Bűvölet 13.- Ajándék...

Sziasztok! Siettem a kövivel, hosszúra sikeredett, mondjuk :) 10 oldal lett, ami nálam nagy szó, szerintem ez már valami az előzőekhez képest :) Jó olvasást hozzá, remélem tetszeni fog nektek :)

Zihálva ültem fel az ágyban és ijedten néztem körbe. Igazi halálfélelmem volt. Nyögve temettem kezeimbe arcomat, és mélyeket lélegeztem. Szörnyű rémálmom volt. Újra éltem minden szörnyűséget, ami történt velem csak mindent egy nap leforgása alatt. Újra láttam magam előtt Charlie arcát. Ordított, hogy segítsek neki, mentsem meg, de nem tudtam. Will lefogott, mielőtt Victoriá-ra támadhattam volna. Kezeim remegtek az álmom hatása miatt, és szemeim könnyesek voltak. Nem segített a helyzetemen, hogy mikor oldalra néztem nem volt mellettem senki. Keserű mosollyal az arcomon vettem tudomásul, hogy Edward elment mellőlem. Nyilván Will miatt…

- Hahó! – emlegetett szamár. Jegyeztem meg magamban, és próbáltam valami mosolyfélét összehozni neki. – Minden rendben?

- Igen, persze – bólintottam, megjátszott határozottsággal. Nem voltam jól, sőt nagyon rosszul éreztem magam. A szívemben erős fájdalmat éreztem, még mindig magam előtt láttam Charlie kíntól eltorzult arcát, és még mindig hallottam a fülembe a kétségbeesett kiáltását.

- Szomorú vagy, hogy elmegyek igaz? – Will leült mellém, és elnéző mosollyal vizslatott.

- Fején találtad a szöget – mondtam szomorú mosollyal arcomon. – Fél év sok idő – úgy tűnik, kezdek beletanulni, hogyan verjek át egy hozzám közel álló személyt. – Hiányozni fogsz.

- Hamar eltelik, meglátod – megsimogatta arcomat, de érintése nem esett jól. Talán a bűntudat miatt – hogy nem érdemlem meg tőle ezt a gyengédséget, mikor tegnap este is egy másik férfivel feküdtem az ágyban – vagy, talán azért mert Edward kezét sokkal puhábbnak éreztem, kellemesebbnek.

- Hát persze, többet is kibírtunk már – nem néztem a szemébe, egyszerűen nem ment. Úgy érezném, hogy átlát rajtam, mindent tud, és csak élvezi, hogy megalázkodok előtte. Szomorúságomat tényleg a távozásának tudta be, pedig még mindig a rémálmom nyomasztott.

- Mennem kell, Maria már nagyon türelmetlen – bólintottam, jelen pillanatban csak arra vágytam, hogy elmenjen. Hozzám hajolt, majd hevesen megcsókolt. Felnyögtem, annyira nem kívántam most ezt. Nem akartam megbántani, így valamennyire viszonoztam. – Na! Ennyire ne legyél szomorú! Szeretlek – még egy erőszakos csókot nyomott számra, majd homlokon puszilt és kiment.

Összeráncoltam homlokomat, majd nyöszörögve visszahanyatlottam az ágyba. Rég éreztem magam ennyire ramaty állapotban. Legszívesebben egésznap az ágyban feküdtem volna és bőgtem volna. Igen, ma ehhez volt kedvem és ezt is fogom csinálni.

Edward szemszöge:

A pokolba kívántam Will-t, mikor meghallottam gondolatait, így muszáj voltam ott hagynom Bellát. Még nincs itt az ideje, hogy Will-t szembesítsük a tényekkel, miszerint Bella mindig is velem fog maradni. Nem tudtam, honnan jött ez a hirtelen magabiztosság, de a viselkedéséből csak ezt tudtam levenni. Ismerem Bellát, mint a tenyeremet, ha igazán szerelmes lenne, akkor elmondott volna Will-nek mindent. Annyira ragaszkodott hozzá, hogy elméleteket kezdtem gyártani, talán megfenyegette. Láttam Bellán, hogy görcsösen fél Will-től, ez pedig bosszantott. De semmi sem sietett a segítségemre, Will gondolatai egyszerűek voltak, és sajnos semmilyen információval nem rendelkeztek.

Épp, hogy leértem a nappaliba, Will már be is lépett az ajtón, mögötte Maria-val és Jazz-zel.

- Hát, lassan mi megyünk – mormolta Maria, és mosolyogva integetett mindenkinek. – Köszönöm, ezt a röpke vendéglátást, remélem, még találkozunk.

- Remélem nem – visszafojtottam kuncogásomat, és megböktem Alice-t.

Sarah is megjelent, és először meglepődve nézett a többiekre, majd cinkos mosollyal az arcán összepacsizott Alice-szel.

Will kényelmetlenül érezte magát nálunk, így úgy gondolta, jobb, ha mihamarabb távoznak. Egyetértettem az ötletével.

- Megyünk melózni – csak bólintottam Emmett-nek, tekintetemmel az emeletet szuggeráltam.  – Jasper menjünk haver!

- Menj előre, majd én is megyek – Jasper-re kaptam fejemet, aki Alice-re nézett. Végre, talán megtört a varázs és észrevette, hogy van egy felesége! Feltett szándékomban állt beszélni vele. Jó vele a kapcsolatom, függetlenül attól, ami történt Bella utolsó születésnapján.

- Szóval ti mindnyájan csináltok valamit? – nézett ránk kitágult szemekkel Sarah, és próbált úgy csinálni, mintha Maria már nem is lenne ott.

- Igen – Alice vigyorogva rakta karját Sarah vállára. – Carlisle orvos, mint tudod. Mindig praktizál valahol. Az ő papírjaival, és képzettségével nincs problémája a munkakereséssel! Esme hol, mit csinál. Mindig a kedvétől függ. Általában lakberendező vagy virágos. Mi pedig mindig iskolába járunk. A látomásomtól vagy a kedvünktől függ, hogy középiskola, gimi vagy valami főiskola esetleg egyetem. Ha egyetemre járunk, akor kicsit több időt tölthetünk egy városban. De az elkövetkezendő pár év más lesz! Rose és én butikot nyitottunk, ami nagyon is jól jött a helyieknek! Kell jó pár divattanács ennek a népnek – Sarah-val felnevetettünk Alice szörnyülködésén, mintha ez lenne a világ legnagyobb problémája. – Emmett és Jazz műhelyet nyitottak a forks-i lakosoknak kedvező és elfogadható árajánlattal.

- És Edward? – nézett felém felhúzott szemöldökkel. Vigyorogni kezdtem Alice viszont összehúzta szemeit és grimaszolni kezdett.

- Edward is velünk szokott iskolába járni. De idén úgy döntött, hogy a nincs kedvem semmihez és nem csinálok semmit, csak a semmittevés fogalmát képviseli.

Nevettem rajta, amihez Sarah is társult.

- Indulhatunk– felkaptam fejemet Will hangjára és alig vártam, hogy végre elmenjenek.

- Mehetünk – mormolta Maria, de nem fogta fel, hogy alattvalója indulni készül. Jasperrel a háttérben beszélgettek, kizárva a külvilágot. Alice-t egyre jobban irritálta így jobbnak láttam elterelni a figyelmét.

- Alice, Scott új terve megvalósítható?

- A medencés ötlet? – kuncogott fel Alice.

- Micsoda? – Sarah kitágult szemekkel nézett ránk, értetlenkedve kapkodta fejét. – A fiam kitalálta, hogy medencét akar? Ne haragudjatok, majd beszélek a fejével!

- Ugyan már, semmi szükség rá! – mosolyogtam rá melegen, amit szégyenlősen viszonzott. – Gyerek, sok kívánsága lesz még. És ez talán még olyan kívánság, amit teljesíteni is tudunk.

- Kivitelezhető, de azért beszéljünk Esme-vel – nézett hátra felénk Alice, majd vissza is fordult Jasper és Maria páros felé, akik ölelkeztek.

- Kösz mindent még egyszer – mosolygott ránk Maria, majd Will-re nézett, aki csak biccentett felénk. Jasper kikísérte őket, mi addig kényelembe helyeztük magunkat a nappaliba, várva, hogy visszajöjjön.

Mikor megjelent, Alice felé fordult bűnbánóan.

- Meg tudom magyarázni.

- Akkor hajrá – intett felé nagyvonalúan. Kárörvendő voltam, örültem, hogy Jasper-t egy kicsit megbünteti ezzel a viselkedéssel.

Jazz gyors, feszült pillantással nézett felém, majd zavartan megköszörülte torkát.

- Lehetne, hogy kettesben beszélünk?

- Héj, bármit mondasz, úgyis tudni fogunk róla – Sarah morcosan fészkelődött helyén, és pillantott fivéremre.

- Még is szeretnék először a feleségemmel tárgyalni – szisszent fel Jasper keményen.

- Nahát, rájöttél, hogy ő a feleséged? – vigyorogtam elismerően.

- Baszódj meg Edward!

- Ezzel a lelkembe tiportál – néztem rá, mire megforgatta szemeit.

- Inkább Bellát kéne megnézned, nincs valami jó állapotba – somolyogta, mire felpattantam.

- Ne vetítsd rá a saját problémáidat, van neki elég baja! – morogtam neki, mikor elhaladtam mellette.

Nehéz volt elfogadnom, hogy pár percre nem Bella körül forogtak a gondolataim, habár a távoli figyelmem, sose terelődött el róla. Még is aggasztott Jasper, és Alice is.

- Jó reggelt Ed bácsi!

- Tudtam, hogy meg kellett volna találnom az örök fiatalság forrását – motyogtam orrom alatt, majd mosolyogva felnéztem Scott-ra, aki a lépcső tetején állt. – Nincs még korán a felkeléshez?

- Áh, nincs! – harsogta hangosan. Kirobbanó jókedve volt, ami még egy depressziós emberre is ráragadt volna. – Hamar el kell kezdeni rajzolni a medencét!

- Erről majd később tárgyalunk – intettem felé, mire tökéletes fogsorával vigyorgott fel rám. Meghallottam Bella hüppögését, és aggódni kezdtem. – Scott, menj be nyugodtan a szobámba, találsz ott a tervezéshez szükséges eszközöket!

- Bemehetek? – szemei gyermeki izgalommal csillantak meg, mire nevetnem kellett.

- Igen, de… - a kis srácnak, több se kellett már el is szaladt előlem. – Azért ne nyúlj a laptophoz – kiáltottam utána.

Bár jelenleg a laptop volt a legkisebb problémám. Minden egyes sejtembe félelem került, mikor meghallottam, hogy Bella sír. Mindenre gondoltam már rémületembe, de azért kissé megnyugodtam, mikor végre benyitottam a szobába.

Bella fejére húzta a takarót, és nyöszörögve fickándozott.

- Ennyire ne viseljen meg Will távozása, majd én, megvigasztallak – mosolyogtam, majd lehúztam róla a takarót.

- Nem róla van szó – rázta meg fejét, miután felült. Összekócolódott haja keretezte szív alakú, szenvedő arcát, és barna könnyes szemeit.

- Akkor mi a baj? – elkomorulva ültem le mellé, majd kisimítottam egy tincset arcából.

- Most ilyen kedvem van – megrántotta vállát, de tudtam, hogy ennél többről van szó. Ő sose volt egy hisztérikus jellem, mindig nyugodt és kiegyensúlyozott lány volt. Könnyű volt felbosszantanom, de akkor se féltem, hogy igazán mérges rám, és mindig édes volt a kibékülés is. – Egész nap itt fogok feküdni és fagyit eszek.

- Arról szó se lehet! – fakadtam ki mulatva ábrázatán, és felállva lentebb rángattam róla a takarót. – Talpra! Kellj fel! Süt a nap, csiripelnek a madarak…

- Van, aki ezt még beveszi? – nyögött fel, de legalább már félig mosolygott.

- Majd találunk valakit – vigyorogtam rá, mire kuncogni kezdett.

- Tőled ki is telne.

- Hát persze – bólintottam szórakozottan, majd miután látva, hogy nem akar megmozdulni, megforgattam szemeimet. Kényelmesen ült az ágyán, és nem úgy látszott, akinek a felkeléshez vannak tervei. – Vagy magadtól összeszeded magad, vagy segítek, de azt nem fogod megköszönni – a boldogságom határtalan volt. Olyannyira örültem neki, hogy fél évig itt marad – ráadásul egyedül – mint még soha. Képtelen voltam komoly lenni, bármire képes voltam ebben az állapotomban. Rég éreztem magam ennyire felszabadultnak. Nem tudtam problémára gondolni ezekben a percekben, csak hagytam, hogy könnyed hangulatom magával ragadjon. És Bellával is könnyebb volt így viselkednem, mintha folyton komolyak lennénk. – Na?

- Azt hiszem, meg próbálom egyedül – fintorgott rám, mivel kiugrasztottam az ágyból. Örömmel vettem tudomásul, mikor sóhajtva felállt az ágyból és a fürdő felé vette az irányt. Úgy gondoltam, már magára hagyhatom, már nem fog visszafordulni. A folyosón hallottam, hogy Alice és Jasper hevesen vitatkoznak. Nem akartam beleszólni, az ő dolguk megoldani ezt a problémát, de aggódtam mindkettőjükért. Ha Alice elhagyná, az Jasperre beláthatatlan következményekkel járna. Ők legalább biztosan lehetnek a másik szerelmében, és ha szétmennek, akkor nem egy másik férfi miatt.

Hagytam, hogy Bella letusoljon és felöltözzön, addig én lesiettem a garázsba, a megrendelt autóhoz. Mosolyogtam, majd kiálltam a ház elé. Kockázatos játékot űztem Bella érzelmeivel. Néha egy-egy pillanatra megriadok, mi van, ha a szilárd elhatározottsága mögött tényleg lappang valami valós érzelem Will felé. De ahogy reagál rám, az érintésemre és a csókjaimra, semmi kétségem nincs. De féltem a mostani reakciójától. Még akkor kerestem meg a régi autók üzletét New York-ban, mikor még Cathrine élt velünk. Mielőtt odaadhattam volna neki, kiderült, hogy egy nagy átverés volt, így maradt a garázsban. Itt volt az alkalom, hogy Bella megkapja. Tartottam, mit fog Bella szólni, ha meglátja a régi furgon igazi mását, kicsit jobb állapotban. Vagy a pokolba kíván, amiért felszakítottam egy ilyen mély sebet, vagy visítva ugrik a nyakamba, és hálálkodni fog.

Eltelt már egy kis idő, gondoltam egyet és visszasiettem a házba. A konyhából hallottam neszelést, így homlokráncolva oda mentem.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltottam fel meglepetésembe, mire Scott és Bella is felkapta fejét. Mindketten a pultnál voltak, és csoki fagyit ettek. Scott élvezve, Bella inkább csak szomorúságában. Elég nagy rossz hiedelemnek tartottam, hogy a csokoládé boldogságot éreztet, bár volt valamiféle tudományos magyarázat rá.

Bella amolyan, felkeltem, de hagyj békén tekintettel nézett rám. Megráztam fejemet, majd végig néztem Kedvesemen. Gyönyörű barna haját lazán, hanyagul kontyba gumizta, ahonnan rendezetlenül kilógott pár hajtincse arcába. Csodálatos, vékony testét, egy nagy szürke kapucnis, kenguru pulcsiba takarta, ami a feneke alá ért. Szememmel szabad, vékony lábait méricskéltem, láttam, hogy a pulcsi alól kilóg a kis szabadidő nadrágjának széle. És persze elmaradhatatlan volt otthoni öltözékéhez a vastag, puha, szőrös rózsaszín csíkos zokni. Kuncogtam rajta, Bella ritkán öltözött így, akkor is csak tudatni akarta a külvilággal, hogy mennyire nincs jó hangulata. Szerintem meg vétek volt ennyire elrontania kívánatos kinézetét. Még is, még így is a legkívánatosabb nőnek véltem.

- Ha már így összeszedted magad – megköszörültem torkom, majd közelebb léptem hozzájuk. Felhúzta szemöldökét a vidám hangnememre – akkor gyere velem, odaadom az ajándékodat.

- Most nincs kedvem hozzá – szemöldöke ráncba szaladt, majd egy nagy kanállal nyúlt a fagylalt felé. Megforgattam szemeimet, és hagytam, hogy megegye. Az utolsó cseppeket nyalta le a kanálról, mikor az én önfegyelmem is megtört. Olyan vágyat keltett bennem, - ahogy élvezettel nyalta a kanalat, - hogy minden egyes tervem semminek tűnt és csak is őt akartam.

- Nem kérdeztem, hogy van-e kedved hozzá – somolyogtam és kézen fogva őt húztam magam után.

- Mikor lettél te ekkora bunkó? – kitágult szemekkel pördültem meg mérges hangjára és megtorpantam. – Nincs kedvem semmihez most, olyan nehéz felfogni?

Bella ingerülten tépte ki kezét ujjaim fogságából és az emelet felé tartott. Nem vallott rá ez a viselkedés.

- Csak segíteni akarok – motyogtam orrom alatt bűnbánóan.

- Ne haragudj, sajnálom! – Bella visszasietett hozzám, és megsimogatta szomorú arcomat. – Nem vagyok a legjobb passzban most. Tudom, hogy csak segíteni akarsz, hogy jobb kedvem legyen, de most nem lesz. Túljutok ezen, csak kell egy kis magány.

- Meg néznéd, előbb mit kapsz tőlem? – kérdeztem bágyadtan, de persze tudtam a választ. Bella túl jó lelkű volt ahhoz, hogy engem megbántson. Láttam barna szemeiben, mennyire nem kívánja ezt most, de rábólintott. Rámosolyogtam, amit félszegen viszonzott.  – Hunyd be a szemed – mondtam neki halkan, amit engedelmesen meg is tett. Melegség öntött el, hogy ennyire vakon megbízik bennem. Ilyenben legalább is megbízik. Ha már érzésekről van szó, azt hiszem keményen megrendült a bizalma, nagyon sok mindent meg kell tennem, hogy újra visszakapjam.

Levezettem őt lassan a lépcsőn, miközben folyamatosan figyelmet, hogy nem les-e.

- Itt vagyunk – mondtam, mire szemeit felnyitotta. Töretlen mosollyal álltam előtte, ő pedig kérdőn megrántotta vállát.

- Mit kell látnom?

A háta mögé mutattam, ő pedig vonakodva, de megfordult.

Bella szemszöge:

Nem tudtam elhinni, amit magam előtt látok. Könnyek szöktek a szemembe, és tátogtam meglepődésemben. Szám elé kaptam kezemet, a levegő a tüdőmbe szorult és hitetlenkedve ráztam meg fejemet. Ugyanaz a régi autó állt előttem, amit anno Charlie-tól kaptam. Csak nem volt annyira megviselve, de ugyanaz volt.

- Hogy… hogyan… - dadogtam és nevetve Edwardra néztem.

- Már sokkal hamarabb itt volt, csak eddig nem volt alkalmam neked megmutatni, illetve odaadni. Elméletileg annak a Bellának vettem, aki itt lakott velünk egy évig. De a szerencse, vagy éppen te úgy hozta, hogy az igazi Bellának tudom odaadni – csak mosolyogni tudtam és kétkedve ráztam fejemet. Ez felfoghatatlan. Edward félreértette könnyeimet, mert mentegetőzni kezdett. – Nem akartam felszakítani a régi sebeket, de úgy gondoltam, hogy jól fog esni. Egy csepp a múltból.

- Edward ez… ezt nem is tudom megfogalmazni – boldog nevetéssel simítottam végig a vörös festékű négykerekű jármű ajtaján. Könnyeim továbbra is áztatták arcomat, de ezek a boldogságtól csordultak ki.

- De ugye elfogadod? – olyannyira sírni kezdtem, hogy beszélni nem tudtam, csak bólintottam.

Szemeim elhomályosultak a sírástól, az autó sziluettje elmosódott, és Edwardot is meglepve hevesen a nyakába ugrottam.

- Köszönöm – mormoltam nevetve. – El sem tudod hinni mennyit jelent ez nekem – hangom elhalkult és csak öleltem őt.

- Én örülök neki a legjobban, ha téged boldognak látlak – Edward vidáman szorított magához, és nyugtatóan adott kedves puszikat hajamba. A mai rémálmom után nagyon szükségem volt most egy ilyenre. – Nem akarom, hogy szomorú legyél – suttogta fülembe, testemen pedig ismerős borzongás futott végig. Elváltam tőle, hogy belenézzek sötét szemeibe. Egészen a lelkéig láttam, ahol szinte magamat véltem felfedezni.

- Bár ne így alakultak volna a dolgok – leheltem, és megsimítottam márvány szépségű arcát.

- Tényleg úgy beszélsz, mintha csak a múltad lennék – jegyezte meg epésen, szemeiben egyre nagyobb ingerültséggel.

- Az vagy Edward – hangom rekedté vált, és mindkét kezemet arcára raktam. – A múltam vagy.

- Nem csak az akarok lenni, mikor érted meg végre? – kérdezte és fájdalomtól eltorzult arccal kilépett ölelésemből. – Én akarok lenni a jelened és a jövőd! Nem akarom, hogy elmenj Will-lel és nem is fogom hagyni!

- Nem dönthetsz helyettem – sóhajtottam föl fáradtan és hátra simítottam kiszabadult tincseimet. – Ezt sose tanulod meg! – szám megremegett az újabb sírás rohamtól, de folyamatosan nyeldestem, hogy ne kezdjek el ismét bőgni.  Ki fog apadni a könnycsatornám…

- De nem szereted őt! – fakadt ki. Lehunytam szemeimet, majd mély levegőt vettem.

- De igen szeretem – milyen jól tudok hazudni.

- Nem úgy, mint engem – mondta továbbra is töretlen elhatározással a tekintetében. – Engem szerelemmel szeretsz, őt… nem tudom, milyen viszonyban vagytok egymással, de látszik rajtad! És ha valóban szeretnéd, akkor sose csaltad volna meg velem! Miért szereted őt? – megdermedtem a kérdés hallatán, főleg azért, mert nem tudtam rá semmit mondani. – Őszintén válaszolj Bella – hangja keményen csattant, én pedig megremegtem. – Miért szereted őt?

- Nem tudom megfogalmazni.

- Miért vagy vele? – kérdezte kissé máshogyan.

- Ő mentett meg Edward – csattantam fel. – Ő volt Victoria társa, ő vezette a hadsereget anno. És ő mentett meg. Ő változtatott át, mielőtt meghaltam volna!

- Hála? – tátogta döbbenten, majd beletúrt kusza hajába. – Ezért? Hálából? Te jó ég Bella – motyogta és szánakozva nézett rám. – Nem lehetsz ennyire buta! – összefontam karomat, legszívesebben hangosan zokogtam volna a dolgoktól, amiket a fejemhez vágott. – Hálából vagy együtt ezzel a gyilkossal? Ezt nem hiszem el…

- Sose találkoztam vele, ha te nem mész el – szemeim szikrákat kezdtek szórni felé. Edward teste ledermedt, és tátogni kezdett. – Ha nem hagysz el, mindez nem történt volna meg! Sőt! Ha nem találkozok veled, akkor semmi nem történt volna meg!

- Nem akartam… én… - megakadt és szenvedve nézett rám. – Sose akartalak bántani. Ezért mentem el, Bella. Meg akartalak óvni magamtól és mindentől, ami az én világomhoz kötődik!

- Ezzel egy kicsit elkéstél már akkor nem gondolod? - szavaim durvák voltak, akárcsak az övéi. De fájt, amiket mond és nem tartottam őket jogosnak. Egyszerűen nem érti meg. Nem ért meg engem. És ez mérhetetlenül rosszul esik. Pont tőle nem vártam volna ezt.

Akadozó lélegzettel figyeltük egymást, mindkettőnk szeme tele volt fájdalommal, keserű dühvel. Percekig álltunk szótlanul egymás előtt és csak egymás tekintetébe merültünk. Még sose éreztem őt ennyire távolinak, mint most. Csak egy méterre volt tőlem, még is annyira messzinek éreztem őt.

-A múlton nem lehet változtatni – váratlanul szólalt meg, hangja kimért volt és számomra érzelemmentes. – Sok mindent bánok, természetesen. De változtatni, már nem tudok rajta. Bárcsak megtehetném – elfordította tőlem fejét, én pedig ebben a pillanatban úgy éreztem, hogy rám értette. – De megtörtént és most itt tartunk – fanyar mosollyal az arcán széttárta karjait, és kettőnkre mutatott. – Próbálnám kijavítani, amit elrontottam, de… nem küzdhetek, ha nincs miért – majd megszakadt a szívem arcát látva.  – Szerettem volna, ha új esélyt adsz nekünk. De te görcsösen ragaszkodsz a múlthoz. Attól eltekintve, hogy már eltelt száz év – nem tudtam neki mit mondani. Sem vigasztalót, sem reménykeltőt. Gyűlöltem magamat, amiért szenvedni látom őt. – Használd egészséggel – erőltetett mosollyal lépett közelebb és a kezembe ejtette az autó kulcsát.

Nem állítottam meg, mikor elhaladt mellettem. Egy szót se szóltam, hogy maradjon, hogy megbeszéljük. Nem tudtam neki már mit mondani. Nem akartam még több fájdalmat okozni neki. A legjobb lesz, ha visszaköltözök Charlie házába. Igaz, ez nem állít meg se engem, se őt, hogy egymás vonzásába kerüljünk, de legalább teszek egy lépést. Meghozok egy döntést, ami ismét azt mutatja, hogy melyik énemre hallgatok. Bár egy kicsit is megértőbb lenne velem! Tudja, hogy szeretem, csak ő létezik számomra, de makacs és rendkívül büszke természet és birtokló típus. Nem vagyok olyan, aki egyszerre két férfival van, de jelenleg egyik mellett sem tudok állni. Nem szeretem Will-t, ez igaz, de tartozom neki, nagyon sokkal és tudom, ha elhagynám őt, összetörném a szívét. Viszont, ha Edwardnak mondok nemet, és fél év múlva örökre elszakadok tőle, akkor minden egyes pillanatban bánni fogom a döntésemet, hogy elszalasztottam az igaz szerelmet. Dühös lettem Edwardra, amiért ilyen helyzetbe hozott, és dühös lettem saját magamra is, amiért hagytam magam ilyesmibe sodorni. Bajban vagyok, nem is kicsiben és ez egyre rosszabbul sújtott.

Hallottam, hogy az ég egyre nagyobb dörgéssel adta tudtomra a vihar közeledtét, de nem érdekelt. Ott álltam, a szép ajándékom mellett, gondolataimba merülve, egy nagy vesztesként. Ez vagyok én! Bella Swan, egy vesztes…

Edward szemszöge:

Még soha nem voltam ennyire mérges Bellára. Eddig elképzelni se tudtam, hogy mérget tápláljak iránta, most viszonyt olyannyira dühös voltam rá, hogy legszívesebben kiabáltam volna.

Észvesztően dühített a szűk látása, és az ostoba észjárása. Hálából, nem szokásunk egy másik személyhez kötni magunkat, főleg, ha az, akit szeretek nem ez a személy! Talán már egy óra is eltelt a délutánból, miközben a kanapén ültem és ujjaimat összekulcsolva, előre hajolva meredtem magam elé. Szerencsére Alice és Jasper elfoglaltak voltak a másikkal, Scott és Sarah pedig a szobámban ténykedtek, eszükbe se jutott hallgatózni. Bosszankodva pillantottam a plafonra, hallottam az egyre hangosabb esőcseppeket, amik kopogtatták a tetőt és az ablakokat. Kinéztem a nagy üvegen, majd megláttam mekkora vihar dúl odakint. Remek, ismét kedvez a forks-i időjárás…

Koncentrálni kezdtem, és meghallottam Bella heves szívverését és hangos zihálását nem is olyan messze. Érzékszerveim segítségével rájöttem, hogy még mindig ugyanott áll, ahol volt. Fortyogva pattantam fel helyemről, majd kicsaptam a bejárai ajtót és kinéztem. Az eső már úgy szakadt, mintha dézsából öntetnék, nem is nagyon lehetett látni már semmit. Bella már teljesen elázott, de egy tapodtat se mozdult.

- Bella, az istenit, gyere már be az esőről! – kiáltottam, hogy meghallja hangomat az eső ellenére is. Meg fog fázni, és az is az én hibám lesz!

Kontyából, felsőjéből csöpögött a víz, és hunyorogva nézett rám, mikor megfordult. Arca már teljesen vizes volt, homlokáról folyamatosan folytak a cseppek, és zihálva kapkodta a levegőt. Egész lényéből áradt a tömérdek mennyiségű düh felém.  

- Miért akarod annyira, hogy együtt legyünk ismét? – kikelve magából harsogta túl a vihar okozta hangzavart és szikrázó szemeivel végig mért.

Elnevettem magam rajta, majd elé suhantam felcsapta a rám zúduló vizet és megtorpantam előtte. Egy pillanat alatt váltam én is elázottá, de nem érdekelt. Nagyokat pislogva nézett fel rám, majd ajkai elnyíltak, mikor piros arcára simítottam kezemet.

- Akkor csókollak meg, amikor akarlak – motyogtam szemeibe nézve, fáradhatatlan önelégült, magabiztos mosollyal arcomon.

Bazsalyogva veszett tekintetembe, majd szemei megrebbentek, és átkarolta nyakamat.

- Mit vársz tőlem Edward? – kérdezte suttogva, lehelete csiklandozta arcomat. Vágyakozva sóhajtottam fel, annyira meg akartam csókolni őt.

- Nem akarjuk ezt odabent megbeszélni? – hunyorítva pillantottam magam fölé, mire Bella kuncogni kezdett.

- Az eső a legnagyobb problémád? – kacagva rázta meg fejét.

- Semmi nem számít, ha velem maradsz!

- Meggondolom – mondta határozottan, vagy csak az esőt akarja túlkiabálni.

- Micsoda?

- Mondom, átgondolom – kiáltotta, mire nevetve szorosabbra ölelve derekát felkaptam és szenvedélyes csókot adtam neki.

- Mindennél jobban szeretlek – suttogtam, mikor homlokát az enyémnek döntötte.

- Én is téged!

Folyt.köv.

Egy kis infó: a kövi fejezetben kaptok majd egy aprócska Alice szemszöget!biztos azért néhányan kíváncsiak vagytok, hogy az ő kapcsolatuk hogyan oldódik meg!

Egyébként, akik kritikát írnak, azoknak adok egy esélyt, hogy tehettek fel nekem kérdéseket, amolyan kulisszatitkokat, de azért előre mondom, hogy nem mondhatok el olyan dolgok, ami nagyon nagy dolog lesz a későbbiekben, nem akarok lelőni minden poént :)

Utólag is elnézést kérek a szóismétlésekért, és a sokszor változó szemszögekért, remélem annyira nem zavart meg titeket az olvasásban :) Nekem tetszett ez a fejezet, és nektek? Kérek szépen véleményeket és persze kérdéseket :) Vagy az eddigi fejezetekkel kapcsolatban, vagy a későbbiekben :) Várom ^^ Puszillak titeket