1. Fejezet. Váratlan

Unalmas órákat töltöttem a szobámban, úgy, mint mindennap. A suliból már régen hazajöttünk, én pedig rögtön bevonultam a szokásos helyemre, mint általában. Mindenki más el tudta foglalni magát rajtam kívül. Lehetséges lenne, hogy az örök élet, unalmasabb, mint hittem volna? Persze a testvéreimnek nem lehet annyira unalmas, amikor van kivel megosztani a halhatatlanságot. Sóhajtva álltam föl a kanapéról és kinéztem az ablakon. Az eső csepergett és sötét felhők borították az eget. Távolabb az erdő fölött is sötét felhők gomolygottak. Ez Forks! Bár ez a legalkalmasabb hely a magunk fajtánknak, mégis a kedvet is el tudja rontani ez a folyamatos rossz idő. A többiek is így vélhették, de itt lehettünk a legemberibbek. Már ha egy vámpír az tud lenni.

- Gyere Alice! – szólaltam meg, mielőtt pöttöm kishúgom betörte volna az ajtómat.
- Van kedved játszani? – szökkent be egyből, és leült a kanapéra kérdőn nézve rám. Arca ragyogott a játék izgalmától, látszólag nagyon is reménykedett az igen válaszban.
- Esik az eső – közölten egyhangúan, és tényként.
- Mire Carlisle hazaér eláll a tisztáson is! Légyszi! – nézett rám könyörgő bambi szemekkel.
- És legalább te sem a szobádban gubbasztasz – támaszkodott neki Jasper az ajtófélfának.
- Rendben – egyeztem bele végül, bár a kedvem nem volt hozzá meg, még sem akartam Alice-nek csalódást okozni. Nagyon örült a döntésemnek kedvenc hugicám, mert örömében tapsikolni kezdett. Bár hangulatom nem volt most a baseballhoz, nem akartam megint kihúzni magam a családi programból. Eleget hallom a sajnálkozó gondolataikat, hogy milyen magányos vagyok. Erre a pár órára legalább elfelejtik.
Carlisle hamar hazaért, legalábbis nekem túl hamar. Már a nappaliban ültünk rá várva. Alice már a kezében fogott egy ütőt, így nem is kellett mondani semmit.

- Lehet Carlisle már kiöregedett ezekből a sportokból – vigyorgott Emmett, mire Carlisle elmosolyodott.
- Meglátjuk fiam, hogy te majd mit produkálsz a pályán! – vágott vissza.
- Ez kihívás? – pattant fel egyből Emmett nevetve.
- Vedd annak Emmett! – bólintott mosolyogva Carlisle.

A házunktól nem annyira messze, mindössze pár kilóméterre volt egy nagy tisztás, ahova mindig kijártunk.

- Aztán nem csalni! – szólt ránk Esme.
- Sose szoktunk anya! – pillantott fel ártatlanul Emmett és a helyére kocogott, és kihívóan nézett rám. Elmosolyodtam magam melák bátyám hangos gondolataira.
Hangos dörgés adta tudtunkra, hogy elkezdhetjük a játékot. Igaza volt, bár nem sokszor kételkedtem eddig a látomásaiban. Az eső valóban elállt, és csak a friss levegő maradt utána. Tudtam, hogy nem fog sokáig tartani ez az időszak. Lelkiállapotomra nagy mennyiségben hatással volt a rossz idő. Semmitmondó, közömbös arccal meredtem a sötét égre. Szomorúságot éreztem, bár nem tudtam miért vagyok az. Vagy csak újra érzem a magányt, akárhányszor végignéztem családomon. Mérgesen néztem Jasperre mikor megéreztem, hogy manipulálni próbál.

- Csak nem akartam, hogy rossz kedved legyen. Legalább játék közben felszabadulhatnál egy kicsit. Esme és Carlisle nagyon aggódnak érted.
Bólintottam, majd mélyet lélegezve álltam én is a helyemre, miközben valami jókedvűséget erőltettem az arcomra.
- Elmehetnénk ma este vadá…
Jasper nem tudta folytatni kérését, mert Alice megdermedt és a labda kiesett a kezéből. Későn kapcsoltam, és nem tudtam megnézni, hogy mit látott.
- Mi az Alice? Mit láttál? – pattant oda Jasper.
- Egy kisl…

Mielőtt bármit is mondhatott volna a bokrok megrezzentek és ezzel egy időben, egy kislány szaladt ki az erdő mélyéről. Megtorpant végig nézve rajtunk, majd vámpírgyorsasággal a hozzá legközelebb állóhoz futott, aki Rosalie volt. Alig lehetett nyolc éves, hosszú szőke haja volt, ami arcába hullott és nővérem lábát átölelte. Mind hallottuk, hogy a kislány sírt és nagyon félt, bár nem tőlünk. Mindenki meglepődött, mikor a nagy csendben a szíve dobogni kezdett. A családom megilletődött a hirtelen felbukkanó személytől. Rosalie teljesen meghatódott, ahogy a szőke csöppség sírva ölelte át lábát.

- Te meg honnan pottyantál le pöttöm? – Emmett ocsúdott fel először a döbbenetből és szólalt meg, de felesége gyilkos pillantása miatt nem folytatta.
- Szia, kislány – guggolt le hozzá Rose mosolyogva. – Rosalie vagyok, és téged, hogy hívnak?
- Emily – törölte meg szemeit, majd elmosolyodott. – Te nagyon szép vagy!
- Te is nagyon szép vagy Emily! Nem kell sírni, nincs semmi baj!
- Emily egyedül kószálsz az erdőben? – térdelt le mellé Esme is aggódva.

Gondolatai kuszák voltak, de ezen nem ütköztem meg. Nagyon kicsi volt még, és félt is. Már épp megszólaltam volna, mikor meghallottam két idegen kapkodó gondolatait. Gyorsan haladtak, mindketten vámpírok voltak. Nem értettem, de éreztem, hogy ebből baj lesz.
- Carlisle! – ő is meghallotta a közeledő alakokat, ahogy Alice-nek is látomása volt ismét.

Pár másodperc múlva egy nő és egy férfi ugrott ki az erdőből és támadó állást vettek föl, végig nézve rajtunk. Ellenségesen méregettek minket, de a nőnél ott pattant el a húr, mikor meglátta Rosalie és Esme mögött a kislányt. Félreértette és azt gondolta elkaptuk a kislányt, vacsorára. Nem gondolkozva ugrott feléjük, hálistennek gyorsabb voltam, így engem talált el. Több métert csúsztunk a földön, miközben a többiek felhördültek. A vámpírméreg csípni kezdte a karomat és a mellkasomat is.

- Elég! – dörrent az idegen férfi hangja hirtelen, mire a nő abbahagyta támadásomat és lemászott rólam. Visszaállt a férfi mellé és bűntudatosan nézett rám. Megdörzsöltem karomat, majd felpattantam.
- Félreértés volt! A kislány most jött ide az előbb hozzánk, nem akartunk bántani – hadarta Carlisle és remélte, hogy nem lesz belőle konfliktus. Aggódva pillantottak rám, és megráztam a fejem, tudatva, hogy semmi bajom nincsen. Végig mértem a nőt, de a legjobban topáz színá szemei miatt döbbentem meg.
- Nagyon sajnálom – szólalt meg és lehajtotta fejét. Ember korában is szép nő lehetett, olyan középkorú lehetett. Magas volt, és vékony, hosszú vörös haja keretezte kerek arcát, ami fehér volt.
- Azt hiszem, túlélem – motyogtam mosolyogva, amit viszonzott
- Sajnáljuk ezt a féle bemutatkozást, nem vall ránk, de Emily.. – szólalt meg ismét a férfi. Idősebb volt a nőnél, negyven körül lehetett ember korában. Szigorú ábrázattal nézett a kislányra, aki remegni kezdett.
- Az biztos, rosszul sült el, de ez a mi hibánk is volt – barátságosabb hangnemben szólalt meg apám. – Carlisle Cullen vagyok, ők a családom.
A férfi halványan elmosolyodott, most először volt kedvesebb arca. A nőre nézett, aki ámulva bámult ránk.

- William Dawnson vagyok – mélyen meghajtotta fejét, ami hatalmas tiszteletet jelentett. Régi szokás volt, pár száz éves biztos van. – Ő Sarah a feleségem.
- Most nehogy az jöjjön, hogy Emily a lányotok! Ő ember! – sziszegte Rosalie, mire mindenki mérgesen nézett rá, bár volt benne igazság.
- Csak félig az – helyesbített Will, de mulatatta döbbent reakciónk.
- Az meg hogy lehet? – kérdeztem értetlenül, bár a családom gondolatai alapján nem én voltam az egyetlen, akinek ez idegen volt. Jasper és Carlisle nem volt annyira meglepődve, de kíváncsiak voltak.
- Mindent elmesélünk, de azt hiszem, ezt nem itt kéne.
- Gyertek el hozzánk! – ajánlotta fel Sarah kedvesen. – A házunk nem annyira messze van. Carlisle kérdőn nézett rám, mire bólintottam. Nem akarnak bántani minket.
- Vezetlek titeket – bólintott ismét jókedvűen Will, aztán feleségére nézett. – Szólj Bellának és Ryan-nak! Biztosan még Emily-t keresik!
- A családotok tagjai? – érdeklődött Esme mosolyogva.
- A fogadott gyerekeink – kuncogta el magát Sarah és viszonozta Esme gesztusát. Láttam, hogy nagyon jól ki fognak jönni egymással. Carlisle gondolatai tele voltak kíváncsisággal, alig várta, hogy mindent megtudjon. Nagyon ritkán futottunk össze vegetáriánus vámpírokkal, főleg olyanokkal, akik családban élnek.

- Jó tudni, hogy nem csak mi vagyunk gyerekpótlók! – nevette el magát Emmett, de Rosalie hatalmas taslival jutalmazta.
- Ezt nekünk is be kéne vezetni – suttogta Sarah meglepődve. Látta, hogy Emmett nem haragszik egyáltalán a nyakleves miatt és ez tetszett neki.
- Kétlem, hogy Ryan díjazná – nézett rá Will kuncogva, majd Emily-re nézett. – Gyere!
- Nem akarok – lehelte a kislány, és továbbra is Rosalie-hoz bújt.
- Nem haragszok rád Emily!
- Kicsikém, gyere ide! Nem haragszunk rád, hogy elfutottál, mi voltunk a hibásak! Ne haragudj, kérlek! – térdelt le Sarah és könyörögve nézett rá. – Megígértük, hogy soha nem kiabálunk a jelenlétedben. Ryan és apa csak összekaptak egy kicsit, de ki fognak békülni. Majd mi nők teszünk róla! – halványan elmosolyodta magát, de látszólag hatott a könyörgése. Emily bár lassan, de Sarah-hoz sétált és az ölébe kuporodott.

Esme és Rosalie meghatottan nézték a jelenetet, majd Will elkezdett futni az erdő mélye felé. Mind követtük, Emily pedig Sarah karjaiban utazott. Látszólag nem rémítette meg egyáltalán a vámpírok gyorsasága. Pedig ő is volt majdnem ilyen gyors.
- Bella? – lehelte az anyukájára nézve, aki elmosolyodta magát.
- Biztos vagyok benne, hogy nem sokára hazajönnek – megpuszilta homlokát, de nem tudtam tovább nézni őket mert felkaptam fejemet Rose gondolataira
Nagyon féltékeny volt Sarah-ra, de egyben boldogság töltötte el, amikor rájuk nézett. Szeretett volna a helyében lenni. Önző módon remélte, hogy ezután a két család nagyon jóba lesz, és sok időt tölthet Emily-vel. Nincs kifogásom ellene, bár egyre több kérdés övezi az idegeneket. Eddig még csak Tanya-ék voltak a második olyan család, akik szintén nem emberi vért fogyasztanak. Nagyon ritka, és még csak velük vagyunk beszélő viszonyba.
Hamarosan meg is pillantottunk egy hatalmas házat az erdő közepén. Talán még a miénknél is nagyobb volt, el se tudtam képzelni, hogy mégis hogyan lehet ennyi pénzük. Persze az idő sok mindenre képes, de még sincs jövőbelátó kishúguk! Legalább is gondolom.

Hasonlított az ízlésük a miénkhez, nyitott volt és tágas, mégis az egészben volt valami rejtélyes. Beinvitáltak minket a nagy nappaliba, Emily pedig csalódottan ült le a földre.
- Nincsenek itt.
- Hamarosan megjönnek – simogatta meg fejét Will. Nehezen tudom ezt az embert- illetve vámpírt – családszerető apukaként elképzelni.
- Nos, akkor azt hiszem, kezdjük a mi történetünkkel. Rövidebb lehet, mint a ti családotoké – mosolygott Sarah.
- Nem biztos – kuncogta el magát Esme.
- Nos, Will – intett felé Sarah.
- Én és Sarah olyan idősek vagyunk, hogy már szinte semmire nem emlékszünk az emberi életünkből. Már akkor is együtt voltunk, és csak egy baleset miatt váltunk szét. Mikor egy idegen átváltoztatott, el kellett hagynom őt, de valami csoda folytán a Sors úgy akarta, hogy örökké együtt legyünk, mert évekkel később találkoztunk, de már ő is vámpír volt.
- Vicces volt, mikor a városban összefutottunk – nevette el magát Sarah. – De, azóta is együtt vagyunk. Eleinte nem tudtuk, hogy van más megoldás és kénytelenek voltunk ember véren élni, de szerencsére ennek már több évszázada. Mindkettőnknek sikerült beilleszkednie az emberek világába, és Will megtanulta az mérnökség csínját-bínját, míg én igyekeztem vezetni az éttermeket.
- Egy vámpír, akinek étterme van? – Emmettnek kitágultak a szemei, majd hangosan nevetni kezdett. – Ez tök baró!
- Így is fogalmazhatunk – mosolygott, majd folytatta. – Nagyon sokáig éltünk így, persze mindig tovább kellett állnunk, nem maradhattunk sokáig egy helyen. Évekig ment ez így, mikor… - megakadt, mert megérezte, amit mi is. Valakik közelednek a ház felé. – Mindjárt folytatom, de bemutatom előbb nektek a nevelt gyerekeinket.
- Neveltek lennénk? Nem neveletlenek? – sétált be egy fiatal fiú. Annyi idős lehetett, mint Jasper, de gondolatai alapján az agyi szintje Emmettét taposhatta.
- A magad nevedben beszélj! – lökte arrébb egy lány őt és belépett a nappaliba. Elámultam hihetetlen szépségén. Nem volt magas, de vékony annál inkább. Hosszú hullámos barna haja keretezte szív alakú arcát, és barna szemei kíváncsian néztek szét a nappaliban. Egy pillanat alatt szűkültek össze szemei és kérdőn majdhogynem vádlón nézett Will-re. Vártam a gondolatokat, amik felénk irányulnak, de nem hallottam semmit. Próbáltam csak rá koncentrálni, de akadályba ütköztem. Nem hallottam őt! Szinte pánikba estem, amit Jasper is észrevett, mert rám kapta fejét.
- Bella! – visította Emily és Bella elé ugrott, aki kuncogva felkapta őt karjaiba.
- Nem hallom őt – suttogtam, mire a lány rám kapta szemét. Elvesztem barna szemeiben, de hamar visszatértem a valóságba, mikor felém intézte szavait.
- A fejemben akarsz kutatni? – szája édes mosolyra húzódott. Hangjában nem volt semmiféle gúny, sőt kedves volt. Milyen szép a hangja! Szívesen hallgatnám egész nap. Ha lehetségesnek tartottam volna, akkor azt éreztem volna, hogy rég nem dobogó szívem mosolya láttán többszörös ütemben kezd verni.
- Miiiiii vaaaannn? – nyávogott fel hirtelen a srác. – Mi ez az egész?
- Gondolatolvasó – sütötte le hirtelen a szemeit, mikor még mindig egymást néztük.
- Na, ne! Hapsikám szállj ki a fejemből, de gyorsan! – szinte már toporzékolt a srác, de nem foglalkoztam vele. Csak a tőlem pár méterre álló lányt tudtam nézni. Úgy láttam, mintha zavarba lenne, érezte, hogy figyelem.
- Egy idő után meglehet szokni – nevette el magát Emmett.
- Tényleg gondolatolvasó vagy? – nézett rám Will érdeklődve és kíváncsian. Agyában persze egy név kezdett derengeni neki, ami hasonlított az én képességemhez. Aro Volturi.
- Mindenkinek belelátok a fejében ebben a szobában – magyaráztam, majd megütközve a csodaszép lányra néztem, aki miután megéreztem, hogy megint figyelem felpillantott. – Kivéve a tiédbe! Nem értem….
- Igen, általában sok mindenki így reagál, mikor az agyát akarják megcélozni neki – vigyorodta el magát hirtelen Ryan.
- Nem vagyok kísérleti nyúl – hajtotta le fejét, majd barna szemeivel ismét a tekintetemet kereste. – Ne is próbálkozz a fejemben olvasni. Amíg nem fogom megengedni, nem fog sikerülni. Mindig akadályba fogsz ütközni.
- Ez érdekes – szólalt meg Carlisle. – Mi a képességed?
Bella habozott, és szégyenlősen pillantott szeme sarkából Willre.
- Én nagyon egyedi vagyok – szólalt meg, és halott szívem belesajdult szomorúm hangjába.
- Bella – fogta meg kezét együtt érzően Sarah. – Nem kell, ha nem akarod.
A lány, aki ennyire megfordított bennem mindent nem akart újra megszólalni, pedig ahogy hallottam a családom tagjai mind nagyon kíváncsiak voltak a folytatásra.
- Én….
- Nem megyünk el vadászni? – töprengett hangosan Ryan, és kérdőn nézett Bellára.
- Épp, mesélésbe vagyok – rázta meg fejét Bella megütközve.
- És te úgy látod, hogy halad a történet? Mert szerintem nem, és nem is fog haladni, úgyhogy ezt az időt hasznosabban is eltölthetnénk – mosolyodta el magát, de Bella felcsattant. Milyen édes mérgesen!
- Hogy lehetsz ekkora bunkó?
- És szemét – szólalt meg Emily morcosan.
- És önző!
- És gonosz ! – kontrázott továbbra is a kislány.
- Lányok ne fényezzetek már ennyire! – nevette el magát Ryan, majd sóhajtva felállt. Sarah nyögve tenyerébe temette arcát, Will pedig felvette a szokásos szigorú álarcot. Úgy tűnt, nem ez volt az első eset, amikor így egymásnak esnek a nevelt gyerekeik.
- Ryan menjetek el vadászni. És vigyétek Emily-t is!
- Ha megint eltűnik, nem rohanok utána! Nem vagyok bébi csősz! – ellenkezett Ryan cseppet mérgesen. – Na, gyere Pötyi!
- Emily vagyok – kiáltotta kikelve magából.
- Felőlem csíkos is lehetsz, csak menjünk már! Ígérem, hogy beülünk az egyik Mc’Donalds-ba, és kapsz gyerekmenüt! – folytatta, mire Bella hátrafordult és bokán rúgta.
Ryan nevetni kezdett Bella reakcióján. Bella még egyszer végig nézett rajtunk, majd pillantása megállapodott rajtam. Mikor rákaptam fejem, lesütötte szemeit megint és kiment Emily-vel.
- Egyébként Ryan vagyok – intett nekünk egyet, majd ő is elviharzott.
- Bocsássatok meg nekik – szólalt meg halkan és szégyenkezve Sarah. – A mai nap senki nem úgy mutatkozott be, ahogyan szokás nálunk.
- Csak gyerekek! – vigasztalta Esme.
- Csipázom a Ryan gyereket – harsogta Emmett jókedvűen.
- Tök aranyos Bella – kuncogott Alice.
- Szóval Sarah ott tartottál, hogy… - kezdte Carlisle udvarias hangnemben.
- Oh persze, tehát Will éppen hazamenet futott az erdőben, egy főút mellett. Autóbaleset történt. Akkor találkozott Ryannal. Tudta, hogy ha, nem változtatja át meghal, a mentősök pedig még nagyon messze jártak. A barátnőjével volt – csuklott el a hangja. – Ryan könyörgött Will-nek, hogy a lányt mentse meg, de Will tudta, hogy a lánynak már nincs esélye. Ryan és Will közt, azóta is van egy feszültség. Hálás neki, hogy megmentette, de nagyon haragszik. Inkább meghalt volna, és együtt lett volna a túlvilágon a barátnőjével, mint sem az örök életet egyedül töltse.
- Teljesen megértem – szólalt meg hosszú idő óta Rosalie. Együtt érzett vele, hisz ő se szeretette ezt az életet.
- Tisztel, de sokszor összekapunk – rántotta meg vállát Will. – Tudja, hogy milyen vagyok, épp ezért megpróbál alkalmazkodni, de nagyon nehéz elfelejtenie ezt.
- Bella és Emily? – kíváncsiskodott Esme. – Azt mondtad Will, hogy Emily csak félig vámpír. És Bella… tényleg egyedi.
- Ő is félig vámpír, akárcsak Emily, csak másképpen.
- Micsoda? – döbbent meg mindenki.