4 fejezet,

-Én…. – nem is tudtam, hogy ilyen nehéz lesz. – Én csak… sajnálom az előbbit, ami odalent történt…
- Hát tudod, én is tartozom egy bocsánatkéréssel – nem erre számítottam, így alaposan meglepődtem. Száját bánatosan elhúzta, majd szomorúan nézett rám. – Nem volt jogos, hogy így kiakadtam rád, úgyhogy sajnálom.
- Én is hibás voltam, hiszen nem tudok rólad, az életedről szinte semmit. Nem értem, hogy miért utálod a Volturit, de nyilván, hogy együtt érezzek veled előbb meg kell tudnom az okát – gratuláltam magamnak, amiért találtam egy okot, hogy miért faggassam ki az élete minden apró részletéről.
- Ez hosszú és bonyolult – rántotta meg vállát hanyagul, és beharapta alsó ajkát. Szerettem volna tudni, mi jár a fejében.
- Elég frusztráló, hogy nem tudom, mit gondolsz – adtam hangot nem tetszésemnek, mire elmosolyodta magát. A mosolya szívből jött és örültem neki, hogy iménti rossz kedve elpárolgott.
- Nagyon sokan így érezzük magunkat – mondta, mire elhúztam a számat.
- Kényelmetlen lehet.
- Nem az – rázta meg fejét, apró mosollyal. – Te vagy különc, nem mi. Mi értelme a beszédnek, ha minden gondolatát tudja a másiknak? Egy áldás, hogy nem tudjuk, mire gondol a másik. Van okunk, hogy megkérdezzük – érdekesnek találtam gondolatmenetét és volt benne igazság.
- Ha már a különcségnél tartunk, te vagy különc, nem más – nem tudtam nem vigyorogni, de nem voltam benne biztos, hogy nem lesz-e megint morcos. Érzékenyen érinthette, hogy nem olyan, mint a többiek. Vagy ember, vagy vámpír mércével mérve.
- Ez igaz – apró vigyora biztosított róla, hogy nem vette sértésnek, de nem tudtam így az okát, hogy miért merengett el hirtelen. – Mindennek meg van az ára. A különcségnek is – nézett rám, és szomorúvá vált. Nem akartam, hogy ilyen legyen, így akaratlanul is ültem le mellé az ágyra. – Hálás vagyok a furcsa agyam miatt, mert külön betolakodásnak érzem, hogy ha valaki turkálna a fejemben, ami nem rá tartozik. De másrészt… - hangja elhalt, majd ismét szemembe nézett. Fájdalommal és szomorúsággal a hangjában folytatta, mire halott szívem elfacsarodott a látványra. – Ha különc vagy, sose bánnak veled normálisként. Vagy meg akarnak szerezni, mint egy trófeát, vagy kitaszítottnak éreztetnek, mintha a világban te egy senki lennél. Furcsa vagyok, az igaz…
- Különleges vagy és az nem ugyanaz – vágtam szavába halkan.
- Köszönöm, de félek, ez már nem segít a helyzetemen.
- Szeretnék segíteni.
- Nem! – szemében különös félelem vegyült. – Akiknek köze volt hozzám, mint halottként végezte.
- Miért voltál dühös Will-re, mikor megláttál minket? – számítottam a válaszára, de szerettem volna, ha ő mondja ki. Legalább tovább hallhatom a hangját.
- Pont ezért. Alig tudok megbékélni a gondolattal, hogy ők is a közelembe vannak, és bármi bajuk eshet, de így, hogy ti is itt vagytok – hangja elhalkult és könyörgően nézett rám. – Még több ember halála száradna a lelkemen, amit nem akarok. Túl sok.Már nem bírnám elviselni, hogy mindez miattam.
- Nekünk nincs lelkünk – vetettem ellen, és így gondoltam, de egy kicsit el is akartam terelni a figyelmét.
- Szerintem te vagy az egyetlen, aki így gondolja. Legalábbis, akik a házban tartózkodnak, azok közül. – láttam rajta, hogy nem helyesli, de talán nem akart még egy vitát.
- Bár kevesebben vagytok, mint mi mégis ez a ház hatalmas.
- Sarah ötlete volt, én nem ragaszkodtam hozzá, bár remélte, hogy összefutunk vámpírokkal, akiket el tud szállásolni – grimaszolva elhúzta száját, ami kuncogásra késztetett.
- Ez nagylelkű tőle.
- Van egy olyan érzésem, hogy remélte, ti is itt maradtok, de gondolom nektek is megvan a saját kis környezetetek – halványan elmosolyodta magát és örültem neki, hogy az előbbi téma elterelődött. Nem szerettem őt szomorúnak látni.
- Kétlem, hogy a mai nap után sokat tartózkodnánk ott – vigyorogtam, mire felhúzta szemöldökét. – Nem vetted észre? Rosalie amikor csak teheti biztosan itt lesz, Esme-vel egyetembe. Nagyon megszerették Emily-t.
- Igen, azt láttam – ránc alakult ki homlokán, valamit nem értett. Szerettem volna megkérdezni, de nem hagyta. – És Ryan meg Emmett…
- Nagyon jóba lesznek, főleg ha Jasper is csatlakozik a kis csapathoz – megforgattam szemeimet, mire kacagni kezdett. Jó érzéssel töltött el, mikor hallgattam, mint valami melódiát.
- Az biztos. Ryan és Emmett között sok a hasonlóság, Jasper nem annyira nyitott, nem tudhatom – megrántotta vállát, de láttam szemében a kíváncsiságot.
- Hidd el, mindannyian nagyon ki fognak jönni egymással.
- Jasper, elég fura – bökte ki habozva.
- Katona volt – most én rántottam meg a vállamat, mire bólintott.
- Látom kíváncsi vagy – meglepődtem, hogy észrevette. Nagyon éleslátó. – Pedig azt hittem, hogy Will mindent elmondott.
- Igazából csak nagyvonalakban. Nem szeret mások életéről beszélni, a tiédről különösképp – magyaráztam, mire bólogatni kezdett.
- Igen, ez nagyon rá vall – lesütötte szemeit, majd megint felnézett rám. – Carlisle hasonló lehet, mint ő. Legalább is úgy érzem, hogy meg fogják érteni egymást, sőt…
- Igen, igen ebben én is biztos vagyok – egyetértettem vele, majd ismét kérdezősködni kezdtem. – Te nem vagy kíváncsi?
Már épp megszólalt volna, de Ryan hirtelen csapta ki az ajtót. Bella összerezzent, hiába láthatta, hogy lenyomódott a kilincs.
- Hogy ő nem kíváncsi-e? Ha nem lenne a neve Bella, már rég kíváncsi fáncsinak neveztem volna el.
- Vicces vagy – fintorgott Bella, de végül elmosolyodott.
- Azt ugye tudod, hogy Emily-nek tartozol egy nagy bödön csokoládé fagyival, mert ma este nem köszöntél el tőle? Nyugi, bebiztosítottalak hugica – kacsintott rá vigyorogva, mire Bella összeráncolta homlokát
- Óh, elfelejtettem. Pedig minden este el szoktam tőle köszönni lefekvés előtt – Bella szomorú volt és bűntudatos.
- Egy vámpír, akinek szar a memóriája – horkant fel Ryan. – Milyen világban élünk már!
- Egy félvámpír, akinek szar a memóriája – helyesbített kicsit kemény hangon.
- Krumpli-burgonya, kutya-eb, nem mindegy? A lényeg ugyanaz! Vámpírvér folyik benned, a memóriád az egyetlen, aminek tökéletesnek kell lennie.
- Ebben azért tévedsz – Bella ajkait lebiggyesztette és szúrós tekintettel mérte fel testvérét. – Ember is vagyok!
- Ami kezd kiveszni belőled – Ryan-t eddig nem igazán láttam komolyan beszélni, de most olyannyira komolyan is gondolta, amit mondott, hogy szinte megrettentem tőle.
Láttam Bellán, hogy rosszul estek neki Ryan szavai, aki tovább nem is időzött a szobában, hanem hangosan becsapta maga után az ajtót. Sokáig néztem utána, de aztán visszakaptam fejemet Bellára. Arca szomorú volt és elgyötört. Nem tudtam, hogy mit is mondhatnék neki, és majd megőrültem ettől a tehetetlenségtől.

- Ryan mindig ilyen bíráló volt veled? – nyögtem ki az egyetlen kérdést, ami nem volt túl tolakodó.
- Csak védelmezni próbál, amit gyakran kicsit eltúloz, de nem szoktam felhánytorgatni neki. És aggódik értem. Nagyon.
- Nem csak ő – próbáltam úgy hangsúlyozni, hogy kifejezetten csak a családjára értettem. Pedig, ha tudná, hogy már nem csak a családja az, aki teljesen fél. Most már én is. Nem tartottam jó ötletnek, de muszáj volt elterelnem a figyelmét. – Tudtad, hogy a véred valami hihetetlen módon csábít? – költői kérdés volt, honnan tudta volna. Kifejezetten nem láttam a meglepődést a szemében, ami viszont furcsa volt számomra. Még is tudta volna?
- Ezen nem csodálkozok. Az illatom minden másnál jobban vonzza a vámpírokat. Nem tudom miért, de mindenkinek sokkal kellemesebb az én illatom, mint bármelyik más emberé. Persze, kivéve azokat az embereket, akiknek a vére énekel a vámpírnak.
- Micsoda? – ezt nem értettem tisztán. Egy ember vére énekel egy vámpírnak?
- Megnézhetem? – ez se volt tiszta. Felém nyújtotta a kezét bátortalanul. – Képes vagyok rá, ha akarom más vámpírok képességét is átvegyem, amikor szükségem van rá. Szeretném látni a fejedben, hogy mit éreztél.
- Akkor utána te is gondolatolvasó leszel? – meghökkentem egy pillanatra, hogy akkor az én fejemben ő tud olvasni.
- Nem, csak ha szükségesnek érzem. De igazából egy ilyesmi képességet, már bezsebeltem – nem kellett kimondani, tisztába voltam vele, hogy nyilván Aro-ra gondol.
Tisztába voltam vele, hogy számomra ez kockázatos, hiszen utána bármikor beleláthat a fejembe, és megtudhatja, hogy mire gondolok vele kapcsolatban. Még én magam sem értettem, hogy mi van velem, akkor vajon ő értené?
Haboztam, de csak egy pillanatra, de ő ezt félreérthette. Kezét vissza akarta ejteni az ölébe, de elkaptam. Mindketten éreztük az elektromos szikrákat ismét, de ezúttal hagytam, hogy kellemesen meleg bőre érintkezzen az enyémmel. Nem lehetett olyan, mint egy ember érintése, de az én hideg testemnek ez is épp olyan jó volt.
Bella szemei elvesztek az enyémben, majd apró mosoly húzódott arcára.
- Megtennéd, hogy arra gondolsz, amikor megérezted az illatom? – szórakozott volt a mosolya, amit viszonoztam akaratlanul, majd felidéztem magamban.
Éreztem valami tompa lökést az agyamban, de nem tartott sokáig. Bella szemei megrebbentek, majd egy pillanat alatt besötétültek. Megriadtam, hogy mi baja lehet, így elkaptam a kezem. Mintha valami kábulatból kelt volna föl, pislogott néhányat, majd bocsánatkérően nézett. Szemei továbbra is éjfeketék maradtak.
- Ne haragudj. Csak az a szomjúság, amit éreztél…
- Na, így hat rám a te véred – mondtam, mire megrándult szája.
- La tua cantante – suttogta maga elé, majd ismét szemembe nézett. – A vérem énekel neked.
- Igen, észrevettem – nyögtem, mire elkuncogta magát.
- Sajnálom.
- Erről te nem igazán tehetsz – vontam meg vállamat.
- Tényleg nem – értett egyet velem.
Már épp megszólalt volna, amikor kopogtak ajtaján.
- Gyere be! – szólt Bella, mire hátrakaptam a fejem.
- Nem akarunk zavarni – nézett ránk Esme és Sarah.
- Nem zavartok – mondtuk egyszerre Bellával, mire mosolyogva nézett rám.
- Csak szólni szerettem volna, hogy holnap, vagyis ma – már ennyi lenne az idő? Bella zavart tekintetével találtam szembe magamat, mire rájöttem, hogy mindketten elvesztettük egy kicsit az időérzékünket – Emily-vel elmegyünk vásárolni Port Angeles-be, aztán Esme-vel benézünk az árvaházba.
- És persze Rose nem marad ki, nehogy elszakadjon két percre Emily-től – szóltam közbe halkan.
- Edward! – rótt meg Esme, mire lehajtottam fejemet. Ismertem nővérem gondolatait, de nem kell átesni a ló túloldalára. Sarah-nak és a családjának meg van a saját kis élete, minek avatkozzunk bele? Lopva Bellára néztem, aki szintén nem értette, hogy miért reagáltam így.
- Akarod, hogy holnap elvigyelek a suliba? Utána rögtön indulnánk – folytatta Sarah, de gondolatai Rosalie körül forogtak.
- Nem kell, majd megyek Ryan-nal – legyintett Bella vigyorogva.
- Ryan Emmett-tel akar menni – nézett rá Esme bocsánatkérően.
- Óh – Bella nagyon meglepődött ezen. – Ilyen jóba lettek?
- Ne is mondd – sóhajtott Esme, majd Sarah.
- Végül is, egyedül is eljutok oda – talán egy Alice által kreált lehetőség volt, vagy csupán véletlen, de nem is érdekelt. Kaptam az alkalmon, hogy még több időt tölthessek vele.
- Majd én, elviszlek – mondtam hirtelen, mire megütközve nézett rám. Most már értettem, hogy Alice miért mondta azt, hogy holnap jövünk. Ezt ő már láthatta.
- De… a többiek?
- Alice biztosan velünk jön, Jasper pedig vele.
- Ebbe nem vagyok biztos – trappolt be Alice durcásan és lezöttyent mellém. Karba fonta kezeit, mire mindenki meglepődött sértettségén.
- Mi történt Alice? – kérdezte Bella aggódva.
- Jasper nagyon jól érzi magát Emmett-ékkel. Szóval holnap csak hárman megyünk a Volvo-val, a férjem és a haverjai a dzsippel mennek.
- De nem szeretnék gondot okozni – láthatóan nagyon zavarba volt, és halványan az arca is pirosodni kezdett.
- Ugyan már! – pattant fel Alice örülve. – Ez nem rajtad múlt és különben is! Legalább a suli után, már nem kell hazajönnöd, hanem egyből mehetünk vásárolni!
- Hurrá – nyögte Bella száját elhúzva. Úgy tűnt, nem lelkesedett a vásárlásért. – Ti mit csináltok délután? – csak képzeltem, vagy tényleg reménykedő volt a hangja?
- Szerintem az árvaházban leszünk – Sarah Esme-re pillantott mosolyogva. – Emily-vel nem lesz baj, Alice látta. Nagyon jól fogjuk érezni magunkat, majd… - Sarah hirtelen lenézett, és óvatosan pillantott mindhármunkra. – Tudjátok, Esme-vel úgy gondoltuk, hogy egy kicsit kibővítjük a házat. És megtervezzük, hogy mit hogy csináljunk.
- Nem elég nagy már így is? Mindenkinek van egy külön szobája, és még azon kívül van másik kettő, hova akarod ezt még bővíteni? – nem bosszantotta Bellát különösképp, inkább mulatatta, hogy édesanyja ennyire nem bír magával. Legalább is ezt láttam rajta.
- Ha netalántán kicsit többen ide szeretnének költözni – látszott Bellán, hogy még mindig nem érti. Alice úgy vigyorgott, mint aki menten kiugrik a bőréből, én viszont csak Bella reakciójára voltam kíváncsi