2. fejezet. Döbbenés

- Ez hosszú – sóhajtott fel Sarah, mire Will átvette a mesélő szerepét.
- Bella anyja már szinte a szülés határán volt, amikor egy újszülött vámpír megtámadta. Beindult a szülés, miközben a vámpírméreg is hatni kezdett.
- Ez szörnyű – kapta szája elé kezeit Esme.
- Azonnal bevitték az orvosok a kórházba és Bella meg is menekült. De az anyja meghalt, legalábbis Bella így tudja.
- Hogyhogy így tudja? – kérdeztem felvont szemöldökkel.
- Mindjárt megérted! A vámpír és ember tulajdonságok hihetetlen módon összekeveredtek benne. Mint láthattátok külsőleg úgy néz ki akár egy ember. A szíve is dobog, és vér is van a szervezetében. Azért, hogy ezt fenntartsa, eszik emberi ételeket is, de vadászik is gyakran. A bőre nem olyan kemény, mint a miénk, de nem is sérül meg olyan hamar, mint egy ember. A legszörnyűbb az, hogy hiába örökölte a vámpírok gyorsaságát, erejét, a szomjúságot is átvette. Valamiért neki sokkal rosszabb, mint egy újszülött vámpírnak. Nem mintha egyre jobban ellenállna a vérnek, hanem mintha egyre jobban vonzódna hozzá. Sajnos ezért nagyon sokáig kóborolt egyedül, így nem kerülhette el, hogy emberi vért is igyon. Nagyon lassan öregszik és sajnos nem egyenletesen. Egy fél évig szinte több évet öregedett, aztán már évek óta tizenhét évesnek néz ki. Alig volt tízéves mikor rátaláltam egy sikátorban. Nagyon meg volt rémülve, fogalmam sincs, ha egész életében egyedül volt, mégis hogy élhette túl, amíg én nem találtam rá? Mindig is érdekes volt, szegényt mindig is próbáltam tanulmányozni, de sose volt emiatt kiakadva – sóhajtott fel Will. – Később, fény derült a képességére is, és úgy tűnt, hogy a furcsa létezése a világban mindenhova eljutott. A Volturi meglátogatott minket. Szép volt, amikor Jane nekiesett Bellának – mosolyodta el magát Will. – Azóta szerintem tanult a leckéből a kislány, hogy soha ne támadja meg többet Bellát.
- Mi a képessége mégis? – hajolt előre Carlisle. Szinte itta Will szavait és biztosra vette, hogy ilyen furcsa élettörténettel még nem találkozott létezése során.
- Egyrészt van az elméjében egy pajzs, ami megvédi mindenféle mentális támadástól. Ilyen a gondolatolvasás, vagy Jane trükkje. Aro képessége sem hatott rá.
- És másrészt? – faggatta Carlisle szinte megbabonázva.
- Ez a bonyolult. Olyan mintha tudna a gondolatokban olvasni, az emlékekbe látni. És…
- Telepátia. Ennyi – vonta meg vállát Sarah, de Will pillantása miatt inkább visszavonulót fújt.
- Nem éppen ennyi. A Volturi azért akarja ennyire megszerezni Bellát, mert volt velük egy illető.
- Eleazar – szólaltam meg meglepődve. – Még akkor velük élt?
- Igen. Meglátta Bellát és megérezte azt a hihetetlen erőt. Mikor a Volturi elment, még maradt pár szóra és azt mondta, hogy nagyon vigyázzunk Bellával. Végtelen a hatalma. Mindent elpusztíthat.
- Ez hihetetlen.
- Inkább az a hihetetlen, hogy köztetek ennyire erős szerelmi kötelék van – Sarah ujjával Alice és Jasperre párosra, majd Rose-ékra mutatott, és Carlisle-ékra. – Edward? Neked nincs párod?
- Még nem találtam meg – válaszoltam gyorsan, mielőtt ebbe túlságosan belemennénk. Azt nem akartam neki ecsetelni, hogy egyszerűen úgy vélem nincs szükségem senkire.
- Bella és Ryan….? – kérdezte jelentőségteljesen Alice.
- Óh nem nem! – nevette el magát Sarah. – Bár egy kívülálló számára lehet, hogy egy párnak néznek ki, de egyáltalán nem azok. Reménykedtünk Will-lel, mikor Bella is a családunkhoz tartozott, hogy lehetne köztük valami, de nem úgy alakult és csak testvérek. Szerencsére jó testvérek, bár Willnek van egy furcsa stílusa, amit mindannyian nehezen viselünk el.
- És Emily? – kérdezte Rosalie. Leginkább a kislány életére volt kíváncsi.
- Ő csak egy véletlen volt – rántotta meg vállát Will. – Ismertem az anyját, Amelia csodálatos ember volt, Tom pedig egy normális emberszerető vámpír. Nem is tudom mégis hogyan, de egymásba szerettek. Senki nem tudhatta, hogy a férfi vámpírok igenis nemzőképesek, ha a nő ember. Emily egy véletlen műve lett, de sajnos az anyja meghalt. Nem volt Tom elég gyors, hogy megmentse. Egyszer Tom megjelent a kezében a gyerekkel és szó szerint ránk bízta. Nem tudom, hogy vele mi lett, de úgy tudjuk, hogy a Volturit próbálja felidegesíteni, hogy megöljék őt.
- Mit tudtok Emily fejlődéséről?
- Nem sokat Carlisle. Egyelőre figyelünk mindent vele kapcsolatban és minden ki fog derülni hamarosan.
- Miután Emily is a családunk tagja lett, utána gondoltuk, hogy megtelepszünk itt, de nem maradhatunk sokáig.
- Miért nem? – Rosalie valósággal megrémült a gondolattól, hogy kevés időt tölthet a kislánnyal.
- A Volturi még mindig keresi Bellát. Senkinek a családból nem hat rá a képessége, így maradhatunk pár évig, de előbb utóbb mindig ránk találnak. Aro nem adja fel, amíg egy ilyen kincset – ahogy ő nevezi – meg nem szerez magának. Korlátlan a hatalom vágya. És az az igazság, hogy nagyon féltem Bellát. Nem mutatta még meg ez a telepatikus dolgot, nem meri jobban elengedni magát. Jobban tart az erejétől, mint bárki más.
- Esme a te gyerekeid járnak a helyi gimnáziumba? – fordult felé Sarah.
- Természetesen.
- Remek, akkor nem kell aggódnom, hogy egyedül lesznek majd ott.
- Bella repesni fog az örömtől – rázta meg fejét lemondóan Will. Most hogy jobban szétnéztem a fejében, el kellett ismernem, hogy nem olyan érzéketlen, mint először hittem. Nagyon is szereti a családját, elképesztő szerelem köti Sarah-hoz, és nagy szeretet köti a többiekhez.
Nem elég, hogy Bellának nem hallom a gondolatait, kiderült, hogy sokkal érdekesebb, mint gondoltam volna először. Kész rejtély övezi a lányt.
- Azt hiszem, mi mindent elmondtuk. Ti jöttök – nézett ránk mosolyogva Sarah.
Sóhajtottam, pedig egyetlen vágyam volt, hogy utána mehessek annak a lánynak és jobban megismerjem. Nem tudom, hogy miért akartam annyira közelebbi kapcsolatba kerülni vele. Akartam a barátja lenni, meg akartam tudni minden róla, mellette akartam lenni, amikor szomorú. Megráztam fejemet, hogy valamennyire kitisztuljon a fejem.


Már jóval elmúlt tíz óra, mikor befejeztük mindenki történetét. Még mindig furdalt a kíváncsiság, hogy Bella miért csak úgy tudja, hogy az anyukája halott. Különben hol van? Miért hagyta el a lányát? Rengeteg kérdésem volt és szívesen kifaggattam volna személyesen Bellát. Amióta megláttam csak körülötte forognak a gondolataim. Hihetetlen a születésének a körülményei, ehhez nincs fogható. Legalább olyan különleges az élete, mint ő maga. Frusztrál, hogy nem tudok olvasni a fejében.
- Megjöttünk! – kiáltotta Emily kizökkentve a mélázásból. Majdhogynem gyerekes izgalom lett úrrá rajtam, hogy újra láthatom őt.
- A mamutjárásodat mindenki meghallja kár bejelenteni – jegyezte meg epésen Ryan. Emmettnek nagyon szimpatikus volt a fiú, féltem, hogy még sok borsot fognak törni az orrom alá.
Mihelyst megpillantottam Bellát, azonnal rámeredtem.
- Bella egyszerűen elképesztő a történeted – nézett rá Carlisle sajnálkozva, de alig bírta megállni, hogy ne kérje meg mutassa meg a képességét.
- Valahogy mindenki ezt mondja – rántotta meg vállát. Érezte tekintetemet magán, és szeme sarkából rám pillantott. Olyan volt, mintha zavarba érezte volna magát, amit enyhén, de éreztem is. Valamiért önelégültséget éreztem, bár tudtam, hogy a legtöbb nőre milyen hatást gyakorlok. Illetve az embernőkre főképp. Hiszen ő tényleg az, még ha nem is teljes mértékben.
- Nagyon sajnálom – nézett rá Esme.
- Nem kell, köszönöm de, nem kell sajnálni. Jól vagyok – tényleg ezt bizonygatta, de nem úgy tűnt.
- Nem úgy festesz – zöttyent le a kanapéra Ryan.
- Bella…- Sarah nem tudott többet mondani, mert Bella kiviharzott a nappaliból.

Fogalmam sem volt milyen indíttatásból, de utána mentem. A nappaliból kiérve megtorpantam, mert megéreztem a bódító illataromát, amit maga után hagyott. Egyszerre indította el bennem a vágyat és az ösztönt. Szerettem volna minél közelebbről szagolni ezt az eszenciát, ezt az édes levendula és frézia keveréket. Másfelől viszont a méreg olyan szinten termelődni kezdett a számban, mint még sose. Kívántam az illat tulajdonosának a vérét, mindennél jobban. Ha ilyen észveszejtő az illata, milyen lehet a vére? A vörös folyadék, ami táplálja a félig halandó félig vámpír személyt, aki ennyire nagy hatással volt rám.
Csak pillanatokkal később vettem észre, hogy egy másodpercre, de nem voltam ura önmagamnak. Olyan intenzitással volt rám Bella illata, hogy elvesztettem a fejem és kevésen múlott, hogy ne rohanjak szinte őrjöngve utána. Talán csak az állított meg, hogy a csodálatos illata mellett éreztem a szokásos édeskés illatot, ami minden vámpírt jellemzett. Tényleg csak ez állított meg? És ha nem tértem volna vissza a valóságba, bódultan és megbabonázva követtem volna az illat forrását, hogy aztán megízlelhessem vérét is? Gyorsan megráztam a fejem, és próbáltam inkább arra magyarázatot keresni, hogy miért akarok utána menni. Nem ismerem, ő se engem, egyszerűen csak szerettem volna megvigasztalni.
Nem akartam most ezen agyalni, tudtam, hogy elég sok idő kell, hogy rájöjjek a válaszra, és nem igazán akartam most ezzel foglalkozni.
Szorosan ragaszkodva a valóság szagába próbáltam őt megkeresni. Hatalmas volt a ház, még a miénknél is nagyobb lehetett és nem könnyítette meg a helyzetemet, hogy mindenhol éreztem őt. Megkerestem azt a pontot, ahol a legerősebben éreztem őt, majd azon a nyomon kezdtem menni.
Nagy lépcsősor vezetett az emeletre, ahol pár keresgélés után meg is találtam az émelygésem okát. A hosszú folyosó végén az ablaknál ült egy kis részen, a párnákon és kifelé meredt.
Azt hiszem meghallhatta, hogy valaki követte őt, mert csendesen, de dühvel a hangjában megszólalt nem is fordulva felém.
- Most nem akarok beszélni Ryan!
- Edward vagyok – mondtam, mire meglepődve felém fordult.
- Oh, ne haragudj – zavarban volt és szemét is lesütötte.
- Nem haragszom.
- A viselkedésemért is bocsánatot kell kérnem. Nem szoktam ilyen lenni, csak… - hadarta egy szuszra, majd megállt és beharapta alsó ajkát.
- Csak? – léptem közelebb kíváncsian. Nagyon idegesített, hogy nem hallom, mit gondol.
- Régen kellett már mesélnem az életemről és hirtelen jött – fejét lehajtotta, és ismét az ablakra meredt. Már sötét volt, de nem voltam biztos, hogy ő is ugyanolyan tisztán lát mindent, mint én. Az eső megint rákezdett és hangosan kopogott az ablakon.
- Nem haragszok – rántottam meg vállam hanyagul és leültem vele szembe. Érdeklődve nézett felém, és álltam a pillantását. Hirtelen elmosolyodta magát, majd felém nyújtotta kezét.
- Bella Dawnson.
- Edward Cullen.
Mikor kezünk összeért mintha elektromosság szikrázott volna, mindketten elkaptuk a kezünket. Míg én furcsállva néztem rá, ő zavarba jött. Ha jobban megfigyeltem, akkor enyhe pirosság is volt az arcán.

- Tudod nálad különlegesebb emberrel még nem találkoztam – nem voltam benne biztos, hogy nem veszi sértésnek, és abba se, hogy az ember jó kifejezés volt rá.
- Ezt vehetem bóknak? – mosolyodta el magát ismét. Milyen szép volt. Valamiért elragadott a látvány és nem tudtam levenni róla a szemem.
- Igen, veheted annak.
- Akkor köszönöm – nem láttam rajta, hogy nagyon komolyan vette volna, amit mondtam. – Gondolom, mindent tudsz – vonta meg vállát hanyagul.
- Nem igazán. Sok kérdésem van igazából – néztem rá kicsit félve, hogy esetleg nem akarja, hogy faggassam.
- Akkor majd felteszed őket, de most… - várakozóan nézett a folyosó és a lépcső irányába, ahol pár pillanat múlva megjelent Sarah mosolyogva.
- Emily lefeküdt aludni, és neked sem ártana.
- Te tudsz aludni? – néztem meglepetten Bellára, aki halvány mosollyal bólintott.
- Nincs szükségem rá mindig, de sokszor jól esik.
- Ez hihetetlen – nyögtem, mire Sarah és Bella egyszerre kuncogtak fel.

Hallottam, ahogy Carlisle üzeni nekem, hogy lassan indulnak haza.
- Itt az ideje, hogy menjünk – álltam fel helyemről.
- Nem muszáj, szívesen megtudnánk Will-lel pár dolgot még rólatok. Bár elmondtátok, de jó lenne, ha mégis csak megtudnánk jobban a dolgokat. Érdekel minket – az édes anyai mosoly, ami rajta volt, lehetetlenné tette, hogy nemet mondjak. Nyilván a többiek is hallották odalent ezt, és egyértelműen maradni szeretnének. Nem lepődtem meg, hogy Rosalie csak Emily miatt. Én pedig… szemem sarkából Bellára néztem, aki szintén engem mustrált.