21. Fejezet

Nevetve ugrottam el Emmett elől, aki hangos szitkozódással adta tudatomra, hogy mennyire bosszantom, hogy folyton elugrok előle. Az egész egy véletlen műve volt, mikor épp egy medvét üldözött, én pedig elé vágtam. Ezt nem tűrhette megtorlás nélkül, és már jó egy órája verekszünk egymással. Rosalie a tegnapi óta nem szólt hozzám, tudtam, hogy megsértettem a büszkeségét, mert nem hallgattam rá, de rá hagytam. Majd Emmett beszél vele, és jobb belátásra bírja. Carlisle és Esme mosolyogva hallgatták játszadozásunkat, miközben a lenyugvó nap fényében merültek el egymás tekintetében. Romantikus egy látvány volt, bár nem figyeltem őket. A szüleim eltűntek valamerre, remélhetőleg jó messzire, hogy még véletlenül se halljam meg, amit általában hallani szoktam. Jasper az egyik fáról ülve figyelte a baromkodásunkat, és hangosan jelezte nem tetszését, mikor éppen nem úgy támadtam, ahogy ő szerinte kellett volna. Alice mellette guggolt és a jövőt szuggerálta, és nagyon reméltem, hogy nem velem kapcsolatba. Már egy napja fent vagyunk a hegyekbe egy hatalmas erdős területen, ahol elég sok a ragadozó.

- Ne tartsd lent ennyire a kezed, nagy támadó felületet hagysz magadnak – oktatott ki ismét bácsikám. Már felkiabáltam volna neki, hogy fejezze be az analizálást, mikor Alice megszólalt.
- Miért nem hoztad a telefonodat?
- Nincs szükségem rá, hiszen vadászok, ilyenkor ne keressen senki – válaszoltam neki vigyorogva, majd támadó állásba álltam, és vártam, hogy bácsikám újra nekem lendüljön.
- Még Hayley se? – felkaptam fejem nénikém irányába, aki csúfondáros mosolyt villantott. – Csak kérdezem!
- Hayley hívott? – kérdeztem magam elé meredve. A hétvége során, próbáltam nem rá gondolni, azzal eleget tettem volna apa állításának, bár néha-néha elkalandoztam sajnos. Valósággal megtiltottam magamnak, hogy egy percre is rá gondoljak, de sokszor maradtam egyedül ilyenkor pedig titkon, de megengedhettem ennyit. Nem volt mit titkolnom igazából semmit, miért ne gondolhatnék rá? Scottra és Emmára is sokat szoktam gondolni. Na, jó nem olyan sokat, mint Hayley-re, de voltak olyan idők, mikor minden gondolatomat ők tették ki. Tényleg, hogyhogy egyik sem hívott még? Vagy csak Alice azt nem akarta elmondani, azt gondolván, hogy biztos nem érdekel annyira.

- Csak akart. De mivel nem vetted fel nem próbálkozott tovább – megrántotta vállát, de ismertem már annyira Alice-t, hogy tudjam ennél többről van szó. Hirtelen erős késztetést éreztem, hogy azonnal hazamenjek és felhívjam, hogy megtudjam miért keresett. Biztos valami baj van. Nem, az lehetetlen, biztos nincs semmi baj. De mi van, ha még is? Szüksége volt rám, én pedig nem volt elérhető, mert én barom otthon hagytam.
- Na, mi bajod nem folytatjuk? – Emmett csalódott hangja térített észhez.
- Csak egy perc – kértem tőle, majd Alice felé fordultam, aki vigyorogva dobta le telefonját. Hálás voltam neki kivételesen, de lemondóan sóhajtottam, mikor Jasper-nek elkezdett áradozni ismét. Tudtam, hogy ezzel ismét az ellenkezőjét mutatom annak, amit mondok, de nem tudtam volna elviselni a tudatot, ha miattam történt volna vele valami, én pedig cserbenhagytam volna a hülyeségem miatt. Örültem neki, hogy Alice-nek hasznát vehettem most, és gyorsan elhadarta Hayley számát. Pár méterrel odébb szaladtam, habár tudhattam volna, hogy ez nem fogja őket megakadályozni a hallgatózásban.

Egy pillanatig haboztam mielőtt megnyomtam a hívás gombot, hisz mit mondhatnék neki? Aztán félretettem ezt az aggodalmamat, mert már csak azt vettem észre, hogy lenyomom a gombot és mindennél jobban vágytam rá, hogy halljam a nyugodt hangját, amit már hiányolni kezdtem. Pattanásig feszültek az idegeim, amíg csöngött, majd pár perc után beleszólt egy édes és izgatott hang.

- Igen?
- Szia – különösebb oka nem volt, hogy mosolyogni kezdtem a hangja hallatára, még is nagyon jó kellemes bizsergést éreztem.
- E.J.?
- Nem te hívtál? – vigyorogni kezdtem meglepődöttségén.
- Öhm, igen de nem vetted fel. Gondoltam nyomós oka van.
- Vadászni jöttünk a telefonomat pedig otthon hagytam, nem gondoltam, hogy szükségem lehet rá – nem akartam még egyszer ekkora hülye lenni. Eldöntöttem, hogy mindig magamnál fogom most már tartani. Elvégre, nem tudhattam, hogy ki mikor keres, milyen ürüggyel.
- Vagyis inkább nem gondoltad, hogy keresni foglak – hangja derűsen csengett, kereste az okot, hogy hol köthet belém, szokásához híven.
- Ez is benne van a pakliban – ismertem el neki vigyorogva.
- Jól lebecsültél – sértettsége ellenére tudtam, hogy csak ugrat.
- Honnan tudhattam volna? – méltatlanul felhorkantam, mire hangos kacagását hallottam meg. Nem tudtam miért, de olyan szívesen hallgatnám mindig ezt az édes dallamot.
- Jól van értem én.
- Egyébként miért is kerestél?
- Előbb én! – mondta, mire megforgattam szemeimet. – Ha a telefonod nincs nálad, akkor kijéről hívtál?
- A nénikém látta, és nem engedte, hogy a hívásod oka várasson holnapig – hadartam. – És ha már itt tartunk miért is kerestél?
- Igazából csak annyit akartam megkérdezni, hogy mit csinálsz, de most már tudom – talán csak képzelődtem vagy enyhe csalódottságot éreztem a mondatában?
- És ez miért is fontos? Már ennyire hiányolnál? Pedig holnapután már találkozunk – ugratásomra mosolyogtam, de valahogy komolynak éreztem a dolgot.
- Nagy az egód! Nem hiányollak, csak unatkozok és örülnék még egy olyan kis összecsapásnak, mint a minap!
Csak én éreztem a hazugságot a hangjában? Megráztam fejemet, hogy kizárjam az ostoba felvetéseimet. Még hogy hiányoznék neki, miért kellene, hogy hiányoljon? Az rossz, az már a kötődés jele. Így kezdődik minden.
-Bocs, most nem fog menni – mondtam halkan, és elkomorulva. Az ő mondatára, és az én képzelgéseim álta, hirtelen úgy éreztem, hogy én is látni akarom, még hozzá azonnal. Idióta hiányérzetem támadt, de csak betudtam annak, amit Scott-éknál is érezni szoktam. Ők is hiányoznak már egy idő után, Hayley-nél is így van. Hayley csak egy barát, Hayley csak egy barát.
- Megértem. Kár. Pedig egyedül vagyok itthon, és megöl az unalom! Végre van valaki, aki megértheti ezt az egész vámpír dolgot, akivel nem kell visszafognom magam és mikor a hasznodat akarom venni, akkor elmész holmi vadászatra! – nem értettem kötekedésének okát, és bár mulatságosnak találtam, valamiért sértésnek is vettem.
- A holmi vadászat abban segít, hogy senkit ne öljek meg a suliban – közöltem vele hidegen, mire hosszú hallgatásba burkolózott. – Hayley?
- Itt vagyok – hangjából eltűnt a jókedv. Tudtam, hogy a hidegségemmel megbánthattam. De hát ezt ő is értheti, hisz ő is vámpír! Részben…
- Sajnálom, nem akartalak megbántani.
- Mindegy, már volt alkalmam megszokni – hangja gúnyos volt, de tele volt fájdalommal. Összeszorítottam szemeimet, a bűntudat hatására.
- Ne csináld! Ha szóltál volna, hogy találkozni akarsz, akkor nem tűnök el egész hétvégére, és csak a közelbe maradok.
- Bocsi, elbasztam – ironikus és rideg hangjára felment bennem a pumpa. Kihasználva éreztem magam, és rosszul esett, amit saját magamban lekövetkeztettem. Egyáltalán nem hiányoztam neki, csupán unatkozott, és hát igaza van, és mindent tudok róla, egyből hozzám fordul, ha van valami kínja.
- Na, jó szerintem ezt most fejezzük be – sziszegtem, és már megbántam, hogy felhívtam. Minek, ha egyből nekem ugrik? – Nem akartál mást?
- Nem. Jó vadászatot – a szavakat szinte köpte, mire mélyet sóhajtottam. Nem akartam összeveszni vele, pont, amikor már ilyen jóba voltunk.
- Hayley, bocs… ne haragudj jó? – kérleltem őt, mélyeket lélegezve. – Tegnap iszonyat nagyon veszekedtem a szüleimmel és nem vagyok jó passzba – természetesen ez nem volt nagy igazság. A tegnapi vitát már régen megbeszéltem apával, aki közvetített anyának, bár még vele is szeretnék beszélni.
- Nem rajtam kéne kitölteni – morogta, mire elhúztam számat.
- Ne haragudj jó?
- Jól van, most az egyszer megkegyelmezek neked, de csak mert ilyen esdeklő a hangod – kuncogott bele a telefonba, mire megráztam fejemet. Hihetetlen ez a lány!
- Most az egyszer nem vágok vissza neked semmit, mert ez részben igaz – dobtam neki vissza a labdát nevetve.
- Oké, akkor majd hétfőn találkozunk – reméltem, hogy nem neheztel rám, amiért nem tudtam most hirtelen elszakadni a családi programtól, pedig őszintén másra se vágytam. Újra látni akartam smaragd zöld szemeit, gyönyörű hullámos vörös haját, csinos alakját és szép arcát.

Visszamentem a többiekhez, illetve a család egy részéhez, és Alice felé fordultam. Feldobtam neki a telefont, amit el is kapott egyből, de az arca semmi jót nem árult el.
- Miért nem mentél? – fakadt pár pislogás után.
- Hová? – tágra nyíltak szemeim, és úgy néztem rá.
- Hayley-hez! Akkora ökör vagy, hogy csak, na! Bezzeg Edwardot nem kellett noszogatni, ő ment magától – megmasszíroztam halántékomat, hogy valamelyest csillapítani kezdjem felment vérnyomásomat.
- Alice, elég volt már ebből a csaj témából – állt fel Emmett a földről, ahol eddig feküdt Rosalie ölében. – Igaza van a Kölyöknek, ha szerelmes is, rá kell hagyni, úgyis ő fog utána rohanni hozzánk, Edwardnál is így volt. Persze ő neki hamarabb lett ez téma, mint nálad – nevette el magát, míg én döbbenten meredtem rá.
- Fejezzétek be, kérlek – suttogtam erőtlenül. Nagyon elegem volt már, és áldottam eszemet, hogy emlékeztem a házra fent a hegyekbe. Raymonds kitűnő hely lesz egy kis nyugalomra.
- Látod a szerelem leszív – jegyezte meg Rosalie szarkasztikusan. Lehunytam szemeimet, hogy ne ugorjak neki most rögtön.
- Gyerekek, elég volt, ne ingereljétek tovább, félek, hogy el fog pattanni neki egyszer a hrúr – ugrott le a fáról Jasper, és aggodalmasan kezét rárakta vállamra. – Segítsek Kölyök?
- Nincs szükségem rátok – sziszegtem, majd hátat fordítottam nekik és elindultam az erdő belsejébe. Lassan sétáltam emberi tempóban, nem volt kedvem most semmi máshoz. Csak egyedül akartam lenni, hogy lenyugodjak. Bár már ideges se voltam, inkább belefáradtam. Hiába mondok én nekik bármit is, nem számít, akkor is hajtani fogják a maguk igazát, még pedig azt, hogy én biztos érzek valamit a lány iránt. Csak tudnám, miért mondják ezt, azt csak észrevenném, ha az lennék!

Sokáig sétáltam az erdőben, talán már órákat is, mikor kijutottam egy nagy szakadékhoz. Csak most lehetett látni, hogy mennyire távol vagyunk a kis várostól. Lepillantottam az elterülő képre, és leültem a szakadék szélére. Idefent sokkal szebb idő volt, mint Forks-ba. A nap már lenyugvóba járt, a messzeségbe, a hegyek mögött fog lebukni nem sokára. Csodálattal néztem a narancssárga korongot, ami nem takarta semmilyen felhő, csak körülötte lézengett néhány. Az egész tájat megvilágította ezzel az elkápráztató fényével, én pedig elámulva gyönyörködtem benne.

Nem lehet igaz, amit mondanak. Nem tartottam képtelenségnek, mert Hayley-be bele tudnék szeretni, de nem akarok, bár igaza volt apának, ez nem akarás kérdése. Nem hagyhattam, nem szabadott! Különben is, mi értelme a szerelemnek? Csak szenvedtet, buzdít és öl. Semmilyen reális értelme nincs. Persze, nagyon romantikus és kellemes érzés a családomat nézni, amikor egymásra pillantanak, vagy amikor van, hogy megölelik egymást. A tudat, hogy tartoznak valakihez, az összetartozás érzése, hogy van, akire bármikor számíthatnak. Kiegészítik egymást, egymásra támaszkodhatnak a nehéz helyzetekben. Mindez megadatott nekik, és nyilván nincs is jobb érzés ennél, de egyszer a szerelemnek vége szakad. Legalább is az embereknél. A tanúja voltam annak, amikor Tom és Amber egyszer szakítottak egy nagyon durva veszekedés miatt. Mindkettő szemében láttam a mérhetetlen mennyiségű fájdalmat, az ürességet. Elvesztették azt, akit a legjobban szerettek a világon és bár a vámpíroknál a szerelem legtöbbnyire örökre szól, én nem vagyok teljesen az. Soha nem akarom azt érezni, amit ők, vagy éppenséggel vámpír mércével mérve, azt érezni, amit apa érzett, mikor elhagyta anyát. Ahhoz erős vagyok, hogy megmentsem magam ettől az egész cécótól, de ahhoz, már nem lennék elég, hogy kibírjam ezt a fájdalmat. Vagy is hát nem tudhatom, amíg meg nem tapasztalom, de így voltam magammal. Nem akarok csalódni, fájdalmat érezni, még akkor sem, ha megérte a sok boldogság mellett.

Hülye voltam, mert hagytam, hogy a tudatalattim képeket kezdjen el vetíteni. Elképzeltem, ahogy Hayley áll mellettem, átkarolom őt, magamhoz húzom karcsú testét, miközben elveszek csillogó szemeiben, amik szerelmet sugároznak. Puszit lehelek bársonyos, selymes bőrére, megcsókolom érzékei ajkait…

- E.J.– összerezzentem anya halk hangjára, amit észre is vett és bocsánatkérően nézett rám. – Mit csinálsz itt kicsim?
- Elmenekültem – válaszoltam tömören és tovább meredtem a lemenő sárga korongba, ami már csak félig látszott a hegycsúcs miatt.
- A család elől vagy az érzelmeid elől? – már annyi erőm se volt, hogy meg kérjem, hagyja abba. Kicsit kapkodtam a levegőt, de más jel nem utalt arra, hogy ingerült lennék. Nem válaszoltam neki, de nem is firtatta, hanem fogta magát és leült mellém. Mosolyogva meredt a lenyugvó napra, de éreztem, hogy szeme sarkából rám pillantgat.
- Kérdezz – lélegeztem mélyet, és lassan lecsuktam szemeimet.
- Nem foglak faggatni és nem fogok neked semmit mondani, ami felbosszantana – már elrontotta, de ezt nem mondtam el neki. Már sokszor megbántottam, nem akartam még egyszer.
- Akkor miért vagy itt? – kérdeztem halkan, és rá néztem. Mindig is tudtam, hogy elképesztően szép anyám van, de a narancssárga fényben csak még inkább tündöklött.
- A fiam vagy E.J. – nézett rám szomorúan, de enyhe mosollyal az arcán. – Tudod, hogy aggódok érted.
- Tudom – leheltem.
- Ne csináld ezt E.J – fordult felém hirtelen könyörgő szemekkel. – Látom, mit csinálsz. És apád is elmondta mit beszéltetek otthon. Ha eltemeted magadban az érzéseidet, és küzdesz ellenük, akkor előbb utóbb összeroppansz alattuk. Már most nem bírod!
- Szeretlek anya! De nem kell, hogy beleszólj az életembe – ennél szebben nem tudtam neki mondani, és jobb is, ha nem csak kertelek.
- Sajnálom – rázta meg fejét, és biztos voltam benne, ha tudna sírni, akkor már itt zokogna mellettem. – Soha nem gondoltam volna, hogy miután megismertem apádat, nekem megadatik az anyaság. De kaptam egy ajándékot a sorstól, sőt kettőt is – pillantottam rám mosolyogva. – Meg kell értened, hogy téged miért féltünk úgymond. A családnak és főleg egy anyának nagyon nehéz elengednie a gyermekét. Mintha elvenne valaki tőlünk és a jogot, hogy szerethetünk és te a miénk vagy! A mi családunk egy tagja vagy és, ha ebből valaki kiszakít egy személyt, azzal az egész családnak árt, de ezt legjobban nekem nehéz elviselni, pedig soha nem tudtam volna elképzelni ezt magamról.
- Tudom, hogy nehéz elengedned, de előbb utóbb muszáj, leszel. Nem maradhatok mindig egy kisgyerek.
- Nekem mindig a kisfiam maradsz, ahogy Nessi is mindig a mi kicsi lányunk lesz! – mosolyogta, és kezeit összekulcsolta.
- Nessi-től olyan hamar el tudatok válni – ezt még sohasem tudtam meg, hogy még is hogy történt ez az egész, hiába a részese voltam szinte az egésznek.
- Nála egy fokkal könnyebb, hiszen már évek óta erre kellett készítenünk magunkat. Már, akkor, amikor Jacob bevédősött – szép arcán fintor keletkezett, mire elkuncogtam magam. – Tudtuk, hogy eljön majd a nap, amikor Nessi már nem minket fog a legfontosabbnak tartani és bele kellett törődnünk. Amúgy se lett volna más választásunk. Nessi is nagyon makacs, apád szerint talán még rajtam is túltesz. El kellett őt engednem, még ha nehéz is volt. És nekem már csak te maradtál – nézett rám bánatosan. – Nagyon örülnék neki, ha a lányba szerelmes lennél, és ő viszont szeretne, de mint, minden anya, szeretnélek óvni és magam mellett tudni. Féltelek a csalódástól, hisz Hayley ember és náluk a szerelem múlandó. Nálam nem volt az, és nem biztos, hogy ennél a lánynál is másképp lenne, de meg akarlak óvni a csalódástól.

- Félek is tőle – vallottam be neki a számat rágcsálva.
- Akkor ezért? – kérdő pillantásom látván, habozva folytatta. – Ezért nem akarod bevallani még magadnak sem, hogy szerelmes vagy?
- Nem. Azért nem akarom megengedni, hogy szerelmes legyek, mert félek tőle. Nem vagyok az, Anya, észre kellene vennem, de eddig még semmi olyasmit nem tapasztaltam, mit látok rajtatok – kezemmel türelmetlen legyintést tettem felé, mire elmosolyodta magát.
- Nem mindig a megfelelő időben jövünk rá, és általában csak később tudatosul bennünk. Ha ennyire küzdesz ellene, csak még erősebben fogod érezni.
- Miért? – értetlenül néztem rá, mire magyarázatba kezdett
- A vámpír részed miatt, de ez a késztetés benne van az emberekben is. Mindig a tiltott gyümölcs a legédesebb. Ha számodra Hayley az a bizonyos gyümölcs, akkor csak még jobban fogod magad hajszolni a végzeted felé.
- Mintha csak a halálomról beszélnél – jegyeztem meg szemöldök ráncolva.
- Nézőpont kérdése – rándította meg vállát. – Nekem az volt. Sok mindenen kellett keresztül mennünk, amíg eljutottunk idáig. Meghaltam azért, hogy élhessek. Veletek, apáddal, a családdal.
- És Charlie? Nehéz volt őt elhagynod, még is megtetted.
- Megtettem, mert ti voltatok a jövőm – szemében szomorúság villant, és szája lefelé kezdett görbülni. – Minden nap el szoktam hozzá menni, és egyre rosszabbul van. Nem tudom, meddig fogja még bírni.
- Erre is felkészítetted már magad? – lelkiismeret furdalás vett erőt rajtam, amiért én már nem voltam nála nagyon régóta. Nagyon szerettük egymást, közel álltunk egymáshoz, mégis basztam elmenni hozzá! Hogy lehetek ekkora marha?
- Nekünk tengernyi időnk van megemészteni, átgondolni dolgokat. És igen. Így is mondhatjuk. Számolnom kellett ezzel is, amikor úgy döntöttem, hogy hozzá megyek apádhoz és egyességet kötöttünk, hogy vámpír leszek. A kör veled fog bezárulni – nézett rám váratlanul mosolyogva. – Nessi-éknek lehet gyereke, de ők már egy másik család lesznek. Neked nem lehet, legalább is Carlisle ezt mondta.
- Kipróbáljam egy sarki kurván? – kérdeztem vigyorogva, mire lemondóan sóhajtott.
- Jaj, fiam! Ez nem vicces.
- Jó, jó tudom – sóhajtottam fel, és hátradőltem könyökeimre támaszkodva. A nap ebben a pillanatban eltűnt, hogy a fényt átvegye a sötétség leple.
- A történet nálad fog befejeződni – folytatta, és hangosat sóhajtva állt lassan talpra. – Remélem, hogy egy kicsit tisztáztam, hogy mit is élek én most át.
- Eddig is tiszta volt, de örülök neki, hogy beszélgettünk – lassan én is talpra szökkentem, és hálás mosollyal néztem anyára. – Hiányzott ez már.
- Nekem is – mosolyogta, majd megölelt. Szorosan hozzá bújtam nyelve egy nagyot, és erősen megöleltem. – Tudom, hogy jól fogsz cselekedni, legyen az bármi is – megsimogatta tarkómon a hajamat, én pedig mélyet szippantottam illatából. Mindig megnyugodtam tőle, valahogy segített minden egyes problémában és reméltem, hogy ez most is így lesz. – Apádra ütöttél, nehézségek lehetnek, de meg fogod oldani. Tudom!

Elhamarkodott volt tőle ez a bizalom. Még ha jól is esett, akkor se voltam biztos benne, hogy kiérdemeltem. Hisz kitudja, hogy mi fog még történni a jövőben. A nyelvemen volt a tiltakozás is, hogy megnyugtassam sose lesz olyan személy, aki tőle elszakíthat, bármiféle módon, de ebben a pillanatban még én magam sem voltam ebben annyira biztos. Akárhányszor kiakartam neki mondani, mindig bevillant Hayley képe, amit erőteljesen próbáltam kiűzni magamból.

Lassan anya elengedett, majd mosolyogva fordult az erdő felé, ahonnan kilépkedett apa. Apa büszke pillantást vetett felém, majd bólintott. Gondolom ez annak a jele volt, hogy most nem csináltam semmi hülyeséget, és nem voltam tiszteletlen vele, bár nem tudtam, hogy mióta hallgatózhatott az erdő mélyén, habár nem volt rá szükség, anya úgyis mindent el fog mondani neki.

Apa mellé sétált megfogva a kezét, majd egy mosoly után hátat fordítva kezdtek el futni vissza a család többi tagjához. Persze még apa visszaszólt, hogy nem sokára majd indulhatunk vissza, ha már nem szeretnék többet vadászni.

Mikor már egyedül hagytak ismét gondolataimba merülve pillantottam a láthatatlan nap felé. A sötétség immár teljesen belepte az eget, és sok-sok csillag világított fent. A kék hold kiteljesedve ragyogta be az erdőt fényével, míg a hold kerek formájában egy arcot láttam meg.
Sajnálom Hayley! De nem szerethetlek. Ebben a pillanatban a legerősebbnek éreztem magam a világon, és tudtam, hogy ez a döntésem véglegesnek bizonyul. Nem hagyhattam az ellenkezőjét teljesülni.

folyt. köv. :) dobjatok meg néhány kritivel, még ha nem is lett ez olyan jó fejezet :/