hogy nagyon féltem Bellát. Nem mutatta még meg ez a telepatikus dolgot, nem meri jobban elengedni magát. Jobban tart az erejétől, mint bárki más.
- Esme a te gyerekeid járnak a helyi gimnáziumba? – fordult felé Sarah.
- Természetesen.
- Remek, akkor nem kell aggódnom, hogy egyedül lesznek majd ott.
- Bella repesni fog az örömtől – rázta meg fejét lemondóan Will. Most hogy jobban szétnéztem a fejében, el kellett ismernem, hogy nem olyan érzéketlen, mint először hittem. Nagyon is szereti a családját, elképesztő szerelem köti Sarah-hoz, és nagy szeretet köti a többiekhez.
Nem elég, hogy Bellának nem hallom a gondolatait, kiderült, hogy sokkal érdekesebb, mint gondoltam volna először. Kész rejtély övezi a lányt.
- Azt hiszem, mi mindent elmondtuk. Ti jöttök – nézett ránk mosolyogva Sarah.
Sóhajtottam, pedig egyetlen vágyam volt, hogy utána mehessek annak a lánynak és jobban megismerjem. Nem tudom, hogy miért akartam annyira közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Akartam a barátja lenni, meg akartam tudni minden róla, mellette akartam lenni, amikor szomorú. Megráztam fejemet, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem.


Már jóval elmúlt tíz óra, mikor befejeztük mindenki történetét. Még mindig furdalt a kíváncsiság, hogy Bella miért csak úgy tudja, hogy az anyukája halott. Különben hol van? Miért hagyta el a lányát? Rengeteg kérdésem volt és szívesen kifaggattam volna személyesen Bellát. Amióta megláttam csak körülötte forognak a gondolataim. Hihetetlen a születésének a körülményei, ehhez nincs fogható. Legalább olyan különleges az élete, mint ő maga. Frusztrál, hogy nem tudok olvasni a fejében.
- Megjöttünk! – kiáltotta Emily kizökkentve a mélázásból. Majdhogynem gyerekes izgalom lett úrrá rajtam, hogy újra láthatom őt.
- A mamutjárásodat mindenki meghallja kár bejelenteni – jegyezte meg epésen Ryan. Emmettnek nagyon szimpatikus volt a fiú, féltem, hogy még sok borsot fognak törni az orrom alá.
Mihelyst megpillantottam Bellát, azonnal rámeredtem.
- Bella egyszerűen elképesztő a történeted – nézett rá Carlisle sajnálkozva, de alig bírta megállni, hogy ne kérje meg mutassa meg a képességét.
- Valahogy mindenki ezt mondja – rántotta meg vállát. Érezte tekintetemet magán, és szeme sarkából rám pillantott. Olyan volt, mintha zavarba érezte volna magát, amit enyhén, de éreztem is. Valamiért önelégültséget éreztem, bár tudtam, hogy a legtöbb nőre milyen hatást gyakorlok. Illetve az embernőkre főképp. Hiszen ő tényleg az, még ha nem is teljes mértékben.
- Nagyon sajnálom – nézett rá Esme.
- Nem kell, köszönöm de, nem kell sajnálni. Jól vagyok – tényleg ezt bizonygatta, de nem úgy tűnt.
- Nem úgy festesz – zöttyent le a kanapéra Ryan.
- Bella…- Sarah nem tudott többet mondani, mert Bella kiviharzott a nappaliból.

Fogalmam sem volt milyen indíttatásból, de utána mentem. A nappaliból kiérve megtorpantam, mert megéreztem a bódító illataromát, amit maga után hagyott. Egyszerre indította el bennem a vágyat és az ösztönt. Szerettem volna minél közelebbről szagolni ezt az eszenciát, ezt az édes levendula és frézia keveréket. Másfelől viszont a méreg olyan szinten termelődni kezdett a számban, mint még sose. Kívántam az illat tulajdonosának a vérét, mindennél jobban. Ha ilyen észveszejtő az illata, milyen lehet a vére? A vörös folyadék, ami táplálja a félig halandó félig vámpír személyt, aki ennyire nagy hatással volt rám.
Csak pillanatokkal később vettem észre, hogy egy másodpercre, de nem voltam ura önmagamnak. Olyan intenzitással volt rám Bella illata, hogy elvesztettem a fejem és kevésen múlott, hogy ne rohanjak szinte őrjöngve utána. Talán csak az állított meg, hogy a csodálatos illata mellett éreztem a szokásos édeskés illatot, ami minden vámpírt jellemzett. Tényleg csak ez állított meg? És ha nem tértem volna vissza a valóságba, bódultan és megbabonázva követtem volna az illat forrását, hogy aztán megízlelhessem vérét is? Gyorsan megráztam a fejem, és próbáltam inkább arra magyarázatot keresni, hogy miért akarok utána menni. Nem ismerem, ő se engem, egyszerűen csak szerettem volna megvigasztalni.
Nem akartam most ezen agyalni, tudtam, hogy elég sok idő kell, hogy rájöjjek a válaszra, és nem igazán akartam most ezzel foglalkozni.
Szorosan ragaszkodva a valóság szagába próbáltam őt megkeresni. Hatalmas volt a ház, még a miénknél is nagyobb lehetett és nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy mindenhol éreztem őt. Megkerestem azt a pontot, ahol a legerősebben éreztem őt, majd azon a nyomon kezdtem menni.
Nagy lépcsősor vezetett az emeletre, ahol pár keresgélés után meg is találtam az émelygésem okát. A hosszú folyosó végén az ablaknál ült egy kis részen, a párnákon és kifelé meredt.
Azt hiszem meghallhatta, hogy valaki követte őt, mert csendesen, de dühvel a hangjában megszólalt nem is fordulva felém.
- Most nem akarok beszélni Ryan!
- Edward vagyok – mondtam, mire meglepődve felém fordult.
- Oh, ne haragudj – zavarban volt és szemét is lesütötte.
- Nem haragszom.
- A viselkedésemért is bocsánatot kell kérnem. Nem szoktam ilyen lenni, csak… - hadarta egy szuszra, majd megállt és beharapta alsó ajkát.
- Csak? – léptem közelebb kíváncsian. Nagyon idegesített, hogy nem hallom, mit gondol.
- Régen kellett már mesélnem az életemről és hirtelen jött – fejét lehajtotta, és ismét az ablakra meredt. Már sötét volt, de nem voltam biztos, hogy ő is ugyanolyan tisztán lát mindent, mint én. Az eső megint rákezdett és hangosan kopogott az ablakon.
- Nem haragszok – rántottam meg vállam hanyagul és leültem vele szembe. Érdeklődve nézett felém, és álltam a pillantását. Hirtelen elmosolyodta magát, majd felém nyújtotta kezét.
- Bella Dawnson.
- Edward Cullen.
Mikor kezünk összeért mintha elektromosság szikrázott volna, mindketten elkaptuk a kezünket. Míg én furcsállva néztem rá, ő zavarba jött. Ha jobban megfigyeltem, akkor enyhe pirosság is volt az arcán.

- Tudod nálad különlegesebb emberrel még nem találkoztam – nem voltam benne biztos, hogy nem veszi sértésnek, és abba se, hogy az ember jó kifejezés volt rá.
- Ezt vehetem bóknak? – mosolyodta el magát ismét. Milyen szép volt. Valamiért elragadott a látvány és nem tudtam levenni róla a szemem.
- Igen, veheted annak.
- Akkor köszönöm – nem láttam rajta, hogy nagyon komolyan vette volna, amit mondtam. – Gondolom, mindent tudsz – vonta meg vállát hanyagul.
- Nem igazán. Sok kérdésem van igazából – néztem rá kicsit félve, hogy esetleg nem akarja, hogy faggassam.
- Akkor majd felteszed őket, de most… - várakozóan nézett a folyosó és a lépcső irányába, ahol pár pillanat múlva megjelent Sarah mosolyogva.
- Emily lefeküdt aludni, és neked sem ártana.
- Te tudsz aludni? – néztem meglepetten Bellára, aki halvány mosollyal bólintott.
- Nincs szükségem rá mindig, de sokszor jól esik.
- Ez hihetetlen – nyögtem, mire Sarah és Bella egyszerre kuncogtak fel.

Hallottam, ahogy Carlisle üzeni nekem, hogy lassan indulnak haza.
- Itt az ideje, hogy menjünk – álltam fel helyemről.
- Nem muszáj, szívesen megtudnánk Will-lel pár dolgot még rólatok. Bár elmondtátok, de jó lenne, ha mégis csak megtudnánk jobban a dolgokat. Érdekel minket – az édes anyai mosoly, ami rajta volt, lehetetlenné tette, hogy nemet mondjak. Nyilván a többiek is hallották odalent ezt, és egyértelműen maradni szeretnének. Nem lepődtem meg, hogy Rosalie csak Emily miatt. Én pedig… szemem sarkából Bellára néztem, aki szintén engem mustrált.

1. Fejezet. Váratlan

Unalmas órákat töltöttem a szobámban, úgy, mint mindennap. A suliból már régen hazajöttünk, én pedig rögtön bevonultam a szokásos helyemre, mint általában. Mindenki más el tudta foglalni magát rajtam kívül. Lehetséges lenne, hogy az örök élet, unalmasabb, mint hittem volna? Persze a testvéreimnek nem lehet annyira unalmas, amikor van kivel megosztani a halhatatlanságot. Sóhajtva álltam föl a kanapéról és kinéztem az ablakon. Az eső csepergett és sötét felhők borították az eget. Távolabb az erdő fölött is sötét felhők gomolygottak. Ez Forks! Bár ez a legalkalmasabb hely a magunk fajtánknak, mégis a kedvet is el tudja rontani ez a folyamatos rossz idő. A többiek is így vélhették, de itt lehettünk a legemberibbek. Már ha egy vámpír az tud lenni.

- Gyere Alice! – szólaltam meg, mielőtt pöttöm kishúgom betörte volna az ajtómat.
- Van kedved játszani? – szökkent be egyből, és leült a kanapéra kérdőn nézve rám. Arca ragyogott a játék izgalmától, látszólag nagyon is reménykedett az igen válaszban.
- Esik az eső – közölten egyhangúan, és tényként.
- Mire Carlisle hazaér eláll a tisztáson is! Légyszi! – nézett rám könyörgő bambi szemekkel.
- És legalább te sem a szobádban gubbasztasz – támaszkodott neki Jasper az ajtófélfának.
- Rendben – egyeztem bele végül, bár a kedvem nem volt hozzá meg, még sem akartam Alice-nek csalódást okozni. Nagyon örült a döntésemnek kedvenc hugicám, mert örömében tapsikolni kezdett. Bár hangulatom nem volt most a baseballhoz, nem akartam megint kihúzni magam a családi programból. Eleget hallom a sajnálkozó gondolataikat, hogy milyen magányos vagyok. Erre a pár órára legalább elfelejtik.
Carlisle hamar hazaért, legalábbis nekem túl hamar. Már a nappaliban ültünk rá várva. Alice már a kezében fogott egy ütőt, így nem is kellett mondani semmit.

- Lehet Carlisle már kiöregedett ezekből a sportokból – vigyorgott Emmett, mire Carlisle elmosolyodott.
- Meglátjuk fiam, hogy te majd mit produkálsz a pályán! – vágott vissza.
- Ez kihívás? – pattant fel egyből Emmett nevetve.
- Vedd annak Emmett! – bólintott mosolyogva Carlisle.

A házunktól nem annyira messze, mindössze pár kilóméterre volt egy nagy tisztás, ahova mindig kijártunk.

- Aztán nem csalni! – szólt ránk Esme.
- Sose szoktunk anya! – pillantott fel ártatlanul Emmett és a helyére kocogott, és kihívóan nézett rám. Elmosolyodtam magam melák bátyám hangos gondolataira.
Hangos dörgés adta tudtunkra, hogy elkezdhetjük a játékot. Igaza volt, bár nem sokszor kételkedtem eddig a látomásaiban. Az eső valóban elállt, és csak a friss levegő maradt utána. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani ez az időszak. Lelkiállapotomra nagy mennyiségben hatással volt a rossz idő. Semmitmondó, közömbös arccal meredtem a sötét égre. Szomorúságot éreztem, bár nem tudtam miért vagyok az. Vagy csak újra érzem a magányt, akárhányszor végignéztem családomon. Mérgesen néztem Jasperre mikor megéreztem, hogy manipulálni próbál.

- Csak nem akartam, hogy rossz kedved legyen. Legalább játék közben felszabadulhatnál egy kicsit. Esme és Carlisle nagyon aggódnak érted.
Bólintottam, majd mélyet lélegezve álltam én is a helyemre, miközben valami jókedvűséget erőltettem az arcomra.
- Elmehetnénk ma este vadá…
Jasper nem tudta folytatni kérését, mert Alice megdermedt és a labda kiesett a kezéből. Későn kapcsoltam, és nem tudtam megnézni, hogy mit látott.
- Mi az Alice? Mit láttál? – pattant oda Jasper.
- Egy kisl…

Mielőtt bármit is mondhatott volna a bokrok megrezzentek és ezzel egy időben, egy kislány szaladt ki az erdő mélyéről. Megtorpant végig nézve rajtunk, majd vámpírgyorsasággal a hozzá legközelebb állóhoz futott, aki Rosalie volt. Alig lehetett nyolc éves, hosszú szőke haja volt, ami arcába hullott és nővérem lábát átölelte. Mind hallottuk, hogy a kislány sírt és nagyon félt, bár nem tőlünk. Mindenki meglepődött, mikor a nagy csendben a szíve dobogni kezdett. A családom megilletődött a hirtelen felbukkanó személytől. Rosalie teljesen meghatódott, ahogy a szőke csöppség sírva ölelte át lábát.

- Te meg honnan pottyantál le pöttöm? – Emmett ocsúdott fel először a döbbenetből és szólalt meg, de felesége gyilkos pillantása miatt nem folytatta.
- Szia, kislány – guggolt le hozzá Rose mosolyogva. – Rosalie vagyok, és téged, hogy hívnak?
- Emily – törölte meg szemeit, majd elmosolyodott. – Te nagyon szép vagy!
- Te is nagyon szép vagy Emily! Nem kell sírni, nincs semmi baj!
- Emily egyedül kószálsz az erdőben? – térdelt le mellé Esme is aggódva.

Gondolatai kuszák voltak, de ezen nem ütköztem meg. Nagyon kicsi volt még, és félt is. Már épp megszólaltam volna, mikor meghallottam két idegen kapkodó gondolatait. Gyorsan haladtak, mindketten vámpírok voltak. Nem értettem, de éreztem, hogy ebből baj lesz.
- Carlisle! – ő is meghallotta a közeledő alakokat, ahogy Alice-nek is látomása volt ismét.

Pár másodperc múlva egy nő és egy férfi ugrott ki az erdőből és támadó állást vettek föl, végig nézve rajtunk. Ellenségesen méregettek minket, de a nőnél ott pattant el a húr, mikor meglátta Rosalie és Esme mögött a kislányt. Félreértette és azt gondolta elkaptuk a kislányt, vacsorára. Nem gondolkozva ugrott feléjük, hálistennek gyorsabb voltam, így engem talált el. Több métert csúsztunk a földön, miközben a többiek felhördültek. A vámpírméreg csípni kezdte a karomat és a mellkasomat is.

- Elég! – dörrent az idegen férfi hangja hirtelen, mire a nő abbahagyta támadásomat és lemászott rólam. Visszaállt a férfi mellé és bűntudatosan nézett rám. Megdörzsöltem karomat, majd felpattantam.
- Félreértés volt! A kislány most jött ide az előbb hozzánk, nem akartunk bántani – hadarta Carlisle és remélte, hogy nem lesz belőle konfliktus. Aggódva pillantottak rám, és megráztam a fejem, tudatva, hogy semmi bajom nincsen. Végig mértem a nőt, de a legjobban topáz színá szemei miatt döbbentem meg.
- Nagyon sajnálom – szólalt meg és lehajtotta fejét. Ember korában is szép nő lehetett, olyan középkorú lehetett. Magas volt, és vékony, hosszú vörös haja keretezte kerek arcát, ami fehér volt.
- Azt hiszem, túlélem – motyogtam mosolyogva, amit viszonzott
- Sajnáljuk ezt a féle bemutatkozást, nem vall ránk, de Emily.. – szólalt meg ismét a férfi. Idősebb volt a nőnél, negyven körül lehetett ember korában. Szigorú ábrázattal nézett a kislányra, aki remegni kezdett.
- Az biztos, rosszul sült el, de ez a mi hibánk is volt – barátságosabb hangnemben szólalt meg apám. – Carlisle Cullen vagyok, ők a családom.
A férfi halványan elmosolyodott, most először volt kedvesebb arca. A nőre nézett, aki ámulva bámult ránk.

- William Dawnson vagyok – mélyen meghajtotta fejét, ami hatalmas tiszteletet jelentett. Régi szokás volt, pár száz éves biztos van. – Ő Sarah a feleségem.
- Most nehogy az jöjjön, hogy Emily a lányotok! Ő ember! – sziszegte Rosalie, mire mindenki mérgesen nézett rá, bár volt benne igazság.
- Csak félig az – helyesbített Will, de mulatatta döbbent reakciónk.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem értetlenül, bár a családom gondolatai alapján nem én voltam az egyetlen, akinek ez idegen volt. Jasper és Carlisle nem volt annyira meglepődve, de kíváncsiak voltak.
- Mindent elmesélünk, de azt hiszem, ezt nem itt kéne.
- Gyertek el hozzánk! – ajánlotta fel Sarah kedvesen. – A házunk nem annyira messze van. Carlisle kérdőn nézett rám, mire bólintottam. Nem akarnak bántani minket.
- Vezetlek titeket – bólintott ismét jókedvűen Will, aztán feleségére nézett. – Szólj Bellának és Ryan-nak! Biztosan még Emily-t keresik!
- A családotok tagjai? – érdeklődött Esme mosolyogva.
- A fogadott gyerekeink – kuncogta el magát Sarah és viszonozta Esme gesztusát. Láttam, hogy nagyon jól ki fognak jönni egymással. Carlisle gondolatai tele voltak kíváncsisággal, alig várta, hogy mindent megtudjon. Nagyon ritkán futottunk össze vegetáriánus vámpírokkal, főleg olyanokkal, akik családban élnek.

- Jó tudni, hogy nem csak mi vagyunk gyerekpótlók! – nevette el magát Emmett, de Rosalie hatalmas taslival jutalmazta.
- Ezt nekünk is be kéne vezetni – suttogta Sarah meglepődve. Látta, hogy Emmett nem haragszik egyáltalán a nyakleves miatt és ez tetszett neki.
- Kétlem, hogy Ryan díjazná – nézett rá Will kuncogva, majd Emily-re nézett. – Gyere!
- Nem akarok – lehelte a kislány, és továbbra is Rosalie-hoz bújt.
- Nem haragszok rád Emily!
- Kicsikém, gyere ide! Nem haragszunk rád, hogy elfutottál, mi voltunk a hibásak! Ne haragudj, kérlek! – térdelt le Sarah és könyörögve nézett rá. – Megígértük, hogy soha nem kiabálunk a jelenlétedben. Ryan és apa csak összekaptak egy kicsit, de ki fognak békülni. Majd mi nők teszünk róla! – halványan elmosolyodta magát, de látszólag hatott a könyörgése. Emily bár lassan, de Sarah-hoz sétált és az ölébe kuporodott.

Esme és Rosalie meghatottan nézték a jelenetet, majd Will elkezdett futni az erdő mélye felé. Mind követtük, Emily pedig Sarah karjaiban utazott. Látszólag nem rémítette meg egyáltalán a vámpírok gyorsasága. Pedig ő is volt majdnem ilyen gyors.
- Bella? – lehelte az anyukájára nézve, aki elmosolyodta magát.
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára hazajönnek – megpuszilta homlokát, de nem tudtam tovább nézni őket mert felkaptam fejemet Rose gondolataira
Nagyon féltékeny volt Sarah-ra, de egyben boldogság töltötte el, amikor rájuk nézett. Szeretett volna a helyében lenni. Önző módon remélte, hogy ezután a két család nagyon jóba lesz, és sok időt tölthet Emily-vel. Nincs kifogásom ellene, bár egyre több kérdés övezi az idegeneket. Eddig még csak Tanya-ék voltak a második olyan család, akik szintén nem emberi vért fogyasztanak. Nagyon ritka, és még csak velük vagyunk beszélő viszonyba.
Hamarosan meg is pillantottunk egy hatalmas házat az erdő közepén. Talán még a miénknél is nagyobb volt, el se tudtam képzelni, hogy mégis hogyan lehet ennyi pénzük. Persze az idő sok mindenre képes, de még sincs jövőbelátó kishúguk! Legalább is gondolom.

Hasonlított az ízlésük a miénkhez, nyitott volt és tágas, mégis az egészben volt valami rejtélyes. Beinvitáltak minket a nagy nappaliba, Emily pedig csalódottan ült le a földre.
- Nincsenek itt.
- Hamarosan megjönnek – simogatta meg fejét Will. Nehezen tudom ezt az embert- illetve vámpírt – családszerető apukaként elképzelni.
- Nos, akkor azt hiszem, kezdjük a mi történetünkkel. Rövidebb lehet, mint a ti családotoké – mosolygott Sarah.
- Nem biztos – kuncogta el magát Esme.
- Nos, Will – intett felé Sarah.
- Én és Sarah olyan idősek vagyunk, hogy már szinte semmire nem emlékszünk az emberi életünkből. Már akkor is együtt voltunk, és csak egy baleset miatt váltunk szét. Mikor egy idegen átváltoztatott, el kellett hagynom őt, de valami csoda folytán a Sors úgy akarta, hogy örökké együtt legyünk, mert évekkel később találkoztunk, de már ő is vámpír volt.
- Vicces volt, mikor a városban összefutottunk – nevette el magát Sarah. – De, azóta is együtt vagyunk. Eleinte nem tudtuk, hogy van más megoldás és kénytelenek voltunk ember véren élni, de szerencsére ennek már több évszázada. Mindkettőnknek sikerült beilleszkednie az emberek világába, és Will megtanulta az mérnökség csínját-bínját, míg én igyekeztem vezetni az éttermeket.
- Egy vámpír, akinek étterme van? – Emmettnek kitágultak a szemei, majd hangosan nevetni kezdett. – Ez tök baró!
- Így is fogalmazhatunk – mosolygott, majd folytatta. – Nagyon sokáig éltünk így, persze mindig tovább kellett állnunk, nem maradhattunk sokáig egy helyen. Évekig ment ez így, mikor… - megakadt, mert megérezte, amit mi is. Valakik közelednek a ház felé. – Mindjárt folytatom, de bemutatom előbb nektek a nevelt gyerekeinket.
- Neveltek lennénk? Nem neveletlenek? – sétált be egy fiatal fiú. Annyi idős lehetett, mint Jasper, de gondolatai alapján az agyi szintje Emmettét taposhatta.
- A magad nevedben beszélj! – lökte arrébb egy lány őt és belépett a nappaliba. Elámultam hihetetlen szépségén. Nem volt magas, de vékony annál inkább. Hosszú hullámos barna haja keretezte szív alakú arcát, és barna szemei kíváncsian néztek szét a nappaliban. Egy pillanat alatt szűkültek össze szemei és kérdőn majdhogynem vádlón nézett Will-re. Vártam a gondolatokat, amik felénk irányulnak, de nem hallottam semmit. Próbáltam csak rá koncentrálni, de akadályba ütköztem. Nem hallottam őt! Szinte pánikba estem, amit Jasper is észrevett, mert rám kapta fejét.
- Bella! – visította Emily és Bella elé ugrott, aki kuncogva felkapta őt karjaiba.
- Nem hallom őt – suttogtam, mire a lány rám kapta szemét. Elvesztem barna szemeiben, de hamar visszatértem a valóságba, mikor felém intézte szavait.
- A fejemben akarsz kutatni? – szája édes mosolyra húzódott. Hangjában nem volt semmiféle gúny, sőt kedves volt. Milyen szép a hangja! Szívesen hallgatnám egész nap. Ha lehetségesnek tartottam volna, akkor azt éreztem volna, hogy rég nem dobogó szívem mosolya láttán többszörös ütemben kezd verni.
- Miiiiii vaaaannn? – nyávogott fel hirtelen a srác. – Mi ez az egész?
- Gondolatolvasó – sütötte le hirtelen a szemeit, mikor még mindig egymást néztük.
- Na, ne! Hapsikám szállj ki a fejemből, de gyorsan! – szinte már toporzékolt a srác, de nem foglalkoztam vele. Csak a tőlem pár méterre álló lányt tudtam nézni. Úgy láttam, mintha zavarba lenne, érezte, hogy figyelem.
- Egy idő után meglehet szokni – nevette el magát Emmett.
- Tényleg gondolatolvasó vagy? – nézett rám Will érdeklődve és kíváncsian. Agyában persze egy név kezdett derengeni neki, ami hasonlított az én képességemhez. Aro Volturi.
- Mindenkinek belelátok a fejében ebben a szobában – magyaráztam, majd megütközve a csodaszép lányra néztem, aki miután megéreztem, hogy megint figyelem felpillantott. – Kivéve a tiédbe! Nem értem….
- Igen, általában sok mindenki így reagál, mikor az agyát akarják megcélozni neki – vigyorodta el magát hirtelen Ryan.
- Nem vagyok kísérleti nyúl – hajtotta le fejét, majd barna szemeivel ismét a tekintetemet kereste. – Ne is próbálkozz a fejemben olvasni. Amíg nem fogom megengedni, nem fog sikerülni. Mindig akadályba fogsz ütközni.
- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle. – Mi a képességed?
Bella habozott, és szégyenlősen pillantott szeme sarkából Willre.
- Én nagyon egyedi vagyok – szólalt meg, és halott szívem belesajdult szomorúm hangjába.
- Bella – fogta meg kezét együtt érzően Sarah. – Nem kell, ha nem akarod.
A lány, aki ennyire megfordított bennem mindent nem akart újra megszólalni, pedig ahogy hallottam a családom tagjai mind nagyon kíváncsiak voltak a folytatásra.
- Én….
- Nem megyünk el vadászni? – töprengett hangosan Ryan, és kérdőn nézett Bellára.
- Épp, mesélésbe vagyok – rázta meg fejét Bella megütközve.
- És te úgy látod, hogy halad a történet? Mert szerintem nem, és nem is fog haladni, úgyhogy ezt az időt hasznosabban is eltölthetnénk – mosolyodta el magát, de Bella felcsattant. Milyen édes mérgesen!
- Hogy lehetsz ekkora bunkó?
- És szemét – szólalt meg Emily morcosan.
- És önző!
- És gonosz ! – kontrázott továbbra is a kislány.
- Lányok ne fényezzetek már ennyire! – nevette el magát Ryan, majd sóhajtva felállt. Sarah nyögve tenyerébe temette arcát, Will pedig felvette a szokásos szigorú álarcot. Úgy tűnt, nem ez volt az első eset, amikor így egymásnak esnek a nevelt gyerekeik.
- Ryan menjetek el vadászni. És vigyétek Emily-t is!
- Ha megint eltűnik, nem rohanok utána! Nem vagyok bébi csősz! – ellenkezett Ryan cseppet mérgesen. – Na, gyere Pötyi!
- Emily vagyok – kiáltotta kikelve magából.
- Felőlem csíkos is lehetsz, csak menjünk már! Ígérem, hogy beülünk az egyik Mc’Donalds-ba, és kapsz gyerekmenüt! – folytatta, mire Bella hátrafordult és bokán rúgta.
Ryan nevetni kezdett Bella reakcióján. Bella még egyszer végig nézett rajtunk, majd pillantása megállapodott rajtam. Mikor rákaptam fejem, lesütötte szemeit megint és kiment Emily-vel.
- Egyébként Ryan vagyok – intett nekünk egyet, majd ő is elviharzott.
- Bocsássatok meg nekik – szólalt meg halkan és szégyenkezve Sarah. – A mai nap senki nem úgy mutatkozott be, ahogyan szokás nálunk.
- Csak gyerekek! – vigasztalta Esme.
- Csipázom a Ryan gyereket – harsogta Emmett jókedvűen.
- Tök aranyos Bella – kuncogott Alice.
- Szóval Sarah ott tartottál, hogy… - kezdte Carlisle udvarias hangnemben.
- Oh persze, tehát Will éppen hazamenet futott az erdőben, egy főút mellett. Autóbaleset történt. Akkor találkozott Ryannal. Tudta, hogy ha, nem változtatja át meghal, a mentősök pedig még nagyon messze jártak. A barátnőjével volt – csuklott el a hangja. – Ryan könyörgött Will-nek, hogy a lányt mentse meg, de Will tudta, hogy a lánynak már nincs esélye. Ryan és Will közt, azóta is van egy feszültség. Hálás neki, hogy megmentette, de nagyon haragszik. Inkább meghalt volna, és együtt lett volna a túlvilágon a barátnőjével, mint sem az örök életet egyedül töltse.
- Teljesen megértem – szólalt meg hosszú idő óta Rosalie. Együtt érzett vele, hisz ő se szeretette ezt az életet.
- Tisztel, de sokszor összekapunk – rántotta meg vállát Will. – Tudja, hogy milyen vagyok, épp ezért megpróbál alkalmazkodni, de nagyon nehéz elfelejtenie ezt.
- Bella és Emily? – kíváncsiskodott Esme. – Azt mondtad Will, hogy Emily csak félig vámpír. És Bella… tényleg egyedi.
- Ő is félig vámpír, akárcsak Emily, csak másképpen.
- Micsoda? – döbbent meg mindenki.

Bevezető

Sose gondoltam arra, hogy legyen valakim. Egy szerelmem, akire mindig számíthatok és kölcsönösen szerethetjük egymást. Mindig úgy véltem, hogy nincs szükségem senkire és megvagyok egyedül. Mindig így gondoltam, legalább is addig a napig, amíg meg nem ismertem Őt...