6. fejezet

- Csáó Edward, mi a szitu? – nem törődtem Ryan hülye üdvözlésével, mintha nem látta volna már, hogy jövök a folyosón. Megdöbbenve hallgattam végig Bella kiakadását. Sose gondoltam volna, hogy rossz kedvének én vagyok az oka. A szobájába nagy volt a kísértés, hogy ne érintsem meg arcát, vagy éppenséggel ne csókoljam meg. Olyan jó érzés volt őt megérinteni. Aztán egyszer csak rossz kedve lett, és még enyhe megfogalmazás. Nem is nézett rám egész végig, ezt betudhattam volna a zavarának, de ahhoz túlságosan sértődöttnek és csalódottnak látszott. Fogalmam sem volt róla, hogy mi üthetett belé, próbáltam kiszedni belőle. Nehezebb dolgom van vele, mivel nem olvasok a fejében, ami még soha nem dühített ennyire. Egész végig nem értettem a viselkedésének okát, de nagy szerencse, hogy nekem is itt lesz órám és meghallottam, hogy Bellának mi a baja. Félre értett mindent, de meg tudom érteni.
- Na, jólvan én elhúztam órára, hátha összeakadok valami tyúkkal – szeme kettőnk között cikázott, de volt olyan rendes, hogy elment, persze még tudott figyelmeztetni, hogy legyek normális vele.
- Ezt nem kellett volna hallanod – nyögte Bella bosszúsan.
- De hallottam, és szeretném, ha elmagyaráznád – sokkal több érzelem dúlt bennem, mint amennyit kimutattam.
- Edward én… - hiába próbáltam őt megfejteni, lehetetlen volt.
- Mit kerestek még a folyosón? Induljatok befele! – az én pechemre megjött a tanár, és bezavart minket a terembe. Biológia, fantasztikus! Hálát adtam az égnek, amiért az emberek annyira elkerülnek, hogy egyik se legyen olyan bolond, hogy mellém üljön, így Bellát magam mellé rángathattam.
- Hé! – sziszegte halkan, majd gyorsan lehajtotta fejét. Mindenki őt bámulta a teremben, de sok gondolat olyan idegesítő volt, hogy inkább csak Bellára próbáltam koncentrálni.
- Nos, megkegyelmezek nektek! Filmnézés! – vihogta a tanár gonoszan. Megráztam fejemet idióta gondolatai miatt, majd ismét Bellára néztem, aki mérgesen nézett rám. Nem tudtam, hogy most mit követtem el, amiért megint ilyen.
- Szóval…? – néztem rá kérdőn, mikor végre leoltotta a villanyt és bekapcsolt valami rémes filmet. Túlságosan nem izgatott, és ahogy észrevettem a többi diákot sem. Közelebb húztam a székem hozzá, egyre jobban éreztem a melegséget a bőrömön és közelebb hajoltam. Szinte megrészegültem az illatától, de szinte megijedtem az érzéstől és a saját gondolataimtól. Nem éppen a vámpír ösztönöm tört most felszínre.
- Mit akarsz? – suttogta halkan, hogy ne hallja senki. Elég közel voltunk egymáshoz, hogy tudjunk beszélgetni, és a süket tanár még hangosabbra vette a filmet, ami nekem kapóra jött.
- Elmondod, hogy mi a bajod velem? – kérdeztem vissza halkan.
- Ezt te nem értheted – sziszegte hirtelen indulatosan.
- Nem vagyok fogyatékos – mondtam neki ismét feldúltan. Miért akar kínozni?
- Egész életemben úgy néztek rám, mint valami csodabogárra. Az vagyok, rendben van, és már meg is szoktam, hogy úgy néznek rám, mintha nem is ezen a bolygón élnék, de te más vagy. De rájöttem, hogy téged is csak az életem apró részletei érdekelnek – hadarta egy szuszra. Úgy láttam megkönnyebbült, hogy kiadta magából. Ő megkönnyebbült, míg én viszont felháborodtam. Nem ismert, így nem ítélkezhettem felette, nem az ő hibája, de a feltételezése sértő volt. De az életét nézve ez mindenképpen ésszerű volt.
- Tévedsz – hátrahajoltam, és semmit mondó arccal néztem rá.
- Tévednék? – szűrte fogai között, és villámok szórt a szeme.
- Igen.
- Jól szórakoznak? – kattintotta fel a lámpát a tanár és mérgesen néztek ránk. – Hajlandóak lennének megvitatni, odakint?


- Kösz szépen, az első napon és már az első óráról kicsapatom magam – dohogta és mérgesen trappolt a folyosón.

- Ez mind nem történt volna meg, ha…
- Ha mi Edward? – megfordult tengelye körül és értetlenül, na meg mérgesen nézett rám. Úgy tűnik ez egy indulatos nap lesz.
- Az életed tényleg nagyon furcsa és figyelemre méltó. De nem feltétlenül ezért ismerkedek veled – válaszoltam sokkal nyugodtabban és hogy ezt kimondtam rájöttem mennyire igaz. Vágyódom a társaságára, és vonzónak tartom őt.
- Akkor várom, hogy mi másért – úgy tűnt lehiggadt végre. Hangja most halk volt, alig volt több egy suttogásnál.
- Még én magam sem tudom – rántottam meg vállam hanyagul.
- Sajnálom – törte meg a kínos csendet, ami beállt közénk. – Talán félre ismertelek.
- Úgy tűnik, de az alapokat ismerve ez nem meglepő – láttam, hogy nem értette mire célzok.
- Alapok?
- Az életed. Mindenki átverhetett eddig, és a különlegességed miatt voltak veled. – úgy tűnt fején találtam a szöget, mert keserűen elhúzta száját és szemében szomorúság gyűlt. – Nem minden vámpír ilyen.
- A családod főleg nem.
- Így van. Sajnálom, ha eddig sokan átvertek és becsaptak. De bennünk bízhatsz!
- Túl sok vérszívó mondta ezt nekem – keményedett meg hirtelen a hangja és szeme elsötétült.
- Nem minden vámpír gonosz, főleg nem azok, akik, emberek közé mennek – tártam szét kezeimet a suli falaira mutatva.
- Kénytelen leszek bízni bennetek – hajtotta le fejét mosolyogva. – Ryan már most is nagyon megkedvelte a bátyádat, és Rose… úgy tűnik nem fog elszakadni Emily-től.
- Mindenkinek meg van a maga dolga.
- És neked? – nézett rám kérdőn, hatalmas kíváncsisággal a szemeiben.
- Nekem az a dolgom, hogy megpróbáljam megérteni azokat a személyeket, akiknek nem tudok olvasni a fejében – mosolyodtam el magam. – Megengeded? Számomra te vagy a legnagyobb feladat.
- Aztán nehogy törd a fejed a megoldáson, mert nincs – kuncogta el magát.
- Van – bólogattam magabiztosan, és elé léptem. – Te. Csak ahhoz még sok mindent el kell érnem.
- Ez így van – mosolyogta. – Ha elég sokat tepersz, talán a bizalmamba fogadlak, de nem helyes ezt felhasználni Edward Cullen! Pórul járhatsz! – vigyorogta pimaszan.
- Csak egy jelentéktelen kislány vagy, nem vagy számomra versenytárs– incselkedtem vele. Sokkal jobban tudtam a közelébe maradni, így nem gondoltam kecses testére, bársonyos bőrére, hívogató ajkaira.
- Úgy véled? – húzta fel szemöldökét meghökkenve. Bele ment a játékba és örültem neki, hogy sikerült valamennyire tisztázni. Bár még mindig rejtély marad számomra, mert éreztem, hogy valamit nem mondott el.
- Miben tudnál engem te legyőzni? – pimasz voltam, de jól éreztem magam. Sőt… felszabadultnak.
- Hm még ezen gondolkoznom kell, de biztos van valami, amiben jobb vagyok – húzta ki magát nevetve és állát felszegte.
- Ebben biztos vagyok – motyogtam, szépségét csodálva. Hogyan létezhet a földön egy ilyen gyönyörű lány? Egyszer csak azon kaptam magam, hogy rettenetesen vágyok rá. Az érintésére, az ölelésére… a csókjára.

Ostoba dolog volt, amit tettem, de muszájnak éreztem, hogy a bizalmába fogadjon. Egésznap, amikor csak alkalmam volt rá, hagytam, hogy kifaggasson az életem minden kis részletéről. Reméltem, hogy utána én következek, már majd belebolondultam a kíváncsiságba vele kapcsolatba, de kénytelen voltam türelmes lenni. Minden egyes óránk előtt és után kérdésekkel bombázott. Készségesen válaszoltam mindenre, amire tudtam. Mindent megkérdezett szinte apró kis részleteket sem hagyott ki. Az emberi életemről túl sokat nem tudtam mondani, ennyi év után feledésbe merül. A menzán a többiekkel nem sokat foglalkoztunk, bár Bella kifejezetten nem kérdezgetett akkor.
- Találtam egy csinos szőkét – kezdte Ryan, mire Bella megforgatta szemeit. – Tehát szombaton megyünk Seattle-be.
- Minek? – kérdeztük egyszerre Emmett-tel.
- Bellát néha sikerül elrángatnom egy nagyon jó buli helyre! Persze ő mindig tíz percre rá lelép – szúrós pillantás küldött felé, de ő csak vigyorgott.
- Minek maradjak ott, amikor egy: nem szeretek oda járni, és kettő: te már az első percben összeszedsz valami lányt, én pedig egyedül nem fogok ott ülni. Logika – megpöckölte Ryan homlokát, de lecsapta kezét.
- Nem unatkoznál, ha követnéd a példámat – mondta Ryan, de Bella inkább zavarában lenézett.
- Mit szeressek a halandó fiúkban? Az idejük múlandó. Egyik sem való hozzám.
- Ezért kell keresned magadnak vámpírpajtást, ez a Kölyök nem teszi meg? – csapott a hátamra Emmett. Mérgesen néztem rá, de csak ártatlanul pislogott. Csak később fogtam fel igazából, hogy mégis mit mondott. Bella felől a forrósodás erősödött, gondoltam biztos megint elpirult. Hogy én meg Bella? Kész őrület! Ő nem érdemel egy ilyen szörnyeteget, mint én. Egy hozzá való vámpírt kell találnia, aki vele maradhat egész életében. Még is… végtelenül felidegesített, amikor arra gondoltam, hogy valaki megöleli, megérinti, megcsókolja Bellát. Döbbenten tapasztaltam, hogy ez a fura dühöm, ami szinte már gyilkolni vágyásnak mondható, nem más, mint féltékenység. De hát nem szabad féltékenynek lennem, Bella meg én csak… barátkozunk. Megismerjük egymást, mint annak idején Alice-szel, vagy akár Rosalie-val. Bár az ő társaságukban nem éreztem ennyire jól magam. Valahogy… egész voltam Bella közelében.

Haver, mindjárt felrobbansz! Nyugodj már meg! Jasper persze megérezte, hogy valami baj van velem. Kérdőn néztem rá, hogy ő tudja-e, hogy még is mi a bajom. Megrántotta vállát, majd gondolatba folytatta. Már ilyen vagy egy ideje, amolyan… reménykedő vagy nem is tudom. Még sose éreztelek ilyennek. De általában csak Bella közelében érzem ezt. Mi bajod van? Beleszerettél vagy mi? Tekintetemet látván inkább nem firtatta tovább ezt a dolgot. Még hogy én szerelmes lennék Bellába? Ugyan már ez lehetetlen! Vagy… még sem?