IC'SA 5. rész első fele!

Szisztok! Tudom, az egésszel akartam nektek jönni, de egyszerűen időm nincs rá, ne haragudjatok! Ennyit sikerült csak felraknom, hogy ne kelljen olyan sokáig várnotok. 

Fáradtan, kialvatlanul ébredtem, a szemeim duzzadtak voltak a tegnapi sírástól, még is valami más volt. Furcsa mód nem éreztem azt a nyomást és hiányérzetet a mellkasomban, amivel eddig minden reggel keltem. Természetesen még mindig vágytam Richard közelségére, de számítottam rá, hogy ez nem is fog elmúlni. Valahogy másabbnak, könnyebbnek éreztem magam. Kótyagosan keltem ki az ágyból, majd megnéztem az órát. Már dél is elmúlt, többször kellett pislognom, hogy felfogjam milyen sokat aludtam. Mélyet sóhajtottam, és beletúrtam hajamba.

Fintorogva rángattam le magamról a tegnapi ruháimat, és beálltam a frissítő zuhany alá, közben hagytam, hogy a gondolataim szárnyaljanak. Megdöbbentem, hogy milyen könnyen tudok Richardra gondolni. Eddig annyira nehéz, kínszenvedés volt. Most viszont olyan nyugodt voltam, mint még soha. Talán a tegnapi kiborulásom az oka. Azzal, hogy kiadtam magamból a fájdalmat, megkönnyebbültem egy kicsit. Jesszusom! Halkan felsikítottam az emléktől. Szegény Edward…

Nyöszörögve ugrottam ki a víz alól és kaptam magamra valami kényelmeset. Gyorsan összegumiztam kócos hajamat, majd Edward szobája felé siettem.

Nyitva volt az ajtaja, a kanapéján ült, Vicky pedig, előtte állva lelkesen magyarázott valamit neki. Megköszörültem torkomat, mire felém kapták fejüket.

- Nahát, már azt hittük, soha nem fogsz felkelni – elengedtem a fülem mellett Vicky megjegyzését, és Edwardra pillantottam.

- Beszélhetnénk?

- Na, akkor dumcsizzatok, én elugrok a pafrümért! – elfordítottam fejemet, amikor búcsúzóul szenvedélyes csókot nyomott Edward ajkaira. Tudtam, hogy ennyi tökéletes szerelmes pár mellett az ilyeneket el kell viselnem, amíg itt vagyok. Azonban nem kerülte el a figyelmemet, hogy Edward nem viszonozta olyan hevesen, mint ahogy kellett volna. Lehajtottam fejemet, miközben Vicky mosolyogva elhaladt mellettem, és bár tudtam, hogy felesleges még is becsuktam az ajtót. A tegnap este után már nem éreztem magam annyira kényelmetlenül Edward közelében, és megengedtem magamnak, hogy körül nézzek. Az első, amin megakadt a szemem, az ajtóval párhuzamos hatalmos polcsor, amin rengeteg zenei cd roskadozott.

- Milyen sok lemezed van - jelentettem ki meglepődő mosollyal, majd néhány előadót meg is néztem.

- Volt időm felhalmozni őket - hangján hallottam, hogy szintén mosolyog, én pedig sóhajtva felé fordultam.

- Nem akarok zavarni, csak.. köszönetet akartam mondani neked - óvatosan felpillantottam,de Edward kifejezéstelen arccal tekintett rám, habár szája megrándult az elfojtott mosolytól.

- Én is jól éreztem magam este. Furcsa volt emberrel lenni ilyen sok ideig - halk kuncogás tört ki belőlem, de megkomolyodva megráztam fejem.

- Nem erre értettem, de én is jól éreztem magam. Köszönöm a vacsorát és az estét. Örülök, hogy végre kicsit meg ismerhettelek - szívből jövő mosolyt villantottam fel, amit viszonzott. - De nem csak ezért vagyok hálás, hanem a... Diszkréciódért is. 

- Senkinek nem tartozom elszámolással a tegnap este történekről - mondta kicsit hidegebb hangnemben. - Még Vicky-nek se fogok mindent elmondani. Akár a feleségem, akár nem, nincs semmi köze a te magánéletedhez. Én is csupán a szemtanúja voltam a kiborulásodnak, de nem vagyok érintett ebben a dologban. 

Bólintottam, és ismét hálát adtam magamban, hogy Edward ennyire régimódi. A Cullen család összes tagjától megkaptam volna a hallgatás pecsétjét, azonban külön örültem neki, hogy Edward félre téve a kettőnk között lévő feszültséget, ezt félretette és úgy viselkedett, mint egy igazi úriember. Zavartan toporogtam előtte, majd mosolyt erőltettem magamra. Valahogy kényelmetlenül éreztem magam a hatalmas hálószobában.

- Köszönök mindent még egyszer!

- Nincs mit - aranyos, csibészes mosoly ült ki arcára, és szórakozottan figyelte kínlódásomat. Kifelé siettem a szobából, de eszembe jutott reggeli gondolataim, és útra készen nyitva hagytam az ajtót, de visszafordultam Edward felé.

- Amit tegnap kérdeztél... - Edward összeráncolt szemekkel nézett rám, majd felállt a helyéről és kérdőn közelebb sétált. - hogy bánom-e, hogy még nem vagyok a felesége...

- Igen...?

- Nem - arany barna szemei visszatükrözték az én fájdalommal teli tekintetemet, de őszinteség sugárzott belőlem. - Nem bánom - jeges kezek szorították össze szívemet, és szaggatottabban kezdtem venni a levegőt. Még is, a vállaimról, mintha tonnás zsákok pottyantak volna le.

Én ezzel lezártnak tekintettem a témát, a kíváncsiságát kielégítettem legalább is azt hittem.

- Miért nem? – meglepődve fordultam vissza kérdő hangjára, majd lehajtott fejjel, szomorú mosollyal megrántottam vállamat.

- Rossz lett volna, ha mindez esetleg azután derült volna, hogy ki, miután hozzá vagyok kötve.

- De Bella, Richard nem megcsalt, csak megvédte a családját – hitetlenkedő mosollyal az arcán horkant fel, és megrázta fejét.

- Számomra mindebből csak annyi derült ki, hogy talán nem állná meg a helyét férjként. Talán nem tudná… talán Richard nem tudna úgy mellettem lenni, ahogy én azt elvárnám.

- Nem tudok veled egyetérteni – bocsánatkérő mosollyal az arcán rángatta ismét fejét.

- Richard helyébe te mit tettél volna? – kérdeztem olyan mosollyal, amivel a tudomására hoztam, hogy tudom, mit tenne. Edward számára, akárcsak Richardnak a család volt az első.

Edward elgondolkodóan összeráncolta homlokát, ezzel pedig megadta nekem a választ. Kilépve a szobájából, becsuktam az ajtót, és mélyet sóhajtottam. És már régóta, most először mosolyodtam el magam szívből, miközben a fejemet Richard arca töltötte ki az esküvőm romhalmazai között.

 

1 hónap múlva

Önző dögnek éreztem magam. És részben lehet az is voltam. Már egy hónap eltelt, és még mindig nem voltam hajlandó beszélni Richarddal. Már sokszor felakartam hívni, de képtelen voltam megnyomni a hívás gombot. De ez a pár hét elég volt, hogy megbékéljek a történtekkel. Elfogadtam, hogy ennek így kellett történnie. Biztos volt valami oka, és lehet, hogy ez egy próba, ami a kapcsolatunkra játszik. Carmen szerint ideje lenne már, hogy hazamenjek, és én is úgy éreztem, hogy képes lennék rá, de nehezen bevallottam magamnak, hogy szerettem a Cullen családdal élni. Ugyanarról a fajról van szó, még is, mintha teljesen mások lennének. A Cullen család vicces volt, ahol sosem unatkozott az ember. Szórakoztattak, de részben minden este,  - amikor szabadnapom volt – részese voltam annak a meghitt, megnyugtató, családi beszélgetéseknek, ami a nappaliban zajlott le néha. A konfliktusokkal, nézeteltérésekkel tisztába voltam, ilyenkor még is úgy néztek ki, mint egy igazi család, akik imádják egymást. A két lüke srác – néha kiegészülve Edwarddal – mindig felvidítottak, szinte időm nem volt szomorkodásra. Ugyanez vonatkozott a két lányra, akik csajos napokat tartva próbáltak belelendíteni engem az életkörülményükbe. Talán még sose éreztem magam annyira gyereknek, mint Carlisle és Esme mellett. Olykor a kedves, aggodalmas szülőknek mutatkoznak meg, akik már saját gyerekükként viselkednek velem, néha pedig olyan barátra, megértő társa találtam bennük, mint soha. Azonban meglepődésemre, a legjobb viszonyom Edwarddal volt. Még sose éreztem olyan megnyugvást, olyan lelki támogatást, mint mellette. Hihetetlennek tartottam, hogy a sok nézeteltérésünk ellenére, akármikor látta rajtam, hogy elszontyolodok talpra szökkenve felrázott a hangulatomból. Jól éreztem magam a közelében, még Kate-tel se volt ennyire jó. Megértő volt velem, mellettem volt, felvidított, ha kellett, és ezen kívül mindenről tudtunk beszélgetni. Imádtam, amikor mesélt nekem a világról, amikor még ő fiatalabb vámpír volt. Az én kevéske tizenhét évemmel, nem sok mindent tudtam neki mesélni, de nagyon sokszor átcsapott beszélgetésünk filozofikusba. Ebbe is eltért a gondolkodásunk, de ennyi idő után, már nevetve vitáztunk egymással. Ha egy napot kibírtunk nélküle azt hiszem már mindenki fellélegzett.

- Alice, Richard ki fog akadni – motyogtam, miután kiszálltunk a kocsiból és felkaptam a rengeteg szatyrot.

- Ugyan már – legyintett Rosalie nevetve, és megragadta a többi húsz táskát.

- Szerintem örülni fog ennek a sok ruhának – jegyezte meg Alice nevetve, majd elkomorult, amikor besétáltunk a házba. Sajnos nem a legjobb pillanatban. Vicky és Edward veszekedtek a nappali kellős közepén. Vicky-t látszólag nem érdekelte, hogy jóba lettem Edwarddal, még is a vita téma én voltam. Az elejét nem hallottam, de elég volt Edward kegyetlen mondata.

-Vicky ne lovagolj már ezen a témán könyörgök! Bella csak egy szánalmas gyenge emberlány, nem is érdemes veszekednünk miatta.

bocsi, itt hagytam abba :s nem direkt, csak már olyan fáradt vagyok, hogy képtelen voltam tovább írni még egy szóval se. Szal remélem tetszett és írjatok nekem! jah és szombat délután gondoljatok rám ^^