Napkelte 3. Fejezet

Alice reggel időben felkeltette Nessie-t, hogy el tudjon készülni a suliba, míg Esme reggelit készített neki.
-Nessie mostanában sokkal jobban alszik – pillantott rám mosolyogva.
- Igen én is észrevettem. Örülök neki – bólintottam, majd megmasszíroztam orrnyergemet. Mindig is gondoltam, hogy az apaság nem valami könnyű munka, de hogy vámpír létemre is kikészítsen azt viszont soha nem tudtam volna elképzelni. Még is, ismeretlenül fáradtnak és nyúzottnak éreztem magam.
- Minden rendben?
- Igen – mondtam. – Csak… zavar, hogy Jacob idejön, nem tudom miért, eddig mindig felhívott és ennyi volt, amit beszélt Ness-sel, így beszéltük meg. Nem jönne ide, ha nem lenne komoly a dolog.
- Vagy csak már nem bírja az unokám hiányát. Nem felejtheted el Edward, hogy bevésődött. Ez pedig…
- Tudom mit jelent, és hála Jake-nek szinte én is átéreztem, hogy mekkora fájdalmat okozott neki ez az elválás. De muszáj volt.
- Nem hiszem, hogy bárki könnyen viselné, ha elszakítanák tőle a másik felét – jelentőségteljesen nézett rám szomorú szemeivel. – Edward! Nem szeretnél visszamenni Forks-ba?
- Minek? – hülye kérdés volt, de egyelőre nem akartam kimondani.
- Edward… Bella megérdemli, hogy néha meglátogassuk, de te már öt éve nem voltál ott. Olyan messzire elkerülted azt a helyet, ahogyan csak lehetséges. És Charlie-t is meg kéne nézni. Bella érdemel ennyit – még többet is érdemelne, tettem hozzá magamba, de egyedül képtelennek éreztem rá magam.
- Bár öt éve… de még képtelenek lennék rá. Túl friss még – motyogtam magam elé, mire megértően bólintott. – De igazad van. Ennyit megérdemel – álltam fel a székről, majd hallottuk, hogy Alice felsikolt. Nem tudtam, hogy az elhatározásom, vagy más váltott ki belőle ilyen reakciót, de a következő pillanatban, már előttem állt lányommal a karjában.

- Komolyan vissza akarsz menni?
- Mit szólsz hozzá Ness? – néztem kislányomra, aki értetlenül kapkodta a fejét közöttünk. – Elszeretnél menni meglátogatni anyut? – Nessie sose látta az anyja sírkövét, nem szerettem volna ilyennek kitenni, de talán még közelebb érezné magát hozzá, ha még is csak megnézné. Szabad akarata volt, ő döntött, de féltem a válaszától. Még is erősebbnek éreztem volna magam, ha ott van mellettem, a közvetlen közelemben.
- Nem tudom – mormolta, majd lemászott Alice öléből. Mindketten döbbenten néztünk rá, majd rögtön utána mentem. Meglepetten torpantam meg, mikor megláttam, ahogy Nessie apróra összekuporodva bújt oda fivéreim közé, akik nyugtatva simogatták.
- Ness, ez egyáltalán nem kötelező, sőt bármikor elmehetünk oda – magyarázta neki Emmett, nem mintha én nem tudtam volna neki elmondani. Nem értettem még is, hogy Ness miért menekült el szinte tőlem és Alice-től és miért pont a két fivéremhez kötődött ilyenkor. Nem értettem, teljes homályba veszett ez a válasz.
- Nem biztos, hogy még készen állsz rá – nézett rá Jasper, mire felnyögtem. Jól tudtam, hogy a kislányomnak mekkora fájdalmat kellene majd átéreznie, de talán neki könnyebb lenne úgy, hogy nem ismerte. Még is a legjobban talán az ütött meg, hogy Nessie nekem semmit nem mond. De miért? Féltékeny és irigy voltam a testvéreimre, amiért ők mindent tudtak.
- De akarom.
- Biztos törpicúr? – Emmett-tet még sose láttam ennyire aggodalmaskodónak és tapintatosnak. – Várhatunk még ezzel.
- Apának szüksége van rám – motyogta pontosan olyan önzetlenül, mint hajdan az anyja. Mellbe vágtak a szavai, hiszen annyira hasonlított Rá. Kíntól eltorzult arccal sétáltam a garázshoz, majd mély levegőt véve neki támaszkodtam az autómnak. Felnyögtem a fájdalomtól, ami ismét ránehezült a mellkasomra, térdeim alighanem felmondták volna a szolgálatot, ha nem hallom meg saját nevemet.

- Edward minden rendben? – fogalmam sem volt róla Jasper miért kérdez tőlem ilyet, nagyon jól érezte, hogy mi van velem.
- Persze – sóhajtottam föl, majd kiegyenesedtem és kimérten rámeredtem. – Csupán fel nem fogom, hogy Ness…
- Tudom, hogy mire akarsz kilyukadni és elmagyarázom, csak mielőtt félre értésekbe esnél. Ha valamiben, akkor ebben a tökéletes párt alkottátok Bellával – nevének kimondására, nyugalomhullámra volt szükségem, hogy ne tudjak ismét összezuhanni. – Nessie nagyon jól tudja, hogy mennyire fáj Bella hiánya. Épp ezért nem akar traktálni kérdésekkel, de fogalmad sincs, hogy ő neki mennyire hiányzik. Talán életedben először de most voltál a legönzőbb. Nem vetted észre, hogy a te fájdalmad a gyerekedre is kihat, csak veled ellentétben neki valamilyen szinten könnyebb, hisz nem ismerte az anyját. Ezért fordult hozzám és Emmett-hez, tudta, hogy bár szerettük Bellát, még sem álltunk annyira közel hozzá. Nap, mint nap beszélünk neki róla, ő pedig elmondja minden félelmét, bánatát, az érzéseit. Nessie magát okolja a történtekért, azért, hogy te szomorú vagy. Hiába próbálod erősnek mutatni magad, a gyereked nem csapod be. Sajnos ebben az anyjára ütött, hihetetlen megfigyelő képessége van. Beléd lát, minden egyes szavadban hallja a hiányérzetet és a magányt. De tudja, hogy az édesanyja részben miatta halt meg, és szörnyű bűntudata van. Ezért nem készült még fel, hogy elmenjen oda, ahol mindez megtörtént, félne, hogy bár képletesen is, de Bella haragudna rá, hiába magyarázzuk neki, hogy ez lehetetlen, nem fogja fel és nagyon makacs. De megteszi, még ha nehezére is esik. Megtenné érted, hogy veled menjen, csak mert neked szükséged van rá. Ennyi a magyarázat, hogy most miért hozzánk jött és nem egyből a te karjaidba ugrott.
- Milyen kicsi és már is mennyire jól észreveszi a dolgokat – mormoltam, mert még mindig döbbenten álltam.
- Őszintének kell lenne veled, és így cserébe tőle is elvárhatod ugyanezt – fejezte be Jasper, mire bólintottam. Igaza volt, féltettem Nessie-t az igazságtól, a valóságtól, szerettem volna, ha megmarad egy álomvilágban inkább, még ha nem is olyan, mint amilyennek én akartam volna. De igazat adtam fivéremnek, nem csodálkozhatok, hogy a kislányom nem volt velem őszinte, én se voltam vele mindig.
- Úgy tűnik széthullik a családom – irónikus hangomra visszafordult, és belenézett gúnyosan szikrázó szemeimbe. – A szerelmem halott, miközben itt kellene lennie, a lányom pedig színészkedik előttem, és nem őszinte. Lehetne még ennél rosszabb? – nyögtem fel elkeseredetten és kezeimbe temettem arcomat.
- Azt hiszem igen – mérgesen kaptam fel a fejemet, és lassan oldalra néztem.
- Jacob – biccentettem felé, míg Jasper vigyorogni kezdett.
- Üdv, úgy látom még ennyi év sem tudta megváltoztatni benned ezt az önsajnáltató modorodat – kezdte ismét azzal az idegesítő hangnemével.
- Próbálok rólad nem tudomást venni, de elég nehéz lesz, ha a lányom körül fogsz lebzselni ismét, ami reméljük nem lesz túl hosszú idő igaz? – élesen néztem rá, mire elmosolyodta magát. Az idő rajta sem fogott, ugyanolyan volt, mint öt éve. Ugyanaz a testalkat, ugyanaz az idegesítő stílus és ugyanaz az orrfacsaró bűz. Rosalie oda meg vissza lesz, ha megérzi. De nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar ide fog jönni. Gyanús volt nekem.
- Most szerintem Nessie a legkisebb problémánk – nem tetszett Jasper kijelentése, de volt benne némi igazság. – Mit keresel itt Jacob?
- Ezt majd odabent elmesélem, de előbb lenne egy fontos dolgom.
- Tudod mit, adok neked egy fél nap engedményt – fintorogtam, de meg kellett tennem. – Nessie nem jár iskolába, beteg, talán egy kicsit még meg is tudnád gyógyítani. Várj azzal a vallomással, amíg vissza nem érünk Carlisle-al a kórházból – igazán nagyvonalú voltam ehhez kétség sem fért. – De ajánlom, hogy nyomós okod legyen rá, hogy itt vagy! – szúrósan néztem rá, de csak önelégülten vigyorgott. – Délután itt leszünk, ki fog sütni a nap, nem maradhatunk a városba Carlisle-al – magyaráztam Jasper értetlenkedését látva.
- Te már kórházban dolgozol? – horkant fel Jacob, de csak megforgattam szemeimet.
- Világosítsátok fel a blökit, hamarosan jövünk – intettem testvéremnek, aki csak bólogatott. – Vigyázz Nessie-re! – utasítottam Jake-et, aki csak gondolatban szidott, hogy miért kérek tőle ilyet, amikor amúgy is megtenné.

Grimaszolva pattantam be a kocsiba, hogy mihamarabb a kórházba érjek. Felkavart Jacob Black feltűnése és azon kívül, hogy a lányom miatt jött ide, más okot nem találtam. Tényleg nem bírta volna tovább? Kétlem, hiszen akkor már hamarabb jött volna. Nem értettem és semmi magyarázat nem volt rá. Próbáltam nem rá gondolni, de a teendőim mellett az agyam egy hátsó része ezen agyalt.
- Jó napot! – hallottam meg egy vékony hangot, mire meglepetten megfordultam. – Az apámat keresem.
- Jó napot – mosolyogtam a szelídségén, annyira ártatlannak tűnt. – Hogy hívják az édesapját?
- James Timeser.
Láttam rajta, hogy majd összeesik az aggódástól, így megpróbáltam megnyugtatni.
- Ne aggódjon, az édesapja jól van. Akivel karambolozott rosszabb állapotban van.
- Nagyon félek, hogy elveszítem, ő maradt már csak a családomból – könnyeivel küszködött, barna szemei könyörögve néztek.
- Nem lesz semmi baja, pár hét és tökéletes egészségnek fog örvendeni.
- Köszönöm – mosolygott halványan, mire biccentettem.

Carlisle épp egy műtétet végzett el, szerencsére semmi komolyabb probléma nem volt most, nyugodtan tudtam lézengeni a folyosókon és rögtönözve segíteni, akinek szüksége volt rá. Az egész nap így telt el, bár segítettem az embereknek, még is csak testben volt ott. Az agyam teljesen máshol járt. Hol Jacob miatt törtem a fejem, hol Nessie miatt. Jaspernek igaza volt, önző módon viselkedtem, de szembe kellett néznem a múlttal. Ő… meghalt, miattam és ennek viselnem kell a következményeit. Öt éve megfogadtam, hogy csak a lányom boldogsága lesz az első, de csak most vettem észre, hogy egy olyan életet akartam neki teremteni, amiben egyáltalán nem boldog. Szüksége van az édesanyjára, és ezzel egyúttal fel kell adnom ezt az énemet. Bele kell törődnöm, a lányom érdekében, hogy nincs többé. Ha nehéz is lesz, de mindent megkell tennem, hogy Nessie boldog legyen. Még ha nekem ez fájdalmakba is fog kerülni.
Nehezen ugyan, de lassan elkezdtem felemlegetni magamban a nevét, amit már nagyon régóta nem tettem meg. Hagytam, hogy az emlékek elárasszanak és minden egyes pillanat, amit vele éltem át ismét a hatalmukba kerítsenek. Halott szívem majd meghasadt az emlékekbe, amikor láttam magam előtt szív alakú arcát, barna szemeit, amik mindig bizalommal tekintettek rám, ragyogó mosolyát, ami szinte már szükségessé vált az életemben.

-Edward? – felkaptam a fejem Carlisle aggódó arcára, és csak most tudatosult bennem, hogy összerogytam a székre. Nem bírtam a terhet, ami rám nehezült, de megkellett szoknom. – Minden rendben?
- Igen – motyogtam halkan, majd akadozó lélegzettel felálltam. – Ideje indulnunk.
- Tudom, téged kerestelek – mosolyogta halványan, de nem tudta elrejteni aggódó gondolatait.
- Jól vagyok – bíztattam, de látszólag nem akart hinni nekem.
- Biztos? Ha bárkivel beszélni szeretnél akkor…
- Tudom, de nincs semmi baj. Illetve lenne egy kérdésem – torpantam meg, és kifürkészhetetlen arccal meredtem rá. – Nessie tőled is szokott az édesanyjáról kérdezgetni?
Láttam rajta a döbbenetet átsuhanni, majd elszégyellte magát.
-Nem haragszok rád Carlisle – mondtam, mire bűnbánóan elhúzta száját.
- Nessie inkább az édesanyja egészségére volt kíváncsi és azokra az időszakokra, amikor teherbe esett.
- Magát okolja – nyögtem ki elszörnyülködve. Le se tagadhattam volna, hogy az én gyerekem.
- Mindannyian próbáljuk meggyőzni, hisz ő nem tehet semmiről, de makacs – halványan mosolyogni kezdett, hisz ez az, ami Őt is nagyon jellemezte.
- Nem fogjátok tudni az ellenkezőjéről meggyőzni, legalább is, nekem kell beszélnem vele erről.
- Bár nagyon sok mindent tud, azt hiszem sok kérdése lenne még. Amire csak te adhatsz neki választ. De nem meri tőled megkérdezni, nagyon jól tudja, hogy mennyire fáj neked.
- Beszélek vele – nyeltem, mire büszkén bólintott.
- Vannak helyzetek, amiből egy apa nem szabadulhat és gyakran mindent fel kell áldoznia, csak a jó cél érdekében – magyarázta már a kórházból kifele menet.
- Igen – leheltem magam elé, de meg is lepődtem. Carlisle vagy nagyon jól ismer, és éppen arra próbált rávezetni, amire én már rájöttem a kórházban, vagy csak nagyon jól ismeri az emberi természet eme oldalát.
Beültünk a kocsiba – miután megtudtam, hogy Rosalie hozta el apát reggel, mielőtt vásárolni indult volna – majd nagy sebességgel kezdtem hazafele menni.

-Nem is mondtam! – szólaltam meg hirtelen. – Jacob itt van.
- Már? – húzta fel szemöldökét csodálkozva.
- Én is eléggé meglepődtem, mikor ma reggel megjelent – mormoltam nem valami nagy kedvvel.
- És hagytad, hogy Nessie-vel maradjon? – kuncogta el magát, ami engem is mosolygásra késztetett.
- Kénytelen voltam, és amúgy se tudtam volna őt megakadályozni. De persze elmagyaráztam neki, hogy nem kell sokáig itt maradnia és bízom benne, hogy fontos dolgot akar közölni – szavaim vészjóslóan csengtek, Carlisle nem tudta megállni nevetés nélkül.
- Eltudom képzelni, hogy megfenyegetted szegényt!
- Nessie-re nem lesz jó hatással, hogy ennyi idő után ismét megjelent Jacob. Ismét szomorú lesz, ha majd el kell hagynia.
- Nem muszáj elmennie – komorodott el Carlisle.
- Jake-nek meg van a saját élete, Forks-ban és ott a családja, a falkája.
- Állítása szerint, már Nessie a családja – rántotta meg vállát, mire felmordultam.
- Nem lesz az – jelentettem ki határozottan, majd felsóhajtottam. Leparkoltam a ház előtt, majd gyorsan bementünk. Mihamarabb túlakartam esni rajta. Carlisle csak jót mosolygott, aztán a nappaliba mentünk.

- Sziasztok! – köszöntünk egyszerre, mire felkapták fejüket. Mindenkin fura döbbenet árulkodott, majd Jacob-ra néztem.
- Halljuk – intettem felé, mire zavartan megköszörülte torkát.
- Üdv Jacob – biccentett felé Carlisle udvariasan, amit Jacob kitörő örömmel fogadott. Megforgattam szemeimet, majd türelmetlenül néztem rá.
- Jacob, mit keresel itt? – kérdeztem ismét, de csak fészkelődni kezdett. Gondolatai zavarosan voltak, akár csak a többieké. – Történt valami Forks-ba?
- Így is mondhatjuk – rándult meg szemöldöke.
- Ti már tudjátok? – néztem a többiekre, akik felettébb csendben voltak. Még Rosalie is lesunyta fejét, mikor ránéztem és idegesen tördelni kezdte ujjait. Emmett és Jasper egymásra néztek, Alice pedig levakarhatatlan vigyorral ült anya mellett, aki nagyokat nyeldesett. – Mi történt?
- Na, jó elmondom, de ígérd meg, hogy nem fogsz kiakadni – nézett rám Jacob határozottan. Kezdtem ideges lenni, és az sem segített, hogy Nessie nem volt itt.
- Hol van Nessie? – kérdeztem visszafolytott dühvel, mire lehajtotta fejét. – Hol van? – kiáltottam, miközben éreztem, hogy egyre mérgesebb lettem, és a pánik is eluralkodott rajtam.
- Apa! – hallottam meg hirtelen Nessie kacagó hangját, mire mélyet sóhajtottam és felkaptam. Érdekes volt a helyzet, Nessie eddig mindig már az ajtóban toporgott, amikor hazajöttem, és az volt az első, hogy a nyakamba ugrik. És hogy-hogy nem Jacob-bal volt sülve-főve? Nem értettem és össze voltam zavarodva, de ha a lányomnak nincs baja, akkor én is jól vagyok. A feszültség tapintható volt és idegesített, hogy senki nem mondott semmit. Jacob folyamatosan köszörülte a torkát, a többiek pedig hol egymásra néztek, hol a földet vagy a plafont bámulták.
Kislányomra néztem, boldogan mosolygott, és próbálta leszedni az ingemnek egy gombját.
-Mit csináltatok ma? – szólaltam meg hosszú csönd után.
- Örülök, hogy itt van Jacob – fúrta fejét nyakamba Nessie, mire összevont szemöldökkel néztem az említettre.
- Miért vagy itt? – kérdeztem immár sokkal halkabban, de összetudott rezzeni szavaimra.
- Hát az-az igazság, hogy….
- Jacob az én türelmem is elfogy egyszer – sziszegtem neki, mire Nessie csúnyán nézett rám, amiért így beszéltem vele.
- Jól van, ez már felettébb furcsa! – szólalt meg Carlisle is, aki Esme kezét fogva kíváncsian méregette őt, de Esme nem mert a szemébe nézni. Sőt senki nem nézett a szemembe.
- Elmagyarázná végre valaki, hogy mi a fene folyik itt? – csattantam fel, de erre Nessie szomorú szemekkel hozzám bújt, és a fülembe kezdett motyogni.
- Ugye nem leszel mérges?
- Nessie, már így is pipa vagyok amiért, nem mond senki semmit – néztem szúrósan a családomra.
- Magyarázzátok már el, hogy mi történt – mondta Carlisle kétségbeesetten.
- Majd én – felkaptam a fejemet a hangra, és ledermedtem. Ő itt? Miért és hogyan? Testem remegni kezdett a dühtől, de egyben le is dermedtem. Féltően Nessie-re kaptam a fejem, aki lemászott az ölemből és az ismeretlen ismerős felé szaladt megfogva kezét. Nyeltem egyet, miközben üveges szemekkel mértem végig. Kétségbeesetten kapkodtam szemeimet, Nessie és a vendég között. Zihálva szorultak kezeim ökölbe, majd vontatottan kinyögtem a nevét.
- Bella…


na hogy tetszett? :D:D írjatok kommit, hogy mi a véleményetek :) milyennek tartjátok Edward karakterét? Próbálok hű lenni a Stepheny Meyer féle karakterhez, remélem sikerül, bár az elkövetkező időkben lehet, hogy meg fog ez változni, de majd ti ezt megmondjátok :D Írjatok véleményt hogyan tetszett :D Puszi nektek!