EXTRA hosszú 27. fejezet

Tudom, sokat kellett várnotok a folytatásra, amit nagyon sajnálok. Nos, nem tudom, hogy mennyire fog tetszeni nektek ez a fejezet, remélem azért elnyeri valamennyire a tetszéseteket és kapok tőletek sok-sok véleményt, mert csak a visszajelzésből tudom, hogy mi a helyzet :) Nos, hát jó olvasást hozzá, jah és 16+-os, de 18-as van a képen azért ezt vegyétek kérlek figyelembe :)

E.J. szemszöge


A családom egytől-egyig árgus és kitágult szemekkel nézte végig, ahogy becsörtettem a házba, és bármiféle köszönés nélkül elrohantam mellettük. Jasper épp a lépcsőről vándorolt le, de felkapta fejét talán megérezve hangulatomat és szorosan a falhoz préselődött, nehogy elsodorjam magammal.
- Vigyázz Kölyök fel ne robbanj! – motyogta nekem, de nem érdekelt. A szobám ajtaját olyan erővel csaptam be, hogy az így is instabil falam megrepedt még jobban. Belerúgtam a földön felejtett táskámba, ami nagy csattanással ütődött a falnak, de nem éreztem tőle jobban magam.
- Mi a fenét művelsz, mi ütött beléd? – tört be hozzám anya, és Alice szinkronban.
- Hagyjatok most! – morogtam feléjük, és leültem az ágyamra, arcomat pedig kezeimbe temettem.
- Összevesztél Hayley-vel? – puhatolózott szelíden anya, de szemeim minden választ kimerítettek. – Akkor most magadra hagyunk, de ha beszélgetni szeretnél, akkor, lent leszünk! – nem köszöntem meg nekik, de egy hálás pillantást vetettem feléjük.

Nem tudtam elhinni, hogy ahelyett, hogy egyre közelebb kerülnénk egymáshoz, egyre jobban eltávolodunk. De talán jobb is így, már kezdek teljesen megőrülni. Túl sokat vártam el a kapcsolatunktól, nem tudtam különbséget tenni a köztünk levő barátság, és az egymás iránt érzett vonzalomtól. Nem mertem bevallani, de féltem, rohadtul féltem, hogy belé szeretek, pedig tudom, hogy nem szabad. Igaz, hogy most is én voltam a hibás a veszekedésben, de azt hiszem, rosszul viselem, ha visszautasít, főleg, ha tudom ő is akarja, úgy mint én. Annyi feszültség összegyűlt bennem, de nem tudtam miért. De csak tippelni tudtam, hogy mi az oka. Olyan szinten vágyom rá, arra, hogy együtt legyünk, hogy ez már egyszerűen ki akar törni belőlem. Bár mostanában amúgy is sokkal nehezebben viselek el mindent. Nem tudtam eldönteni, hogy mi fájt jobban? Az, hogy ezzel befejeztük Hayley-vel a kettőnk közti fura kapcsolatot, vagy az, hogy Hayley lezárta a dolgokat, mihelyst bezártam az ajtót? Ha tudtam, hogy ekkora pofon lesz nekem ez a visszautasítás, soha az életbe nem kezdek ki vele, még a közelébe se mentem volna! Teljesen elment az eszem, vágyok egy olyan valaki után, akit megkaphatnék, de még sem úgy, ahogy én a lelkem mélyén szeretném. De ki a franc ő ebbe a fene nagy világba, hogy így kínozzon engem? Ki ő?

Összeszorítottam öklömet, nehogy valaminek, vagy valakinek neki essek, de nagy nehézségek árán leküzdöttem a dühömet. Már csak a fájdalmat hagytam magamban, a mérgemet leküzdöttem, de féltem, hogy egyszer kijön rajtam és nem a legjobb helyzetben. Rezegni kezdett a mobilom, amit azonnal felkaptam, de mikor megláttam a kijelzőn, hogy ki keres, inkább ledobtam magam mellé az ágyra. Hayley kitartóan hívott, nem hagyta abba, ha ki is nyomta, újra hívott. Ez így ment egy ideig, de összeszedtem minden erőmet, hogy ne kapjak azonnal a telefon után, hogy legalább halljam egy kicsit a hangját. De nagyon jól tudtam, hogy nincs szükségem még egy pofonra, bár nem tudhattam mit akar. Jobb a tudatlanság, ezen az elven voltam és hagytam, hogy el nem múló rezgése betöltse a halk szobát.
Mikor már éppen felpattantam volna, hogy valamerre legalább menjek, hogy eltereljem a figyelmem legalább egy kicsit erről a bolond nőszemélyről, éppen kopogtak és meg is jelent Jasper, majd utána apa az ajtóban.

- Lenyugodtál? – kérdezte apám kissé feszengve, majd leült az ágyamra, és mustráló tekintetével végig mért.
- Már nem lesz baj, legalább is egy időre – jelentette ki bácsikám, és leült az egyik fotelbe.
- Elmondod, hogy mi a baj, vagy még nem állsz készen, hogy elmond? – nem tudtam, hogy apám valamelyest átérzi-e, ami most van bennem, de csak reméltem, hogy egy kicsit igen.
- Neked hogy kezdődött anyával a kapcsolatod? – kérdeztem halkan, magam elé nézve, majd dühös szemmel rámeredtem a telefonomra, ami újonnan rezegni kezdett ismét.
- Mi…
- Ó, tudod, hogy megy ez! Meglátták egymást, egymásba szerettek, happy end – hadarta Jasper, mire apám felhúzott szemöldökkel nézett rá, de bácsikám nem foglalkozva vele, tovább folytatta. – Nem tudom, hogy meddig fogod még ezt bírni, de jobb lesz, ha elkerülöd egy ideig a lányt.
- Erre már én is gondoltam, és valószínűleg így lesz.
- Ilyen ez a szerelem – mondta apa mosolyogva, de rögtön lelohadt, miután ránéztem mérges pillantással. – Már úgy értem, hogy ezzel én is próbálkoztam.
- Te azért kerülted, hogy megakadályozd a számodra elrettentő jövőt, és elmenekülj az érzéseidtől – nézett rá jelentőségteljesen Jasper, amire csak bólogatni tudtam. Ez pontosan így volt, nem is tudtam ennek ellent mondani, de ahogy láttam, apa sem. – E.J. más. Teljesen más, mint te, még is nagyon sok hasonlóság van köztetek.
- Érhetően Bellára hasonlít – biccentett apa szkeptikusan.
- Majdnem – na, ettől tartottam… bácsikám imád kielemezni mindenkit, főleg engem, és anyát, de mivel ő már nem tud neki túl sok újat mutatni, maradok én. Mint egy katonai stratégiát, olyan precizitással kezdte el mondani a saját véleményét, na meg amiket érzett felőlem. – még talán Bellánál is bonyolultabb jellem.
- Remek – húzta el száját apa, még is enyhe büszkeséget hallottam ki hangjából.
- Még ő maga se tudja, hogy mi van benne. Bellánál és nálad, Edward az a jó, hogy bármi is van akkor is tudjátok, hogy mit éreztek. De E.J. nem tudja. Igazam van?
- Igen – kelletlenül adtam neki igazat, nem tetszett, hogy folyton ki akart elemezni.
- Ez csak az újdonság varázsa – értetlenül néztem apára, aki erre mosolyogva magyarázni kezdett. – Mikor megismertem Bellát, én is ilyen voltam, csak én már pár hét…
- Nap – köhögte Jasper, mire vigyorogni kezdtem.
- Nap után – fintorogta apám, amit nem tudtam megállni kuncogás nélkül – beismertem, hogy mit érzek iránta. Te ennyi idő után se fogod bevallani. Nem hogy neki, még magadnak is tagadod!
Nem tudtam rá mit mondani, hisz ez így volt. Még ha az lennék, rábólintanék, hogy oké az vagyok, de ahogy látom körülöttem a párokat, én nem tudnék így viselkedni, és nem is érzem azokat, amiket látok a többiek arcán.
- Szeretet és gyűlölet között vékony határ húzódik – mondta csendesen Jasper somolyogva. Igaza volt, nem tudtam, hogy éppen most melyikhez húzok jobban. Helyzettől is függ, hisz amikor együtt vagyunk, azt érzem, hogy szeretem, legalább is egy olyasmi félét, de amikor veszekszünk, vagy olyasmit szól be, akkor legszívesebben felkenném a falra a nagy szájával együtt. Kíváncsi vagyok, hogy mikor fog a mérleg eldőlni.

Apáék egyedül hagytak, legalább tudtam egy kicsit magamban őrlődni. Egész éjszaka fent voltam, mindent hallottam, ami a házban történt. Fél füllel meghallgattam, hogy mi lesz az esküvőn, de amikor csak tudtam kizártam a külvilágot. Egyelőre arra a döntésre jutottam, hogy jobb lesz, ha kerülöm Hayley-t. Már az elgondolás is fájt, hogy nem fogok vele minden szünetben beszélgetni, nem fogunk egymással csipkelődni és szórakozni, nem fogunk viccelődni egymáson. Mindez meg fog szűnni, mert meg kell, hogy szűnjön. Nem akarok úgy járni, mint apa. Megállítom a jövőt, apa csak megpróbálta, de ő nem volt elég erős hozzá, de én igen! Nem fogok belészeretni, nem tehetem meg. Nem bírnám elviselni, ha utána tőlem őt elszakítanák.
Ezzel az elhatározással mentem suliba, kivételesen csak anyáékkal. Jasper nem bírta volna elviselni, amit érezne tőlem, Alice pedig amúgy is segít Rosalie-nek az esküvőben. Esküvő? Pf… minek? Értelmetlennek találtam, főleg, hogy a helyzet a két ember között nem változik. Azt pedig végképp hülyeségnek tartottam, hogy a családom mindegyik párja már minimum két esküvőn túl van, még anyáék is. Csak ők a másodikat megtartották az eredeti terv szerint, vagyis Vegasban gyorstalpalón végezték el a szertartást. Mázli, hogy több száz kilométerrel távolabb voltam tőlük. Ilyenkor áldottam drága nagyszüleimet, akik az ilyen helyzetekben „nyaralni” mennek egy szép vidékre, és hálás voltam nekik, hogy ilyenkor velük mehettem.

Apa aggódó pillantással nézett rám, amikor kiszálltam a kocsiból, és megláttam a bejárat előtti lépcsőn ülni a barátaimat, köztük Hayley-vel. Amint megláttam elemi erővel tört rám a fájdalom, ami belülről égette mellkasomat. Nem tudtam, hogy ez minek köszönhető, de próbáltam nem kimutatni. Elköszöntem anyáéktól, mindkettő arcán ott virított a féltés, de legszívesebben rájuk pirítottam volna, hogy hagyják abba, nem lesz semmi baj.
Ahogy lépkedtem feléjük Hayley szeme fokozatosan váltott mélyebb árnyalatra, de nem volt feltűnő egy emberi szemnek. Mikor odaértem hozzájuk mindegyik feldobott hangulatú köszönéssel fogadott, persze kivétel Ő.
- Hallod nyárra is tervezhetnénk egy ilyet – veregette meg vállamat Scott hümmögve.
- Én benne vagyok, egész nyáron lefoglalhatsz! – nevette el magát Amber, mire megrándult szám széle, főleg Tom nézését megpillantva.
- Meglátjuk – bólintottam, és lopva Hayley-re néztem. Nyúzottnak tűnt, még sose láttam ilyennek, szemei alatt még sötétebb karikák húzódtak, szeméből pedig kihunyt egy afféle fény. Késztetést éreztem rá, hogy beszóljak neki, és megmondjam, hogy én sokkal rosszabbul érzem magam, de nyilván nem volt kíváncsi rá.
A nap további része eseménytelenül telt szó szerint. Emmának feltűnt, hogy a szokásos beszélgetéseket abbahagytam Hayley-vel, és nem is szóltunk egymáshoz egy rossz szót sem. Nagyon rossz volt, főleg, hogy a legtöbb együtt töltött időben ott volt közvetlenül mellettem, a már megszokott vibrálás ott volt, és idegesített, hogy ezt nem vezethettem le most amolyan csipkelődéssel. A kedvem egy fokkal nem lett jobb, pedig Scott és Tom nagyon igyekeztek, hogy egy kicsit feldobják a hangulatom, de erőfeszítésük hiábavaló volt. Emma is próbált velem beszélni, míg Amber Hayley-t akarta szóra bírni, de nagy meglepetésre és persze lány létére nem mondott semmit. Pedig erős meggyőződésem volt, hogy a lányok nem tudják magukban tartani a problémájukat és valakinek biztosan elfecsegik, de mint sok másban, ebben is más volt. De mondania sem kell, mindenkinek feltűnt, hogy köztünk van a feszültség. Hálás voltam mindegyiknek, hogy nem feszegették sokáig ezt a mi a problémám dolgot, csak Amber húzta fel gyakran az agyam, mikor kinyitva a száját megszólt minket, hogy elege van ebből a komor hangulatból. Hálistennek a szerelme ilyenkor mindig leintette, amiért hálás voltam Tomnak. Legalább ő látta, hogy ez most nem az a pillanat, amikor pár beszólt célzás segíthetne a helyzeten. És ez így ment egészen két héten keresztül.

A családom nem piszkált többé Hayley-vel, azt hiszem látták, hogy elég komoly az ügy, de láttam rajtuk, hogy azóta is bosszantja őket a kíváncsiság, hisz nem tudták mi ez a hatalmas változás. Amióta megtörtént köztünk ez a vita, alig látszott az arcomon valamiféle jókedv. Büszkeség ide vagy oda, de akkor is bevallottam magamnak, hogy nagyon hiányzott Hayley. A közelsége, a beszélgetések, a mosolya, az érintései. Majd beleőrültem a hiányába, de szerencsére könnyen eltudtam rejteni. Sajnos ez a kemény külső, gyakran leomlott, amikor megláttam őt, és ő se volt jobb színben, mint én. Gyakran mikor előttem volt, vagy csak egy fele mentünk már nyitottam a számat, hogy mondjak neki valamit, de aztán mindig időben meggondoltam magam. Ő akarta így, és talán kicsit túlzásba estem a távolságtartással, de így volt a legjobb mindkettőnknek. Mind minden egyes nap, az utam nem Hayley-hez vezetett, hogy majd valamikor hazaessek este, hanem hazafelé, már két hete. Általában futva szoktam hazamenni, és örültem neki, hogy anyáék nem erősködtek a fuvarhoz, de azt hiszem, hogy leginkább apának lehetek hálás. Sokat tudtam egyedül lenni, nem voltak a nyakamon, szükségem is volt most erre.
-Szia Kölyök! – köszönt nekem bácsikám. Csak egy lehangolt és gyors sziasztokra futotta, majd fel is mentem a szobámba. Mint, ahogy teszem azt két hete lefeküdtem az ágyamra és meredtem a plafonra. Nem akartam már ezt tovább csinálni, beleőrültem a hiányába. Két hete fájtak a szavai, fájt a visszautasítása, de mit vártam tőle? Igaza volt, ami történt a szünetbe, az csak akkorra vonatkozott. Tudok én rá barátként gondolni, hisz eddig is azt tettem. Hallottam, amikor anyáék megjöttek nem tudom honnan, de egyelőre még nem akartam nekik bejelenteni, hogy eltűnök egy kis időre, hogy beszélhessek Hayley-vel. Az esküvőt Rosalie elhalasztotta, miután Emmett-tel nagyon csúnyán összevesztek és azóta is ki tudja merre vannak. Rose még aznap este összecuccolt, hogy egy kicsit egyedül legyen, de Em pár óra múlva már követte is, azóta pedig nem tudni hol vannak. Egy üzenetet küldtek és mindössze annyit, hogy jól vannak, de meg kell beszélniük pár dolgot. A Denali klán is hazament addig, a mi dolgunk pedig az volt, hogy mindenkit értesítsen az esküvő halasztásáról.
Most, hogy viszont eldöntöttem mit akarok, nem bírtam ülni, és azonnal felpattantam, hogy elmenjek hozzá.
-Hova, hova? – kérdezte anya döbbenten, mikor meglátott lerohanni a lépcsőn.
- Beszélnem kell vele – nem kellett nevet mondanom, nagyon jól tudta, hogy kiről van szó. Nem kaptam semmit, így azt hiszem nyugodtan kiszaladhattam a házból. Eszeveszett sebességgel futottam ahhoz a házhoz, amit már jó két hete elkerültem, és ami a két hetem megkeserítőjének a helyszíne volt. Ismét hibát követtem el, Hayley nagyon sokszor elmondta, hogy szóljak mielőtt leugrok hozzá, de nem volt hozzá erőm, és látni akarom az arcát, amikor meglát. Ezúttal mellettem állt a Sors a házból egyetlen szívdobogás volt hallható, de ettől függetlenül aggódhattam, hogy az anyja itthon van. Kocsi hiány miatt gondoltam, hogy szerencsém van és Hayley egyedül tartózkodik itthon. Én magam is izgultam amiatt, hogy vajon elküld-e vagy örülni fog-e neki, hogy ide jöttem, de reméltem, hogy az utóbbi.

Gondolkodás nélkül ugrottam be az ablakán, és lélegzet visszafojtva vártam, hogy mi lesz most.
- Te meg mit csinálsz? – a kezdeti döbbenet után sikerült összeszednem magam, és bambán bámultam Hayley kezeire, amik a ruháit tartotta.
- Inkább jobb kérdés, hogy te mit keresel itt – szemei semmiféle számonkérésről, vagy felháborodásról nem árulkodtak, sőt inkább volt elkeseredett és szomorú, amire halott szívem összefacsarodott. Nem szerettem, ha ilyen.
- Én csak… - megkezdeni ezt sokkal könnyebb volt, mint bármiféle ésszerűtlen magyarázat nélkül folytatni.
- Ez aztán a válasz – húzta el száját, majd kezei elengedte a ruhakupacot, ami belehullott a bőröndbe.
- Mit csinálsz Hayley? – kérdeztem nyelve, és talán a legeslegrosszabb álmom valóra vált.
- Elmegyek – mondta csendesen, míg én ledöbbentem. Nem, nem mehet el, azt nem! – Ryan holnap reggel eljön értem, és elutazunk valahová.
- Miattam? – fakadtam ki, szemeit pedig ijedten rám kapta.
- Dehogyis. Hisz mondtam neked, hogy szokott ilyen lenni. Csak most hamarabb, mint gondoltam, mert általában megszokta várni a szüneteket, vagy amíg befejezem az évet – szemei nem mutattak más kínt, mint amit amúgy is láttam a szemében már egy ideje.
- Nem mehetsz el – csattantam fel mérgesen. Valósággal kétségbeestem, ahogy tudatosulni kezdett elmémben, hogy elutazik és ki tudja meddig nem is látom. Sőt, azt se tartom kizártnak, hogy nem jön vissza. Miért tenné?
- Miért nem E.J.? – rántotta meg vállát, és karjait összefonta.
- Én… beszéljük ezt meg, jó? – hangom a végére megremegett, amit ő is észrevett és felhúzott szemöldökkel mért végig.
- Miért vagy itt? – kérdezte halkan és szemöldökét összeráncolta. Láttam rajta, hogy a sírás szélén áll, azt sem érdekelt volna, ha előttem esik össze zokogva, de nem hagyhatom, hogy elmenjen.
- Nem az a lényeg, hogy miért vagyok itt, hanem, hogy ki miatt vagyok itt! – dacos és mérges hangomra folyamatosan összerezzent. – Nem mehetsz el, mert… én…
- Jobb, ha nem keserítjük meg egymás életét a kelleténél jobban – vágott a szavamba, na nem mintha tudtam volna folytatni. – Hiba volt téged megismernem. Gyűlöltem a vámpírokat mindig is, ahogy az embereket is, de te… elérted, hogy ez megváltozzon, most pedig tőled kapom a legnagyobb pofont! Miért? – egyre dühösebbé vált, de még megmukkanni se tudtam folytatta kiborulását. – De tulajdonképpen helyesen cselekszel, cselekszünk, hiszen jobb ez így mindkettőnknek. De akkor magyarázd el nekem, miért nem akarod, hogy elmenjek?
- Ezt nehéz megmagyarázni – nyögtem ki, majd sóhajtva járkálni kezdtem a szobában.
- Nem mintha számítana – rázta meg fejét lemondóan. – Holnap jön a bátyám és eltűnök egy időre.
- Mennyi az-az idő? – próbáltam leplezni hangomból a kétségbeesést, de nyilván észrevehette, mivel apró mosoly kúszott fel arcára.
- Pár hét.
- Értem – kezeim remegtek, és minden egyes porcikám ellenkezésért kiáltott, de ismét a józan eszemre hallgattam. El kellett őt engednem, hiszen nincs jogom őt itt marasztalni. Elmondhatatlan félelem járt át, amikor tudatosult bennem, hogy elmegy innen még, ha nem is örökre. De hetekig nem fogom látni, nem fogom tudni, mi van vele. Ez az érzés, pedig elviselhetetlen.
- Miért nem akarod, hogy elmenjek? – kérdezte röpke csend után, de ismét nem tudtam rá válaszolni. Az érveim nagyon önzőek, nyilván ő nincs így ezekkel, nem mondhattam el neki.
- Mert messze leszel tőlem – böktem ki belenézve zöld szemeibe. Ez az igazság volt, de ennél többet nem mondhattam neki.
- Ennyi? – látszott rajta, hogy többet várt tőlem, de nem akartam, hogy többet megtudjon. Így is elég volt ezt bevallanom neki.
- Mi lenne, ha te sorakoztatnál fel érveket, hogy miért szeretném, ha maradnál, és rábólintanék egyre? – szerettem a Jóbarátok sorozatot, és ezzel ő is így volt. Elmosolyodta magát az idézésre, ami az egyik részben volt, és megrázta fejét.
- E.J. ha nem mondod el miért akarod, hogy ne menjek, akkor sajnálom, de csupán az akaratoddal nem tudok mit csinálni. Sajnálom.
- Számítana bármit is, ha megfogalmaznám miért ne menj el? – néztem rá kissé gúnyosan, mire összevonta szemöldökét.
- Tényleg nem sokat számítana – elhúztam számat válaszára, de folytatta. – De szeretném tudni.
- Nem lényeges – sóhajtottam fel, majd elkeseredve rá néztem. – Jó szórakozást – nyögtem ki nehezen, majd az ablaka felé vettem az irányt.
- E.J.! – szólt utánam, mire megtorpantam. Kérdőn néztem rá, mire szomorúan elém sétált. – Nem akarom, hogy így váljunk el.
- Nem örökre mész el. Ha visszajöttél mindent megbeszélünk – nagyon mérges voltam magamra, amiért nem sikerült őt itt marasztalnom, de amúgy se sikerült volna. Teljesen mindegy mit mondok, akkor is elmegy. Nem tudom hogyan fogom átvészelni ezt a pár hetet, lehet addig nekem is el kellene mennem valahova egy időre legalább.
- És ha nem jövök vissza, mert nincs miért? – rosszul estek a szavai, azt reméltem, hogy számítok neki valamit.
- Ez már csak a te döntésed – vontam meg vállamat hanyagul.
- És a te válaszod múlik ezen! – szemei kifejezéstelenek voltak, még is bonyolult érzések kavarogtak benne. – Számítok neked valamit?

- Többet, mint gondolnád – suttogtam lesütött szemekkel. Nem mertem rá nézni, féltem, hogy az ő szemébe mit fogok látni. Nem volt időm gondolkodni, Hayley meleg kezei az arcomra simultak, és felemelte fejemet, hogy rá nézhessek. Egy ideig fürkészte arcomat, majd elmosolyodta magát és lassan megcsókolt. Felsóhajtottam az érzéstől, ami ismét hatalmába kerített, akárhányszor megkóstolhattam édes ajkait. Hevesen ostromolni kezdtem, amit viszonzott, és karjai szorosan ölelték nyakamat. Egyre többet akartam, a telhetetlenség az agyamat elborította és eltemetett ösztöneim felülkerekedtek.
Mire feleszméltem volna, hogy mit művelek, már ledöntöttem Hayley-t az ágyra, miközben nyelveink tüzesen játszottak egymással. Szükségem volt rá, mint a levegőre, nem tudtam tőle elszakadni. Akárhányszor elváltunk egymástól a levegő hiány miatt, akkor a nyakát csókolgattam, de egy pillanatra sem hagytam abba csodálatos testének simogatását. Kezei bekúsztak felsőm alá és cirógatni kezdte hasamat, erre testemen remegés lett úrrá, amit nem tudtam elrejteni. Éreztem, hogy belemosolygott a csókba, bosszúból pedig leszaggattam róla felsőjét, hogy nyakától egészen a hasa aljáig végig csókolgassam bőrét. Sóhajai nyögésbe fulladtak, mikor melltartója szegélyénél jártam. A romantika addig tartott, amíg egész véletlenül ujjbegyeimmel nem szaladtam végig oldalán, ugyanis ebben a pillanatban hangosan nevetni kezdett teste pedig összerándult. Meglepődve néztem rá, majd vigyorogni kezdtem édes kacaján.

-Csiklandós vagy? – nem tudott válaszolni, már lassan aggódni kezdtem, hogy megfullad a nagy nevetésbe.
- Ne haragudj – kezeit szája elé kapta, de így is görnyedezett alattam.
- Fújtak a romantikának – nyögtem fel, majd leszálltam róla és térdeimre ereszkedtem, úgy csodáltam gyönyörű testét, izmos hasát, ami megrándult a kacagásától, és gömbölyű melleit, amit eltakart fekete melltartója.
- Ne haragudj, sajnálom – ült fel, mire kb. egy magasságba lett velem. – Ígérem nem fogok nevetni, de az oldalamhoz nagyon ne érj – mondata ismét röhögésbe fulladt, mire megforgattam szemeimet.
- Rendben az oldaladhoz nem érek most már – mondtam bármiféle mosoly nélkül, mire abbahagyta derültségét és bűnbánóan nézett rám.
- Sajnálom, folytassuk jó?
- Nem megy! - böktem ki, mire arca megnyúlt a döbbenettől.
- Miért nem?
- Ez bonyolult – megmasszíroztam orrnyergemet, de meglepettségembe felkiáltottam. – Mit csinálsz?
Hayley nem törődött azzal, hogy én mit akarok, fordított testhelyzetemet és ledöntött az ágyra, majd ráült csípőmre. Istenem, csak ne csússzon lejjebb, kérlek!
- Túl régóta vágyok már rád – vallotta be szemlesütve. – Nem akarok úgy elmenni, hogy bánom nem tettem meg valamit.
- Nem fogsz örökre elmenni – hirtelen ültem fel, és kezeim közé fogtam arcát. – Ha visszajössz rengeteg időnk lesz egymásra.
- Nem biztos, hogy visszajövök – rázta meg fejét, én pedig elámultam.
- De azt mondtad, hogy…
- Ez nem mindig tőlem függ E.J.! – kezeimre simította sajátját és gyötrődő arccal fürkészett. – És nem akarok úgy elmenni, hogy tudom nem tettem meg, amit akarok – jól tudtam mit szeretne, de jobb tudatlanul élni nélküle, mint hogy tudom milyen lenne és utána soha többé nem kapom meg.
- Képes lennél úgy elmenni, hogy lefeküdtem veled úgy, hogy lehet soha többé nem látlak?
- Élnél abban a tudatban, hogy soha többé nem látsz és nem tettük meg? – kérdezett vissza. Válaszom egyértelmű volt.
- Nem akarom, hogy megbánd – cirógattam meg arcát és ujjaim közé fogtam egy vörös tincsét.
- Nem fogom – mosolyogta. – De szükségem van rád és ezt te is tudod.
- Tudom – suttogtam, majd hagytam, hogy megcsókoljon. Éreztem benne a búcsúzást, és a szenvedést, még is a boldogság akkor is átjárt. Neki is legalább annyit jelentek, mint ahogy nekem ő. Hagytam, hogy azt tegyen velem, amit akar, nem akartam ezúttal irányítani.
Vállamnál fogva hátradöntött, miután leszedte rólam felsőmet. Diadalittas mosolyt villantott felém, és perverz módon nyalta végig ajkait, végig nézve felsőtestemen.
- Csak nem meg vagy elégedve? – nem tudtam megállni, hogy be ne szóljak még ilyen helyzetben is.

- Ó, de nagyon is! – vigyorogta, majd megcsókolt. Nyelve érzékien folytatta útját nyakamon, majd végig mellkasomon. Nyeltem egyet, mikor ujjai a nadrágom szélét simították végig, majd lassan csatolni kezdtem övemet. Úgy gondoltam, hogy elég ideig hagytam kibontakozni, megcsókolva átfordítottam őt hátára. Kezeimmel végig jártam selymes nyakát és a melle közötti részt, majd lassan elértem nadrágja szélét. Szíve eddig is hasonlított egy kolibri szárnycsapásaihoz, de most még gyorsabb ütemben kezdett verni. Aggódtam, hogy a végén még szívrohamot kap, de tudtommal eddig még senki nem halt bele a szexbe. Ez volt az a pillanat, amikor egy kicsit megtorpantam, mikor a ki szedtem gombját a helyéről. „Egy vámpír, ha ilyen helyzetben van, csak az ösztöneire hagyatkozik. Bár te nem vagy teljesen vámpír, még is nagyobb részed az. Gyakrabban veszíted el a fejed, mint Nessie, ezért is kell nagyon óvatosnak lenned minden pillanatban. Ha netalántán és már pedig be fog következni, hogy egyszer egy lánnyal eljuss erre a szintre, vigyáznod kell. Még ha vámpír akkor is, ha ember akkor pedig annál inkább. Apád is küzdött azért ezzel a problémával, de ő nagyon az érzéseire hagyatkozott, ezért nem bántotta sose Bellát. Félek, te más vagy, az érzéseid egészen háttérbe vannak szorítva. Nagyon vigyáznod kell E.J.!

-E.J.! – Hayley erőtlen hangja rángatott vissza a valóságba. – Mi a baj?
- Semmi, csak tudod… a bácsikám elég sokat törődött velem, ő régen katona volt és mindig is érzékeny volt a fajtája viselkedésére, mindig is érdekelte őt. Én tökéletes alany voltam számára, hisz se vámpír nem vagyok, se ember… sokat analizált engem és hát… fél az ösztöneimtől, aggódik, hogy mikor kerekedik felül rajtam, nálam ezt nem lehet tudni.
- Nem fogsz bántani – kezei nyugtatásként simították meg arcomat, mire felsóhajtottam. Én is bízok magamban, talán alábecsültem a vámpír felem, de mindig is hittem benne, hogy tudom magam irányítani. És ha még sem?
- Az ötven évem alatt ez az első, hogy meginogtam saját magamban – vallottam be neki. – Bár eddig nem is kerültem olyan helyzetbe, ami okot adott volna rá.
- Ez nekem hízelgő, még ha nem is a te javadra – rántotta meg vállát, ami engem megmosolyogtatott. – Figyelj, észre fogom venni, ha már nem tudsz uralkodni magadon. Látni fogom rajtad, kb. tudom, hogy mi a határ, hasonlítok rád. Ígérem, azonnal leállunk rendben?
- Csak neked ne essen bajod – azt nem tudtam volna elviselni, ha bántom őt.
- Nem fogsz bántani, ha még is, akkor pedig visszaadom – vigyorogta pimaszan. Nem tudtam elhinni, hogy még ebben a helyzetben is képes volt ilyen lenni.
Hagytam a saját hitében, majd lesz, ami lesz. Könyörögtem azért, hogy ne bántsam őt, és mindent alaposan megfontolással tegyek. Nem szabadott semmit elkapkodnom. Folytattam ott, ahol abbahagytam és lehúztam róla nadrágját. Nagyon türelmetlen lehetett, mert azonnal visszarántott magához, és hevesen megcsókolva az enyémmel kezdett foglalatoskodni. Én is leszedtem magamról, legyen elégedett. Nem tudtam nem elámulni szépségén, annyira gyönyörű volt.
Lágyan megcsókoltam, majd ismét elkezdtem cirógatni egész testét. Hangosan sóhajtoztunk, én pedig majd felrobbantam már. Hayley nem segített rajtam, amikor többször hozzám dörgölte ölét. Majdnem ráestem, karjaimmal alig tudtam ilyenkor megtartani magamat. Hangosan sóhajtoztunk és nyögdécseltünk egymás érintésére, a tudat, hogy mennyire vágyunk a másikra csak fokozta bennünk a gerjedelmet. Én már alig bírtam magammal, de jól tudtam, hogy ezt most nem szabad elrontanunk. Hagyta, hogy leszedjem róla melltartóját és mélyeket lélegezve kezdjem kényeztetni a feszes halmokat. Majd megőrülve éreztem már magam, de gondoltam, hogy őt is nagyon hajtja már a vágy, mikor beleszántott ujjaival hajamba. Csókjaimmal lentebb haladtam, elérve fehérneműje szélét. Felnéztem rá, amolyan engedélykérés gyanánt, de szemei teljes mértékű félelemről árulkodtak.
-Nem folytatom, ha nem akarod – magam is meglepődtem rekedt hangomon, de megrázta fejét.
- Akarom.
- Nem foglak bántani!
- Tudom – sóhajtott föl, majd ujjaimmal leszedtem róla. Teljes egészében végre megcsodálhattam őt, és megállapíthattam, ami tulajdonképpen eddig is meg volt bennem, hogy nála gyönyörűbb nővel még soha életemben nem találkoztam. Olyan, mint egy földre szállt angyal, aki csak az enyém. Legalább is, azt hiszem… Nem sokáig engedte, hogy csak ő legyen mellette, szégyellte is magát, pirulásából ítélve ezt vettem le, de nem értettem miért, hiszen leírhatatlanul gyönyörű volt. Ujjait az alsónadrágomhoz vezette, majd ő is leszedte rólam.
Lágyan megcsókoltam őt, de elkaptam a fejem, mikor éreztem, hogy egész testében remeg.
-Héj – fogtam meg arcát, hogy ne fordíthassa el. – Nem akarod….
- De! – ellenkezett hangosan. – Akarom!
- Nem foglak bántani, eddig se veszítettem el a fejem – igaz ez csak most tudatosult bennem, hogy kijelentettem. Ahhoz képest milyen helyzetben vagyunk, teljesen ésszerű maradtam, pedig már majd szétrobbantam, annyira kívántam őt.
- Én bízom benned csak… nekem ez az első és…
- Abbahagyjuk?
- Nem – rázta meg fejét, majd elmosolyodta magát. – Megszeretném tenni veled.
Elmosolyodtam magam a megnyomott szón, hogy velem akarja először. Határtalan örömmel járt át ez a tudat, de azért mert rajtam nem látszott attól még én is félek tőle. Teljesen új számomra is, hiszen még soha nem voltam együtt senkivel. Lágyan megcsókolva simogatni kezdtem testét, hátha attól egy kicsit megnyugszik. Nyakát is kényeztettem, miközben ő a tarkómat cirógatta kezeivel. Fülembe folyamatosan sóhajtozott, én már nem sokáig bírtam, ami a másik énemre is kihatott. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik a kelleténél hevesebben kezdtem őt csókolni, és combján erősen végig szántottam karmaimmal. Hallottam felszisszenését, de nem tudtam, hogy a fájdalom vagy az elviselhetetlen kéj miatt. Lehunytam szemeimet beszívva mámorító illatát, ami mindig is hatással volt rám, fogaimról pedig felhúzódott felső ajkam. Nem voltam tudatába annak, hogy morogni kezdtem, de a karjaimban fekvő test összerándult.
-E.J.? – nyögött fel, mire szemeimbe néztem. – Kérlek!
- Mire kérsz? – sóhajtottam fel, de a szó a torkomon akadt. Undorral lettem tele, ahogy tudatosult mit műveltem. Elvesztettem magam felett a kontrolt egy pillanatra, és ebben az egyetlen pillanatban az akarata és félelme ellenére belé hatoltam, mert én már nem bírtam tovább. – Hayley…. sajnálom…
- Nehogy abba hagyd te őrült! – sóhajtott fel szinte kétségbeesetten.
- De én…
- Folytasd – nyögött fel türelmetlenül és csípőjét megmozdította. Hangosan nyögdécselni kezdett, ahogy mozogni kezdtem benne, immár semmiféle félelem nem volt benne. Hangosan sóhajtozva mozogtunk egy ritmusra, forrt körülöttünk a levegő. Hangomból nem egyszer morgás tört fel az élvezet hatására, Hayley pedig jobban megmutatta a vámpír énjét, hátamon már nem is lehet tiszta bőrfelület, annyira összekarmolta. Hayley szemeiben olyan érzéseket láttam, amiket eddig még csak nagyon ritka alkalmakkor. Szenvedélyt, vágyat, szeretet sugárzott, ami rendkívül jól esett. Tudtam, hogy ez mindent megváltoztat köztünk örökre. Enyhe bűntudatot éreztem, de ráértem ezzel később is foglalkozni. Hisz ez az angyal nekem adta magát és most csak az számít, hogy neki minden tökéletes legyen. Éreztem, hogy hamarosan elérjük a csúcsot, mire még gyorsabb tempóra váltottam. Hayley teste hirtelen ívbe feszült, és hosszan felsikoltott, majd elernyedt, ebben a pillanatban pedig én is átléptem ezt a felejthetetlen gyönyörnek a kapuját. Mozdulatlanná váltunk, percekig csak egymás lihegését hallgattuk.
- E.J.?
- Hm?
- Köszönöm – ködös, zöld tekintetébe néztem majd mosolyogva megcsókoltam.


Na, hát írjatok véleményt, mert nagyon nagyon kíváncsi vagyok, hogy vajon mit szóltok ehhez a fejezethez, nagyon izgultam ennek a résznek a megírásánál és nagyon szeretném tudni, hogy szerintetek hogy sikerült :) Folyt. köv határozatlan időpont, ez függ a kommentelésektől, függ a saját időmtől, de azért próbálok vele sietni, meg persze én is szeretném már nagyon megírni a többi fejezetet is :)