19. Fejezet

Ugyanarra a helyre mentünk vissza, ahol tegnap voltunk. Egy percre megfordult a fejemben, hogy megint akar egy mérkőzést, de most nem hagyom, hogy ki is produkálja magának. Most nem a harcnak volt itt az ideje, hanem a kérdez-felelek játéknak. Kedvencem volt a sok közül, főleg ha én vagyok a faggató fél. Hayley lezser léptekkel ment egy fa vaskos kiálló gyökeréhez, majd leült rá. Felhúzta vékony lábait mellkasához, kezeit ráfektette, majd rám nézett. Már épp nyitottam volna a számat, de közbe vágott.

- Mielőtt bármit is kérdeznél, és mielőtt én bármit is mondanák jobb, ha tisztázzuk… nem mondhatod el senkinek! – hangja keményen csengett, én pedig elhúztam a számat.
- Hayley sajnálom, de ez nem fog menni – kezdtem, mire mérgesen összehúzta szemeit. – A családom hála Emma hangos szájának mindent tud. Legalább is, azt biztosan, hogy tegnap veled voltam. Ha nem is Emma szavai miatt tudta meg A… Edward, de a fejedben biztos látta.
- Az apád gondolatolvasó, tudom – bólintott, én pedig megdermedtem. Úgy tűnik mindenkivel próbáltam elhitetni valamit, de senki nem vette be és mindenki mindent tudott. Előbb Scott-ék, most meg Ő.
- Honnan…?
- Tudom? E.J. csak rá kell nézni. Csak a hülye nem veszi észre, hogy mennyire hasonlítasz rá – forgatta meg szemeit.
- Az emberek beveszik, hogy az unokaöccse vagyok – rántottam meg vállamat lazán, de belül tele voltam feszültséggel. Úgy tűnik, nem csak én próbálom meg kideríteni, hogy ki Ő. Nyilván Hayley is legalább annyira kíváncsi, mint én.
- Az emberek igen, de sokáig nem maradhattok itt – mutatott rá egy fontos tényre, ami mostanában túl sokszor bekúszott a fejembe.
- Már csak megvárjuk míg leérettségizek és eltűnünk innen – mondtam komor hangnembe és elnéztem a fák közé, majd az egyik levelet kezdtem tanulmányozni a távolban.
- A barátaid nem félnek tőled – folytatta, mintha csak ki akarna zökkenteni rossz hangulatomból. – Talán tudják, hogy mi vagy?
- Nem – ráztam meg fejemet, majd sóhajtottam. Hayley úgy tervezte, hogy előbb belőlem szed ki néhány információt. – Nem tudják, de nem vagyok annyira taszító az emberek számára, mint a családom. Így könnyebb és jobban is be tudtam mindig illeszkedni az emberek közé.
- Nehéz élet lehet – sóhajtott fel, és úgy éreztem, mintha egy kicsit átérezné valamennyire a helyzetemet. – Neked könnyebb egy fokkal, de ugyanúgy nyomaszthat a különbség, ami elválaszt az emberektől. Néha… kitaszított vagy – lehelte maga elé fájdalmas hangon. – Próbálod játszani az embert, de ez még nem fog megváltoztatni. Ugyanolyan maradsz. És bár mutatod az érzelmeidet, valójában senki nem tudja megérteni, hogy mennyire rossz neked. Egyik fajhoz sem tartozol. És végül egyedül maradsz örökre – szomorú beszéde alatt rájöttem, hogy már egyáltalán nem rólam beszél, sokkal inkább magáról.
- Nem minden vámpír gonosz – szólaltam meg halkan.
- De igen – kapta fel fejét és harcias tekintetével találta szembe magam.
- Az én családom nem az – fakadtam ki kicsit erősebben a kelleténél. Nem érdekelte kiborulásom, gúnyosan elmosolyodott, de ajkai megremegtek.
- Akkor miért ítéltek erre az életre?
- Mert anyám hitt benne, hogy én magam jó vagyok, holott akkor még nem tudta, hogy egyáltalán milyen lény van a hasában – magyaráztam neki hevesen. – Még is szeretett, és mindentől meg akart óvni engem. Sikerült neki. Élek!
- Ezzel pedig elkövette élete legnagyobb hibáját – csattant fel dühösen. Fel nem foghattam, hogy miért gyűlölheti ennyire az embereket.
- Miért gyűlölöd ennyire a fajtádat? – kérdeztem hirtelen ellenszenvvel. Én se voltam mindig kibékülve azzal, ami vagyok, de elfogadtam, hisz változtatni már nem tudok rajta. Érthetetlen volt, hogy Hayley, aki szintén hordja magában ezeket a géneket, még is miért utálja ennyire a vámpírokat.
- Nem vagyok vámpír – mondta ki lassan. – Legalább is próbálok nem az lenni.
- Igen, a tegnap ez mutatta – tártam szét karomat körülmutatva. A délután olyannyira kiélvezte a vámpír adta tulajdonságokat, hogy csak, na!
Halványan elmosolyodta magát, majd beletörődően felsóhajtott.
- Megígértem, hogy elmondok mindent, de csak ha te is – gondolhattam volna, hogy ezt se hagyja ki zsarolás nélkül. Már eggyel több vagy kevesebb igazság, nem mindegy? Beleegyezően bólintottam, majd leültem két méterre elé, meghagyva a tisztes távolságot.
- A mamád sose mesélt az álmairól? Még ember korában? – nem tudtam, hogy vajon mennyit sejt az én életemből, de volt egy sejtésem, hogy szinte mindent. Próbáltam ezzel most nem foglalkozni, inkább megpróbáltam felidézni anyám minden egyes hosszabb beszédét, de egy szót se szólt az álmairól. Megráztam fejemet, mire Hayley megint elmosolyodott. – Gondoltam. Bele tudok mászni másoknak az álmaiba. Ezt tettem az anyukáddal is, Bellával.
- Micsoda? – szám elnyílt a döbbenettől. – Ez a te képességed?
- Olyasmi – nyögte zavart mosollyal. – Már ötven éve volt. Kicsi voltam még és nem tudtam akkor az erőmet kordában tartani. Ha én is aludtam, akkor az erőm önálló életre kelt, és keresett magának egy megfelelő személyt, legyen az bárhol a világon. Itt voltam akkor Seattle-be és Isten tudja miért, de anyád volt a megfelelő. Az agyába kerültem és az álmunk összekapcsolódott. Anyukád nem érthette másnap, hogy miért volt olyan valóságos, mintha ott lett volna és szegénynek akkor el se magyarázhatta senki.

- Mit álmodtál vele? – kérdeztem suttogva, és még mindig döbbenten. Soha az életben nem mertem volna gondolni, hogy anyának és Hayley-nek valaha is lesz valami köze egymáshoz, erre most kiderül, hogy már régóta ismerték egymást, vagyis olyasmi.
- Általában az életem pereg le mások álmaiban. A részesei, Bella pedig az én életemet élte át ott. Benne volt a bátyám, Ryan, és az akkori szüleim, Will és Sarah és én voltam a kis Emily. Anyukád ezt érteni fogja majd – legyintett kérdő szemeimet látván. –Bella átélte a fájdalmamat, az érzéseimet. Mintha ő élte volna meg az életemet. Nem vagyok vámpír – mondta haragosan, majd lemondóan folytatta. – Legalább is nem úgy gondolok magamra, ha nem is sikerül minden erőmmel azon vagyok, hogy eltemessem magamban a szörnyeteget… Te félvámpírnak születtél, engem annak teremtettek.
- Micsoda? – leheltem döbbentem, de még nyelni se tudtam annyira megrázott, amit mondott.
-Bella élte át akkor, azt, ami velem történt. Anyám ember volt, és apám is. Már a kilencedik hónapban járt velem, mikor New York sötét utcájában megtámadta egy újszülött. Sokkal kellemesebbnek hathatott az illata, miattam. Talán a fájdalom miatt, vagy, mert idő volt, de megindult a szülés. Az ott lévők mentőt hívtak, akik azonnal el is vitték őt a műtőbe, csak hát… engem kivettek, de akkor azt mondták, hogy anya nem élte túl. Megpróbálták megkeresni az apámat, de ő tudta, hogy mi történt. Sőt, végig nézte. Ismerte a vámpírokat, egyszer már találkozott egy halhatatlannal. De nem tett semmit – maga elé meredt, míg én döbbenten hallgattam monológját. – Egy árvaházba adtak, miután semmilyen rokonom, nem jelentkezett. Már akkor sem voltam normális, már kisbabaként elkezdtem átalakulni. Pokolian fájt, nem értettem mi történik velem.

- Emlékszel rá? – suttogtam elhűlve.
- Nem teljesen, de igen. Homályos képeim vannak. Lázam volt, az ápolónő nem tudta, hogy mit csináljon, semmi sem hatott. Egy nap után elmúlt, addigra már… más voltam. Hirtelen kezdtem el nőni, pár hónap alatt nagyon sokat fejlődtem. A vámpírvilágban eljárt a hírem, egy terhes nő, akit megtámadok egy újszülött. Az egész vámpírtársadalom rólam beszélt. A csodagyerekről! Egy férfi megtalált és elvitt az árvaházból. Évekig voltam nála, már nyolc éves voltam kinézetre. Mindent elmagyarázott, amit meg is értettem, bár elfogadni nem tudtam. A szemem láttára kaptak össze vámpírok, előttem égették el egymást! Mint valami nyereményért, úgy veszekedtek értem. A gondozóm meghalt, pár hétig kóboroltam, miután elfutottam. Tudtam, hogy a szervezetem ki bírja, ha csak állatok vérén élnék. Féltem és magányos voltam. Aztán egyszer csak belebotlottam a Volturiba – fintorogva elmosolyodta magát, de ez a mosoly gúnyos volt. – Aro mindent megtett, hogy csatlakozzak. De a gondviselőm mindent elmondott, igazából ő tehetett róla, hogy akkor rossznak véltem őket és nem mertem velük menni. Aro kishijján erőszakkal akart magához venni. Dühös voltam, nagyon… és elkeseredett. Megöltem két testőrét, de egy mozdulatot se tettem. Aro megrettent tőlem, ugyanakkor látta, hogy mekkora haszna lenne belőlem. Én voltam a korlátlan hatalom – nézett rám fancsali mosollyal. – Egyszer csak megint egy csapat vámpír jelent meg, akik magukkal vittek, megmentve a Volturi-tól. Ők se voltak jobbak. Csak az erőmért akartak maguknak. És ez így ment évről, évre – bánatosan mosolygott, nem lehetett a legjobb időszaka. - Egyszer csak megindult ismét a változás. Váratlanul kezdtem el nőni, és hipp hopp már egy tizenhárom éves csitri voltam. Elmenekült előlem mindenki. A vámpírok megvetettek, az emberek kitaszítottak és szörnyként néztek rám. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fajba se tartozok. Különc voltam, és ettől az ismeretlentől mindenki megrémült. Ismét egyedül voltam egy ideig, majd az erdőben összefutottam egy vámpírral. Akkor tudatosult bennem minden. Anyámmal találkoztam akkor. Nem halt meg, a méreg még meg tudta menteni, de persze a rendőrök eltusolták, hogy eltűnt egy test a hullaházból. Ha jól sejtem ez egy beépült vámpír műve lehetett. Fogalmad sincs, hogy a vámpírok hány helyre próbálnak beilleszkedni és sokszor sikerül is nekik. Anya azt mondta, hogy ezeket a dolgokat a Volturi irányítja. Minden megtesznek, hogy a létezésük ne tudódjon ki. Anyával maradtam, de kimaradt az életemből, amit te megkaptál a családodtól. Szeretetet. Fél év alatt nőttem meg ennyire, és már öt éve nem változtam semmit. Szoktunk vándorolni anyával, hisz már én sem fejlődtem jó ideje, bár azt mondta biztos, hogy egyszer megöregszek. Előbb utóbb.
- Nem csodálom, hogy nem szeretsz az életedről beszélni – nyögtem ki. Mást aligha tudtam volna mondani, annyira a hatása alatt voltam még.
- Most szinte azokat mondtam el, amit Bella is elmondott az álmában az apádnak. Ő is része volt akkor az életemnek, mindent átérzett, így anyukád, ha nem is a valóságban, de ismer.
- Ez hihetetlen – mást nem is tudtam mondani abban a pillanatban. És még én éreztem magam mindig furcsának… ha én furcsa vagyok, akkor Hayley micsoda? Most, hogy már tudtam az életét teljesen megértettem, hogy miért ilyen tartózkodó mindenkivel. Egyszerűen ezt szokta meg. Nem vontam kétségbe, hogy van egy kedves oldala is, de megértettem teljes mértékben a közömbösséget, amit felmutatott az emberek felé. A fal, amit maga köré épített nem az ellenszenve miatt volt. Csupán félt.

-Más vagyok, mint te, vagy a félvámpírok. Nincs még egy ilyen, mint én. Én vagyok az első, és remélhetőleg az utolsó is. Aro erről tenni fog, de aki inkább megrémített mindig az Marcus. Úgy nézett rám, mint valami… csodára. Leginkább talán ő akart megkaparintani. Ő elvesztette a lányát, bennem őt látta meg. Ezt mind anya mesélte el, velük élt egy ideig. Csak mikor tudomást szerzett róla, hogy még mindig élek, akkor indult a keresésemre, és szerencsére meg is talált.

- Sajnálom – mondtam neki együttérzően.
- Nem kell a sajnálatod és a szánakozó pillantásoktól is kímélj meg – pattant fel helyéről váratlanul, míg én kikerekedett szemmel néztem fel rá. – Jól vagyok, túltettem magam a dolgon. Volt rá elég évem.
- Tök durva, hogy idősebb vagy nálam – válaszoltam egy ki nem mondott kérdésre, mire elakadt a lélegzete.
- Neked tényleg ez a legnagyobb problémád? Amúgy meg nem sokkal, összesen két évvel!
- Miért mi legyen a legnagyobb problémám? – tettem fel a költői kérdést.
- Most mondtam el, hogy micsoda egy szörnyeteg vagyok, ez téged nem rémít meg? – csattant fel ingerülten, de én csak elmosolyodtam magam.
- Mindenkinek meg van a saját élete, és nem te vagy az egyetlen különleges vámpír a világon – válaszoltam neki váll rándítva.
- Miért nem érdekel? – kérdezte halkan. Lassan felálltam a helyemről, és leporoltam magamról a koszt, ami rám ragadt, majd belenéztem szemeibe.
- Miért ítélnélek el olyan dologért, ami nem a te hibád? Te elítélnél engem bármiért is, amit nem én követtem el?
- Téged nem – válaszolta természetességgel, mire elnevettem magam.
- Akkor meg van a válasz a kérdésedre!

Hosszan bámult rám, és többször is végig mért mintha így próbálná meg nézni, hogy hazudok-e. Mosolyogva néztem rá, ami még jobban meghökkentette.
-Nem vagy olyan, mint a többi – szólalt meg hosszú csend után.
- Mindig is egyedi voltam – rántottam meg hanyagul vállamat. Szemeit lesütötte, és ajkai lassan felhúzódtak.
- Mi az?
- Köszönöm – mormolta maga elé.
- Micsodát?
- Hogy nem nézel szörnyetegnek – válaszolta és bágyadt szemeit újra az enyémbe fúrta. - Bár nem értem, hogy miért teszed!
- Nem foglak soha annak nézni – ígértem neki, és így is gondoltam, nem csak meg akartam nyugtatni. Képtelen voltam rá úgy nézni, nem is tehetett semmiről. Követett el hibákat, ölt is, de ki nem? Na, jó például én, de mindennek van oka. – Különösebb oka nincs. Az, hogy eddig mindenki annak nézett most ez megváltozik, és én vagyok az első! – önelégülten vigyorogtam rá, talán, hogy oldjam a feszült hangulatát, ami úgy tűnik bejött, mert elkuncogta magát. Még soha nem engedte el magát ennyire, és be kellet vallanom, hogy nagyon sokáig hallgattam volna még a hangját. Mélyen néztem csillogó szemeibe, és gyönyörködni kezdtem benne. Nem tudom, hogy meddig álltunk így egymás tekintetébe veszve, amikor kizökkentett dallamos hangjával.

- Ugyanolyan színű a szemed, mint nekem – aranyos mosoly játszott ajkain, végre egész lényéből eltűnt a pár perccel ezelőtti szomorúság.
- Majdnem – mosolyogtam én is. – De az enyém sötétebb.
- Ennyire megfigyelted már az enyémet? – kérdezte pimaszan. Elvigyorodtam magam, felszabadultnak éreztem magam attól függetlenül, amit elmesélt. Kétségtelen, hogy valami megváltozott, innentől kezdve talán teljes jogúan is a bizalmába fogadott. Furcsán nyugodtnak éreztem magam most már. Felhőtlennek, mintha repültem volna. Majdnem olyan felszabadító érzés, mint ha futnék.
- Volt alkalmam rá tegnap, mikor úgy hatszor is megpróbáltál a földre küldeni.
- Egyszer sikerült! – heveskedett, de újra nevetni kezdtem.
- Egy alkalommal, amikor hirtelen ért a támadásod, igazi tehetség! – incselkedtem vele, mire mellkason ütött. Egyáltalán nem fájt, de azért megjátszva feljajdultam.
- Mondták már neked, hogy milyen pimasz vagy?
- És neked mondták már, hogy hülye kérdéseket szoktál feltenni?
Mániája volt a spontán kigondolt támadás ez most is így volt. Könnyen megállíthattam volna, de hagytam, hogy nekem ugorjon és ismét a füves, sáros talajon kössek ki. Mellkasomon támaszkodott elégedett vigyorral szépséges arcán.
- Te jössz!
- Hű, miben? – szemérmetlenül mértem végig a rajtam ülő testet.
- Én is meséltem. Most te következel! – mutatott rá, de a mosolya nem hervadt le. Szemei viszont kíváncsiságról árulkodtak. Igaza volt, tartoztam neki ennyivel, nekem feleannyira sem lesz megerőltető elmesélnem mindent, mint neki. Egy olyan lelkileg sérült lánynak, mint Ő, nagyon nehéz lehet, hogy megnyíljon valakinek.
- Rendben, de ez így nehéz lesz – jelentőségteljesen pillantottam a hasamra, amin ült, majd vigyorogva folytattam. – Bár nekem tökéletes a kilátásom, elég kényelmes!
- Ajj, pasiból vagy – forgatta meg unottan szemeit, majd lekászálódott rólam.
- Örülök, hogy észrevetted – mosolyogtam, de én nem álltam fel, hanem sóhajtva a könyökeimre támaszkodtam. – Az én életem egyáltalán nem olyan izgalmas, mint a tiéd.
- Izgalmasnak nevezed az életemet? – vonta fel szemöldökét mindenféle mosoly nélkül.
- Úgy értettem, hogy az enyémbe nincs semmi extra azon kívül, hogy félig vámpír vagyok.
- Igazad van, ez csekélység – legyintett.
- Én, vagyis mi a nővéremmel egy véletlennek köszönhetjük magunkat vagy ilyesmi.
- Nővéred? – lepődött meg. – Ketten vagytok?
- Igen. A részleteket nem tudom, csak annyit, hogy anya idejárt Forks-ba a nagyapám még most is él – már ameddig, gondoltam keserűen.
- Hallottam – bólintott szórakozottan. – A vámpír, ami beleszeretett egy emberbe. De a történetüket senki nem tudta tovább, mármint nagyon részletesen. Az esküvőt még mindenki hallotta, és azt is, hogy Bella annyira különleges volt, hogy a Volturi képes volt elhagyni a helyét.
- Mi voltunk a probléma, ami miatt kimozdultak a helyükről – mosolyogtam rá. Szórakoztató volt látni döbbenetét. – Anyáék már az esküvő előtt voltak, aztán valamiért sutba dobták az addig tett egyességüket, hogy nem csinálnak semmi olyasmit, apám régimódi, illetve nagyon régi vámpír. Valamiért lefeküdtek nagy pechre, nem tudták, hogy a vámpírok is nemzőképesek, ha a másik fél befogadó. Egy hónap alatt kifejlődtünk annyira Ness-sel, hogy már nem fértünk el, így muszáj volt kiszedni minket. Anya viszont ember volt, nem bírta ki. Így apa átváltoztatta – rántottam meg vállamat, de pokolian égetett a bűntudat, hogy mindez szinte miattunk történt Ness-sel, de anya mindig is megnyugtatott, hogy ez tökéletes így, és hogy máshogy nem is lett volna jó. Átélhette az anyai örömöket úgy, hogy nem kellett feladnia semmit.
- Neked tényleg normális életed volt – kotyogta orra alatt, mire felhúztam szemöldököm.

- Mihez képest?
- Az enyémhez képest.
- Neked másban volt izgalmas az életed, más témában. Nekem van két nagybácsim, akik még mai napig szívesen emlékeztetnek rá, hogy én vagyok a legfiatalabb a családban és úgy is kezelnek, de egyébként imádom őket, nagyon sok baromságot követtünk el Jasperrel és Emmett-tel. Van két nénikém, mind a kettő divatmániás, és kiborítanak, ahogy bíráskodnak felettem. A nagyszüleimet imádom, a szüleimmel sincs bajom, bár néha túlzásokba esnek velem kapcsolatba.
- És a nővéred?
- Ness-sel más a helyzet. Testvérek vagyunk persze, de tudod.. Jacob vérfarkas és belé vésődött.
- Egy farkas? – sipította.
- Vérfarkas.
- Tudom, tudom – hadarta zavartan, majd kérdezősködni kezdett. – De egy vámpírba?
- Ezt a dolgot senki se érti – ráztam meg fejem lemondóan. – Mint ahogy sok minden mást se. Apa miért tud olvasni Ness fejében, és az enyémbe miért nem, Alice miért nem látja a nővérem jövőjét, az enyémet miért és… ha már itt tartunk, honnan tudod, hogy apám gondolatolvasó? – néztem rá, végre eszembe jutott, hogy mit furcsálltam annyira. Miért nem tőle tudták meg, hogy vele lógtam tegnap.
- Bella álmából, amibe beléptem – magyarázta, mintha nem vettem volna észre. – Felismertem. De azóta, mióta, idejöttem.
- Még sose tűntél fel nekem – motyogtam inkább csak magamnak, és dühös voltam magamra egy kicsit. Miért nem ütköztünk hamarabb? Akkor már régen túl volnánk ezen az ismerkedési mizérián, és…
- Egyébként, köszi, elfogadom a meghívást – mondta hirtelen mosolyogva. – Elmegyek veletek a hegyekbe.
- Tök jó – vigyorogtam, majd összeráncoltam szemöldökömet. – De meghívtalak már?
- Hallgatóztam az ebédlőben – nézett félre zavarban. – Meglepettnek tűntél, mikor megláttál.
- Úgy tudtam, hogy nem vagy suliban, nem láttalak egész nap – válaszoltam neki.
- Nem kocsival jöttem – vonta meg vállát hanyagul. – De legközelebb szólok, ígérem – vigyorogta, majd mielőtt pisloghattam volna, már kikapta zsebemből a telefonom. Nem voltam felháborodva, pedig másnak ilyenkor már kitéptem volna a szívét, persze csak képtelesen. Mikor visszacsúsztatta, és kezünk összeért úgy éreztem, mintha villám csapott volna belém. Hayley elkapta kezét tőlem, valószínűleg ő is ezt érezhette.. Kezéről pillantásom az arcára vándorolt, amibe belelógott pár vörös hajtincs, nekem pedig szám felfelé kezdett görbülni a látványra. Igen, határozottan könnyű lenne szerelmesnek lenni belé. Ha hagynám…


folyt. köv. :) komikat please!!! :D