13. Fejezet

Nos, nem annyira izgalommal teli, kissé nyugisabb fejezet remélem tetszeni fog és ne haragudjatok amiért ilyen későn jött :/ igyekszem sietni a kövivel :)

Nem tudtam, hogy hirtelen még is mit csináljak. Ha tovább folytatom hideg ajkainak csábító játékát, akkor biztos, hogy nem fogok megállni. Az álmom olyan nagy nyomott hagyott bennem, hogy ismét érezni kezdtem azt a tüzet, ami végig járta minden porcikámat. Ha folytatom, akkor megint érezhetem egy gaz csábítónak azzal a különbséggel, hogy most tudom, mit akarok érezni. Jól tudtam, nem szabad hagynom, hogy emberi agyam elboruljon és majdhogynem könyörögjek neki, hogy tegyen a magáévá. Amint ezt végig gondoltam, elszakadtam tőle, már amennyire vas marka engedte és felpattantam nem nézve rá. Éreztem, hogy szemei szinte lyukat égetnek az arcomba, de nem mertem ránézni. Vörös arccal tanulmányoztam a tv egy sarkát.

-Bella? – kérdezte halkan, és hátra dőlt a kanapén, karba fonva kezeit. – Elmondod, hogy mi a baj? Reggel óta alig hagyod, hogy megcsókoljalak, és ha még is, akkor elhúzódsz úgy, mint most is. Ilyet még sose csináltál. Elárulod, hogy miért? Talán… végre tudatosult benned, hogy mi vagyok és félsz tőlem?
- Dehogyis! – rémülten léptem felé egyet, majd sóhajtottam. Nagyszerű, a végén még magát okolja ismét mindenért. Gratuláltam magamnak. – Ez bonyolult…
- Micsoda? – hangja keményen metszette a csendet, és éreztem rajta, hogy kezd dühös lenni.
- Minden a hülye álmom miatt! Semmi közöd a viselkedésemhez, kérlek, ne érts félre!
- Akkor miért irtózol ennyire tőlem? – nyögve temettem arcomat a kezeimbe, majd visszaültem mellé és beharaptam számat.
- Nem azért húzódok el tőled, mert irtózom tőled vagy bármi ilyesmi. Az álmomban mi ketten… - megköszörültem a torkomat, látván nem érti, így kénytelen voltam piruló arccal bevallani neki a fél igazságot. – együtt voltunk. És, nagyon valóságos volt. Túlságosan is. És tudod, hogy már így is mennyire vágyom rád és ez a rohadt álom csak tetézte, mert minden egyes érintés és érzés a fejemben van, mintha átéltem volna! És akármikor megérintesz, újra érzem azt, amit akkor és… elég nehéz így.
- Szóval, ha jól értem, akkor attól félsz, hogy elveszted a fejed? – kérdezett vissza lassan, minden egyes szót átgondolva. Úgy láttam rajta, már kezd csillapodni a mérge, de azért még tartottam tőle, hogy kiakad. – Bella, ez nevetséges. Csak egy álom volt!
- Igen, tényleg az volt! – kezdtem hevesen magyarázni, majd hadarni kezdtem. – És engem sem érdekelne, de olyan mértékben emlékszek rá, mintha meg is történt volna. Olyannyira beleéltem magam, mint, ahogy most itt ülök veled. Minden kép tiszta, semmi homály, minden egyes percére emlékszek!
- Megpróbálsz túl lépni rajta? Csak mert lassan kezdesz hiányozni! – nézett rám és perzselő tekintetével végig mért, majd kitárta karját. Ismerős volt, amiről beszélt, én magam is ugyanezt éreztem, csak éppen nehéz volt figyelmen kívül hagyni azt a földöntúli gyönyört, amit vele éltem át. Mosolyogva bújtam vissza mellkasához, és szorítottam arcomat a mellkasához. Egy pillanat… ha álmomban megtette és semmi baj nem volt, akkor most is meg tudja tenni. Bella, nem! Hamarosan esküvő kibírod ezt a néhány hetet… néhány hét, addig én megőrülök! – Elmondod, hogy mit álmodtál még rajtunk kívül? Tényleg jobban kívánhatsz a kelleténél, ha már álmodsz is rólunk – kuncogott föl, majd puszit nyomott fejem búbjára.

- Tulajdonképpen amolyan békülős szex volt – csúszott ki a számon.
- Veszekedtünk? – kérdezte könnyedén, de úgy éreztem, hogy ez csak álca. Lehet, hogy ő maga is vívódik belül, és ő is épp olyannyira vágyik rám, mint én rá.
- Olyasmi – nyögtem ki, majd felnéztem arcába. Jókedve volt, boldog mosoly virított arcán, de a szeme komor maradt.
- Olyasmi? Ezt hogy érted?
- Nem ismertük egymást – rántottam meg vállam, majd megint rájöttem, hogy hülyeséget mondtam. Azt hiszem lassan össze fogom zavarni.
- Nem ismertük egymást, de lefeküdtünk? – húzta fel szemöldökét, majd mintha valami eszébe jutott volna, derűsen felnevetett. – Bár ez vámpíroknál nem meglepő.
- Alice mondta, hogy Jasper-t már akkor szerette, mikor legelőször látta, pedig még nem is ismerte. Rosalie pedig ugyanezt érezte, mikor megmentette Emmett-tet, de mihelyst vámpír lett belőle ők se sokat vártak – mondtam, mintha valami hétköznapi dologról beszélnénk, de rájöttem megdermedő teste miatt, hogy nekem erről nem kéne tudnom.
- Te erről honnan tudsz?
- És te erről honnan tudsz? – kérdeztem vissza vihogva. – Ez lányos téma!
- Emmett és Jazz ugyannyira szeretik megbeszélni a dolgokat, mint ti. Csak nem olyan részletesen és nyálasan.
- Héj! – méltatlankodtam felháborodva.
- Kivétel te – simogatta meg engesztelés képen az arcomat. – De elmondod, te honnan tudod ezt az egészet? Persze, biztosan Alice…
- Nem. Nem Alice mondta. Vagyis, de ő mondta… az álmomban.
- Fura – mormolta halkan, majd arany szemeit rám meresztette. – Úgy tűnik még annál is furcsább vagy, mint hittelek.

- Lassan már én is kezdem elhinni – motyogtam savanyúan. Tudtam bár, hogy nem vagy olyan, mint a többi, mindig kilógtam a sorból. Különc voltam mindig is, de sose érdekelt. De ha nem is volt kedvem hozzá, akkor is próbáltam átlagosként viselkedni. Mióta pedig beléptem Edward világába, úgy tűnik még jobban beigazolódott, hogy tényleg csodabogár vagyok. Nem feltétlenül voltam boldog a tudattól. Még a vámpírok és vérfarkasok világában is nagydolognak számítok. Még tőlük is kitűnök.
- Héj, ne legyél emiatt szomorú – maga felé fordította arcomat, mire megrándult szám. Szemei csillogva figyelték az enyémeket, de tanácstalannak tűnt. Ő a maga száz évével tanácstalan lenne egy kislány miatt? – Szeretlek, és csak ez számít, rendben?
- Oké – bólintottam. Láttam rajta a vívódás jeleit, így én döntöttem úgy, hogy most eléggé jól vagyok ahhoz, hogy ne támadjam el. Egyszerűen most rá volt szükségem. Lassan közel hajoltam jéghideg ajkaihoz, majd lágyan megcsókoltam. Nem akartam, hogy abba hagyja túl hamar, így fogtam magam és nyaka köré fontam karjaimat. Nem mintha ez megállíthatná, de talán leesik neki, hogy most kell nekem ez. Talán tényleg megértette, mert nem húzódott el, mint vártam. Finoman kóstolgattuk egymás ajkait, semmi szenvedély nem volt a csókban, csak a tiszta szerelem. Éreztem kezei gyengéd érintését, és simogatását, amire most a legjobban szükségem volt. Különösképp nem ő és nem is vetett véget a csóknak, hanem Esme.

- Sziasztok! Oh, sajnálom nem akartam…
- Semmi baj – mosolygott rá Edward és huncut pillantást vetett rám. – Még úgy se kezdtünk nagyon belemerülni – megütközve néztem rá, de nem foglalkozott velem. Még? Nagyon? Belemerülni? Külön-külön volt értelmük, de együtt Edward szájából még soha. Hm, érdekes fordulat. Lehet, mégis csak benne lenne? De hát már csak pár hét az esküvőig, nem hiszem, hogy megszegi a szavát. Na meg én se fogom, nem lehetek annyira felfokozva, hogy ne bírjam ki. Jól akarok most már mindent csinálni. Eddig nagyon sok mindent elszúrtam, végre igenis valamit jól akarok csinálni. Edward már amúgy is rengeteg szenvedett miattam, ha a hétvégén sikerülni rávennem, akkor a végén még megint magát hibáztatná. Hogy nem tudott ellenállni, vagy valami ilyesmi. Ez általában rávall!

- Bella!
- Igen? – néztem fel riadtan, de elraktároztam magamban a kérdéseket. Majd este elmerülök bennük.
- Éhes vagy? Nem sokára tudsz ebédelni, csak mond meg, mit szeretnél – Esme szelíd mosolyának senki nem tudott ellenállni, az a fajta szeretet, ami sugárzott belőle, még egy vérfarkast is levenne a lábáról. Mind a négyről.
- Mielőtt azt kitalálom, hogy ma mit akarok enni, előbb lenne egy másik feladat – álltam föl és kérlelően kezdtem rá nézni. – Tudnál nekem segíteni a családi vacsorához? Egyedül nem tudok annyi ételt megfőzni és…
- Bella ez természetes! – fogta meg kezemet, majd összeráncolta homlokát. – Milyen családi vacsoráról van szó?
- Bella kitalálta, hogy egy kicsit összébb kéne boronálni a népet – sétált be Emmett vigyorogva. Nem voltam vevő a poénjára, úgy éreztem, hogy cukkolni akar vele.
- Mi bajod van a vacsival? – tettem csípőre kezeimet és csúnyán néztem rá.
- Csupán annyi, hogy a Cullen család az este végeztével az egész erdőt telehányja majd a főztöddel, de remélem nem gond – hahotázta, mire felhúztam szemöldökömet.
- Tessék?
- Mondtam már neked, hogy az emberi ételek számunkra olyanok, mintha földet ennénk – állt fel Edward és mellém lépett. Még a gondolattól is megborzongott, hogy enni kéne. Igen, sajnáltam őket, de ha ők kihúzzák magukat a vacsi alól, akkor az már nem az igazi.
- Nagy áldozat lenne ez tőletek? – kérdeztem halkan és próbáltam elővenni egy kedves és könyörgő mosolyt. Edwardnal kezdtem, ha őt meggyőzöm, akkor ő majd biztos hat a testvéreire. Bár Rosalie-ra nem számítottam, hogy megjelenne.
- Ugyan már fiúk ennyit mindenki meg tud tenni Belláért! Szüksége van ránk, és ő is megtenné bárkiért! – szólalt meg Esme kissé dorgálóan látva szájhúzogatásukat.
- Na jó
- Rendben – bólintott Emmett is kelletlenül Jasper után. – De előre szólok, hogy csak egy fogást eszek és abból is a legkevesebbet!
- Senki nem nézné ki egy ekkora melák emberből, hogy keveset eszik – vigyorgott pimaszan Edward és erősen megnyomta az ember szót. Rájöttem, hogy igenis fel fogja használni, hogy kiszúrjon testvérével. Nem volt ínyemre, hogy az én meghitt, családi vacsorámat akarja bosszúnak használni Emmett ellen, de hiszen még is csak az ő dolguk.
- Meg van a kocsi? – néztem Jasperre, aki letelepedett az egyik fotelbe és a tv-t kezdte bámulni.
- Milyen kocsi? – nézett rám értetlenül, mire tágra nyíltak szemeim a csodálkozástól.
- Hát a kocsi! Amiért elindultatok!
- Jah, hát az… - Jaspert még nem sokszor láttam zavarban, de most meglehetősen az volt. – Az úgy volt, hogy…
- Mondva csinált ürügy kellett, hogy lelépjenek – segítette ki Edward és engesztelően kezdett arany szemeivel rám meredni. – Jasper érezte, hogy valami baj van, már akkor mikor befordultunk az érzéseid nagyon erősek, és megbeszélték Em-mel, hogy kettesbe hagynak minket. Alice tényleg elakart menni vásárolni, Esme pedig csak most jött meg.

- Aha – döbbenetemben csak ennyit tudtam kinyögni. Elgondolkodva pillantottam Jasperre majd megszólaltam. – Ennyire rám vagy már hangolódva, akár csak Alice, vagy ennyire intenzívek az érzelmeim?
- Nem fogok neked hazudni Bella, az utóbbi az igazi, bár nem kell kizárnod az előbbit sem – mosolyogta. – Bár meglehetősen érdekelne, hogy miért voltál olyan, de egy kicsit még mindig érzem.
- Miért mit érzel? – egy pillanatra megrémültem, hogy ennyire érzékelne a bennem tomboló vágyat, ami ahhoz vezetne, hogy Edward is tudna rólam.
- Valami zavarodottságot, és vágyat – hirtelen vert ki a víz és félve néztem Edward arcára, aki viszont ártatlanul hallgatta beszélgetésünket.
- Mi az?
- Semmi – ráztam meg fejem gyorsan, de éreztem, hogy arcom vörösödni kezd.
- Nem arra a vágyra gondoltam, amire te gondolsz – kuncogta el magát Jazz.
- Miért ki vágy kire? – ült le Emmett kaján vigyorral a képén. Na, ne ezt én nem akarom. – Óh, Bella ne aggódj! Ez természetes! Úgy értem, már olyan régóta vagytok Edwarddal persze, hogy kívánod őt! De ti még… nem ugye?
- Tudod, hogy nem – Edward gyilkos tekintettel méregette testvérét, aki felemelte kezeit.
- Csak tőle akartam hallani, hátha nem mondanál igazat!
- Miért hazudnék nektek? – Edwardon úgy láttam, hogy kezd kijönni valamiféle indulat. Aggódtam, hogy esetleg hülyeséget csinál.
- Emmett miatt – válaszolta Jasper komoly arckifejezéssel. – Ha elmondanád, hogy Bellával lefeküdtetek, te is tudod, hogy örökre Emmett rajtad fogja köszörülni a nyelvét és ezt nem akarod, na meg megakarod kímélni Bellát is.
- Mintha most nem tenné azt – forgatta meg szemeit Edward és kezeit ingerülten ökölbe szorította.

- Edward nyugalom! – léptem mellé és megfogta ökölbe szorított kezeit. Szorítása felengedett, és összekulcsolta ujjainkat. Hálás tekintettel nézett szemeimbe, amit mosolyogva fogadtam. – Emmett tedd meg, hogy ne bosszantsd Edwardot jó? Ha valamennyire is szeretsz minket, akkor befejezed?
- Nem ígérhetek semmit, de szeretlek titeket – nevette el magát.
- Köszi a két másodpercig tartó komolyságot – grimaszoltam, mire még hangosabban kezdett nevetni. Edward és Jasper se tudta megállni mosolygás nélkül.
- Nézünk valami filmet? – kérdezte hirtelen Jasper.
- Nem nézünk Titanicot! – meredt rá mérgesen Emmett, mire elnevettem magam. A három nagy testvér egy szerencsétlenséggel karöltve, amint nézik a háromórás Titanicot. Bár még sose láttam…
- Én még sose láttam.
- Nem láttad még a Titanicot? – emelte fel hangját Edward meglepődöttségében.
- Ez kevésbé olyan meglepő, mint az, hogy te láttad – néztem végig rajta kuncogva.
- Egyszer unatkoztam és Jasperrel megnéztük Alice nagy örömére. Jasper megszerette, engem viszont idegesít. Minek szállnak fel a hajóra, ha tudják el fog süllyedni? – morogta fej rázva.
- Nem tudták, hogy el fog süllyedni! – heveskedett Jasper. Teljesen meglepődtem viselkedésén, még sose láttam így. Főleg nem, hogy egy filmet vegyen ennyire a védelme alá.
- Nem szállok fel olyan hajóra, ami először megy valahova. Ennyi az emberek tudománya! – horkantott föl Kedvesem.
- Te akkor már éltél nem?
- A Titanic 1912-ben süllyedt el – fűzte hozzá Jasper mosolyogva.
- Köszönjük Mr. Információ! – fintorgott rá Edward, mire elkuncogtam magam.
- Akkor megnézzük? – nézett ránk reménykedve, de Edward és Emmett egyszerre üvöltötték rá, hogy nem.
- Felőlem megnézhetjük! – feleltem, mire Emmett felnyögött és elterült a kanapén, míg Edward szenvedő arccal nézett rám.

- Tudtam, hogy benned bízhatok! Szöges ellentéte vagy a tesómnak – szúrósan kezdte nézni Edwardot, aki erre megforgatta szemeit. Szokatlan volt számomra ez a felszabadult légkör, ami most a Cullen családot elárasztotta. Vagy ez csak nekem új? Nem, azt hiszem ez csak nekem volt teljesen szokatlan, a többieken nem úgy látszott, mint akik meg lennének lepődve.
- Mi az? – kérdezte Edward, miközben leültünk Emmett mellé. Volt olyan kedves és szorított egy kis helyet nekünk.
- Furcsa nekem ez a felszabadultság. Vagy csak azért új nekem ennyire, mert eddig mindig egy csapat vámpír üldözött és olyankor senkinek nincs kedve mosolyogni.
- Milyen igazad van – rötyögte mellettem Emmett. Fancsali képemet látván még inkább elnevette magát.

Edward mélyet sóhajtott mikor Jasper gyerekes izgalommal indította be a filmet.
- Előre szólok, hogy sírni fogsz a végén.
- Tudom, hogy elsüllyedt a hajó – néztem rá grimaszolva. Sértett, hogy nem nézte volna ki belőlem. Ennyire tudatlannak néz engem?
- Úgy értette, hogy a film annyira jól meg van csinálva Leonardo Dicaprio-val, hogy lehetetlen rajta nem bőgni – vigyorogta Jasper felém.
- Szerencse, hogy ti nem tudtok – mosolyogtam.
- Alice-ék nem tudták megállni – kotyogta Emmett, mire felé fordultam. – Annyira meghatódtak rajta, hogy a film után egy óráig nem lehetett hozzájuk szólni. De aztán megmondtam nekik, hogy a mi életünk legalább annyira tragikus, mint ez a katasztrófa.
- És díjazták? – nevettem el magam, mikor megrázta fejét. Edward ölébe ültem, bár ő akadékoskodott, hogy három óra hosszáig az ölében ülni nagyon kényelmetlen lesz, de nem érdekelt. Érezni akartam a márvány hideg testét. Gyors puszit adtam neki, majd minden erőmmel a filmre koncentráltam, nem foglalkozva – vagyis nehezen tűrve – a gerincemen végigvándoroló ujjakkal és hűvös lélegzetével a nyakamon. De végül igaza lett, be kellett vallanom. A film nagy hatással volt rám, az összes felgyülemlett romantikus érzésem kijött belőlem, és nem segített rajtam az újra rám törő hihetetlen elsöprő erejű vágy sem. Alig vártam, hogy vége legyen, hogy Edwarddal fölmenjünk a szobájába, vagy hozzánk vagy… mindegy, csak kettesbe legyünk. Én ezt már nem bírom!

folyt. köv. nem sokára :) remélem tetszett, komizzatok :))