5. fejezet

Bella szemszöge:
Mikor végre megvilágosodtam, rémültem kapkodtam a szemeimet anya és a Cullenek között. Nem, ez nem történhet meg!

- Ugye most csak viccelsz? – majdhogynem térdre borultam anya előtt, hogy ne csinálja ezt.
- Talán valami bajod van velünk? – kérdezte Alice és felhúzta az orrát. Láttam a szemében, hogy nem gondolta komolyan, amit kérdezett és én magam is ezt hittem volna fordított helyzetben. De ők ezt nem érthetik! Mi van, ha eljön ismét a Volturi, megtalál és a Cullen családdal végez? Bár még egyiket se ismertem igazán, mégis… Carlisle, Esme, Rosalie, Emmett, Jasper, Alice… Edward. Nem értettem, hogy ez az idegen fiú, miért van rám ilyen hatással. A napfény illat, ami körül lengte, szinte csábított. Meglepődtem, mikor megtudtam, hogy mennyire részegíti a vérem illata. Miért pont neki énekelne a vérem? Annyira helyes, a fehér bőre, magas nyúlánk alakja, de észrevettem, hogy pólója alatt feszülnek az izmai. Nem tudtam miért, de mellette biztonságban éreztem magam. Úgy éreztem, hogy mindentől meg tudna védeni, de a vészjelző mindig megszólal a fejemben. Érthető volt, hogy rettegtem a Volturi-tól. Hiszen mielőtt Will megtalált akárkivel is voltam, mindenkit megöltek. Nem hagyhatom, hogy a Culleneknek is ez legyen a sorsa, főleg nem miattam!

- Nem úgy értette – nézett Edward húgára. Ő már tudta, vagyis sejtette, hogy mi a problémám. Arany szemei aggódva figyelték rémült ábrázatomat.
- Mindegy, majd holnap megbeszéljük – rázta meg fejét anya. – Talán egy kicsit aludnod kéne – enyhe célzás, takarodó van! – Hosszú volt a mai nap.
- Igen igazad lehet, talán rám férne – fáradtan is éreztem magam egy kicsit, de tudtam, ha én most aludni fogok, akkor Edward elmegy. Nem akartam, hogy elmenjen, jobban éreztem magam, ha a közelemben van. Nyugodtabb voltam, és legalább ámulhattam szépségén. Tudtam, hogy a vámpírok hihetetlenül szépek – főleg Rosalie – de nem gondoltam, hogy valaha is egy ilyen fiúval fogok találkozni, aki egyetlen pillantással el tud varázsolni.

Edward hirtelen elmosolyodott, mire hasamba görcs rándult. Nem értem, mi van velem? A testem nagyon furcsán reagált a közelségére. Féltem tőle és vágytam rá egyszerre.
- Ne haragudj, hogy feltartottalak – bársonyos hangjára felkaptam fejemet. – Biztos szeretnél már pihenni.
- Nincs mindig rá szükségem, - már folytattam volna, de Sarah pillantása miatt, inkább nem azt mondtam, amit szerettem volna. – de lehet, hogy most kéne egy kicsit. Legalább végig alszom azt az időt, amit a suli miatti izgulással tölteném.
- Nem lesz semmi baj láttam – mosolygott Alice, mire bólintottam.
- Remélem.
- Nem szeretsz a középpontba lenni – mondta Edward ténymegállapításként.
- Tényleg nem – helyeseltem, mire elkuncogta magát.
- Rendben, akkor holnap, vagyis ma – Sarah kifelé terelte a többieket, míg Esme-vel ismét beszélgetni kezdett.
- Jó éjt még egyszer – libbent el előttem Alice vigyorogva. Ez a lány mindig így fel van pörögve? Igazság szerint nagyon tetszett. Mint valami energizer nyuszi.
- Jó éjt – Edward megállt az ajtóban és perzselő pillantásával a szemembe nézett. Azt hittem egy pillanatra, hogy a térdeim megrogynak pillantásától, de végül összeszedtem magam, és pislogva néhányat elmormoltam egy köszönömöt. Becsukta az ajtót, én pedig a bent rekedt levegőt kifújtam. Szó szerint elállt a lélegzetem tőle. Nem akartam kimutatni, még a végén Ryan áldozata leszek, és mindig ezt fogom tőle hallgatni.

Nem tudtam, hogy elmentek-e már, próbáltam hallgatózni, de a hallásom nem olyan tökéletes, mint egy vámpíré. Kicsit több dobbanást hallottam, mint ahányan vagyunk, így gondoltam rá, hogy biztos maradtak. Megugrott a gondolatra a gyomrom, hogy Edward itt van velem egy fedél alatt. Miért vágyódom ennyire a társaságára, főleg az után, hogy annyira védte a Volturit… persze ez csak saját kifogásom, hogy valami hibát találjak benne, hiszen tudtam, hogy ő nem tehet semmiről. Nyilván Aro nem mindenkinek mutatja ki a foga fehérjét.

Sóhajtva tusoltam le, és mostam hajat. Koszosnak éreztem magam. Egésznap az erdőbe voltam, nem is csodálkoztam, hogy mennyi dzsuvát lemostam magamról. Felkaptam sortomat és a pólómat, majd befeküdtem az ágyba. Nem éreztem magam álmosnak ettől függetlenül hamar elaludtam. Persze előtte Edwardon agyaltam, de végül azt hiszem az agyam elfáradt. Végig gondoltam azt is, hogy mennyire vonzza őt a vérem. Természetesen nem fog megtámadni, ahhoz túl sok közöm van a vámpírsághoz. Egy vámpír pedig táplálék céljából nem kívánhat meg egy fajtáját. Legalább is nem normális. Valósággal görcsbe rándult a gyomrom, mikor megfogta a kezem. Olyan jó volt érezni a hűvös, kemény márvány bőrét.

Álmomban egy tök idegen helyen voltam, nem volt ismerős semmi. Vagyis igazából a nagy semmi közepén voltam. Nem féltem, de tartottam attól, hogy mit keresek itt. Aztán csak egyszer csak megjelent Edward. Csibészes mosolyra húzta száját, a testem pedig remegni kezdett a vágytól, hogy megérintsem. Földöntúli gyönyör járt át, mikor megfogta a kezemet és magához húzott. Szeme tele volt vággyal, és… szerelemmel. Rabul ejtettek szemei, és már épp megszólaltam volna, mikor ajkaival közeledni kezdett. Valami féle vészriasztó kezdett az agyamban villogni és rémülten kezdtem a fejemben tiltakozni. Nem, nem, ne…

- Bella, kellj már fel! – rázott meg egy hideg kéz. Felriadtam és összezavarodottan néztem fel. Ryan állt az ágyam mellett pimasz vigyorral. – Jó reggelt Csipkerózsika! Nem csókkal ébresztettelek, de attól még hatásos volt. Na, nem annyira, mint a hideg víz.

A kezében tartott vödörre néztem és csak akkor tűnt fel, hogy eláztam. A hajam is vizes volt, ahogy az egész ágyam.
- Ryan! – tértem végre észhez és mérgesen néztem rá.
- A rázogatás, már a második keltési módszer volt – nevette el magát, de elmenekült a felé hajított párna elől.
Nyögve temettem arcomat kezembe, majd az órára néztem. Atyaisten, el fogok késni! Kipattantam az ágyból és vámpírsebességgel próbáltam magam rendbe hozni. Még azt se vettem észre, hogy mit veszek föl. Gyorsat fogat mostam, majd nem foglalkozva a vizes hajammal, felkaptam a táskámat, majd lerohantam.

A nappaliba vettem az irányt, majd megláttam a Cullenékat. Legalább is egy részét.
- Jó reggelt – pattant fel Alice mosolyogva, és gyors puszit nyomott meglepődött arcomra
- Öhm, sziasztok – nyögtem ki. A nappaliban volt még Ryan és Emmették is, na meg Will.
- Anyádék már elmentek, de üzeni, hogy a reggelid kész - nézett rám Will, majd tovább olvasta a könyvét.
- Már nincs rá idő, induljunk – pattogott mellettem Ryan, mint valami gyerek.
- Igen, induljunk már! – pacsizott össze Emmetttel.
- Menjetek – legyintettem bosszúsan.
- Oké, akkor majd jöttök – rántotta meg vállát, majd Edwardra nézett, aki végig engem figyelt. Jól láttam, hogy végig nézett rajtam, amitől ismét zavarba jöttem, pedig általában nem szoktam. – Aztán siess! Bella elég sokáig szokott zabálni, nem a gyorsaság az erőssége!
- Húzzatok most már – morogtam, mire vihogva elmentek.
- Sarah majd csak délután jön, én pedig bemegyek Seattle-be, végre ismét dolgozhatok – sóhajtott fel Will, mire bólintottam.
- Aztán le ne égj, ha süt a nap – poénkodtam, miközben elment mellettem. Könyvével felém suhintott, de arrébb ugrottam.
- Siess a reggelivel, mert különben elkésünk – figyelmeztetett Alice, de megráztam a fejem.
- Nem fogok reggelizni, szóval mehetünk.
- Még is jó lenne, ha azért ennél – állt fel Edward és felém lépdelt.
- Nincs rá mindig szükségem, és most nem vagyok éhes – túlságosan lefoglalt a gondolat, hogy mennyien meg fognak bámulni.
- Azért ugye át akarsz öltözni, ha már nem eszel? – Alice karba fonta kezeit és végig nézett ruházatomon. Értetlenkedő tekintetemet látván, magyarázatba kezdett. – Fekete melltartó van rajtad és felvettél egy fehér inget? Azt akarod, hogy egésznap nyál csorgatva bámuljanak?
- Nem volt időm megnézni mit veszek föl – motyogtam, de már a lépcsőn tartottam fölfelé. De nem kerülte el a pillantásomat Edward sötétedő szeme.
- És szárítsd meg a hajad – kiáltotta még föl enyhe bosszúsággal a hangjában. Nem értettem mi baja lehet, de úgy voltam vele biztosan a férje miatt, aki ezúttal a haverjait választotta helyette.

Eleget tettem kérésének, és lecseréltem az inget egy egyszerű kék pólóra. Nem akartam kitűnni a többiek közül, bár ezt semmiképp se kerülhetem el. Úgy gondoltam jobb, ha a nadrágomat is átcserélem egy egyszerűbb farmerre. Átlagos akartam lenni, még ha nem is vagyok az. A csizmámat is inkább tornacipőre cseréltem, biztos, ami biztos. Nem akartam időt pocsékolni ostoba hajszárítással, főleg mivel már magától megszáradt, de ez még bosszút követel. Ryan megőrült! Az egész ágyam vizes lett! Mérges lettem, de úgyis visszakapja ezt még.

Kirántottam a helyéről az ajtót, de beleütköztem valakibe. Ijedten tántorodtam hátra, de az illető elkapta a könyökömet, mielőtt hátraestem volna. Na, igen, vicces, de valami probléma lehet velem, amiért még erre is képes lennék. Felnéztem fogva tartóm arcába és elállt a lélegzetem. Edward aranyló tekintete elmélyült az enyémbe. Elvesztem gyönyörű tekintetében, agyamra valamiféle kábultság borult. Nem éreztem a külvilágot, a valóságot, csak lebegtem miközben próbáltam valamit kiolvasni a zavaros tekintetből.
Hideg kezei alatt szinte karom libabőrössé vált, mégis… vágytam arra, hogy tovább érintsen.

- Alice azt üzeni, hogy ha kész vagy indulnunk kellene – mondta halkan, engem bámulva. Úgy nézett rám, mintha elvarázsoltam volna. Pedig inkább illene hozzá egy olyan szépségű lány, mint Rosalie. Tényleg, biztos van párja, bár még nem láttam. Ahj, Bella és akkor mi van? Korholtam magamat gondolatban, és fejemet lehajtottam. Nem akartam, hogy lássa a szememben, mennyire rosszul?! esne, ha tényleg lenne valakije. Tegnap óta nagymértékű érdeklődést mutat, de biztos, csak azért mert nem vagyok normális. Hát persze, mi másért? Még sose találkozott olyannal, mint én, és azért kíváncsi rám. Naiv voltam, amiért azt gondoltam másért akart megismerni. Ezeken gondolkozva hűvös tekintettel néztem vissza rá, majd elléptem tőle.
- Indulhatunk – hirtelen már azt sem értettem, hogy miért éppen ő visz iskolába. Tegnap, vagyis még ma, még örültem neki, hogy a közelébe lehetek, de most már inkább csak szánalmasnak tartom magam. Ő is ugyanolyan, mint a többi. Csak ki akar faggatni, de azért érdeklődik irántam, amiért én gondolom. Legalább is azt akartam, hogy Edwardot ne az életem furcsasága érdekelje, hanem én. Mindenki másnál elfogadtam, hisz én magam is egy kíváncsi természet vagyok, de nála kimondottan zavart. Vagy csak azért, mert olyan furán érzem magam a közelébe.

Láttam rajta, hogy nem értette, miért változott meg hirtelen a hangulatom. De igazából nem is akartam az orrára kötni. Mikor nyitotta a száját, hogy megkérdezzen, gyorsan elmentem mellette, mintha észre se vettem volna, hogy akar valamit. Csalódott lettem volna? Azt hiszem az voltam. Alice-ben biztos voltam, hisz amikor csak ketten beszélgettünk, végig arról faggatózott, hogy mit szeretek és stb. Őt látszólag nem érdekelte, hogy mi vagyok. Csak egy barátnőt akart, nem mintha a testvérében nem találta volna meg, de gyorsan ledarálta, hogy milyen Rosalie és látta, hogy én más vagyok, na meg, hogy jól ki fogunk jönni. Hittem neki, és igaza volt. Alice bár valósággal egy csodabogár volt, mégsem lehetett nem szeretni.

Lerobogtam a lépcsőn, elég rossz hangulattal, de ezt csak tetőzte, hogy tudtam suliba készülünk. Beleborzongtam már a gondolatba, hogy mindenki engem fog nézni. Az-az egy dolog vigasztalt, hogy nem nézek ki annyira vámpírnak. Ha valaki rám pillant, csak egy ember látnak. Hm, hogy is hihettem azt, hogy Edward azért néz meg mindig engem, mert szépnek tart? Ostoba voltam, hogy elhittem egy pillanatra. Biztosan van valahol egy gyönyörű vámpír, aki a szerelmének mondhatja őt. Bosszúsan sóhajtottam, de inkább csak magamra voltam mérges.

- Mehetünk akkor végre? – toporgott az ajtóban Alice, mire bólintottam. Felkaptam a nem túl vastag kabátomat – de minek vennék szőrmebundát, amikor ebben is majd megsülök, de hát adni kell a látszatra – és a táskámat, majd kimentem az ajtón. Hallottam, hogy Edward mögöttem lépked, és végig éreztem hátamon a pillantását. Egyre jobban idegesített. Mi a fenének bámul?

Megtorpantam mikor megláttam a ház előtt az ezüst Volvo-t. Milyen szép… legalább annyira, mint a gazdája. Szemem sarkából Edwardra pillantottam, de mikor láttam, hogy végig engem mustrált, gyorsan elkaptam a fejemet. Nem volt alkalmam, hogy magamba duzzogva hátraüljek, Alice megelőzött és előre mutogatott. Remek, tehát végig Edward mellett leszek, alig pár centire.
Sóhajtottam, majd bevágtam magam a kocsiba. Nem mertem ránézni az autó tulajdonosára, de tudtam, hogy ő végig engem vizslat. Miért néz mindig? Mi baja van? Jah, hát persze, ő még mindig nem tudja a szemét levenni egy ilyen furcsa szerzetről. Még a vámpíroknak is hatalmas dolog voltam. Még a több ezer éves Volturi-nak is.

- Azt gondoltam, hogy ma Seattle-be menjünk, ott sokkal több a bevásárlóközpont, jó ötlet? Hát persze, hogy az – Alice nem várta meg, amíg kifejeztem volna nem tetszésemet. Szerencse, hogy Ryan csinált egy kis utat, ami kivezetett a főútra.

Nem figyeltem túlságosan Alice fecsegésére, pedig megérdemelte volna, de ahhoz túlságosan bosszús voltam. Mérges voltam magamra.
Egyáltalán minek álmodtam ilyen őrületes baromságot? Én, meg Edward? Ugyan már!
Nem éreztem a külvilágot, annyira belemélyedtem a gondolataimba, na meg a mellettünk elsuhanó tájba, hogy csak egy hideg kéz érintésére riadtam fel. Tudtam, hogy Edward volt az, az elektromos szikrákat azonnal megéreztem, és el is kaptam a kezem ösztönből.

- Ne haragudj. Megijesztettelek? – bólintottam, legalább tudtam mire fogni, hogy hirtelen miért visel meg ennyire az érintése. Az egész úton éreztem perzselő pillantását, és már majdnem ott voltam, hogy felcsattanva lehordom.
- Mi a baj? – kérdezte lágy hangon. – Egész úton olyan csendben voltál. Mi a gond?
- Semmi – ráztam meg fejemet, de még mindig nem néztem rá. Nem akartam, lehet, hogy akkor látni fogja szememben a fájdalmat és akkor magyarázkodhatnék, bár az én életemmel könnyű valami okot találni.
- Nem látok a fejedbe, tehát muszáj kimondanod – közölte velem kissé szárazon. Pokolian mérges voltam, de inkább összepréseltem ajkaimat, hogy nehogy kiabálni kezdjek. Mi az, hogy muszáj? Lehet, hogy neki természetes, hogy mindenki baját kiolvassa a fejéből, de abból nem eszik, hogy az én fejemben is turkáljon.
- Megjöttünk! – mondta a kelleténél kicsit hangosabban Alice. Észre se vettem, hogy Forks-ba bejöttünk, és tényleg a suli parkolójában vagyunk. Mellettünk voltak Ryan-nék, akik már vártak. Kipattantam, legalább mellette egy kicsit jobban érzem magam.
Ryan nem figyelt rám addig, amíg mellé nem sétáltam. Végig a parkolóban levő embereket figyelte, gondolom megint egy lány utat kutat, akivel elszórakozhat egy darabig. Nem helyeseltem, de valamilyen szinten érthető volt a viselkedése.
- Na, végre, hogy itt vagytok, már azt hittem valami baj van! – üdvözölt minket Emmett. Nem volt nagyon lehangolt, ahhoz képest, hogy a felesége nincs vele. Vagy talán ez azért van, mert rengeteg időt töltöttek már együtt és nem hiányzik neki? Kitudja, én nem tudhatom! Még sose voltam szerelmes.
- Inkább csak Bellára kellett sokat várni – jegyezte meg Ryan, de miután arcomra pillantott, inkább nem folytatta. – Neked meg mi bajod?
- Semmi, mehetnénk? Nem sokára órára kell mennünk – közöltem kurtán velük. Láttam rajtuk, hogy észrevették valami baj van velem, de különösképp nem firtatták, bár nagyon zavart, Jasper nézése. Mintha elemezni akarna, idegesítő! Nem vagyok kísérleti nyúl! Azt hiszem mára már az idegeim tönkrementek. Ryan látta rajtam, hogy majd felrobbanok, így nem is mondott semmit.
- Majd találkozunk, nekünk még úgyis dolgunk van – aggódtam, hogy Ryan valami olyasmire fog gondolni Edward közelébe, ami nem lenne túl jó, így reméltem, hogy mihamarabb távolabb leszünk tőle. Akárhányszor ránéztem a jól ismert fájdalom és csalódottság keveréke öntött el.

Nem néztem föl, inkább végig a betont néztem, amíg bementünk a suliba. Éreztem természetesen a sok kíváncsi szempárt magamon. Voltam olyan mérges, hogy ez legyen a legkisebb problémám. Beléptünk a tanulmányi irodába, ahol egy vörös hajú nő szinte a levegőt kapkodva adta ide nekünk a térképet és az órarendet. Nagyszerű, Ryan nézett ki annyira idősnek, hogy őt már végzős osztályba rakják, mint Emmett-tet, én maradtam a harmadikban. Ez nem fair!

- Elmondod végre, hogy mi bajod van? Kezd idegesítő lenni a morci képed. Persze ari vagy, tudom, hogy ilyenkor egy esti verekedés lesz, de azért aggódok érted Kölyök – fordult felém az egyik terem előtt. Rendes volt, hogy elkísért, bár gondoltam, hogy csak ki akarja belőlem szedni, miért vagyok ilyen. Most nem húztam fel magam a becézésén és a hülyéskedésén, kivételesen elengedtem a fülem mellett.
- Edward Cullen – úgy hagyta el a számat ez a szó, mintha szitkozódnék.
- Mi van vele? Csinált valamit? – ilyenkor mindig felszabadulnak benne a védelmező testvéri ösztönök.
- Nem.
- Akkor meg? Tudom, agytúrkász, de a te fejed számára tabu! – nézett rám összezavarodottan.
- Hülye voltam és ennyi – rántottam meg a vállam. – Csak tudod… egy pillanatra azt hittem, hogy valóban érdeklődik irántam. De rájöttem, hogy csupán ő is ugyanolyan csodabogárnak néz, mint mindenki más!
- Nem csodabogárnak hisz, hanem az vagy – nézett rám mosolyogva.
- Nem érted – sziszegtem, és úgy éreztem végre kijön belőlem az elfojtott düh. – Azt hittem tetszem neki, de rájöttem, hogy csak furdalja a kíváncsiság a létezésemmel kapcsolatban. Én hülye, meg mindenféle baromságot álmodok róla, szánalmasan naiv vagyok!
- Ez nem igaz – hallottam meg a hátam mögött azt a hangot, amit most a pokolba kívánnék. Na, ez az én szerencsém! Megkövülve és kissé félve fordultam meg, hogy belenézzek a haragosan villogó arany szemekbe.