IC'SA 4. rész

Háháh :D hamar szerintem, hamar :) nem tanultam a matek TZ-re, helyette megírtam ezt a fejezetet :D kikívánkozott belőlem és ha nem vetettem volna papírra, akkor lehet, hogy elfelejtem, jártam már így sajnos :S Jó olvasást hozzá ^^

Szemem sarkából rápillantottam Edwardra, aki továbbra is az asztalra meredt. Összeráncoltam homlokomat, majd tovább majszoltam a sütimet, miközben töprengve figyeltem vonásait. Akárcsak minden vámpírnak, neki is márványszépségű arca volt. Arcvonása tiszta volt, hiába nézett ki tinédzsernek, a szemei elárulták, hogy valójában milyen sok mindent látott már. Ha nem tudnám micsoda, és nem is produkálná a vámpírok tulajdonságait, simán elnézném egy mai fiatal srácnak, aki minden lányt meg tud bolondítani. De ismertem őt, és a tulajdonságai alapján tudni lehet, hogy mennyire nem mai férfi ő.

- Ha hallgatásoddal párhuzamosan nekem mindig ennem kell, akkor hamarosan idehányok, mert tele vagyok – szólaltam meg végre kissé szarkasztikusan, mire rám kapta fejét. Nagyon a gondolataiba mélyedt, ha elfelejtette hol van.

- Ne haragudj – halványan elmosolyodta magát, én pedig elképedtem. Még sosem kért tőlem bocsánatot, pedig voltak már durvább húzásai. És főleg nem hallottam még ilyen kedves, esdeklő hangon beszélni velem.

- Elárulod, mire megy ki ez a játék? – kérdeztem sóhajtva és az asztalra könyököltem. – Ha csak a bankkártyádat akarod koptatni, akkor szólj, segíthetek benne – természetesen füllentettem, sose tudnék csak azért vásárolni, hogy fogyjon a pénz.

- Játék? – értetlenkedve összeráncolta homlokát, én pedig összehúztam szemeimet.

- Edward mindketten jól tudjuk, hogy nem kedvelsz engem. Ennek az egyik okát, már tudom, amikor hazaértetek, szinte a második dolgod az volt, hogy a fejemhez vághasd a rossz tervemet, miután jól kibunkóztad magad – nem tetszett neki, hogy nyersen visszaemlékeztettem őt viselkedésére.

- Sajnálom – rám emelte topáz színű szemeit, amibe megannyi szomorúság volt és bánat. – Nem szokásom így viselkedni, főleg nem nőkkel szemben.

- Már hallottam, hogy nem szokásod, épp ezért nem értem, hogy velem miért. Tettem valamit? – kérdeztem halkan, de gyorsan megrázta fejét.

- Ez nem a te hibád. Mármint részben az, de valójában én vagyok túl hülye, hogy beleavatkozok.

- Kifejtenéd ezt? – kérdeztem értetlenkedve, mire sóhajtva belekezdett.

- Az egyik ok, amit tényleg nem tudok megérteni veled kapcsolatban, az valóban a vámpírrá válásod. Ki akar olyan lenni, mint mi? – gyűlölködve grimaszolt, undorodva rázta meg fejét.

- Ennyire gyűlölsz vámpírnak lenni? – leheltem hitetlenkedve.

- Te már olyan régóta vagy a világunkba, hogy már minden természetesnek tűnik – bosszankodva megforgatta szemeit, de nem értettem, hogy ez, miért olyan nagy baj. – De senki nem választaná ezt az életet önszántából. Inkább maradnánk halandóak, akiknek az idejük múlandó és megkaphatnak bármit, amit mi nem.

- Mi az, ami nekem van, de nektek nincs? – felszisszentem, de lassan, óvatosan pillantott rám.

- Emberi életed.

- Nagyon rossz előítélettel vagy magatokkal – csalódottan dőltem hátra a széken, rájöttem, hogy Edwardnak nem a döntésemmel van egészen baja, hanem a vámpírsággal. Sértett, hiszen az én életemről van szó.

- Csupán tudom, hogy ez az… életforma mivel jár. Most még naivan azt hiszed, hogy tök jó buli, de ez nem így van, rengeteg nehézséggel kell megküzdenünk és…

- Állj! – felháborodva vágtam szavába, és hitetlenkedve mosolyogni kezdtem. – Nem magamért csinálom, nem az öröklétért, hogy létezésem végéig ilyen fiatal maradjak. Azért akarom, hogy a szeretteimmel lehessek. Edward nekem minden… halandó rokonom meghalt, senkim nincs rajtatok kívül.  Önző dolog tudom, de nem akarlak elhagyni titeket. Nem akarok meghalni, hogy aztán ti itt szenvedjetek, mert a kicsi Bellának meg kellett halnia embersége miatt.

- És Richard mit szól a nagyszerű döntésedhez? – fintorgott, de úgy látszott, hogy kezd egy kicsit megérteni.

- Több mindenben hasonlítotok, mint gondolnod – grimaszoltam, mire az ő arcára apró mosoly kúszott. – Ellenzi, de nem szól bele. Az én döntésem.

- Ez a legönzőbb dolog tőlünk, tudod? – szenvedő szemekkel nézett rám, ajkaim pedig elnyíltak a sok keserűségtől, amit láttam. – Önző dolog, mert beleavatkozunk a sors útjába. Itt marasztal téged, miközben lemondasz, az emberi élet csodáiról. És, ha netalántán nem figyel rád a kezdetekben és valami történik, amit te nem bocsátasz meg magadnak, akkor magát is gyűlölni fogja, amiért ezt tette veled.

- Szerinted Carlisle ezt érezte, amikor embert öltél? – döbbent szemekkel meredt rám, én pedig bocsánatkérően mosolyogni kezdtem. – Meséltek ám a többiek pár dolgot rólad.

- Nagyszerű – felhorkant, de megráztam fejemet.

- Nem ítéllek el semmiért, ki tudja, hogy velem mi lesz. De most nem ez a lényeg – legyintettem, amikor láttam, hogy tekintete sötétedni kezdett. – Szerinted Carlisle megbánta, hogy megmentett?

- Természetesen nem, és én is hálás vagyok érte, de…

- Richard engem is megment – vágtam szavába nyugtatóan. – Megment a haláltól, és a fájdalomtól, hogy a szeretteimet el kell hagynom.

- Rendben, ez is egy nézőpont, de…

- Edward nem fogsz meggyőzni! – szóltam rá erélyesen, mire felsóhajtott. Már azt hittem megharagudott rám, amikor halvány mosoly jelent meg arcán.

- Rendkívül makacs vagy.

- Nem mintha téged meglehetne győzni – mutattam rá, mire megrántotta vállát.

- Én már legalább tudom, hogy miről szól ez. Te még nem vagy benne, ezért nem is tudhatod, úgy, mint mi. Sokkal idősebb vagyok, mint te.

- Másrészt – kezdtem, mire türelmetlenül megrázta fejét. Elnevettem magam bosszankodó reakciójára, de folytattam. – Azt hiszem nem is kaphattam volna jobb felvilágosítást, mint hogy két vámpír családot is ismerek közelről, sőt az egyik még a vőlegényem is.

- Nem hiányzik? – váratlanul ért a kérdése, de teljesen jogos volt. Ahogy Edward mondta ez a pár nap is rengeteg időnek számít egy vámpírnak. Nem mintha nekem olyan kevésnek tűnne…

- De – hangom elhalkult és lehajtottam fejemet. – Hiányzik, nagyon is.

- Akkor miért nem mész vissza Denaliba?

- Már elmagyaráztam – sóhajtottam fel, és megráztam fejemet. – De most nem azért vagyunk itt, hogy a kapcsolatomat vesézzük ki, hanem, hogy elmond végre a bajodat. Rendben, a vámpírrá válásommal nem értesz egyet, na és? A családban sok mindenkivel különbözik a véleményed bizonyos dolgokról, még se ugrasz a torkuknak alkalom adtán.

Pár pillanatig nem szólalt meg, zavartan nézett szemeimbe, majd végre rászánta magát, hogy kibökje.

- Hallottál már az énekesről? - Megráztam fejemet, nem tudtam, kire gondol, vagy épp mire. – Nagyjából minden vámpírnak van egy énekese, de nem az-az énekes, akire egy magadfajta fiatal lány gondolna. La tue cantante azt jelenti, az énekesem. Azokra a személyekre mondják ezt, akiknek a vére mindennél jobban csábítja az illetőt.

- És ez mit jelent?  - kérdeztem értetlenül, nem igazán értettem, hogy ennek mi köze hozzám, Edwardhoz és az ő problémájához. És azt se értettem, hogy Richard miért nem mondta még ezt nekem. Biztos nem tartotta fontosnak… talán…

- Minden embernek más a vére, az íze, az illata – bólogattam, hogy ez világos számomra, ő pedig halkan, pörgő nyelvel folytatta. – Ezeket az eszenciákat csak idősebb vámpírok tudják igazán megkülönböztetni. A fiatal, újszülött vámpírok még nem tudnak különbséget tenni. Még is… még a legfiatalabb vámpír is érzi a másságot, ha találkozik azzal a személlyel, aki az énekese.

- Egy vámpírnak lehet több énekese?

- Nem – apró kuncogás tört fel mellkasából, majd kissé elkomorulva folytatta. – Minden vámpírnak van egy. Ilyenkor, nagyon szerencse, ha az adott vámpír már jó önuralommal rendelkezik, különben… - ismét biccentettem, hogy nem kell folytatnia, tudtam, mire akar kilyukadni.

- Miért ilyen nehéz megállni? – suttogtam, akaratlanul borzongás futott végig rajtam.

- Ha a vámpír megérzi az illatát, nem tud megállj parancsolni magának. Olyan, mint egy neki kifejlesztett, csak is a saját ízlésre készített íz. Még csak bele sem kóstolt, de a mámor, már el is elönti, pusztán a képzelettől, hogy belekóstólhat – nyelnem kellett egyet, nem tudtam, hogy ez ennyire félelmetes is tud lenni. – Azért nevezik így. Mert a véred énekel nekem.

- Oké, a vérem… - megakadtam és kikerekedett szemekkel meredtem Edwardra, aki sajnálkozóan húzta el száját. Végre megértettem, hogy miért van ennek olyan nagy jelentősége. – Én? – leheltem kiszáradt ajkakkal, mire bólintott. – Ezért a távolságtartás?

- Mindkettő közrejátszott. Nem lehettem a közeledben, félő volt, hogy… elvesztem a fejemet, miközben olyannyira felbosszantom magam az ostoba terved miatt. A vámpír én akkor a legerősebb, amikor az agy már nem gondolkozik. Ha nekem éppen a dühtől elhomályosult volna az agyam, nem biztos, hogy meg tudtam volna állítani magam – szégyenkezve vallotta ezt be, de nem ő tehetett róla. És, azt hiszem én sem.

- Richardnak vajon énekel a vérem? – akaratlanul bukott ki belőlem ez a kérdés, de szórakozott arca megijesztett.

- Azt kétlem. Voltam már Richard fejében, és megnyugtatlak. Nem fog téged bántani. Már amennyire egy ember mellett meg tudja fékezni magát.

- Te se bántottál még – mutattam rá egy fontos tényre, amire egy vállrándítás volt a válasza.

- Először is, én nem a vőlegényed vagyok, tehát nem is kerülünk olyan kontaktusba, ami… szóval érted – fejem vörösleni kezdett, és hirtelen az asztal érdekesebbnek bizonyult, mint pajkosan megvillanó arany szemei. – Másrészt az én énekesem vagy, nem az övé. Tőlem sokkal jobban kell tartanod. És, kicsit nyugtatóbb a tudat, hogy nem csak nekem vagy különleges – furcsa, ismeretlen hidegrázás futott végig rajtam, hangja lágy lett, és szinte simogató. – Természetesen nekem jelented a legnagyobb kísértést, de eddigi életünk során megállapította már mindenki, hogy nagyon jó illatod van.

- Miközben alszok, az illatomról diskuráltok? Ez kibeszélés – motyogtam, hogy zavaromat valahogy eltüntessem. Ismét elnevette magát, de nem reagált rá semmit. Engem egy másik, fontosabb kérdés foglalkoztatott és kétkedően felpillantottam rá. – Ezért a távolságtartás? A kettő együtt, már sok volt neked?

- Száz év után jön egy lány, és olyan ösztönt váltott ki belőlem, ami még a fiatal éveimet is meghaladta. És még pluszba ehhez fel kellett fognom a tudatot, hogy egy ilyen okos, szép, tehetséges lány, mint te így eldob mindent. Bár már az kicsit betette a kaput, mikor Eleazar-ék bejelentették, hogy megtaláltak téged és felnevelnek.

- Szóval csak sok volt neked így együtt – állapítottam meg hangosan, ő pedig egyetértően biccentett.

- A vámpírokban az se a legjobb tulajdonság, hogy minden érzésünk felerősödik. Nem csak a szerelem, a szeretet, a boldogság és az öröm, de a düh, a harag, a bosszúvágy is, és a gyűlölet.

- Jobb, hogy már tudom, mi a háttere az utálatodnak – mondtam kissé megkönnyebbülve, még sem éreztem magam jól. Nem akartam, hogy Edward ezt érezze.

- Nem utállak Bella! – heves tiltakozására felkaptam fejemet és szembe találtam magamat izzó, éjfekete szemeivel. – Csupán nem értek egyet veled.

- Akkor most már változtatsz, és nem fogsz velem így viselkedni? – kérdeztem félve a reakciójától.

- Mondjuk úgy, hogy próbálok nem beleavatkozni a döntéseidbe. Hiszen valóban a te életed, csak tudom, hogy sokkal jobbat is érdemelnél.

- Vagy ez a sorsom – rántottam meg vállamat, ő pedig rájött, hogy az eddig velem történekre értettem. Már gyerekkoromban elvesztettem a szüleimet, a sors pedig úgy akartam, hogy akkor este Eleazar megtaláljon engem, és arra a döntésre jusson a Denali klán, hogy felnevelnek. Pontosan tudták, hogy az árvaházba nem lett volna jobb helyem. Ők meg tudták nekem azt adni, amire csak vágyhatott egy kislány. Semmiben nem szenvedtem hiányt függetlenül attól, hogy ők mindig mások voltak. És nem véletlen, hogy a szerelem egy vámpír testében jelent meg. Nekem ez van elrendeltetve, bár talán az is közrejátszott ebben, hogy a neveltetésem miatt sosem féltem annyira tőlük, mint kellett volna. Kate mindig azt mondja mai napig, hogy nincs nálam kíváncsibb lány a világon. És talán ez így van. Hajt a kíváncsiság, a tudásvágy, hogy milyen lehet. Milyen egy ilyen élet. Nem érzem, hogy lemondanék bármiről is, hisz minden, amire szükségem van, ott van az orrom előtt, és csak tennem kell érte. – Bánod, hogy akkor… amikor volt egy másik lehetőség… Carlisle megmentett? – szemeim elhomályosultak, már az elképzeléstől is, hogy Edward esetleg nem élne. Talán minden más lenne, de Edward olyan jó… ember, hogy képtelenség, hogy ne érdemelte volna meg a második esélyt.

- Sokkal tartozom neki – mosolyogta, teljes tisztelettel beszélt az apjáról. Váratlanul felkapta a fejét, mintha valaki szólította volna, majd mosolyogva felém fordult. – Táncoljunk.

- Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdeztem akadozva és körül néztem. Tőlünk nem olyan messze valóban volt egy kisebb táncparkett, ahol andalogtak a párok, de a probléma itt volt. Én és Edward nem alkottunk egy párt. Egy csendes, hangulatos kis étterembe voltunk, a felállított hangfalakból kellemes, romantikus zene szólt.

- Én már kibeszéltem magam mára. Ha csak neked nincs még valami mondani- és vagy kérdeznivalód – elmosolyodtam magam pimaszságán, és vigyorogva elfogadtam a felém nyújtott kezét.

- Ha lenne elég erőm hozzá, letörölném ezt a vigyort a képedről – sziszegtem neki játékosan, mire ő kicsit keményebben szorította meg kezemet, miközben a táncparkettre vezetett.

Halkan felkiáltottam, ő pedig szórakozva lendített ölelésébe.

-Hogy tudott Vicky hozzád menni? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel, mire elnevette magát.

- Vicky ismeri azt a kedves oldalamat, amit te még nem tapasztaltál meg – rendkívül jól érezte magát, de ami még meglepőbb volt, hogy a viselkedése száznyolcvan fokos fordulatot vett. Ahhoz, hogy jó kapcsolatba legyünk pár napnak még el kell telnie, de legalább már jó úton haladunk.

- Akkor milyen a szerelmes oldalad? – néztem fel szemeibe vigyorogva, Edward pedig viszonozta gesztusomat.

- Azt hiszem, nagyon tetszene neked.

- Miből gondolod? – vihogtam fel, miután többször megpörgetett. Az este folyamán ittam egy kis minimális bort, de már szédülni kezdtem, így inkább vállán pihentem meg. Számomra meglepő volt, hogy ahhoz képest, Edwardnak vámpírként nem volt dolga ember nővel, meglepően finoman bánt velem. Richardnak sok idő kellett, amíg megtanulta, hogy mi az, amit még az én gyenge emberi testem elvisel.

- Ha fele annyira olyan vagy, amennyire elképzellek, akkor tetszene.

- És ha nem? – kérdeztem, miután lehunytam szemeimet. Meglepően kellemes volt a karjaiban lenni. Eddig is sokszor ölelgetett meg más vámpír Richardon kívül, de Edward ölelése másabb volt. Egyszerre volt határozott, még is gyengéd. Hihetetlen, hogy ez a srácot milyen sok ellentét övezi.

- Már eleve nem tudhatok biztosra semmit, mert nem tudok olvasni a fejedben – fülemhez hajolva suttogott bele, mire kuncogtam egyet. Csiklandozott, ahogy hideg lehelete megérintette fülemet.

- És én ezért mennyire hálás vagyok – néztem arcába mosolyogva.

- Én annyira nem – ráncolta össze homlokát, de a vigyor ott játszott ajkain. – Te vagy az egyetlen személy az univerzumba, akinek tényleg érdekelnek a gondolatai.

- Hogyhogy?

- Nem úgy reagálsz dolgokra, mint a legtöbb ember. És ez kíváncsiságot ébreszt bennem.

- Nem vagyok másabb, mint a legtöbb normális ember – megrántottam vállamat, mire nevetni kezdett.

- Már ezért a kijelentésedért se vagy olyan, mint a többi.

Inkább nem vitatkoztam vele, hagytam, hogy legalább ebben, azt gondolja, igaza van.

- Milyen házasságban élni? – kérdeztem halkan, váratlanul elkomorulva. Legutóbb a főpróbán táncoltam Richarddal.

- Eddig nem telt el olyan sok idő, hogy véleményt alkossak – kacarászott, de látva, hogy nem tudom viszonozni, elkomolyodott. – Inkább a másik kettőt kéne megkérdezned.

- Ők élvezik.

- Fáj, hogy még mindig nem vagy a felesége?

- Kezdek összezavarodni – vallottam be szemlesütve. – Ahelyett, hogy az idő elteltével tisztázódna mi lenne a helyes, annál nehezebb… piszkosul hiányzik már Richard, nem tudnék nélküle élni. De… nem tudom, hogy megtudom-e neki ezt bocsátani, hogy tulajdonképpen ott hagyott az oltárnál.

- Elítéled, mert a családja volt az első? – kisebb él volt hangjában, és tudtam azért, mert Vicky-vel szintén ezért vitatkoztak. Hát persze, a költözés…

- Más esetben nem érdekelne – határozottan megráztam fejemet, majd felsóhajtottam. – De pont az esküvőnkön… tudta mennyire fontos nekem ez a nap.

- Lehet a sors nem akarta, hogy összeházasodjatok – Edward próbált viccelődni, de most nem voltam vevő rá. Értékeltem az igyekezetét, de jelenleg nem voltam hajlandó rá. Kiváltam öleléséből, mire aggódva pillantott le rám. – Ne haragudj, nem úgy gondoltam.

- Semmi baj – magamra erőltettem egy mosolyt, de nem nyugtattam meg. – Csak eléggé elfáradtam.

- Mehetünk – bólintott, én pedig fancsalian gratuláltam magamnak, amiért elrontottam a hangulatot.

Visszamentünk az asztalunkhoz, Edward pedig kifizette a vacsorát. Bármennyire is akartam, nem tudtam jobb kedvre deríteni magamat. Ismét rám nehezedett a pár nappal ezelőtti hangulatom, és úgy éreztem ismét nem tudok szabadulni tőle. Amíg Edward fizetett a pincérnek, bocsánatot kérve tőle kiszaladtam az étteremből. Légszomjjal küzdöttem, és a mellkasom nem bírta el a rá nehezedő fájdalmat.

Nyögve ültem le a lépcsőre, és hangtalanul kezdtem sírni. Könnyeim potyogni kezdtek, de még az első könnycseppem sem eshetett le karomra, amit magam köré fontam, Edward már rémült tekintettel előttem térdelt.

- Bella! Ne haragudj, sajnálom, ha olyat mondtam, ami….

- Nem a te hibád – ráztam meg hevesen fejemet, majd átszakadt végre a napok óta felgyülemlett szenvedésem. – Miért? Miért fáj ennyire a hiánya, ha közben iszonyatosan haragszok rá? Nem akarok rá gondolni, de közben folyton ott van a fejemben!  Nem akarom, hogy felhívjon és beszéljünk kelljen, de közben annyira hiányzik a hangja! Nem tudom, hogy mit csináljak… - kifakadásom végére elhalt a hangom, könnyfátylamon keresztül pedig Edward sajnálkozó, szomorú tekintetével találtam szembe magam. Remek, nincs rosszabb, amikor valaki a szánalmas tekintetével mér végig. – Edward…

- Semmi baj.

- Sajnálom, nem akartam…. – hangom elcsuklott, de Edward megrázta fejét, és vigasztalóan megszorította kezeimet.

- Még a legerősebbekből is kibuknak néha nem igaz?

- De nekem nem szabad. Ha összezuhanok, akkor…

- Nincs abba semmi rossz! – szólt rám erélyesen. – Alice-ék igazán megérthetnék, hogy neked kell egy kis nyugalom és szünet, nem a mindennapos pörgésre vágysz. Azért jöttél hozzánk, hogy nyugtod legyen, ehhez képest, amióta nálunk vagy körbeugrál mindenki.

- Én költöztem hozzátok, nekem kell alkalmazkodni! – mondtam hangosan és szipogva. – Nem akarok egy púp lenni a hátatoton….

- Bella, fejezd be ezt az önsanyargatást – mondta lassan, nyugtató, kedves hangon. – Nagyon is jó helyen vagy nálunk. Na, gyere, aludnod kell most már.

Tiltakozni se volt időm kezeit becsúsztatta térdeim alá, és megtámasztva hátamat karjaiba kapott. Kicsit furcsa volt a karjaiban ringatózni, de nem volt elég erőm hozzá, hogy ellenkezzek. Átkaroltam nyakát, és a ritmusos mozgásba lassan elálmosodva el is szenderedtem, pedig csak pár lépésre parkolt le Edward. Az egész haza úton szunyáltam, csak az állított meg a mély alvásba, hogy a fejem eszeveszettül zúgott. Úgy éreztem, mintha lebegnék a sötét semmiben. Kényelmetlen volt, de egyben felemelő és könnyű is.

Csak akkor nyitottam fel kissé szemeimet, amikor már az ajtón behajolt Edward értem. Hallottam egy halk sikítást, majd Esme és Alice rémült arcát pillantottam meg, ahogy felém hajolnak.

- Semmi baja, csak kimerült – Edward halk, dünnyögő hangja álmosítóan hatott rám, így csak akkor nyugodott meg kialvatlan tudatom, amikor már a puha ágyat éreztem meg testem alatt lesüppedni. Halvány mosoly kúszott arcomra, a kezek érintéséből ítélve, csak is Edward húzhatta rám a takarót.

- Jó éjt Bella – könnyedén, mosolygós hangon kívánt nekem jó éjszakát, majd csak egy tizedmásodpercnyire éreztem meg arcomon hideg ajkait. Válaszolni akartam neki, és megköszönni neki az estét, de hang nem jött ki a torkomon, és teljesen elmerültem a sötétségben. 

naaa????????? írjatok nekem, hogy tetszett :DD személy szerint én imádtam ezt a részt megírni ^^ véleményeket kérek szépen :) :P nagyon szépen köszönöm, akik pipálgatnak és írnak nekem közben szorgosan kommenteket, nagyon, de nagyon hálás vagyok nektek! Ezért érdemes érni látjátok :))))