Napkelte 8.- Epilógus

Idegesen járkáltam a szobámban, nem tudtam egy helyben maradni, pedig már tudtam az eljárást, az érzés nem volt számomra már idegen. A nyakkendővel még mindig bíbelődtem, öt éve is Alice csinálta meg, nem én. Ujjaimmal elkezdtem dobolni az üvegfalon, és türelmetlenül rángatni kezdtem fekete zakóm ujját. Lehunytam szememet, és mélyet sóhajtottam, majd a gondolatok alapján kerestem meg szerelmemet.
Ő se volt jobb állapotban, mint én izgatott volt. Nem lett volna szabad megnéznem őt a ceremónia előtt, balszerencsét jelent, de úgy gondolom, hogy az én balszerencsém már az első alkalommal megtörtént, pedig akkor tényleg nem lestem meg Bellát. Bella… ismét sóhajtottam, abban a pillanatban pedig orromba kúszott kínzóan csábító illata. Nem volt messze tőlem, csak pár méternyire egy másik szobában, de még is megéreztem Őt.
Elmosolyodtam magam a fél évvel ezelőtti beszélgetésünkre, ami sorsdöntő volt. Bár a mai napnak a boldogságról kellett volna szólnia, én nem teljesen tudtam az lenni. A mai napon gyászolni is lehetne.

-Nem tudom mit tettél velem, de csináld vissza – nyögtem elkeseredetten.
-Nem én csináltam Edward. És ha tudnám sem csinálnám vissza. El kell engedned – fogta meg állam, hogy belenézzek arany íriszébe.
- De szeretlek – motyogtam fájdalmas tekintettel, és ebben a pillanatban bolondnak éreztem magam. Miért akarja, hogy elengedjem? Hiszen itt van, él, igaz vámpírként, de itt van és végre örökre együtt lehetünk. Miért akarja, hogy elengedjem magam mellől, amikor végre visszakaptam? Ugyanakkor… nem tudtam rá úgy nézni, mint régen. Akárhányszor próbáltam magamba erőltetni az érzéseket, ha rá nézek, a szerelem érzésére nem Bella arca rémlett fel előttem. Mintha egy pillantással az, amiben éltem már 6 éve megszűnt volna. Ha rá néztem, nem a fájdalom vette át a helyét, mintha minden elszállt volna belőlem. Minden rossz érzés, minden indulat. Egyszerűen csak boldog voltam, hogy itt van, de ennél többet nem éreztem iránta. Majd megőrültem ettől a dologtól. Lehetetlen, hogy kiszeressek Bellából! Képtelenség! Főleg nem egy halandó lány miatt. Nekem Bella az életem, és soha, senki nem fogja őt pótolni!
- Szerettél. De én a múltad vagyok. Az, aki a jövőd oda lent van – állt fel, és próbált felállítani a földről, de elrántottam a kezem.
- Ne mondj ilyet ez nem igaz! – keltem ki magamból kétségbeesetten, de csak türelmetlenül elfordította fejét – Te vagy az életem, és ezen senki és semmi nem változtat!
- Makacs vagy Edward, el kell engedned! – kért szinte már könyörögve.
- Nem tudlak – ráztam meg fejem, mire elkuncogta magát. Hagytam, hogy felállítson a földről, és gyengéden megsimogassa arcomat.
- Edward. Hazudtam neked, de igazából nem is hazugság volt, inkább csak… nem mondhattam el az igazat.
- Miről beszélsz? – kérdeztem rekedten, bár rettegtem az igazságtól, még is kíváncsi voltam. Tudni akartam, hogy mi történt vele, és miért történik mindez.
- Ez így volt elrendelve – mosolyogta mindenféle fájdalom nélkül, míg én kapkodni kezdtem a levegőt. – Ennek így kellett történnie. Érezted, hogy valami nincs rendben velem, és jól érezted, éreztétek a többiekkel. Nem vámpír vagyok – fordult el tőlem, majd sóhajtva rám nézett és egy pillanat alatt a szeme újra barna színben pompázott. Elakadt a szavam, hirtelen azt se tudtam mit mondjak. – Én is alig hittem el, mikor meghaltam, aztán a mennyországba keltem fel – jót mulatott rajta, de az én idegem már kezdték felmondani a szolgálatot, bár azt hiszem tényleg nem lepődtem meg ezen. Ő mindig is egy angyal volt. Az életem megkeserítője. – Nem találkoztunk volna, ha nem így rendelik el. Valóban szerelem volt a kapcsolatunk, de nem én leszek az, aki téged kiegészít, hanem Sarah. Én csak… felkészítettelek.
- És Nessie? – kérdeztem rekedten, és azt hiszem enyhén sokkolódva.
- Ő amolyan hiba volt. Nem is tudom, hogy történhetett, pedig a fentieknek ezt irányítaniuk kellett volna, de nem lett belőle nagy baj. Ez is meg volt írva. Nessie majd pár év múlva felnő, és ugyanúgy örökké fog élni, mint ti. Boldogak lesztek.
- Ezt nem tudom elhinni – döbbenetemben visszazöttyentem a padlóra és hátamat a falnak vetettem.
- Azért küldtek vissza a földre, mert tennem kellett róla, hogy ismét megtaláld a boldogságot. Nem eresztetted volna el az emlékemet, és ezzel elástad volna a Sarah-val való boldogságodat is. Nem hagyhattam! – magyarázta, de én csak hitetlenkedve ráztam a fejemet.
- Ő is ember, elkövetem ugyanazt a hibát, mint veled? – kérdeztem sziszegve és enyhén dühösen. Össze voltam zavarodva, úgy éreztem, hogy amióta csak megismertem Bellát egy hazugságban élnék, és ez megrémített.
- Nem. Most már tudod mit kell tenned – mosolyogta.
- Akkor a Volturi is hazugság volt? – kérdeztem magamból kikelve.
- Igen. Minden jól alakult, de nem gondoltam volna, hogy ennyire az emlékemhez ragaszkodni fogsz, így engedélyt kértem, hogy segíthessek neked. Ismét a földön vagyok, de hamarosan vissza kell mennem.
- Vagyis újra halott leszel – leheltem, mire bólintott. – Hogy fogom ezt Nessie-nek megmagyarázni?
- Neked nem kell. Majd én – rántotta meg vállát, de magyarázni kezdett értetlen tekintetem látván. – Amúgy is angyalnak néz a furcsa visszatérésem miatt, legalább nem kell neki tovább hazudnom.
- Nem fogja elfogadni, se ő se én, hogy bárki is a helyedbe lépjen – mondtam dacosan, éreztem, hogy még mindig erősen kapaszkodok belé, de ez lassan már kezdett nyomasztó lenni.
- Nem fog a helyembe lépni. A családotokba én voltam az első ember, és ezt Sarah tiszteletben is fogja tartani. Nem akar a helyembe lépni. Inkább csak próbálta kitölteni az űrt, Nessie szívében. Nem mondom, hogy könnyű lesz, de ha átrágjátok magatokat a nehéz időszakon, akkor már könnyebb lesz.
- Akkor ennyi? Te egy nagy hazugság voltál mindig, és most csak úgy felejtselek el? – szavaim gúnyosan voltak, és már épp bocsánatot kértem volna tőle, de könnyes szemekkel leguggolt elém és megsimogatta arcomat. Felsóhajtottam a kellemes érzéstől, és megnyugtatott.
- Nem hazugság voltam Edward. Mindig veled leszek és mindig én leszek az első szerelmed, aminek egy maradandó emléke is lesz. De tovább kell lépned és adnod magadnak egy második esélyt. Gondolj rám úgy, hogy milyen jó volt és csodálatos dolgokat éltünk meg együtt. Csak egy emlék maradjak. Ne gondolj rám fájdalommal – kért engem meghatódva.
- És ha nem sikerül? – leheltem lassan beletörődve.
- Sikerülni fog. Már tovább léptél. Sarah be fogja gyógyítani a sebet, amit én okoztam. Csak hagyd neki – mosolyogta, mire nehézkesen bólintottam.
- A többiek tudnak…?
- Nem. Nem is fognak róla tudni. Úgy fognak rám emlékezni, mint te, csak te tudni fogod a részleteket.
- Már el is akarsz menni? – megriadtam és megragadtam kezét.
- Nem. Megvárom az esküvődet – vigyorogta, mire döbbenten néztem rá.

Hallottam, hogy valaki mögém lép, és vállamra rakja kezét.
-Készen vagy Edward?
- Egy pillanat, beszélnem kell Nessie-vel – mondtam Jaspernek, de szinte remegtem ettől a beszélgetéstől. Hogy magyarázzam meg neki, hogy ne gyűlölje meg Sarah-t? Az utóbbi fél évben nagyon sok minden megváltozott. Engem kivéve mindenki megdöbbenve figyelte, hogy Bella és Sarah egyre jobb barátnők lesznek. Ez egy lavinát indított el, legalább is az én szememben. Senki nem értette hirtelen, miért nem vagyok már úgy Bellával, mint régen. Az egész családom kigúvadt szemekkel néztek, amikor Bellával nevettünk valamin. Már nem éreztem azt a fájdalmat, mint régen. Felszabadult volna és örültem, hogy mellettem marad. Bella a lehető legtöbb időt próbált Nessie-vel tölteni, bár én aggódtam, hogy fogja majd fogadni, amikor az anyukája ismét lelép. Bella sikeresen kibékítette Carlisle-t és Esme-t, akik ezután megfogadták, hogy mindig egymásnak hisznek. Rosalie bár bátortalanul, de végül elért egy holdpontot Bellával, onnantól kezdve pedig szétválaszthatatlan barátok lettek. Emmett és Jasper próbálták belőlem kihúzni, miért nem érzek már Bella iránt semmit, persze sikertelenül. Nem tudhatták meg. Sarah a Denali klán távozása után velünk maradt és, ahogy Bella megmondta egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Sose gondoltam volna, hogy létezik erősebb szerelem annál, mint amit Bellával éreztem. Alice-t sajnáltam a legjobban. Érezte, hogy ismét elfogja veszíteni a legjobb barátnőjét. Egy délutánra el is tűntek Bellával, és mikor megjöttek nyoma sem volt az aggodalmának, inkább csak szomorú volt. Gondoltam, biztos elmondott neki mindent Bella, de azt mondta mindig, hogy ő nem mondott semmit neki. Egyszerűen megbeszélték a dolgokat. Nem firtattam a dolgokat.

De igaza volt Bellának. Ez a fél év elég volt, hogy el tudjam őt engedni.
Átsétáltam a folyosón, de hallottam, hogy odalent a tömeg izgatottan várja már az esküvőt. Nessie ajtaja nyitva volt, de nem volt egyedül. Megtorpantam, és mosolyogva figyeltem, hogy Bella beszél Nessivel. Túl sok mindent tesz meg értem.
-Nem akarom, hogy helyettesítsen téged – motyogta Nessie szomorúan, nekem pedig majd meghasadt a szívem.
- Nem fog kicsim – simogatta meg arcát Bella és ölébe vonta lányát. – Mindig én leszek az anyukád, de én odafentről foglak téged figyelni. Sarah pedig idelent fog rád vigyázni. Ne haragudj rá, nagyon szeret téged.
- De te elmész – biggyesztette le ajkát, mire Bella könnyes szemekkel magához ölelte őt.
- Akiket szeretünk sose hagynak el. Mindig itt leszek veled ígérem. – Bella felemelte a fejét, mintha nekem is intézte volna ezeket a szavakat. Elmosolyodtam magam, majd Nessie is felemelte a fejét és szomorúan nézett rám.
- Idő van – szaladt fel Alice, majd megállt mellettem és meghatódva figyelte Bellát és a könnyező Nessie-t.
- Gyere kicsim, mennünk kell – sétált be Alice és kézen fogva Nessie-t. Nessie kifelé menet rám nézett, majd megállt és hozzám bújt. Megsimogattam arcát, majd szó nélkül szorítottam magamhoz.
- Minden rendben lesz – suttogtam, mire bólintott. Lesétáltak a lépcsőn, majd Bellára néztem, aki vigyorogva jött elém, és igazította meg nyakkendőmet. – Gyönyörű vagy – mondtam neki. Még ennyi idő után is elámulok szépségén, de mit várjak egy angyaltól? Fehér bőre sima volt, mint a márvány, karcsú alakját kiemelte kék ruhája, arany szemei boldogan csillogtak. Mikor megkérdeztem tőle, miért néz úgy ki, mint egy vámpír azt válaszolta, hogy a látszatra adnia kell. Azt is megtudtam, hogy Daniell is egy angyal, és együtt jöttek a földre.

- Biztos, hogy nincs köztetek semmi Daniell-lel? – kérdeztem egy délután, mikor elkísért vadászni. Nem voltam féltékeny, nyugodt szívvel vártam, hogy azt mondja, de igen, együtt vannak. Inkább csak féltettem, hogy nem elég jó neki. Bella sokkal többet érdemel.
- Nincs. Több ezer éves, és a felesége azt hiszem kiűzne a mennyországból – nevette el magát. Csilingelő kacagása betöltötte az erdőt, napokig tudtam volna gyönyörködni benne.

-Készen állsz? – kérdezte mosolyogva mikor végzett a nyakkendőmmel.
- Furcsa lesz ismét ott állni, de ezúttal nem téged veszlek el – mondtam kínlódó mosollyal, de csak nevetett rajtam. – Pedig mindig úgy gondoltam, hogy ha az első után újra házasodni fogok, akkor csak is veled, mikor vámpír leszel – magyaráztam, mikor már a földszintre értünk.
Szétnéztem a vendégeken, de most sokkal kevesebben voltunk, mint legelőször. Vagyis, majdnem. Sarah szülei itt voltak, akik szintén vámpírok voltak, és néhány barát, akiket ismertünk. Nessie kacagva ment oda mindenkihez, akik megcsodálták őt. Ezzel egy újabb problémára hívta fel a figyelmemet, amit Bella észre vett.
-A volturi nem fog tudomást szerezni róla. Előbb utóbb igen, de nem most. Ezzel egy ideig ne törődj. Szólni fogok majd, csak figyeld a jeleket. Nem jöhetek többé ide, de attól még jelezni tudok majd – mondta, mire bólintottam.

Hamarosan mindenki elfoglalta a helyét, és én is Carlisle elé sétáltam. Bár boldognak kellett volna lennem, és részben az is voltam, de a szomorúság is átjárt. Bella már csak ma fog itt maradni és elmegy. Leghátul állt meg és meghatódva figyelt engem. Nem tudtam mi jár a fejében, pedig szívesen meghallgattam volna. Rosalie elkezdte játszani az indulót, én pedig repeső boldogsággal vártam kedvesemet.
Valami álomszerűségbe kerülhettem, a következő órák szinte egybefolytak. Sarah gyönyörű volt a fehér ruhában, mindent felülmúlt. Kék szemei csillogtak, nekem pedig volt időm felkészülni ebben a fél évben, hogy hamarosan, már nem ezek a szemek fognak engem fogadni. Aggódtam, hogy ugyanaz fog történni, mint először, de Bella megnyugtatott, hogy nem. Sarah tényleg begyógyította a sebeimet, újra éreztem a szerelem varázsát, és reménykedni kezdtem a lelkem létezésében.
Ködös tekintettel mormoltam el az igent, majd adtam gyengéd csókot immár feleségemnek. Sarah nagyon boldog volt, ahogy én is, alig tudtam levenni a szememet róla. Sugárzott belőle a szerelem, de egy pillanatra se hagytak minket kettesben. Mindenki gratulált nekünk, még Nessie is kacagva ölelte meg Sarah-t. Láttam rajta, hogy mennyire jól esett neki, és persze türelmesen fogja várni, amikor Nessie elfogja őt fogadni. Nem siettette, amiért hálás voltam, Nessie sok változáson ment keresztül, de úgy vélem Bella beszélgetése vele mély benyomást tett rá, nem kell aggódnunk többé. Okos lányom van, feltudja mérni a dolgokat.

Bár étel és ital elfogyasztására nem volt szüksége a legtöbb vendégnek, hősiesen nyomtam le magamba ismét az esküvői tortát. Alice-ék ezt nevetve nézték végig, ahogy a többiek is. Emmett kissé kárörvendő is volt, hogy megint meg kellett ennem, de ennyit kibírtam, ha kedvesemnek örömet okozok ezzel. Nem éreztem a szúró érzést, ami azt jelezte itt a búcsú ideje, mindaddig amíg meg nem láttam Bellát messze tőlem az erdő szélén. Elkomorultam, de csak mosolyogva biccentett felém.
Meleg kezeket éreztem meg a karomon, mire oldalra fordítottam a fejem.
-Menj csak, addig tartom a frontot – mondta Sarah megértően. Elmosolyodtam magam és csókot nyomtam ajkaira, majd felálltam és Bella felé siettem. Felgyorsítottam lépteimet, mikor megfordult és a kijárat felé vette az irányt. Már a teraszon járt mikor utolértem, és sikerült elkapnom a karját. Megtorpant és mosolyogva fordult vissza, majd szó nélkül megfogta a kezem.

- Gratulálok!
- Búcsú nélkül akartál elmenni? – kérdeztem helytelenítve, mire felkacagott.
- Mennem kell Edward – válaszolt a nem feltett kérdésre. – Itt az idő – elnéztem válla felett és megláttam Daniellt, aki rá várt.
- De… - hirtelen öntött el ismét a kétségbeesés, hogy nem fogom őt látni soha többé. Ez nem érhet így véget!
- Ne aggódj! – arcomra helyezte kezét, ami kellemes bizsergést okozott és felsóhajtottam. – Minden rendben lesz. Boldog leszel.
- De téged soha többé nem látlak – leheltem.
- Mindig veled leszek. Odafentről figyelni foglak és ha meglátom, hogy hülyeséget csinálsz számíts egy nagy villámra, ami beléd csap – vigyorogta, de lehetetlennek tartottam, hogy bántana. Még egy legyet se tudna bántani, nem hogy engem!
- Mindig az angyalom voltál és az is maradsz. Köszönök mindent – nem tudom mikor váltottam át hirtelen ilyen hálálkodóvá, de tényleg sokat köszönhettem neki. Megmutatta nekem, hogy egy magamfajta is lehet boldog, és megajándékozott a legnagyobb csodával. – Te vagy a legnagyobb ember ezen a földön. A nyomodba se érhet senki!
- Ehhez nem kellett semmi, hogy tudjam – rántotta meg vállát, amire nevetnem kellett.
- Szeretlek – vallottam, bár ennek már más volt a jelentősége, mint régen. Mindig is ő lesz az igaz szerelmem. Ő felélesztette dermedt szívemet, de már más rabolta el. – Mindig te leszel a báránykám – simogattam meg könnyes arcát.

- Ég veled, te mazochista oroszlán – mosolyogta, majd hozzám bújt. Jó érzéssel töltött el ismét a karjaim közt tartani, de most már tudom milyen lesz a hiánya, és tudni fogom kezelni. Tudom, hogy boldog lesz odafent. Puszit adott arcomra, majd mosolyogva kifordult ölelésemből, és Daniell mellé sétált.
Vakító fényesség vette őket körbe, amire hunyorítanom kellett, majd mire felnéztem, már nem volt ott. Megkönnyebbülés szállt meg, pedig ez a nap volt életem egyben legboldogabb és legszomorúbb napja. Mindig nyugodt és teli szívvel fogok Bellára gondolni, aki annyi mindent tett egy vámpírért. Tudom, hogy jó helyen van és odafent nem érheti semmi baj. És végtére is, nem hagyott el… Megfordultam, hogy a tömegre nézzek, ahonnan Nessie futott felém. Kék ruhája lobogott utána, majd nevetve ugrott karjaimba.

-Anya elment?
- Már odafent van – néztem a csillagos égre. Nessie mosolyogva hajtotta vállamra a fejét, és együtt néztünk egy gyönyörűen tündöklő csillagot. Az életem pár év alatt hatalmasat változott. És ezt egy embernek köszönhetem, aki a legcsodálatosabb volt a világon. Bella Swannak, aki megmentett engem.


Vége

Tudom, hogy utáltok most ezért xD Átvertelek titeket, nem is kicsit amit egy picikét sajnálok, de annyira nem :D Pontosan így terveztem, és hát elvégre nem Bella-Edward fanfiction volt, de róluk szólt :D Remélem mindenkinek tetszett azért, mert nem több tíz fejezetes volt, és köszönöm a sok véleményezőknek, nagyon hálás vagyok érte 

Incomplete 29. Fejezet

Egy ideig megmukkanni se tudtam annyira megdöbbentem, hogy fel se fogtam. Tényleg ő hívott fel? De hogyan, miért és… egy tized másodperc alatt több ezer kérdés pörgött le az agyamban.
-E.J.? Ott vagy?
- Csak… nem hiszem el, hogy te vagy – suttogtam, szinte elhűlve.
- Pedig hidd el, mert én vagyok – kuncogott. Egyre dühösebb lettem, nem értettem, hogy mire fel van ilyen jókedve, miközben én majd egy hónapja majd a megőrülés határán vagyok.
- Úgy veszem észre, hogy nem hiányoltál – morogtam, mire kuncogása elhalt. – Tudod te, hogy hányszor kerestelek? Van fogalmad róla, hány üzenetet hagytam?
- Igazából nem, nem tudom. Ryan elvette a telefonom, elment valamerre és mázli, hogy megtaláltam, különben…
- Különben még most sem tudnám, hogy egyáltalán élsz-e még – sziszegtem, mire nagyot sóhajtott.
- Nem kellett volna aggódnod, tudhatnád, hogy Ryan mellett biztonságban vagyok.
- Ja, persze tudom, hiszen ezer éve haverok vagyunk – jegyeztem meg cinikusan.
- Ne csináld E.J.! Nincs sok időm és nem akarok veszekedni – beláttam, hogy igaza van, nem telefontéma a vitatkozás tárgya. – Inkább mesélj… hogy vagy?
- Mármint azok után, hogy bármiféle búcsú nélkül elmentél és ott hagytál? – morogtam újra, és kezeim ökölbe szorultak, habár a csalódottságom kezdett inkább felszínre törni.
- Úgy gondoltam, hogy azok után nekünk nincs miről beszélnünk – mondta némi hallgatás után.
- Áh, szóval te így gondolod? – nem tudom miért, de szavai mellbe vágtak.
- Sajnálom, ha megbántottalak, de megbeszéltük, hogy ez semmin nem változtat. Még mindig… legjobb barátok vagyunk igaz? – csak beképzeltem, vagy tényleg nehezen mondta ki a barátok szót?
- Igen – motyogtam alig hallhatóan. Rosszul esett, hogy ő így gondol rám, de nagyon jól tudtam, hogy ezek szerint ő az okosabbik fél. Ostoba voltam, amikor azt gondoltam, hogy a kapcsolatunkból ki tudom hagyni az érzelmeket. Nagyon, nagyon hülye voltam és én fogok most szenvedni. Nem hibáztathattam, helyes volt, amit gondolt. Helyesnek helyes, az már más, hogy én mit akarok. – Hol vagy?
- Panama környékén – nincs is olyan messze. Gondoltam magamban, de aztán amilyen gyorsan eldöntöttem, hogy elmegyek, vissza is vontam. Mi értelme? – A bátyám idehozott egy kis időre.
- Jah, és már egy hónap eltelt – tudtam, hogy ez a hangnem nem az a fajta stílus volt, amit tőlem már megszokott volna, de nehezen tudtam szebben viselkedni vele, habár nem érdemelte meg.
- Sajnálom, hogy nem tudtalak keresni, ha tudom, hogy te ennyire elakarsz érni, akkor…
- Nem fontos – szakítottam félbe. – Csak tudni akartam, hogy jól vagy-e és hogy hol vagy, meg mikor jössz vissza.
- Csak ennyi? – hangjából nem tudta elrejteni a csalódottságot, ami nekem viszont nagyon jól esett. Talán én is hiányzok valamennyire neki. – Nem tudom mikor megyek vissza, hamarosan… és igen jól vagyok, szeretek a bátyámmal lenni, bár azért hiányzol – a szónak két értelme volt, legalább is számomra.
- Te is nekem – a lehető legközönyösebb hangon próbáltam mondani, és mindenféle érzelmet kiszedni belőle, de nem tudtam, hogy mennyire sikerült.
- Na, ennyit a lelkizésről – nevette el magát, és akaratlanul, de nekem is mosoly kúszott az arcomra. – Szóval vadászol?
- Öö nem, csak azt hittem Emma az, muszáj volt valamit rögtönöznöm, hogy ne zaklasson.
- Á, vágom. Bármennyire is furcsának hangzik, de hiányzik az a túlpörgött lány, meg Scott is.
- Te is nekik – válaszoltam, habár ez nem volt teljesen igaz. Egyiknek a hiányérzete se érhetett fel az enyémhez. – Érdeklődtek a hol léted felől.
- És mit mondtál?
- Az igazat. Hogy a bátyád elvitt téged a nagyszüleidhez – a mondat végére vigyorogni kezdtem, szinte feltöltve éreztem magam hangját hallva.
- Szép hazugság – kuncogott. – Basszus! Ne haragudj mennem kell E.J.!
- De… - pánikba estem, nem akartam még letenni.
- Szija! – a vonal megszakadt, de én még percekig nem tudtam leengedni a fülem mellől. Jobban éreztem magam, most hogy tudom jól van, még sem voltam teljesen megelégedve. Találkozni akartam vele! Kirontottam a szobámból, de sokáig nem jutottam, a nappaliba anyám mérgesen elém állt.

-Nem mész sehová! – tiltakozott szigorúan, mire felsóhajtottam. Biztosan ellenőrizni fognak, szóval esélyem se lesz elszökni. Mérgesen ültem le a többiekhez, de csodálkoztam, hogy Carlisle és Esme nincsenek itt. Már épp nyitottam volna a számat, mikor Ness megelőzött.
- Elmentek az árvaházba, de nem sokára visszajönnek – lopva néztem a Jacobbal összefűzött ujjaikra, és féltékeny lettem. Bár én is így lehetnék Hayley-vel. Ó, mit áltatom magam! Rosszabb vagyok, mint anno apám. Nyögve csúsztam lentebb a kanapén, majd a bácsikáimmal együtt kezdtem nézni az egyik meccset. Jasper gyakran pillantgatott felém, de mindig odamordultam. Éreztem magamon a többiek tekintetét is, főleg apámét, de próbáltam nem tudomást venni róla. Láttam rajtuk a kíváncsiságot, és leginkább kérdésözönt zúdítottak volna rám, csupán tudták, hogy úgyis faképnél hagynám őket. Habár, nem hiszem, hogy hagynák sokáig ezt folytatódni.
- Köszi, hogy szóltál – néztem nénikémre, aki mosolyogni kezdett. – Eredetileg nem volt kedvem felvenni.
- Tudom, ezért figyelmeztettelek. Tudtam, ha azt mondom Emma akkor felveszed. Nem bántanád meg azzal, hogy nem veszel tudomást róla.
- Remélem most már lenyugodtál – szólalt meg apa. – Tudod, hogy hol van és hogy nincs semmi baja. Most már csak várnod kell, hogy visszajöjjön – szavai nem voltak túl bíztatóak, és akármit csináltam, nem tudtam lekötni magam. Mindig Hayley járt a fejemben, és a szavai. De jobban aggasztott a saját érzéseim az irányába. Megijedtem az érzéstől, nem tudtam, hogyan fogok viszonyulni hozzá ezután. Semmiképp sem lehet olyan a kapcsolatunk, mint régen. Nem érhetek hozzá, nem lehetek úgy a közelében, mint mielőtt elment, biztos, hogy elárulnám magam.
- Nem akarsz valamit mondani? – kérdezte anya halkan és kicsit félve, talán a reakciómtól.
- Szereted őt, ezt most már nyíltan kimondhatjuk – jegyezte meg Jasper szeme sarkából rám pillantva. Figyelmen kívül hagytam Rosalie morgását, majd mélyet sóhajtottam.

- Ismered őt – néztem anyára. Azt hiszem itt az ideje, hogy mindent elmondjak. Hiába megígértem, ezek után csak a nyakamba kapnám a sok figyelmeztetést, hogy legyek vele óvatos és stb. Ha tudni fogják, hogy nem tudok nagyon ártani neki, legalább ettől megkímélem saját magam. És itt az ideje, hogy ők is mindennel tisztában legyenek, hogy ne aggódjanak tovább állandóan érte. Elég, ha én aggódok helyettük.
- Miről beszélsz? – rázta meg fejét mosolyogva anya, de meglepődve.
- Talán már nem is emlékszel rá, de ötven éve, még ember korodban volt egy álmod. Egy nagyon valóságos álmod.
- Igen, emlékszem rá – bólintott összevont szemöldökkel. – Edwarddal aznap feküd… - elharapta a mondatot, majd zavarban csavargatni kezdte haját. – Szóval igen, emlékszem rá, de ez hogy kötődik a lányhoz?
- Hayley félig vámpír – nyögtem ki, mire mindenki felhördült. – A képessége az, hogy beletud mászni másoknak az álmába, de még gyerek volt akkor, és valamiért pont téged pécézett ki. Akkor még nem tudta irányítani az erejét és akaratlanul az életét álmodtad meg. Kisebb nagyobb túlzásokkal.
- Akkor az, amit akkor átéltem, tulajdonképpen az ő élete volt? – kérdezte akadozva, mire bólintottam. Hagytam pár percet, hogy felidézze azt az alkalmat, de nem akartam magyarázkodni, hisz a családban mindenki tudott erről az álomról. Csak éppenséggel senki nem törődött vele, hisz akkor jelentéktelennek bizonyult.
- Te egy félvámpírral kezdtél ki? – sziszegte Rosalie, miközben a helyéről felpattant.
- Nem volt szándékos – mondtam neki nyugodtan, de hitetlenkedve rázni kezdte fejét.
- Ezt nem tudom elhinni.
- Nem semmi - füttyentett Emmett, majd vigyorogni kezdett. – Akkor tényleg megtalálta zsák a foltját.
- Emmett ez nem vicces – mondta halkan anya sajnálkozó pillantással. – A volturi…
- Tudom – bólintottam, mire összerezzent.
- Szegény. Segítenünk kell neki – nézett apára, aki bólintott.
- Higgyétek el, hogy már próbáltam meggyőzni – néztem rájuk reménytvesztve. – Nem akar segítséget, eltaszít magától.
- Ez azért zavar, mert beleszerettél? – köpte Rosalie gyűlölködve.
- Miután megtudtam a titkát, már akkor segíteni akartam neki, és nem, nem szerettem bele! – pillantottam rá mérgesen.
- Kár tagadnod és harcolni ellene – jegyezte meg Jasper, de rossz kedvű volt. Zavarta, hogy ismét a Volturi került képbe.
- Tudtam, hogy szerelmes leszel belé – nevette el magát Nessie mindentudóan. – Hasonlítasz apára!
- Befejeztétek? Ez amúgy is lezárt ügy, hisz ő csak a legjobb barátjának tekint! – pattantam fel helyemről.

- Az a tökéletes kapcsolat, ha a szerelmed egyben a legjobb barátod is – kacagta Emmett, mire több személy is felvonta kétségesen szemöldökét.
- Ez azért nem igaz – motyogta apa, és szeme sarkából anyára, majd Jacob-ra pillantott.
-Nekem Edward a legjobb barátom – mormolta Alice, Jasper pedig kérdőn felhúzta szemöldökét.
- Tényleg?
- Hát… azt hiszem – hajtotta le fejét. Örültem neki, hogy ezúttal Emmett beszólása mély benyomást tett mindenkire, és a családtagjaim az este folyamán ezen fognak agyalni. Felálltam, hogy ismét visszavonuljak a szobámba, de éleseszű anyám ismét megállított.
- Ez volt az a nagy titok? Ezért nem hoztad el sose ide?
- Nem tehettem. Megígértem neki, hogy nem mondom el senkinek. Te tudod a legjobban milyen nehéz élete volt, nehezen bízik meg bárkiben is.
- igen ezt, megértem – sóhajtott fel. Alice hirtelen felsikoltott, mire mindenki megdermedve kapta rá a fejét. Jasper már aggódóan guggolt mellette, míg engem ebben a pillanatban rossz érzés fogott fel. Feszülten vártam, mikor tér vissza nénikém a valóságba. Apa is ugyanolyan fásult tekintettel meredt maga elé, miközben anya kezét szorította, majd mindketten hirtelen kapták fel fejüket, aztán egyszerre rám néztek. Nyeltem egyet, majd idegességgel telve mukkantam meg.
- Mi történt?

- Azonnal el kell tűnnöd E.J.! – kiáltotta apa, és nem tudta arrébb lökni dermedt testemet. Megrángatta karom, majd a lépcső felé lökdösött. Láttam, hogy a nappali felbolydult, mikor Alice elmotyogta mi történt. Rosalie Nessie-t kézen fogva húzta utánam, míg Jacob felpattant és kirohant az ajtón.
- Mi a fene történt? – kérdeztem magamból kikelve és lecövekeltem az ajtóm előtt.
- Majd elmondom, csak tűnj el fiam, most!
Apát még sose láttam ennyire kiborulva, és egyszerűen össze voltam zavarodva. Mi a fene történik?
- Nem megyek sehová, amíg el nem mondod mi történt! – ordítottam.
- Erre most nincs időnk! – morogta, de nem tudott tovább vinni, mert Alice nénikém mellettünk termett.
- Már késő, jönnek

De kik? Teljesen össze voltam zavarodva, a rossz érzésem pedig nem csillapult. A gyomrom görcsbe rándult és rettegtem, hogy Hayley-vel történt valami. Az nem lehet!
Apa egy percig meredt maga elé, majd rám kapta tekintetét.
-Talán jobb lesz, ha itt marad akkor. Csak jobban feltüzelnénk őket, és akkor ismét egy vadászat venné kezdetét – morogta gyűlölettel teli hangon, majd maga után húzva ismét kirángatott a házból.
Már mindenki kint állt, csak én álltam teljesen tanácstalanul. Anya odajött hozzám és félő szemeit rám emelte.

-Már hallom a nő gondolatait. Jasper próbáld lenyugtatni – kérte kétségbeesve apa, mire bácsikám bólintott és koncentrálni kezdett. Hamarosan én is meghallottam pár léptet, ami gyorsan közeledik a házhoz. Egyre kapkodva vettem a levegőt, a kezem pedig ökölbe szorult.
-Csak higgadj le és maradj is úgy, nem hiszem, hogy most az ösztöneidre kellene hagyatkoznod – motyogta Anya felém, de nem tudtam megkérdezni, hogy miért mondja. Hirtelen minden családtagom – Ness és Jake kivételével, azt se tudtam, ők hol vannak – megfeszült és hátrább lépett egy lépest.
Felemeltem a fejemet, majd az erdő sötétjéből lassan kibontakozott két alak. Először csak a vörös szemüket láttam meg, amik tele voltak haraggal, majd kiléptek elénk. Egy nő, és egy férfi állt meg nem messze tőlünk. A nőnek hosszú fekete haja volt, ami kompenzált a fehér bőrével. Nem lehetett több harmincnál, de így is el kellett ismernem, hogy nagyon szép volt. A férfi idegen volt számomra, de a nőről tudtam, hogy ki. Hayley anyja.

-Üdvözöllek tit…
- Hallgass Cullen! – apa nem folytathatta tovább a békés megoldás elvet, mert a nő ellenségesen rákiáltott. Akaratlanul is megrezzentem a hangtól, de már az egész nő látványától kirázott a hideg. Annyi gyűlölet volt benne, nem is csodálkozok, hogy Hayley nem szeret vele lenni, és beszélni róla. Vörös szemét végigfutatta rajtunk, majd megállt tekintete rajtam. Gúnyos mosolyra húzta száját, majd megszólalt mézes-mázos hangon. – Te lennél E.J.?
-Igen – mondtam határozottan, ebből gondoltam már, hogy tőlem akar valamit. Most már értem, hogy apa miért akart ennyire eltüntetni a környékről. De azzal nem oldana meg semmit úgyse. – Maga pedig Hayley anyja igaz? – A családom tekintete egytől-egyig rám meredt, de nem foglalkoztam vele. A feszültség tapintható volt, azt hiszem igaza volt apának. Nyugodtnak kell lennem, különben ez a nőszemély, valakinek neki megy. Magamat nem féltem, de a családomnak nem eshet baja!
- Hogy mered a szádra venni a lányom nevét te senkiházi? – sziszegte remegve, de csak értetlen voltam. Oké, nem kedvelhet, de ennyire?
- Nem lehetne ezt békésen megbeszélni? – könyörgött anya ismét féltésből. Félt, hogy valami bajom esik. Hülye voltam. Hayley többször mondta, hogy nem szeretné, ha találkoznék az anyjával. Az okot sose árulta el, de kezdem kapizsgálni.
- Hol van a lányom? – kérdezte ismét tőlem. Láthatóan meglepődtem, hiszen honnan tudhatnám pont én? Jó, most már tudom Hayley-től de egészen eddig én sem tudtam.
- Azt hiszi én tüntettem el? – kérdeztem kissé nagyképűen, mire felém tett egy lépést. Apa elém állt, anya pedig megragadta kezemet.
- Nem hiszem, hanem tudom, hogy te miattad ment el! – sikoltotta szinte magas hangon. Legalább most már tudom, hogy Hayley honnan örökölte a hisztériáját. Ez a nő se volt különb!
- Nagy tévedésbe van asszonyom! – kerültem ki apát, aki figyelmeztető pillantásokat lövellt felém. – Nem tudom hol van, én is próbáltam már rájönni, de nem veszi fel a telefont, ergo semmi közöm hozzá, hogy eltűnt! – egészen jól hazudtam, legalább is azt hittem.
- Lora, erre nincs időnk! – szólalt meg mély hangon az idegen férfi figyelmeztetőleg.
- Nem tudom hova vitted őt, de azonnal el kell mondanod! Még ma vissza kell őt szereznem! – szemében valahogy nem azt a fajta kétségbeesést láttam, amikor egyszer elszöktem itthonról és anya zokogva keresett mindenhol. Anya tele volt szeretettel, de ebben a nőben egy fikarcnyi sincs. Mintha csak egy fontos tárgyról beszélne, nem a tulajdon gyerekéről.

- Még ha tudnám, se mondanám el – morogtam, és éreztem, hogy egyre dühösebb leszek. – Maga csak a Volturinak akarja adni, hogy ott raboskodjon örökre, maga pedig megkapja a jutalmat.
- Milyen anya maga? – kérdezte döbbenten édesanyám, miután senki nem tudott megszólalni.
- Az én lányom, azt teszek vele, amit akarok! – kiáltotta, majd szeme elsötétült és már csak azt fogtam fel, hogy felém lendült. Felkészültem rá, hogy meg kell védenem magam, de a várt támadás nem ért el.
Döbbenten álltam, ahogy az összes családtagom. Lora a földre volt szorítva, az idegen férfi fogta. Arca semmitmondó volt, mintha egy álarc hullott volna le róla.
- E.J.! – nem értettem még is honnan hallom ezt a hangot, majd mire oldalra fordítottam a fejemet egy apró test ütközött nekem. A vörös hajzuhatag eltakarta előlem a képet, de az ölelő karok, amik erősen szorítottak és az illat alapján nem volt nehéz kitalálnom ki Ő.
- Hayley! – suttogtam, majd ugyanolyan nagy hévvel öleltem meg. El sem hiszem, hogy újra a karomban tartom őt. Bár nem lett volna szabad, de akkor is hatalmas boldogságot éreztem, hogy újra itt volt velem. Már elviselhetetlennek tűnt a hiánya és nem tudtam betelni az érzéssel, hogy újra itt van.
- Sajnálom! – emelte fel hirtelen a fejét és zöld szemei megteltek könnyel. – Ha tudtam volna, hogy anya megkeres téged sose megyek el, de…
- Hayley erre nincs időnk! A volturi hamarosan eléri Seattle-t, meg kell állítanunk őket mielőtt téged megtalálnának! – Mi? A volturi? Nem, nem! Nem hagyhatom, hogy ismét elmenjen!

- Hayley segíts nekem! – sikította hirtelen Lora, mire Hayley félve kapta fel a fejét. Lora még mindig lefogva volt, de már az idegen férfi karjaiban. Egy másik férfi is állt mellette, de róla tudtam, hogy ő Ryan.
- Szép volt John! - biccentett elismerősen a férfi felé Ryan.
- Nem is volt olyan rossz játszadozni veled Lora – vigyorgott a John nevű férfi. – Ugye milyen rossz érzés, ha átvernek?
- Lora, itt a vége – szólalt meg Ryan és a nő elé sétált.
- Ne! – kiáltotta Hayley. – Ryan ne öld meg kérlek!
- Hayley, emiatt a nő miatt szenvedtél olyan sokat! – fordult felé Ryan. Nem tudtam elengedni Hayley kezét, féltettem őt.
- Lehet, de akkor is az anyám! – kiáltotta remegve kedvesem. Tiszteltem őt azért, amiért ennyi szenvedés után sem akarja a halálát.

Ryan és John egy ideig fürkészték könnyektől nedves arcát Hayley-nek, majd sóhajtva egymásra néztek és elengedték Lora-t. Hayley megkönnyebbülve fújta ki a levegőt, majd felém fordult és közelebb lépett. Karjaimba zártam apró termetét, majd Lora-ra néztem, aki dühtől izzó szemekkel nézett minket.
-Még találkozunk – sziszegte mindenkinek, majd Ryan és John mellett eltűnt.
- Remek! Most már tudja, hogy én is csak megakartam ölni soha többé nem kerülök a bizalmába – bosszankodott John.
- Egy ideig nem fog próbálkozni. Most menni fog a volturi-hoz, akik visszafordulnak és újabb elméletet fognak gyártani, hogyan kaphatják meg Hayley-t – Ryan szavai hallatára megfeszültem, de nem csak én. Hayley teste megremegett és még jobban hozzám bújt.
- Élvezzétek ki az időt, ameddig lehet – nézett ránk Ryan, bár pillantása nem árult el semmit, még is mintha arra figyelmeztetne, hogy vigyázzak rá.
- Elmész? – lepődött meg Hayley és kifordult ölelésemből. Elengedte kezemet, amitől hiányérzetem támadt, de megértettem.
- Fel kell készülnünk a Volturi egy újabb támadására.
- Összeszedem a többieket – bólintott John, majd végig nézett rajtunk, és hátat fordítva elfutott.
- Mikor látlak újra?
- Egy ideig a vámpírvilágban minden nagyon zavaros lesz. Azt hiszem fel kell készülnünk sok támadásra. De mindenki úgy tudja, hogy velem vagy, így nem kell aggódnotok – ezt már hozzám és a családomhoz intézte, akik bólintottak.
Semmi búcsú, vagy köszönés nélkül biccentett még egyet Hayley felé, majd fogta magát és elment. Nahát, ezek se tudnak köszönni…

- Azt hiszem egy kis magyarázat nem ártana – bökte ki anya, a többiek pedig bőszen bólogatni kezdtek.
Mielőtt megszólalhattam volna egy kocsi fénye világított meg minket, majd a motor leállt és Esme-ék kiszálltak belőle.
- Miért van mindenki ide kint? – kérdezte nagymamám, majd mosolyogva adott mindenkinek egy puszit. – Óh, szia Hayley!
- Üdv – mosolyodta el magát zavartan.
- Te tudod, hogy ki Ő? – kérdezte Jasper döbbenten. Ajaj…
- Persze, Hayley már volt nálunk egy párszor, mikor ti nem voltatok itthon.
- Akarom tudni a részleteket? – kérdezte apa felém fordulva kissé feszülten.
- Azt hiszem nem – vigyorogtam.
- Történt valami? – kérdezte Carlisle végig mérve mindenkit.
- Melyik résszel kezdjük? – kérdezte anya, mire mindenki elnevette magát.
- Hosszú mesének nézünk elé – sóhajtott Emmett, majd beindult a házba. Mindenki követte őket, csak én maradtam kint Hayley-vel.
Megnéztem, amíg mindenki bevonul, majd az angyali megkeserítőmre néztem. Mindenesetre mellette nem lehet unatkozni!
- Sajnálom – bökte ki hirtelen lehajtott fejjel.
- Melyik részt sajnálod? Azt, hogy ott hagytál minden búcsú nélkül? Vagy, hogy nem jelentkeztél egy hónapig? Vagy azt, hogy az anyád majdhogynem szétszedett, mert azt hitte én vittelek el innen!? Vagy azért mert azt mondtad Panama környékén vagy, hol ott ennyi idő alatt nem lehet onnan ide eljutni, még egy vámpír esetében is több óra hossza.
- Oké, mindent sajnálok rendben? – csattant fel. – Sok mindenről tehetek, és tényleg nagyon sajnálom. Csak azt tettem, amit tennem kellett
- Vagy inkább azt, amit mondtak neked – közöltem vele szárazon, mire elhúzta száját. Beletrafáltam.
- Hiányoztál – mondta zavartan, amire csak kuncogni tudtam.
- Nem sok mindenki bírja hosszú ideig nélkülem.
- Azt hiszem még egy cetlit se kellett volna hagynom, hátha az letörte volna a fene nagy egódat! – mondta vigyorogva, majd végül elém sétált és nyakamba fonta karjait.
- Csak veled szembe van az – vigyorogtam és átöleltem derekát, hogy minél közelebb tudhassam magamhoz.
- Haza kéne mennem – mondta csöndesen, mikor orrommal végig simítottam arcát. Mennyire hiányzott már ez az őrülten jó illat!
- Neked már ez az otthonod! Nem hagyom, hogy egyedül legyél.
- Nem szeretnél valamit mondani? – kérdezte önelégülten.
- Nem tudom mire gondolsz! Elég sok minden történt ebben a pár hétben.
- Felteszem újra a kérdést, amit egy hónapja tettem fel – mondta elkomorulva, de szemében valami csillogás volt. – Fontos vagyok neked?
- A világon a legfontosabb vagy – válaszoltam mást, mint akkor.
- Én is szeretlek – mosolyogta, és csak most esett le, hogy valójában azt akarta, mondjam ki az érzéseimet iránta. Mosolyogva hajoltam le hozzá, majd gyengéd csókot nyomtam szájára. Hevesen viszonozta azt, és az egy hónap elmaradást azt hiszem be kell pótolnunk a mai nap folyamán. Elszakadtam tőle, majd mosolyogva mondtam neki, immár teljesen felszabadulva, hogy induljunk be. A többiek már úgyis tűkön ülve várják a magyarázatot. Előre engedtem az ajtóban majd visszafordulva kezdtem a sötét erdőt kémlelni.

Tudtam, hogy még nincs vége. Nagyon sokat kell még küzdeni, ahhoz, hogy örökre magamhoz kössem Őt. Nem csak nekem fáj rá a fogam, hanem másnak is. A harcnak sosem lesz vége. Lora előbb utóbb eléri, amit akar, s félek, hogy a Voltruri felbukkan egyszer, hogy elvigyék őt. Nem fogom hagyni, ha kell saját életemet kockára teszem, de őt nem hagyom elmenni innen. Ha már megtaláltam őt, nem fogom elengedni.

hát ez lett volna az utolsó előtti fejezet az első történetemből :) tudom, hogy nem sok gondot fordítottam erre a történetre, de nem sokára jönni fog a befejező rész és ha minden jól megy, akkor ma még másikból is kaptok fejezetet :) Írjatok kommit ha nem túl nagy kérés, nem tudom, hogy mennyire tetszhetett ez a fejezet, már régen volt friss ebből a történetből :)

Sziasztok csillagok! :D

Na tehát először is: iszonyúan sajnálom, amiért ilyen sokáig nem jelentkeztem, de mindenkit megnyugtatok, hogy semmi baj nincs :D Tegnap apukám kiutazott Londonba, ott fog dolgozni, az ő "emlékére" ma frissel fogok érkezni este :) Lehet, nem is egy frissel szeretnék már mindent felrakni, ami elkészül :D
Addig is türelem, ha hamarabb kész leszek, akkor már délután felrakom :)) Sok pacsi nektek! :))

Napkelte 7. Fejezet

Bocsánat a sok-sok késésért :/ Igazán sajnálom, de remélem, hogy ez a fejezet majd kárpótol titeket :)

A napok hihetetlen gyorsasággal teltek, és már egy hete, hogy halottnak hitt feleségem visszatért. Ha valaki megkérdezné tőlem, hogy ugyanolyan-e mint régen és nagy boldogságban élünk együtt ismét, akkor sajnos megkellett döbbentenem, mert ez nem így volt. Bár azt mondhattam volna. Igazából ez csak rajtam múlott, de képtelen voltam változtatni, hiába tudtam, hogy szenvedek és ezzel Őt is szenvedtetem. Amikor csak tudtam elkerültem őt, de voltak alkalmak, amikor muszáj volt a közelébe lennem, hogy ne bántsam meg kislányomat. Nessie-vel madarat lehetett volna fogatni, annyira boldog volt, hisz visszakapta az édesanyját és még a legjobb barátja is itt van vele. Persze, kislányomnak elmagyaráztam, hogy most nem olyan a kapcsolatunk Bellával, mint régen, amit fel is fogott, de persze nem értette teljesen, hogy miért. Ezzel még én se voltam tisztába, csak hagytam, hogy az ösztöneim vezessenek. Távolságtartóan viselkedtem vele, amiért gyakran meg is kaptam a leszidást húgomtól, és akármit mondtam neki, csak leintett. Szerinte nem bízok a feleségemben, és ostoba vagyok, amiért nem vagyok boldog, hogy él. Ez hazugság volt, hisz ritka alkalmakkor átengedtem magam az érzéseimnek. Ezt Bella talán észre is vette, ilyenkor képtelen voltam közömbösen rá nézni, a szerelem, a szeretet, a szenvedély csak úgy sugároztak a szememből. Két napig tartó feldolgozás után, minden visszatért a régi kerékvágásba. Emmett és Rosalie egyetemre jártak, Alice és Jasper tervezgették a legújabb esküvőjüket, Esme az árvaházba járt, míg Nessie iskolába, én pedig Carlisle-al dolgoztam a kórházban.

A mai nap is egy ugyanolyan volt, mint a többi. Reggel elmentem Carlisle-al, majd este fele hazajöttünk. Továbbra sem engedtem meg Nessie-nek, hogy az anyja fuvarozza iskolába, mindig mást kértem meg. Tudtam, hogy semmi baj nem lenne, hiszen Bella mindig is óvatosan vezetett, és már nagyon vágyott rá, hogy ezt a posztot is ő tölthesse be, mint akármelyik anya, de valamiért úgy éreztem nem jó ötlet. Meglepődésemre ebben Rosalie egyet értett és Carlisle is. Sajnáltam, amiért Carlisle és Esme kapcsolata egy kissé megromlott Bella visszatérése után. Apa bár örül neki, hogy lánya él, még is ő is furcsál néhány dolgot, de Esme képtelen felfogni, hogy apa is feltételezéseknek hisz. Jasper és Emmett amolyan látszatot keltettek Bella irányába. Bár úgy viselkedtek vele, mintha minden rendben volna és minden jó, hogy újra itt van, de ők is tudták, hogy ez hazugság. Valami nincs rendben a feleségemmel. Jasper érzi is, hogy valamit titkol, de néha elveszíti Bellát, mintha ott se lenne. Betudtuk a képességének, de közben égtem a vágytól, hogy bárcsak ismét megnyitná a pajzsát, hogy olvassak a fejében. Mindent megadtam volna, hogy egyszer elveszítse a koncentrációját és végre megtudjam mi folyik itt, mert hogy valamit nem mondott el, abban teljesen biztos vagyok.

-Végre! – pattant fel a lépcsőről Nessie, mikor kiszálltunk a kocsiból. Mosolyogva kaptam fel karomba, majd megkaptam az „Isten hozott itthon” puszit. – Beszéltem Alice-szel, holnapra megjönnek Carmen-ék!
- Mi hamarabb annál jobb – mosolyogtam, majd bementünk a házba. Mihelyst beléptem a nappaliba, Carlisle-al a nyomomban, Nessie kiugrott a karomból és Bellához szaladt. Talán kicsit önző voltam, de örültem neki, hogy kislányom nem hanyagolt el még így sem. Akármennyire is tagadtam, de határozott és mérhetetlen boldogságot éreztem, amikor együtt láttam meg a két legfontosabb nőt az életemben. Mindkettő az életem volt, nem tudtam volna élni nélkülük.
- Legalább én is itt lehetek, holnap szombat! – vigyorogta Nessie boldogan, hogy ő is velünk fogadhatja őket.
- Egy gyors vadászat? – pattant fel hirtelen Jasper, amire láthatóan mindenki meglepődött. Jasper zavarba jött a sok kérdő tekintettől, majd magyarázatba kezdett. – Gondoltam, elugorhatnánk.
- Menjünk – bólintottam, gondolatai szinte üvöltöttek felém, hogy beszélni akar velem.
- Én is megyek – állt fel Emmett vigyorogva. Gyors pillantást vetettem Bellára, akinek szeme tele volt gyanakvással és értetlenkedéssel. Nem tudom, hogy ebbe mi volt a furcsa, régen is volt, hogy hárman mentünk vadászni.
- Ha visszajöttünk beszélünk – intéztem szavaimat Bella felé, aki csak mosolyogva megrázta fejét.
- Majd ha holnap megjön a Denali klán, utána – válaszolta, amit nem értettem, hisz eddig minden egyes nap arra törekedett, hogy beszéljek vele kettőnkről. Értetlenkedve követtem fivéreimet az erdőbe, gyorsaságomnak hála beértem őket, majd elvesztünk a sötét rengetegben.

Nem értettem, hogy most mire volt ez a nagy hallgatás, de se Jasper, se Emmett nem mondott semmit. Tényleg csak vadászni akartak volna? Gondoltam lesz, ami lesz, egyiket se úgy ismerem, hogy hallgatnának, ha van valami problémájuk. Mindketten a levegőbe szimatolva, megállás nélkül követtek néhány őzet, akik az erdőben ólálkodtak, majd versenyezve kaptak el egyet-egyet. Követtem példájukat, és végig vizslattam szememmel az egyik elkóborolt bambit. Közelebb lopakodtam hozzá, majd mikor az ösztönei cselekvésre késztették és futásnak eredt. Erre a pillanatra vártam, és utána vetődtem. Hiába futott, előlem nem menekülhetett. Hamarabb elkaptam, nem volt kedvem kiélvezni az erősségemet, és nyakára tapasztottam ajkaimat. Majdhogynem fuldokolva szívtam ki belőle az éltető nedűt, és csak most döbbentem rá, hogy mennyire kellett ez már nekem. Túlmértem magamat, különösképp annyira lefoglalt a Bellán való agyalás, hogy nem éreztem a szomjúságot, hiába találkoztam a kórházban sebesültekkel. Hörögve álltam fel a földről, majd elejtettem a halott tetemet. Felnézve láttam, hogy Jasper engem fürkész, míg Emmett a fejét kapkodta köztem és az őz között.

-Mi van? – mordultam rájuk, mire Emmett vigyorogni kezdett, Jasper pedig elhúzta száját kimutatva nem tetszését.
- Hamarabb kellett volna jönnünk, szükséged lett volna rá – mondta Jasper, majd nagyot sóhajtott.
- Az öcsipók úgy tűnik nem figyel magára mostanság. Pedig nem változtam! Vagy ti láttok rajtam valamit? – pördült meg tengelye körül Emmett.
- Egy nagy marhán kívül semmit – rázta meg fejét Jasper, Emmett pedig boldogan guggolt le, hogy neki támadhasson.
- Tényleg csak vadászni akartál, vagy végre kibököd amit mondani akarsz? – kérdeztem türelmetlenül, amire még Emmett is felfigyelt.
- Csak nem bosszúsak vagyunk Edward? – kérdezte fivérem vigyorogva, de nem értettem, hogy Jasper miért mulatt ezen ennyire. – A türelmetlenséged azt hiszem az egekbe szökött.
- Mi a fenéről beszélsz? – hökkentem meg.
- Nem vetted észre magadon? Türelmetlen vagy. Vársz valamire, a kérdés az, mire.
- Nem tudom Jasper!
- Szerintem már egy régóta áhított szeretkezésre vár – Emmett hozta a formáját, mint mindig, de most nem volt kedvem hozzá. Elgondolkoztatott Jasper szavai. Tényleg az lennék? Magam sem tudom miért, nem volt okom, hogy várjak valamire.
- Ezt akartad velem megbeszélni? – kérdeztem szarkasztikusan Jasperhez fordulva.
- Igazából más miatt. Bella is türelmetlen, de azt gondolom, hogy ő tudja miért az. Valamiért a Denali klánnal kapcsolatos.
- Nyilván azt a Daniell-t várja – rántottam meg vállam, de azt hiszem nem lepleztem túl jól a féltékenységemet.
- Nem fűzi hozzá semmi olyan érzelem. Hidd el tudom. Valami mást vár, de nem tudom mit. Tudja is magáról, hogy az, mindig lenyugtatja magát.
- Érdekes, de holnap megtudjuk – bólintottam, majd már indultam volna visszafelé, ha nem állít meg ismét.
- Az érzései szubjektívek. Olyan, mintha taktikázni szeretne. Ismerem ezt az érzést, én is gyakran átéltem, amikor még délen harcoltam – magyarázta Jasper nem valami vidáman.
- Szerintem olyan, mint régen – kotyogta közbe Emmett. Mikor meglátta, hogy felfigyeltünk rá magyarázatba kezdett. – Szoktam vele beszélgetni, és olyan, mintha nem is változott volna. Meg se látszik rajta ez a pár év. Azon kívül, hogy ő is ismeri a vámpír oldalt, tulajdonképpen még mindig olyan, mint volt. Ugyanaz a vicces, kedves, jószívű, önzetlen lány.
- És ezen kívül hazug, titkolózó és zavart – folytatta Jasper grimaszolva.
- Sajnos igazat kell adnom neked – biccentettem fivérem felé, ha nem is teljes szívvel. Hisz engem is zavar, amiért valamit nem mondd el, de még mindig ugyanúgy szerettem, mint eddig. – Én nem megyek vissza – mindkettő megtorpant és meglepődve néztek rám. – Majd, ha a Denali klán megérkezik, csak akkor megyek vissza.
- Bella nagyon ügyes a titkok elrejtésében. Egyszer sem bukott le a napokban – folytatta Jasper somolyogva. Imponált neki, hogy ilyen ügyes ebben – ahhoz képest, hogy mennyire hamar bukott le ember korában – ugyanakkor zavarta, hogy ezt a családunkkal teszi. – Meg sem rendült, pedig egy idő után a sok kutató tekintet meginogtatja a szilárd elhatározást, legyen az bármi.
- Okos – mondtam elismerősen és bár furcsa lehetett, de büszke voltam rá. Ettől függetlenül rettegtem a titkától. Ha ennyire fél elmondani, akkor nem is lehet valami jó dolog. Bár mindig is aggódott értem, hogyan fogadom a dolgait, de azt hiszem már nem létezik olyan, amit nem tudnék felfogni.

Megvártam, amíg fivéreim lelépnek, majd sóhajtva és gondterhelten vetettem hátamat az egyik fatörzsnek. Egy lélek se volt a közelben, még is tele voltam gondolatokkal. Az én zavart gondolataimmal. Sose tudtam Bellán kiigazodni, csupán megtanultam olvasni a külső jelzésekből, de mintha egy teljesen más személy állna előttem. Nem olyan nyitott felém, mint régen, bár azt hiszem, hogy ez érthető bonyolult helyzetünket tekintve. Vagyis, igazából csak én teszem azzá, de valóban tudnék vele ugyanúgy viselkedni, mint régen? Mindenesetre majd agyvérzést kapok, amikor olyan gyorsan közlekedik. Hiába, a régi szokások nem változnak, és minden egyes pillanatban tele vagyok feszültséggel, hogy mikor üti meg magát. Már nem kellett megmentenem, azt hiszem bármelyikünknél kecsesebb, csinosabb és tapasztaltabb volt, bár ezt nehezen tudtam lekövetkeztetni, elvégre még csak pár éve vámpír. Zavart a tudat, hogy nem tudok róla semmit, még is úgy vágyok utána, mint még soha. De eddig még nem igazán ismert hatalmas büszkeség töltött el, és nem engedtem. Ezt betudtam a kislányom iránti beteges aggódásom miatt, de nem tudtam megfejteni, hogy mit akarok. Nem várhattam el mástól, esetleg Jaspertől, de még tőle sem, hogy megértsen.

Gondolva egyet elkezdtem futni valami határozatlan hely felé. Egyelőre csak élvezni akartam a gyorsaság kellemes élményét. Elég nagy területet jártam be, miközben a gondolataim kergették egymást, de mindegyik ugyanoda lyukadt ki: szeretem Bellát, az életemnél is jobban. De félre tudom tenni a büszkeségem, azért, hogy megadhassam magamnak és Nessie-nek a csodát, hogy a feleségem visszatért és most már boldogak leszünk? Az a baj, hogy túl nagy csalódást kaptam, amikor a feleségem nem akarta kinyitni szemeit. Nem szorította meg a kezem, hogy érzi vele vagyok. Csalódtam magamban, a világban, az életben, és magamban is. Mérges voltam Bellára, amiért hazudott nekem. Ezekkel a dolgokkal a fejemben tértem haza, és hatalmas meglepődésemre már nem csak a családom tartózkodott otthon.

Nem gondoltam, hogy ilyen hamar itt lesz a Denali klán.
Üzenni akartam, de nem vitted a telefonod magaddal – szólt Alice mosolyogva, mikor meglátott belépni az ajtón. Csak biccentettem felé, majd az érkezőkre néztem.

-Edward! – kiáltották egyszerre örömteljesen, amire mosolyogni kezdtem.
- Carmen, Eleazar – üdvözöltem őket, majd mindkettőt megölelgettem. Tanya nem volt rest a nyakamba ugrani, háta mögött láttam, hogy Bella a lépcsőn elfordítja a fejét.
- Úgy örülök neked, már nagyon hiányoztál! – suttogta Tanya, mire kedvesen, de célozva eltoltam őt magamtól.
- Te is hiányoztál már nekem.
- Edward!
- Kate! – Kate-et azt hiszem a legjobban szerettem közülük. Jó volt a kapcsolatunk, de a híres Denali szokás őt is gyakran megfertőzte.
- Ezt a csodát – kacsintott rám, majd Bellára nézett, aki mosolygott, de lesütötte szemeit.
- Edward – szólított meg egy számomra ismeretlen hang, mire odakaptam fejemet. – Daniell vagyok! – nyújtott kezet egy magas, nyúlánk, fekete hajú srác. A vörös szemei bár barátságosak voltak, még is volt benne valami távolságtartás, és nem tudtam elrejteni, hogy megborzongtam a hideg szemektől. – Sokat hallottam már rólad!
- Azt gondoltam – lopva feleségemre néztem, aki kuncogva fordította el fejét ismét.
- Hol voltál Edward? – kérdezte Esme halkan, de mindenki hallotta.
- Csak jártam egyet - válaszoltam, mire a nappali tele lett hangos kacagással.
- Apa! – futott le hozzám kislányom, majd a nyakamba vetette magát. Mosolyogva öleltem magamhoz, majd megpusziltam arcát.

- Hadd mutassunk be valakit – szólalt meg Eleazar, és mosolyogva nézett az ablak felé. Megdöbbenésemben, még azt se vettem észre, amikor Nessie lemászott rólam. Abban a pillanatban, ahogy szemem találkozott a kék íriszekkel megszűnt minden körülöttem. Nem éreztem az idő múlását, és nem érdekelt az sem, hogy nem vagyok valami udvarias. Tátott szájjal néztem az előttem álló angyalt, aki számomra a lehető leggyönyörűbb teremtés volt a földön. Köpni-nyelni nem tudtam ahogy végig néztem apró alkatán, csinos vonalain és szépséges arcán. Kerek, karizmatikus még is gyermeki arcát sötét barna, majdhogy nem feketének mondható haj keretezte, ami lágy hullámokban omlott le vállaira, egészen a csípőjéig.
Kék írisze pajkosan csillant meg, majd zavartan lesütötte szemeit, és ujjait tördelni kezdte. Rá akartam szólni, hogy ne csinálja, még a végén eltöri valamelyik ujját, de egy hang nem jött ki a torkomon.

-Ő Sarah.
- Üdv – szólalt meg halk, még is dallamos hangján. Tőlem csak egy bólintásra tellett, nem tudtam volna kirángatni magam ebből az álomvilágból.
- Kiderült, hogy a rokonom – ez a mondat viszont kirángatott az álomvilágból és zavarodottan kaptam fejem Eleazarra. Mindenki jót mosolygott döbbent képemen, majd magyarázatba kezdett. – Elég hihetetlen, ennyi év után, hogy hirtelen feltűnik egy rokonom. De Sarah tényleg a rokonom.
- Akkor…? – azt hiszem a szememből sugárzó rémület mindenkinek az értésére adtam, miért ijedtem meg.
- Sarah tudja mik vagyunk – bólintott, bár nem kellett Elazar gondolataiba olvasnom, hogy tudjam nem szívesen mondta el neki.
- És hogy fogadtad? – kérdeztem ezúttal szavaimat az angyalhoz intézve. Bár némiképp szigorú akartam lenni, képtelen voltam rá, helyette szavaim gyengéden jöttek a nyelvemre.
- Először mélységes sokk ért, de mindig is hittem az ilyenekben. Aztán izgatott lettem és szerintem ez szuper. Szerintem legalább is – a válasza végégre hangja elhalkult, mintha félt volna valamelyik személy kitörésétől. Apropó személyek… végig néztem a családomon, és egyre nagyobb döbbenet ért. Carlisle és Esme érdeklődve figyelték a lány minden egyes szavát, Emmett és Jasper köztem és a lány között kapkodta a fejét zavarodottan, Rosalie egyre dühösebb lett, de némiképp csillapította mérgét az, hogy kislányom ott volt vele és a hajával játszott, Alice pedig szomorú volt. Nem tudtam miért, de egyelőre még nem is voltam kíváncsi rá. Arra a személyre néztem, aki a legjobban érdekelt. Bella szemei elégedettek voltak. Nem értettem. Elégedett? Semmi féltékenység? Semmi harag? És még is… a feleségem, örömmel az arcán csevegett távol tőlünk Daniell-lel, aki viszont morcos volt. Hiába próbáltam kihallgatni őt, az elméje zárt volt, akár csak a feleségemé. Észrevehette kérdő tekintetemet, mert felém kapta fejét és elmosolyodott.

Beszéljünk?
Bőszen bólogatni kezdtem, majd még egy pillantást vetettem a lányra, aki csillogó szemeivel még mindig engem nézett, majd lányomnak gyors puszit adva, elnézést kérve a többiektől felrohantam az emeletre. Hallottam a lépteket, amik követnek, majd pár másodperc múlva az ajtó becsukódott és az erkélyről visszafordulva néztem Bellára. A mosoly letörölhetetlen volt az arcáról, míg nekem az értetlenkedéstől pattanásig feszültek az idegem. Hogy tud mosolyogni, amikor így megnéztem azt a lányt, sőt alig tudtam levenni róla a szemem? Az érzések, amik a hatalmába kerítettek, mikor a tekintetük összeforrt, egyszerűen felfoghatatlan. Úgy éreztem, mint még sose… illetve, de éreztem már ilyet. Amikor anno a suliba, Bella szemeibe nézve próbáltam megtudni mire gondol és a kíváncsiságom az egekbe szökött vele kapcsolatban. De most más volt… a lány gondolataira eddig még nem figyeltem, de mintha őt se hallottam volna, vagy talán csak nem figyeltem eléggé. Elveszve a tekintetében, újra éreztem azt az eufórikus gyönyört, amit már több éve nem éreztem. Bellára néztem, aki türelmesen várta, amíg megszólalok, de semmi nyoma nem volt annak, hogy valami baj lenne. Mintha észre se vett volna semmit ebből az egészből. Akaratlanul végig néztem feleségemen, de valami baj volt. Nem éreztem azt, amit ma még igenis bennem volt.

-Mi folyik itt? – nyögtem ki összezavarodva.
- Hazataláltál – válaszolta csendesen, szemei tele voltak elégedettséggel.
- Mi a fenéről beszélsz? – csattantam fel. A tehetetlenségem iránti haragomat rá irányítottam. – És te…? Nem vetted észre, hogy megigézett ez a lány? Miért nem vagy féltékeny? – egyre rosszabb érzés kerített hatalmába, és kétségbeestem, hogy a reakciója azt mutatta már nem szeret.
- Edward – Bella elém suhant, és kezeit az arcomra helyezte. Megijedtem a hiánytól, ami rám tört. Nem remegtem meg az érintésétől, nem éreztem azt, hogy most helyben megakarom csókolni és magamhoz vonni őt. Ma még viszont élénken élt bennem ez a vágy, most pedig mintha elsöpörték volna. – Semmi baj! Tudom, hogy össze vagy zavarodva, de mindent elmagyarázok.
- Mit műveltél velem? – kiáltottam mérgesen, és elszakadtam tőle egyre jobban hátrálva, míg nem a falnak ütköztem.
- Sajnálom. – bár ezt mondta, szavait nem gondolhatta komolyan, semmi nem utalt rá, hogy tényleg sajnálná, az önelégült mosolya meg pláne nem.
- Mit beszélsz? – suttogtam, és testem megremegett. Féltem a választól, miközben kíváncsi is voltam, de a félelmem irányította az agyamat. Egy perc alatt pörgött le lelki szemeim előtt, hogy elveszi tőlem Nessie-t, és soha nem kapom őt vissza. Tudtam, tudtam, hogy átver! Hazudott, amióta csak visszatért! Nessie-t akarja! Hangosan zihálni kezdtem, mire Bella elém suhant és nyugtatóan simogatni kezdte karomat.
- Nyugodj meg!
- Mi a fene folyik itt? Mit akarsz tőlem? – leheltem eltorzult arccal, és fájdalmam végig égette egész testemet. Nem fizikai fájdalom volt, hanem…. lelki.
- Szerelembe estél Edward! – ragadta meg ismét arcomat, de közben boldogan felnevetett. Biztos, hogy megőrült! Vagy már nem érez úgy irántam, mint én iránta… vagy… már én sem? Szemeibe nézve, próbáltam felidézni azokat az érzéseket, amik elöntöttek akárhányszor barna szemei mélységébe vesztem, de nem jött elő semmi. Mintha soha nem is léteztek volna.
- Én téged szeretlek – nyögtem ki sziszegve, mire megrázta fejét.
- Emlékszel, hogy úgy érezted valamit titkolok előtted? – kérdezte gyengéden, de nekem csak egy bólintásra futotta. – Akkor most elmondom a titkot, amire kíváncsi voltál, és így már érteni fogod.


nos, hát ez lett volna :) dobjatok meg néhány komival, ha tetszett :) és a következő fejezetben kiderül minden, apró meglepetés fog titeket várni, bár lehet megnyúvasztatok majd miatta xD

Napkelte tartalom

Mások számára míg a halál a békét, a megnyugvást, a tisztaságot jelenti, mások számára a szenvedést, gyötrelmet, kínt. Edward Cullen 5 év elteltével is nehezen tudja feldolgozni, felesége Bella Swan halálát. Egyetlen vigasza Reneesme, aki próbálja elfogadni a helyzetet. A család próbál alkalmazkodni, de ez nehézkesen sikerül, majd mikor már úgy gondolnák, hogy helyrerázódott az életük, betoppan egy rég látott ismerős. Jacob hívatlan látogatása egy lavinát indít el, nem tudni mit fog magával sodorni. Edward Cullen már nem tudja, hogy minek higgyen, az érzéseinek vagy az ösztöneinek. Próbál ésszerű és logikus lenni, de mikor már rájönne a megoldásra, sajnos ismét közbe fog avatkozni a boldogságba.

Incomplete tartalom

Hiheted, hogy az álom az valóság? Vagy csak egyszerű képzelet? Már Bella se tudja eldönteni, hogy gyakran a valóságban él-e vagy csak a képzelete szüleménye minden. És mégis... A világ legtökéletesebb vámpírjához fog hozzámenni. De valami, vagy inkább valakik ezt későbbre halasztják. Nem Bella és Edwardnál fog véget érni a történet, hanem akad egy másik vámpír, akinek meg kell küzdenie mindennel, amit anno a tulajdon vérrokona is végig csinált. Vajon képes lesz végig járni azt az utat, amit már más végig járt? És vajon elköveti ugyanazokat a hibákat? E.J.-ben lesz elég erő, hogy ő ellent mondjon a szerelemnek, ami nem a legjobb formában mutatkozott meg neki? Jól ismerte a szenvedést, a kínt, amit a saját apja végigjárt a szerelem miatt... kockáztatott, de saját állítása szerint megérte. Ő mer kockáztatni, és akár feladni mindent, vagy E.J. makacsabb és erősebb, mint az apukája? Edward Cullen.

Sziasztok!

Nos, gyerekek nagyon sok boldog és sikerekben gazdag új esztendőt kívánok mindenkinek :) Megint véget ért egy év, remélem mindenki megünnepelne (én nem, kivételen itthon voltam xD ) és elbúcsúztattátok a 2011-es évet is :) Nagyon sajnálom, amiért nem tudtam nektek fejezetet hozni, már elkezdtem és haladok vele, ma estére akartam felrakni pont éjfélre, de nem jött össze sajnos :/ Vasárnap és hétfőn pedig tanulnom kellene nem is keveset és fogok is, mert muszáj (ezt most nem tudom elsumákolni xD) de amint időm engedi folytatom a fejezetet és felrakom, amilyen gyorsan csak tudom :) Köszönöm az előző fejezethez a kommenteket, jól estek nagyon és próbálok sietni a következővel :) Puszi mindenkinek!

Napkelte 6. Fejezet

Nagyon sok boldog békés karácsonyt kívánok mindenkinek! Ezzel az új, extra hosszú fejezettel szeretnék nektek kedveskedni, remélem, hogy tetszeni fog, cserébe én csak annyit kérnék tőletek, hogy dobjatok meg néhány kommenttel :) Egyébként még várható tőlem akár ma, holnap, vagy holnapután valami, vagy novella vagy fejezet még nem tudni, de bőséges napoknak nézünk elébe :) Kellemes ünnepeket mégegyszer :)

Sokáig nézett a rám, elvesztünk egymás tekintetében, próbáltuk kitalálni, mire gondol a másik. Ez nekem talán nehezebb feladat volt, hiszen már megszoktam a képességemet, de az ő elméje zárt. Sose hatott rá a képességem, és még arra se fogadhattam, hogy ismerem az emberek gondolkodásmódját, ő sose úgy reagált, mint egy normális ember.

- Nem hagytalak el – szólalt meg csendesen hangjában tele szomorúsággal.
- Így gondolod? – kérdeztem enyhe meglepődéssel.
- Legalább is nem úgy, ahogy az elhagyást értelmezni szokták – rándult meg szája, majd sóhajtva körül nézett a szobámban. – A stílusod nem fog változni igaz? – hangja megremegett az elfojtott nevetéstől, majd tovább nézelődött. Közelebb sétált a rengeteg cd-vel megpakolt polchoz, majd oldalra fordította a fejét. Kissé megfeszültem, hiszen azok a szekrényen csak is képek voltak. Hol a családommal voltam, hol Nessie-vel, de sok képen Vele. Magam sem tudtam, hogy miért, de megnyugvással töltött el, amikor odapillantottam. Még akkor is, ha a feleségem elvesztése iránti fájdalmam megtöltötte bensőmet. – Hm – hümmögött, mikor levette az egyik esküvői képünket. – Már alig emlékszem, milyen volt barna szemmel belenézni a tükörbe. Megijesztett a vörös szem – nézett rám. – De hálistennek hamar sikerült eltüntetnem. Csak pár hónapba telt. Addig pedig kerültem a tükröket. Olyan sokáig éltem köztetek, a ti világnézetetekkel, hogy szinte szégyelltem magam, amiért úgy néztem ki, mint egy nomád vámpír – csendben hallgattam mesélését, hirtelen öntött el a tudásvágy és a kíváncsiság. Mindent tudni akartam, ami vele történt, az utolsó részletig.
- Nagyon nehezen viselted a szomjúságodat? – kérdeztem halkan és felültem.
- Legelőször… igen. Majdnem balesetbe torkollott – szégyenében lehajtotta fejét, de helytelenítettem ezt. Nem kellett mit szégyellnie, ez teljesen természetes az újszülötteknél. – De az utolsó pillanatban megjelent előttem az arcod. És megálltam, hogy ne gyilkoljak. Utána már könnyebb volt, és már mondhatni elég jól viselem az emberek közelségét. Persze, nem merem sokáig húzni, nem merek kockáztatni, de Daniell szerint a várthoz képest, nagyon jó a teljesítményem. – jól esett, hogy én általam sikerült megállnia a kísértést, és rendkívül büszke voltam rá.
- Komoly teljesítmény egy ilyen új vámpírtól. De gratulálok, ügyes vagy! – ha tudott volna, bár biztos vörösbe váltott volna arca, de így csak zavartan lesütötte szemeit és félszegen elmosolyodott.
- Azért még ki tudja, hogy mi lesz. Ne gratulálj, hisz kiszámíthatatlan egy ilyen.
- Furcsa, hogy most már te is érted ezeket a dolgokat – vallottam be neki.
- Várható volt előbb-utóbb nem? Még, ha nem is úgy lettem vámpír, ahogy akartuk.
- Kicsit sem úgy lett, ahogy akartuk. Pár dolog megváltozott a tervünkben – igazat adtam neki, és keserűséggel töltött el.
- Mindenestre gyerek semmiképp sem volt benne – mosolyodta el magát, majd elsétált előttem és kinézett az ablakon. – Sok mindent megkell tanulnom Nessie-vel kapcsolatban.
- Az anyja vagy, ösztönös lesz – feleltem kurtán, majd felsóhajtottam.
- Sokat szenvedtél miattam. Nagyon sajnálom. A ti érdeketekben tettem – nézett rám szomorúan és bűnbánóan. – Tudom, hogy megbántottalak és biztos nehéz felfognod, hogy még is csak élek, de akkor sem értem a távolságtartásodat. Nem mersz hozzám érni, de azt mondod szeretsz. Akkor meg…?
- Már nem te vagy a legfontosabb az életemben. Nessie számomra a legfontosabb most, és mindentől óvom, akár tőled is, ha kell.
- Nem bántanám őt! – kiáltott fel sértetten.
- Nem. De lelkileg vajon mennyire viselné meg, ha újra elmennél? – düh lángolt fel bennem, amit észrevett rajtam, és lassan visszalépett az üveghez, majd nekidőlt.
- Nem fogok elmenni.
- Ezt mondtad öt éve is – pattantam fel, majd az ajtó felé vettem az irányt, de hangja megállított.
- Miért viselkedsz így? Nem örülsz neki, hogy itt vagyok?
- Csupán jó pár részletet nem tudok, és villog a vészjelzőm veled kapcsolatban – sziszegtem neki, mire lehajtotta fejét. A villanykörte felizzott a fejem fölött. Ha rájöttem valamire, amit ő nem mondott el, mindig lehajtotta a fejét bűnbánóan, tudta, hogy rajta kaptam valamin. Sosem tudott jól hazudni, az egyetlen aduásza, amit kitudott ellenem használni az-az agyát körülvevő csönd volt. – Mit nem mondasz el nekünk? Nagyon a lényegre szorítkoztál!
- Én…
- Bella, tudnom kell! – léptem felé könyörögve. – Nessie érdekében!
- Nincs semmi titkolni valóm! – láttam rajta, hogy hazudik, még a vámpírság sem tudta megjavítani ezt a tulajdonságát.
- Rosszul hazudsz.
- Nem hazudok. Visszajöttem, mert szeretlek titeket, itt az ideje, hogy a családommal éljek! Szeretlek Edward!– rég érzett boldogság terjedt szét bennem, egy pillanatra elfelejtettem mindent, és átadtam magam az örömnek. Ezzel a szóval újra a réginek éreztem magam, és végre ismét teljesnek. Egész lényemet árjárta a szerelem, akárhányszor kimondta ezt a szót a hang tulajdonosa. Sose vontam kétségbe, és ezt most se tettem. Szeme gyengédségről árulkodtak, és reménykedve nézett.
- Elhiszem – nyögtem ki nehezen, hisz ebben a pillanatban az egyetlen vágyam az volt, hogy magamhoz szorítsam.
- Te már nem így érzel? – kérdezte csöndesen, szemeiben pedig rettegés volt.
- Már elmondtam.
- Akkor miért vagy ilyen? – suttogta fájdalomtól eltorzult hangon, én pedig elkaptam szememet, hogy ne kelljen az arany íriszekbe néznem. Pechemre pont a képekre vetettem pillantásomat és hosszan időztem rajtuk. Minden képen sugárzott rólunk a szerelem és a boldogság, de ha ebben a pillanatban fotózna le minket valaki, csak két vámpírt látna, akik bár szerelmesek, több méter távolságnyi van közöttük.
- Az emlékeimben még emberként szerepelsz. Akaratomon kívül persze gyakran elképzeltelek milyen lennél vámpírként, de az előnyeit nem tudtam meglátni. Csak azt láttam, hogy te is megragadsz egy időben, egy adott testben és a lelkedet örök kárhozatra ítélem. Fájt a halálod, de tudtam, hogy jó helyen vagy. Te egy angyal voltál, csak a mennybe kerülhettél. Nessie-t is ezzel hitegettem, és magamat is túlszárnyalva tukmáltam az agyába egy képet, ami nem valós.
- Miért hazudtál neki? Nincs tisztába a dolgokkal, de Carlisle és mindenki szerint Nessie a korához és termetéhez képest nagyon okos. Akkor meg miért hazudsz neki, hiszen felfogná!?
- Megóvom az igazság fájdalmától – válaszoltam keménye, mire szemei megrebbentek. – Nem tudom, hogy milyen mesét adtál, vagy adtatok be neki, hogy most itt vagy, de leromboltatok mindent, amit eddig felépítettem.
- Szóval nem kellett volna visszajönnöm, csak azért, hogy megvédjelek téged a hazugságod leleplezésétől? – Bella mérgesen karba fonta kezeit, de egész lényéből sütött a hitetlenkedés.
- Fogalmazhatunk így is – szavaim olyan mértékben fájtak neki, hogy nyögve elfordította fejét és elkeseredve tátogott.
- Nem védheted meg őt örökre a valóságtól – szólalt meg és dacosan nézett egy pontot maga előtt. – Talán itt az ideje, hogy igenis valaki felnyissa a szemét. Én is megakarom védeni, hiszen a kislányom, de a hazugság nem jó védelem, azt hittem, te magad tapasztaltad ezt meg velem! – emlékeztem arra a napra, amikor hála Jacob-nak kiderült, hogy miért is ragaszkodtam annyira Bella édesanyjának a meglátogatásához. – Nessie okos és érett. Felfog mindent, ha úgy tálaljuk neki.
- Éleseszű, mint ahogy te is az voltál.
- Miért beszélsz mindig múlt időben rólam? Hisz itt állok előtted! – a tehetetlenség mozgásra késztette, miszerint nem tud meggyőzni a saját igazáról. És még én mondtam mindig rá, hogy milyen makacs.
- Nem tudom, hogy az évek alatt mennyit változtál, de az a Bella, akivel én voltam, eltűnt és átvette a helyét egy ismeretlen személyiség.
- Megváltoztam külsőleg, de a belsőm ugyanaz az, aki voltam – lehelte maga elé és kezei remegni kezdtek. – Mit tegyek, hogy elhidd nekem?

- Bella – sétáltam elé, mire lassan rám emelte tekintetét. Vontatottan felemeltem kezemet és végig simítottam márvány sima arcán. Rég éreztem ezt a szikrát, valósággal elektromosság szaladt végig testemen, és elégedettség majd öröm járt át, ahogy megérintettem arcát. Akaratlanul adtam át magam az érzésnek, hol ott tudtam, hogy a vesztem felé rohanok. Mindig egyre többet és többet akarok majd, és az sem segített a helyzetemen, hogy az emlékek gyorsan kezdték agyamat megrohamozni, hol ott mindig ott voltak. Észre se vettem, hogy mikor kezdtem arca felé közeledni, de szemei csillogni kezdtek, és közelebb lépett hozzám. A teste már nem termelte a megszokott hőt, már nem nyújtotta azt a forróságot, mint régen. Bőre ugyanolyan volt, mint az enyém, de szépségét nem csorbította. Lassan közelíteni kezdtem kívánatos ajkai felé, úgy éreztem, ha nem kóstolhatom meg azonnal, abba belepusztulok. Bella ember korában is minden porcikájával csalogatott magához, de vámpírként már a homokszemnyi ellenállásom is eltűnt, hisz az apró ellenkezés csak a törékenysége miatt volt. Most viszont olyan lehetőség áll előttem, hogy nem kell visszafognom magam, kiereszthetem végre évek óta bezárt lényemet, tudva, hogy nem árthatok neki. Úgy szerethetem, ahogy megérdemli, és ahogy én szeretném. Gyorsabban emelkedett a mellkasom, rég éreztem ezt az izgatottságot, amit kiváltott belőlem ez a nő, de ő se festett másképp. Bár halvány mosoly játszott ajkain, szemeiben tengernyi öröm volt, miközben a levegőt kapkodva nézett hol sötétedő szemeimbe, vagy számra. Hűvös lehelete égetni kezdett, de nem abban az értelemben, amikor a szél magával hozza egy állat vérének illatát. Torkomat száraznak éreztem, a vágy pedig elemi erővel töltött fel. Kiolthatatlan tűz kezdte marni végtagjaimat, és testemet, hiányérzett kezdte gyötörni számat, és karjaimat, és nem utolsó sorban férfiasságomat. Hogy tudtam ennyi ideig nélkülözni őt? És Ő hogy lehetett ilyen önző, hogy így elhagyjon engem? Megfosztott magától, büntetve engem a sok szenvedés és fájdalom miatt.
Összeszedve magam végre csak egy valamire gondoltam, hogy ismét megízlelhessem ajkait, és végre a karomban tarthassam. Ajkainkat már csak milliméterek választották el, mikor nem várt gondolat kezdett felém szállni.
Annyira szeretlek!
Döbbenten húzódtam el, amit értetlenkedve figyelt, majd mintha megértette volna mi történt, arca ellágyult.
-Mi a baj?
- Az előbb… - motyogtam, tisztán az ő hangját hallottam. – A te gondolatodat hallottam?
- Ez az, amit nem tudok nagyon elmagyarázni, hanem csak megmutatni – magyarázta mosolyogva. – Ezért nem tudtál soha olvasni a fejemben. Valami pajzs védi az elmémet, amit ma már valamennyire megtanultam kezelni, de nem vagyok profi. Ha egy kissé elgyengülök és nem vagyok annyira tudatos, akkor viszont magától kikapcsol – nagyon megörültem ennek, hisz végre teljesült az egyik vágyam, miszerint az ő fejében is tudok majd olvasni, ha akarok. – Látom felettébb örülsz ennek a dolognak – kuncogta el egy kicsit magát, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Mindig ez volt a vágyam, hogy beleolvashassak a fejedbe – mondtam egyetértően.
- Pedig nincs benne olyan sok dolog – vigyorogta, mire megráztam fejemet.
- Én akkor is kíváncsi vagyok.
- Majd megengedem neked, most viszont… - nem fejezte be a mondatot arcomra simította kezeit és közeledni kezdett felém. Nem habozott olyan sokat, mint én, egyre nagyobb izgalommal vártam mikor érnek hozzám ajkai. Ajkai épp hogy érintették az enyémet, mikor kicsapódott az ajtó. Remek. Ködös tekintettel fordítottam fejemet az érkező felé, és meglepődtem mikor Jasperrel találtam szembe magam.
- Bocs a zavarásért, de Alice szerint feltétlenül szólnom kell valamiről – motyogta zavartan, gondolatban pedig folyamatos bocsánatkérést kántált. Elmosolyodtam magam, és csalódottan, de eltávolodtam Bellától, aki zavarában a földet kezdte bámulni.
- Mi az? – kérdeztem, és nehezen, de levettem szememet Belláról.
- A Denali klán. Valami nincs rendben – összeráncoltam homlokomat, mire magyarázatba kezdett.
- Alice látta, hogy készülnek minket meglátogatni, és jön velük valaki. Egy ismeretlen egyén, akinek vörös szeme van.
- Daniell? – kérdezte halkan töprengően Bella. Rákaptuk szemünket, miután megköszörülte a torkát. – Tavaly voltunk náluk. Eleazar ismerte fel a képességemet, Daniell pedig visszament hozzájuk, miután megtudtuk, hogy itt vagytok.
- Szóval, akkor nem Jacob segítségével jutottál el ide? – kérdezte Jasper gyanakvóan.
- Részben igen, de aztán eszembe jutott, hogy a Denali klánnal folyamatos kapcsolatba vagytok, így egyelőre őket kutattuk fel – magyarázta zavarban, Jasper pedig szeme sarkából rám pillantott.
Nem tetszik ez nekem. Mindig mást mondana? Neked ez nem gyanús? Amúgy is van egy fura érzésed vele kapcsolatban. Tudom, hogy szereted és örülsz, hogy él, mi is elhiheted, de vannak dolgok, amik sántítanak vele kapcsolatban. Légy vele óvatos, bármennyire is szereted.
Bólintottam, és igazat adtam fivéremnek. Biccentett felém, majd kiment. Kutató szemekkel néztem feleségemre, aki lassan rám emelte tekintetét.
-Beszéljünk Alice-szel – mondtam, majd kifelé indultam, de hangja megtorpantott.
- Nem tudnánk majd beszélni? Csak ketten?
- Miről szeretnél? – fordultam vissza és furcsa görcsöt éreztem gyomromban. Tartottam igazából ettől a beszélgetéstől, habár nem volt mitől félnem, még sem tudtam teljesen nyugodt lenni.
- Kettőnkről – bökte ki lesütött szemekkel.
- Nem fogok tőled elvállni – villantottam fel egy mosolyt, mire elnevette magát.
- Örülök neki .
Láttam rajta, hogy valamit mondani szeretne, de hiába álltam ott még pár percig nem mondott semmit, így megelégelve elindultam lefelé. Nem az a fajta, aki nem mondja el egy idő után, vagy ha nem akkor majd kiszedem belőle. Még számomra is furcsának tűnt, hogy egyszerűen a felé irányuló kívánatom, bár cseppett sem változott, még sem tudtam úgy letámadni, mint ember korában. Még akkor sem, ha tudom, már nem tudok neki ártani. Még sem tudok még hozzáérni úgy mint régen. Betudtam annak, hogy még mindig alig tudtam elhinni, hogy él. Ennyi év szenvedés és hiány után, mindenféle jelzés nélkül újra megjelenik az életemben, pont úgy mint pár éve. Sose számítottam rá, hogy pár óra leforgása alatt ekkorát változik az életnek nem mondható létezésem, és még is. Megismertem Bellát és onnantól kezdve már semmi nem volt olyan, mint régen. A mély érzelmeimet semmi, és senki nem vehette el. Örökké belé szerettem, és ezt a halála után sem tudtam kiűzni magamból, habár kaptam pár célzást rá.

-Új kapcsolat után kellene nézned – vetette fel Emmett az egyik vadászatunk során. Hosszan nézett Nessie után, aki kacagva játszott Rosalie-vel, majd csak miután elég távol ment tőlünk fordult felém. – Tudom, hogy nehéz… és egy vámpír általában csak egy szerelmet talál egész létezése során. De neked talán nem Ő volt az igazi – bökte ki lesunyt fejekkel. Fejében láttam, hogy ezt még talán ő maga is kétségbe vonta, látta, hogy ez a fajta szerelem csak ritkán adatik meg, mint ami köztünk volt.
- Nem fogom Őt helyettesíteni valakivel.
- Ness-nek anyára lenne szüksége – értett egyet Jasper és leugrott mellém a fáról.
- Ness-nek megadja azt a család női tagjai, amit kaphatna – vitatkoztam velük keményen, hol ott tudtam, hogy ez nem igaz. Egyik se tudja pótolni Bellát.
- Egyiket se szólíthatja anyának. De ha neked lenne egy párod, akkor talán….
- Nem! – teremtettem le őket mérgesen. – Nincs szükségem senkire világos?

-Na mi a helyzet? – húzogatta Emmett kaján vigyorral a szemöldökét, mikor meglátott minket a lépcsőn. Megráztam fejemet, mire csalódottan legörbítette a száját. – Szörnyűek vagytok – morogta orra alatt.
- Nessi nagyon boldog, hogy Jacobot nem üldözted el – mosolyogta Esme büszkén. Tudta, hogy milyen érzéseket táplálok Jacob iránt, és hogy mekkora erőre volt szükségem, hogy ezt megengedjem. De sajnos be kellett vallanom, hogy nem szakíthatom el őket egymástól. Őket tényleg egymásnak teremtette a sors, nem úgy, mint egyeseket. Lopva Bellára néztem, aki farkasszemet nézett szőke nővéremmel.
- Úgy tűnik Nessie terve beválik – vigyorogta húgom, én pedig kérdőn felhúztam szemöldököm. – Most láttam, hogy a tavaszi szünetben, elmegyünk Rio-ba.
Talán mindenki ugyanarra gondolt, mert mindenki elkezdte kapkodni a fejét rajtam és Bellán. Bella döbbenten kapta rám fejét, majd ajkát harapdálva hajtotta le fejét és nézett ki a sötét erdőre az ablaküvegnek támaszkodva. Legutoljára akkor jártam ott, mikor Bellával az Esme szigetre tartottunk. Nagyon nem néztük meg a várost, eszünkbe se volt, hisz akkor mindkettőnket inkább az első éjszakánk izgalma kerített hatalmába.
-Beszélj inkább arról, amit láttál a Denali klánnal kapcsolatba – mondtam terelésképpen, majd leültem mellé.
- Csak pár másodperc volt az egész. A bőröndöket már a kocsiba rakták, amikor Tanya mellett hirtelen megjelent egy srác, akinek vörös volt a szeme.
- Már tudjuk, hogy ki – szakítottam félve. – Bella régi… barátja.
Az említett felém kapta fejét furcsa hanghordozásomon, és némi harag gyűlt szemébe. Már épp ismét megszólaltam volna, mikor éreztem, hogy testemen valami ismeretlen erő szántott végig, majd hirtelen meghallottam feleségem gondolatait.
Ahhoz képest, hogy ő hozott vissza a halálból, nem vagy valami hálás neki.

-Ne haragudj, hogy nem vagyok odáig a Volturis haverodért – motyogtam félig elragadtatva, félig viszont bosszúsan. Igaza volt, hálásnak kellett volna lennem, de haragudtam is rá, és nem csak rá, hanem Bellára is. Talán nem kellett volna, de akkor sem tartottam fair dolognak, hogy miközben már évek óta él, egy üzenetet, vagy levelet se tudott dobni, hogy élek!
- Mi a franc bajod van Edward? – fakadt ki teljesen felém fordulva, arca eltorzult a dühtől és az értetlenségtől.
- Héj, nyugi – nézett rá Jasper meglepődve, de nem csak őt érintette így Bella kitörése. Rosalie ismét gyűlölködve nézett rá, Esme és Alice szintén megütközve viselkedésén, míg Emmett majd megpukkadt a visszatartott nevetéstől. Kitartóan álltam egyre sötétedő pillantását, majd fogta magát és kiviharzott.
Alice csúnyán rám nézett, majd Bella után ment. Esme se nézett rám helyeslően, de valamelyest megértette, hogy miért vagyok ilyen.
-Megyek, megkeresem Carlisle-t – csak most tűnt fel, hogy ő nincs itt, és kérdőn néztem szét.
- Eltűnt, valami sürgős ügyre hivatkozva – rántotta meg vállát Emmett, majd visszafordította fejét a meccsre.
- Ez így nagyon nehéz lesz – szólalt meg Jasper, mire rá néztem. – Mindkettőtök felől érzem a szerelmet és az örömöt, hogy újra együtt vagytok, de mindketten
tápláltok egymás iránt valamiféle haragot, amit nem értek. Érzem, hogy bár szeretitek egymás, valamiért ösztönösen taszítjátok a másikat. Miért? – ráncolta össze szemöldökét, és választ várva nézett rám.
- Nem tudom. – ráztam meg fejem sóhajtva. Nem hazudtam ez tényleg így volt. Magam sem értettem viselkedésemet, de a kíváncsiságommal se tudtam mit kezdeni, így nem foglalkozva Jasper mérges helytelenítését Alice gondolatait követve megálltam pár méterre a garázstól. Már meg is hallottam, Belláék zaklatott beszélgetését.

- Nem értem ezt Alice! – Bella hangja tehetetlenségében majdhogynem hisztérikusba csapott át.

- Edwardot most én sem értem, de azt hiszem csak Nessie-t védi egy csalódástól. Hiszen ő is annyira összetört a halálod után, és ha most hagyja, hogy a lánya közelébe kerülj, majd még is eltűnsz az hatalmas fájdalom lenne a lányodnak.

- Sose bántanám Alice! Sose hagynám el, most, hogy végre ismét köztetek lehetek! De egyszerűen nem értem a viselkedését Edwardnak. Mintha már nem szeretne! Sőt, lehet hogy így is van… - szomorú hangja,nekem is fájdalmat okozott, főleg, hogy ez nem volt igaz.

- Beszéltem Jasperrel. Szerinte még mindig ugyanúgy szeretitek egymást, mint régen ha nem jobban, de valamiért van egy távolságtartás köztetek. Megkellene beszélnetek egymással!

- Próbáltam Alice! De egyszerűen ő közönyös. Egyetlen egyszer láttam a megingást a szemében, amikor majdnem megcsókolt, de el is tűnt utána. Fél szinte megérinteni, a karjaiban tartani, de fogalmad sincs, hogy mennyire hiányzik nekem Edward! – Alice szemén keresztül láttam, hogy Bella könnyek nélkül zokogott, és húgom karjaiban próbált vigaszt keresni. Nem akartam ennyire bántani őt. – Annyira szeretem őt.

- Hidd el ő is szeret téged, csak még mindig nem tudja felfogni, hogy itt vagy. Nagyon nehezen állt talpra a halálod után. – vígasztalta húgom, de tudta, hogy hallgatózom a garázs ajtó mögött és gyilkos pillantást vetett felém.


Elhúztam számat, hisz régen éreztem ezt a fajta bűntudatot, amikor a szerelmemet bántottam meg. Eltávolodtam az ajtótól, majd visszasétáltam a nappaliba, és az ablakhoz sétáltam. Már világosodott, lassan a nap is fel kell majd. Már hallottam, hogy Nessie mocorogni kezd, hamarosan fel fog kellni. Nem akartam a szokásos ébresztőt tartani, Jacob ott volt mellette, de bíztam benne, hogy hagyta őt aludni, és nem fog kómásan iskolába menni. Bementem a konyhába nem törődve fivéreim árgus tekintetével, majd hozzá láttam kislányom reggelijének.
-Megcsinálom én – futott be Esme mosolyogva.
- Carlisle? – kérdeztem, és átadtam neki a tálat, amibe a palacsintát kevertem össze.
- A szobájában van – adta meg a választ Rosalie, és leült a pulthoz. Láttam rajta, hogy duzzog, és nem is kellett sokáig várnom, ki is tört belőle. – Nem tudom, hogy miért van oda meg vissza mindenki Bella feltünéséért. Én nem vagyok felpörögve miatta!
- Neked nem is jelentett sose annyit, mint nekünk – mondta neki szelíd mosollyal Esme.
- Kivéve abban az időszakban, amikor Nessie-t hordta a szíve alatt igazam van? – kérdeztem enyhe gúnnyal a hangomban, mire szemei szikrákat szórtak felém. Pimaszan elvigyorodtam magam, majd melegíteni kezdtem a serpenyőt.
- Ha elvittem Nessie-t a suliba, elmegyek az egyetemre. Csak este jövök Emmett-tel – mondta, mire bólintottunk.
- Majd én elhozom az iskolából.
- Nem szükséges – mosolyogtam anyára. – Majd elkéreckedek addig a kórházból, amíg hazahozom.
- Jó reggelt – sétált be Carlisle, mint ha most kelt volna fel. Kuncogtunk rajta egy ideig, de nem tudtam figyelmen kívül hagyni a kutakodó pillantását.
- Mi az?
- Miért tűntél el este? Nem is láttunk órákig – kérdezte Rose közömbösen, majd egy újságot kezdett lapozgatni.
- Csupán megnéztem pár feljegyzést.
- Mivel kapcsolatban? – Esme lehajtotta fejét, amire felvontam szemöldökömet és összenéztem Rose-sal akinek szintén feltűnt édesanyánk furcsa viselkedése.
- Csak… Bella.. – Rosalie felszisszent, de nem törődve vele fordultam Carlisle felé. – Még sose hallottam ilyenről, hogy valakit visszahoznának a halálból. Akárki is ez a Daniell biztosan különleges vámpír.
- Én nem hiszek benne – kotyogta Rosalie.
- Micsoda? – döbbentem meg látványosan, de ezzel nem csak én voltam így.
- Ugyan már! – hördült fel Rosalie és levágta maga elé az újságot. – A volturi megtudta, hogy meghalt, erre küldtek egy különleges képességű vámpírt, hogy támassza fel? Elhiszem, hogy Bella mindenkinek furcsa volt, de a Volturit is ennyire érdekelte volna? És azt adta be nekik, hogy autóbalesetbe halt meg? Aro-t nem érdekelte, hogy te ezt, hogy viseled?
- Sajnos nekem is sántít ez a történet – vallotta be szégyenkezve Carlisle.
- Én hiszek neki – mondta halkan Esme és szomorúan. – Miért nem tudtok hinni neki? Hiszen Bella sose hazudott nekünk!
- Esme nem lehetsz ennyire naiv! – kelt ki magából Rosalie, mire Carlisle-al figyelmeztető pillantást küldtünk felé. – Tudom, hogy jószívű vagy és hogy mindenkinek megbocsátasz, de be kell látnod anya, hogy ezzel valami nem stimmel!
- Mit kutattál? – fordultam Carlisle felé, aki sóhajtott.
- Csupán, hogy valaha is létezett-e ilyen a vámpírok történelmében. De sajnos eléggé ismerem Aro-t. Hiába tartotta Bellát értékesnek, emiatt kimozdult volna? És kíváncsi természet, eléggé felborzolhatta volna az idegeit a tudat, hogy te fiam, vajon milyen állapotba vagy. Azonnal megkeresett volna, hogy próbáljon elcsábítani a Volturi testőrségéhez. Tudja, az emberi érzések közül a fájdalom a legrosszabb, hisz az elkeseredettségben még egy vámpírt is rossz útra lehet téríteni.
- Hálás vagyok, hogy nem így történt, különben téged is elvesztettünk volna – nézett rám remegő ajkakkal Esme.
- Nessie mindjárt felébred. Hanyagoljuk ezt a témát azt javaslom. Hamarosan úgy is minden kiderül, hiszen ha Daniell megjön, akkor úgyis minden ki fog bukni. A hazugságok lelepleződhetnek.
Mindenki csendben bólintott szavaimra, majd elsétáltam onnan. Nem akartam tovább hallgatni apám, és nővérem gondolatait, ez csak nekem bizonyítja azt, hogy a megérzéseim nem alaptalanok. Másnak se tetszik ez a történet. Hallottam, hogy húgom és feleségem még mindig kint beszélgetnek, de ezúttal nem vettem arra felé az irányt. Elhaladtam fivéreim mellett, akik végig nézték, ahogy a lépcső felé veszem az irányt, habár nagyon nem tetszett, ahogy végig magamon éreztem a tekintetüket. A lépcső feléig se értem, mikor kislányom álmos, de boldog szemeivel szaladt felém, majd pár lépcsőfok távolság után odaugrott hozzám. Nem félt, hogy bántódása esik, tudta jól, hogy elkapom, de majd az idegroham kerülgetett, ha ilyeneket csinált.
-Jó reggelt – mosolyogva pusziltam meg arcát, amit kacagva tűrt, majd apró kezeivel kócos hajába túrt.
- Hol van anya? – kérdezte egyből, ami kissé elkomorított, de nem várhattam tőle mást. Természetes volt, hogy félt az eltünésétől.
- A garázsban beszélget Alice-szel – válaszoltam neki, majd lesétáltam vele a konyhába.
- Én is!
- Nem! Előbb reggelizel, majd utána találkozhatsz vele – leültettem Rosalie mellé, aki vigyorogva puszilta meg, majd simogatta meg fejét.
- Rossz volt kutya mellett aludni mi? – kérdezte vihogva, amit én sem tudtam megállni vigyorgás nélkül.
- Ezért mondtam mindig, hogy nem kapsz kutyát karácsonyra – helyeseltem, mire Esme is elkuncogta magát és lányom elé rakta a frissen sült palacsintát.
- Köszönöm! – cincogta, majd mohón enni kezdett.
- Ma Rosalie visz iskolába rendbe? – kérdeztem, mire szomorúan lehajtotta fejét.
- Azt hittem, hogy anya visz ma iskolába – gyors pillantást váltottam Rosalie-val, láttam a fejében, hogy mennyire rosszul estek neki Ness szavai.
- Nem. Még nem – adtam meg helyette a választ. – Rosalie fog iskolába vinni.
- De miért? Anyának nincs jogsija? – kérdezte értetlenül, mire kissé idegesen raktam elé a narancslét.
- Van, de egyelőre Rose vagy mi viszünk iskolába. És légyszives, ne ellenkezz – nem törődtem Ness csalódott és szomorú szemeivel, kivágtattam a konyhából, és megkerestem Carlisle-t.
- Mehetünk a kórházba?
- Menjünk – bólintott.


naaaaaaa hogy tetszett??? :P:P

Eddigi életem legnagyobb tanulsága (novella)

Tudod nem volt szép, ahogy elhagytál… Bár életemnek még csak az egy negyede ez a 17 év, még is úgy érzem, hogy halálomig emlékezni fogok erre a pár hónapra. 16 évig nem volt semmi problémám az életemmel, persze mindig voltak apró-cseprő gondok, de melyik embernek nincs? Aránylag normális családban nőttem fel, hisz a szüleim mindent megtettek értem, de sajnos ezek csak megfogható dolgok voltak. Az egyetlen dolog, amit vártam tőlük mindig az volt, hogy büszkék legyenek rám, de sose láttam azt a szemükben, amit vártam. Emiatt talán rosszul is ítéltem meg őket, ahogy nővéremet is, aki gyakran bántott, de csak most jöttem rá, hogy mindezt azért csinálta, hogy felkészítsen valamelyest az életre.

Életem fordulópontja akkor következett be, mikor a furcsa és elvont agyam hirtelen elkezdett olyan dolgokon gondolkozni, amiken eddig sose. Rádöbbentett pár dologra, és ez váratlan súlyként nehezedett a lelkemre. Eddig is kétségbevontam az élet értelmét, de eddig erősnek és legyűrhetetlennek hittem magam, az életet pedig egy akadályként, egy próbatételként fogtam fel, amit túl kell élnünk. Aki nem elég erős hozzá, az elbukik. Ez volt a világnézetem, pár hónapja, de azóta sok minden megváltozott, és köztük én is. Olyan érzelmi válságba löktem magam, ahonnan lehetetlenség volt egyedül kimászni. Volt egy személy, a legjobb barátom, aki tudta mi a helyzet, hisz ő is átélte ezt. Segített is gyakran, beszélgetett velem, sok időt szánt rám, igaz barátnak mondtam akkor. De a mélypontomon nem tudott segíteni. Elakartam dobni magamtól az életet, hisz nem volt szükségem rá, összehoztam a legjobb barátomat egy barátnőmmel és úgy éreztem, nekem itt ért véget a létezés. Ez volt a cél, amit el kellett érnem, és nincs tovább. Két hetes magányban és szenvedésben úsztam két teljes hétig, amikor egyszer csak azt mondtam elég volt. Én ezt nem bírom tovább. Talán azért is éreztem ezt, mert a barátaim tulajdonképpen leszarták azt, hogy milyen rossz passzba voltam. Haragudtam rájuk, hisz nem az a barátság, ha hátat fordítok neki, mikor szükségem lenne rá, de ők ezt tették. Valamilyen szinten megértettem, senki nem szeret szomorú emberek mellett lenni, de más, hogyha az-az ember a barátod. Azon a napon, mikor elterveztem, hogy öngyilkos leszek, csak néztem a vidáman kacarászó barátnőimet, akik rám se hederítettek. Talán csak szerencsén múlott, hogy akkor délután, olyan mélypontra kerültem, hogy még felállni se tudtam a földről. A fájdalom, amit éreztem elviselhetetlen volt és senki nem akarta enyhíteni. Segítséget kértem hát egy tanáromtól, aki segített szakemberhez fordulni. Október óta pszichológushoz járok, aki kikérdez az életem apró dolgairól is, kimondatja velem az érzéseimet, de útirányt nem adhat. Nekem kellett rájönnöm a megoldásra, de sehol nem láttam. Sötétben tapogatóztam, és lassan a barátaim ellenem fordultak. Némi túlzás, hogy ellenem, de igenis eltávolodtak tőlem. Engem hibáztatnak a viselkedésem miatt, és ebben igazuk is van, de azt hiszik, hogy a mélypontom által lettem ilyen. Ez nem igaz, csupán ott kezdődött. Ha akkor ők mellettem lettek volna, akkor nem kellett volna négy hónapot végig sírnom és szenvednem. De az eredményeim romlottak, a tanuláshoz nem volt lelki erőm, ahogy semmi máshoz sem. Itthon az ágyamban még el is voltam, nem éreztem a nyomást a mellkasomon és a szívemben, de mihelyst beértem a suliba, újra éreztem a feszítő érzést, ami majd kiakart belőlem szakadni. Ordítani támadt volna kedvem, de még sokszor ahhoz se lett volna erőm. Több hónap kiesett az életemből, olyan dolgokat mondanak nekem, amikre én nem is emlékszek. Egyszerűen csak a testem vett részt mindenben, de a lelkem teljesen elveszett. Ez ment hetekig, ahogy a napok összefolytak úgy hullámzott az én hangulatom is. Hol fent, hol lent. Ostoba voltam, már tudom, de valamilyen szinte örülök neki, hogy így történt, így legalább észrevettem, hogy a barátaim akiket istenítek, valójában önző, szemét emberek.

A tetőpont akkor alakult ki, amikor a legjobb barátom (aki nem mellesleg srác) közölte velem, hogy nem akar látni, és soha többé nem akar a barátom lenni, mert elege van a viselkedésemből. Még ezt túl is éltem valahogy, bár majd összeroskadtam a fájdalomban és a saját magamra irányított haragba, hisz mindezt magamnak köszönhettem, még is, hála a barátnőmnek (ha még mondhatjuk így, bár szerintem már nem) a srác egy olyan üzenetet küldött nekem, hogy sokkot kaptam. Szerinte én tehetek róla, hogy a barátaim megutáltak, és észre kellene vennem magam, hogy megváltoztam. Nem tudtam mit teszek az elolvasása után, már csak azt vettem észre, hogy remegek és nem bírom tartani magam, patakokban folynak a könnyeim, nem kapok levegőt, a kezemről pedig csurgott a piros vérem. Összevagdostam a karom. Még magam sem tudom, miért tettem, hisz nem oldott meg semmit, nem változott semmi, még is megtettem. A tudatalattim egy fizikai látszatot akart generálni, hogy ne csak belülről érezzem a fájdalmat, hanem kívülről is látható legyen. Hajnalig sírtam, egyszerűen megsemmisülve éreztem magam. Másnap az állítólagos barátaimnak megmutattam az üzenetet és a karomat, nem tudtam azt mutatni, hogy jól vagyok, amikor egyáltalán nem voltam az. A következő pillanatban már csak azt vettem észre, hogy a tanárom, aki tudott rólam és a problémámról már az igazgatóiba visz be, ahol elbeszélgettek velem. Elküldtek hát az iskola orvoshoz még az nap, aki lekezelte a karomat, és beutalt a pszichiátriára. Megijedtem magamtól és a környezetemtől is, hogy ennyire rémisztően festek és idegennek a szemükben. Talán akarva-akaratlanul, de egyszer csak túl léptem a hónapok eseményein. Már nem foglalkoztam a mélypontommal, semmivel egyszerűen ismét lettem. Megváltoztam, ezt tényként kezeltem, de nem radikálisan, hogy egyedül maradjak. A magány volt az én legnagyobb félelem és most megkaptam. Hiába kértem a barátnőimtől bocsánatot és hogy kezdjünk tiszta lappal, olyan szinten nagy bűnt követtem el a szemükben, hogy bizonytalanak velem kapcsolatban. Már az érzéseimet kiölték a bántásokkal és azzal hogy egyedül hagytak így nem törtem össze. De késznek éreztem magam, hogy a szüleimmel tisztázzam az utóbbi hónapok eseményeit, ők is részese voltak annak, hogy valami gond van velem. Így hát a hétvégén (amiért nem jött friss, ezer bocs :D ) bevallottam anyának, apának és a nővéremnek mindent. Nővérem tudta, hogy baj van velem, nem is lepődött meg túlságosan, de elítélt a karom miatt, amit összevagdostam és még jobban, amiért nem érzek megbánást. Ez így van, nem érzek bánkódást a karom miatt, pedig nem érte meg magamnak egy ilyet okozni kamu barátok miatt. A szüleim a kezdeti sokk hatás után, elsírták magukat. Önmagukat okolták, hogy ők rontották el a nevelésnél, meg kellett őket nyugtatnom, hogy ez nem így van. Mindenre nem készíthetnek fel, nekem kell végig járnom a saját utamat, és nekem kell erősnek maradnom, hogy elviseljem a bántásokat. Az fájt nekik a legjobban, hogy nem mérlegeltem egy esetleges öngyilkossággal kinek okozok a legnagyobb fájdalmat. És ez így van. A barátaim még talán a temetésemre se jöttek volna el, míg a családomnak örökös gyászt és lelki nyomort hagyok. Nem éri meg. Inkább leszek szánalmasan egyedül az iskolában és ülök a padomnál egyedül, zenét hallgatva vagy a teendőimet intézve, minthogy olyan barátokkal legyek, akik már nem számítanak. Hiszen barátok jönnek és mennek, és a középiskolai barátok elvesznek. Öt év múlva talán a nevükre se fogok emlékezni. Rossz egyedül és fáj, hogy most már tisztán látom a barátaim igazi oldalát, de van előnye is ennek a néhány hónap szenvedésnek. Anyukámmal sose volt erős kapcsolatom, inkább csak elvoltunk egymás mellett, de ezzel talán elindítottam egy olyat, ami mindent megváltoztat. Édesapám januárban ki fog menni Angliába, és egy évben csak kétszer fog hazajönni, a 21 éves tesóm pedig a barátjánál lakik, tehát anyával egymásra leszünk utalva. Szükségünk lesz a másikra, hisz csak mi maradtunk. Az is szempont, ha netalántán és ugyanezt fogom majd látni a gyerekemnél, tudni fogom mi zajlik le benne és mindenkinél jobban megfogom érteni. Nem értettem a támadásokat, még akkor sem, ha mások szemében bolondnak látszok. Én sose ítélek el embert a tettei miatt, hisz sose fogom megtudni mit érezhetett közbe. Ezért én is elvárom mástól, hogy amíg nem járta végig az én utamat, és ezt a néhány hónap szenvedést, addig ne ítélkezzen fölöttem semmiképp sem. Most rendkívül magányos vagyok, de a családom mindenben támogat, amiért hálás lehetek. A család örök. Barátok, és kapcsolatok jönnek, mennek, nem örökre szólnak. A családod mindig visszafogad és megbocsát mindegy mit csinálsz, az-az egyetlen hely, ahol mindig tárt karokkal várnak.

Eddig is kemény szívű voltam, de mindig elkövetem azt a hibát, hogy hamar megbízok másokban. Ez meg fog változni, és ez az utóbbi néhány hónap annyira tele volt szenvedéssel és bántásokkal, hogy egy ideig nem tudok majd megbízni másokban és talán még szeretni se tudok egy ideig. Már nem siratom a múltat és azt, ami elveszett, hisz jön helyette másik. A jövő mindig előttem fog állni, a sorsom meg van írva, és így kellett ennek lennie. (legalább is remélem)

Ha jön egy lavina, bár elpusztít mindent, ami él és mozog, ami számít és fontos, de ha leülepszik és végre csend lesz, egy új élet fog kibontakozni.

Most nem írtam le mindent részletesen, csak szerettem volna, ha tudjátok, hogy ez történt mostanában velem és ezért késik a friss, amit nagyon sajnálok, igyekszek, ahogy tudok, bár a hetem már elég laza lesz, szóval haladok vele lassacskán. :) Ha szeretnétek komizni és véleményt mondani, akkor nyugodtan, vagy ha kérdésetek van akkor is írjatok 