22. Fejezet

Mielőtt bármit is felfogtam volna az idő múlásából, már csak azt vettem észre, hogy az őszi szünet előtt állok, és egyben a barátokkal való kirándulás előtt. Már nagyon vártam ezt az alkalmat, és nagyon boldog voltam tőle, hogy ilyen gyorsan eljött ez a hét. Hét teljes nap, mindenféle szülő, testvér, idegesítő nagybácsik, hisztis nagynénik és egy idióta kutya nélkül. Helyette viszont egy teljes hét Scott-tal és Emmával, Amberrel és Tommal, és ami a legjobb Hayley-vel.

A Hayley-vel való kapcsolatom a két hét alatt egyre érdekesebb és mélyebb lett. Már tudtam, hogy hol lakik volt alkalmam rá, hogy elszaladjak hozzá, de a házba nem engedett be, számomra még ismeretlen okokból. Ellentétbe velem, őt már elhoztam hozzánk természetesen csak akkor, amikor egyedül voltam otthon, vagy amikor csak Esme tartózkodott a házba. Tőle nem féltem annyira, és nagyon kedves volt vele.

A suliban a családom, főleg a szüleim árgus szemekkel figyelték a mozdulataimat, és persze kielemezték elég alaposan Hayley-t is. Meg tudtam győzni, hogy nyugodtan üljön mellém az ebédlőben, így Scott-ékkal is jobban megismerkedett, mire a szünethez értünk. Emma és Hayley hihetetlenül nagy barátságot kötöttek, szinte már féltékeny voltam, mert, azóta mióta, megismerkedtek Emma nagyon kevés figyelmet fordított rám, de persze csak titkon bántam. Scott-tal is nagyon jól elvoltak, bár Scott nem mindig volt kibékülve a modorával, csupán miattam viselte el.

Visszatérve a lánnyal való kapcsolatomhoz, nos, hát… mást nem tudtam rá mondani, hogy tényleg nagyon érdekes. Hayley-vel csakhogy nem naphosszat beszélgettünk. Reggel mikor találkoztunk egészen a suli végéig, valamikor délután is, és este is telefonon. Még mindig nem tudom, hogyan és mi módon, de valahogy mindig van témánk, mindig tudunk miről beszélgetni. A családom valamilyen oknál fogva, már nem piszkálnak vele. Azt hiszem belenyugodtak és elhitték, hogy igenis én nem vagyok belé szerelmes és nem is leszek, bár tudtam, hogy akkor szoktak kitárgyalni, amikor nem vagyok ott. Apáék már nem szóltak érte, ha eltűntem délután, már kérdezniük sem kellett, hiszen nagyon jól tudták, hogy Hayley-vel vagyok.

Elértünk a barátságnak arra a szintjére is, hogy mindent elmondjunk egymásnak. Semmilyen témát nem kerülgettünk egyet kivéve. A családját. Sose említjük az anyukáját, de nem tudtam miért. Nem mertem faggatni, az volt a benyomásom róla, hogy néha idegbeteg. Agresszív egy fajta, abban biztos voltam. Ha olyat mondtam, ami nem tetszett neki indulatosan kezdett el osztani. Ha kinevetem, az csak még jobban dühíti, ami engem még jobban szórakoztatott, tehát a lánc nem áll meg. De a vége mindig az lesz, hogy nekem kell bocsánatot kérnem.

- Visszatérsz az álomvilágból? – Alice hangja hozott vissza a valóságba, és sajnos ott kellett hagynom gondolataimat. – Össze kell pakolnod a hétre!
- Nem hiszem, hogy ott fogunk lenni egy hétig – vallottam be, és így is gondoltam.
- De igen, ott fogtok maradni – mosolyogta, és célzó pillantásokat vetett az ágyamon heverő üres bőrönd felé. – És mondanom sem kell, hogy mindenkinek nagyon jó hétvégéje lesz! Sőt… kielégítő hete!
- Nem érdekel, ha Amber és Tom orrba-szájba fognak kefélni – grimaszoltam rá, mire elnevette magát. – Ettől igazán megkímélhetnél!
- Nem csak ők – sejtelmes mosolyt villantott, mire döbbenten meredtem magam elé. Scott és Emma? A két hét elég volt hozzá, hogy meg lássam, rajtuk van köztük valami, és nyilván több mint, amennyit mutatnak. Elég volt az, mikor láttam Scott milyen pillantást vetett Emmára, aki erre fülig elpirult. Hayley-t soha, semmivel nem tudtam rávenni, hogy zavarba legyen. Minden lepereg róla! Nem akartam őket elképzelni, egyik barátomat sem, valószínűleg akkor mi jó távol leszünk a kis faháztól Hayley-vel. – Na, jól van, segítek, de, csak mert látom, hogy nem boldogulsz! – állt fel sóhajtva, mintha annyira nagy segítség lenne ez tőle, pedig ez a legnagyobb vágya, hogy megcsinálhassa helyettem.

Alice nem is tétovázott, hozzám kezdte vágni a ruháim nagy részét, amit bele kellett préselnem a bőröndbe. Nem is néztem meg, hogy mik repülnek az arcomba, csak behajítottam a táskámba. Mire nénikém készen lett, már indulnom is kellett és két bőröndöt húztam magam után.

- Már indulsz is? – állt fel anya mosollyal az arcán a kanapéról, mikor lementem a nappaliba.
- Iiigen – vigyorogtam, mire bánatos szemeit rám emelte.
- Hiányozni fogsz – erősen megölelt, és megpuszilta arcomat.
- Már így se nagyon tartózkodik itthon, fel se fog tűnni ez az egy hét – villantott fel egy vigyort apa és ő is felállt, hogy futólag átöleljen. – Vigyázzatok magatokra jó? Bár ez nagyon rád nem érvényes, inkább vigyázz rájuk – helyesbített.
- Meg lesz – bólintottam, mire anya komolyabb arckifejezést vett fel.
- Semmi csavargás, semmi alkohol és cigaretta és semmi sze…
- Indulj, mert különben Hayley-nek várnia kell rád – szökkent le Alice a lépcsőről mosolyogva. Anya és apa egymásra pillantottak, mire összevontam szemöldökömet, úgy éreztem, hogy rólam lehet szó. Na, meg Hayley-ről. Megráztam fejemet, most nem akartam erre gondolni.

Esme-től és Carlisle-tól már tegnap este elköszöntem, nagyapa még örült is neki, hogy használva lesz a kis faházikó és jó szórakozást kívántak. Nem akartam Rosalie-től haragban elválni, így próbáltam vele kibékülni. Nagy sikerem nem volt, de mosolyogva kívánt ő is jó mulatást. Ness és Jake már leléptek itthonról, de tegnap beszéltem mindkettővel, és meg is köszöntem nekik, amit tettem, hogy értem hazudtak. Nessi is úgy fel volt pörögve a gondolattól, hogy szerelmes lehetek, mint nénikém, de legalább ő nem mutatta ki. Jacob csak perverz vigyorral nézett állandóan, ami gyakran volt idegesítő és mindig úgy éreztem, hogy felüdülés lenne bemosni neki egyet.

A bácsikáim a garázsban voltak, akik elhalmoztak mindenféle jó tanáccsal. Jasper csak vigyorgott, amíg Emmett újra a szexre kezdte felhívni a figyelmemet, mit hogyan hova kell berakni. Mélyeket lélegezve nyugtattam magam, nem akartam felbosszantani magam holmi ugratáson. És vígasztalt a tudat is, hogy hamarosan már jó messze fogok járni. Nagyon hálás voltam bácsikámnak, aki kölcsönadta vadonatúj dzsipjét. Rengeteg csomag belefér, így nem kellett aggódnom, persze tudtam, hogy Tom-ék külön kocsival jönnek. Pontosan megadtam nekik az utat, lehet, hogy már ott is lesznek.

- Végre, hogy ideértetek! – fakadt ki Amber és felállt a lépcsőről. Mosolyogtam rajta egy sort, majd Hayley-re néztem, aki elámulva nézte a faházat.
- Ez elképesztő!
- Milyen romantikus hely – mondta csendesen Em, és rám nézett. – Ez nagyon jó ötlet volt E.J.!
- Kösz haver, egy hét piálás maga a mennyország! – veregette meg vállamat Scott nevetve.
- Tudom, zseni vagyok! – kuncogtam, mire Hayley megbökte mellkasomat.
- Azért ne szállj el magadtól!
Mosolyogva néztem utána, ahogy Emmával befutnak a házba, hogy körül nézzenek.
- Ez a szünet maga lesz a tökéj – szólalt meg Tom, és elnyomta a cigijét. Rossz szokása volt, és amit megtudtam, hogy Hayley is dohányzik. Próbáltam leszokatni róla, de mindig az volt a válasza, hogy ezzel is embernek érzi magát, ezzel pedig nem mertem vitatkozni.
- Ahogy mondod! – nyújtózkodott Scott, és kivette táskájából a két üveg bort. – Na, kezdhetjük?
- Nem pakolnál ki előbb?
- De ünneprontó vagy te Cullen – fintorgott rám, de azért mosolyogva szaladt be a táskájával, hogy elfoglalja a legnagyobb szobát. Megráztam fejem gyerekességén, és ha tudtam volna, hogy ennyire tetszeni fog nekik ez az egész, akkor már hamarabb kitalálom, bár akkor még nem ismertem Hayley-t nyilván eszembe se jutott volna.
Csak én ácsorogtam kint a ház előtt, a többiek már berendezgettek, vagyis próbáltak, bár hangjukból ítélve nagyon élvezték a hét ennek a részét is.
- Mit csinálsz itt kint? – hallottam meg Hayley mosolygó hangját. – Félsz bejönni? Ne aggódj, nem harapunk legalább is ők – kuncogott, mire elvigyorodtam magam.
- Nem félek, csak elgondolkoztam.
- És min? – húzta fel szemöldökét kérdőn, én pedig megráztam fejemet.
- Nem fontos.
- Rendben – bólintott derűsen, mire sóhajtva felkaptam táskámat hátamra és elindultam az ajtóba, majd megtorpantam mellette. Csillogó zöld szemeit rám emelte, és édes ajkain szórakozott mosoly keletkezett. – Jó, hogy eljöttél, különben félek egy kicsit unalmas lett volna ez a hét, még akkor is, ha nagyon bírom őket – bevallottam neki, amit bólintva fogadott.
- Nem volt más programon a szünetre.
- Akkor csak ezért? – vontam fel szemöldököm incselkedve. – Most megbántottál!
- Ne csináld! – kérlelt nevetve, de elfordítottam fejemet, hogy ne lássa vigyoromat.
- De, ne haragudj, de ez most tényleg szíven ütött. Jobb lenne, ha hazamennénk, de nektek jó szórakozást!
- E.J. – kiáltotta nevetve, és elkapta karomat, hogy maga felé fordítson, de nem hagytam neki. – Ne már! E.J.! – hirtelen ötletként felugrott a hátamra, mire nevetve terültem el a földön. – Annyira szemét vagy! – ütötte meg mellkasomat, de még mindig hangos hahotázás közepette kaptam el vékony csuklóját, hogy ne ütlegeljen állandóan. A táska mellettem landolt, míg rajtam Hayley ült.
- Még ki se pakoltatok gyerekek! – Scott hangjára felkaptuk fejünket, és csak akkor vettük észre, hogy mindenki minket bámul. Nem volt mit szégyellnem előttük, más volt, mintha a családom egy tagja látott volna meg minket ebben a helyzetben.
- Kicsit gyors ütembe haladnak – kontrázott rá Emma is perverz vigyorral a képén.
- Mi legalább csináljuk és nem csak beszélünk róla – jelentőségteljes pillantást vetett immár barátnőjére, én pedig megdermedtem. Hayley hirtelen lehajolt és arcomra hosszú puszit nyomott, majd folytatta a nyakam felé. Nyeltem egyet és hirtelen nagy jelentőség nyert a dolog, hogy Hayley ennyire közel van hozzám. Tudtam, hogy nem egy gátlásos lány, de ez már túlnőtt rajtam. Már csak azt vettem észre, hogy zihálva veszem a levegőt, és Hayley csípőjébe markolok. Türtőztetnem kellett magam, nehogy valami butaságot csináljak. A többiek leléptek, így nem is értettem, hogy Hayley akkor miért csinálja még mindig, biztos nem vette észre, hogy már nincsen nézőközönségünk. Megfogtam karjainál kicsit erősebben a kelletténél, mert felszisszent, és talpra állítva elengedtem.

- Már eltűntek, elégtételt vettél – szűrtem fogaim között és felkapva bőröndömet a lépcső felé vettem az irányt.
- E.J. – szólított meg halkan, mire megálltam, de nem fordultam visszafelé. Nem akartam, hogy meglássa szememben a vívódást. – Sajnálom, nem akartalak megbántani. Hülye ötlet volt és nem akartalak felhasználni.
- Semmi baj – rántottam meg vállamat, majd egy pillantásra sem méltatva felmentem egy régi szobához, ami anno még az enyém volt. Látszott rajta, hogy már régóta nem használták, enyhe porosodás is volt, most biztos nem kezdek hozzá takarítani. A cuccaimat ledobtam a szekrény elé, majd kipakolok. Nem értettem, hogy a jó kedvem, ami volt, hirtelen miért váltott át ilyen semmivé. Úgy véltem azért van ez, mert kihasználva éreztem magam, hiába tudtam, hogy Hayley ilyen.

Vontatottan lementem a lépcsőn, mire Emma mosolygó arcával találtam szembe magam.
- Mi a helyzet? – kérdeztem, és magamra erőltettem én is egy vigyort.
- Vacsira főzhetek valamit? Csak el kéne mennem, vásárolni hozzá.
- Jó ötlet, elkísérlek – ajánlottam fel neki kedvesen, addig se kell Hayley-vel találkoznom, habár vágytam rá, hogy a közelembe legyen. Egy kicsit. – A városban van egy csomó bevásárló központ.
- Nagyon kicsi város lehet akkor – szólalt meg Scott nevetve, és a tv-t szerelte össze a nappaliba.
- Nem sokára visszajövünk – mondtam nekik, mire Hayley felkapta fejét, aki az egyik fotelben ült. Szemei kissé bánatosak voltak, és bűntudatról árulkodtak.
- Nem mehetnék veletek?
- Hova akarsz kimozdulni, még most jöttünk meg! Maradj csak a seggeden – szóltam rá kissé erősebben, mire lehajtotta fejét. Nem akartam így rászólni, és Emma csúnya pillantása sem arról árulkodott, hogy ezt lehetett másképp érteni. – Amúgy is elég vagyunk ketten ehhez – folytattam magyarázva.
- Csak megkérdeztem – vonta meg vállát, majd Scott-hoz ment segíteni.
Pár perccel később már Emmával mentünk a város felé. A sebességmérő egyenlő lehetett a vérnyomásommal, mert nem hetvennel mentem, sőt még a közelébe se járt.

Emma nem szólt hozzám az úton, magának írt valami cetlit, hogy miket akar megvenni. Nem mondtam semmit rá, csinálja, ahogy akarja. Mikor beértünk a városba kíváncsian nézte az utcákat.
- Hasonló Forks-hoz, de még sem – szólalt meg csendesen mosolyogva.
- Más, mint Forks, de a lakossága majdnem megegyezik vele – közöltem vele szárazon, mire felém kapta fejét.
- Mi bajod van? Amióta megérkeztünk annyira morcos vagy, pedig úgy fel voltál eddig pörögve, hogy semmi szülő vagy testvér nem lesz most a nyakadon. Mi változott?
- Ez bonyolult – szűrtem fogaim között, és lefékeztem a nagy bolt előtt.
- Nem hiszem, hogy annyira bonyolult, sőt tudom, hogy csak egy személyhez van köze – felé kaptam fejemet, mikor lezártam a kocsit, majd elindultunk a bejárat felé.
- Marhaságokat látsz – mondtam neki keményen, mire halványan elmosolyodta magát.
- Legalább ne tagadnád ennyire!
- Nincs mit tagadnom! – fakadtam ki, és rátámaszkodtam a bevásárló szekérre, miközben ő előttem haladt nézve a kis cetlijét és hol megtorpanva állított meg.
- Annyira nyilvánvaló, hogy van köztetek valami – fordult felém mosolyogva, miközben pakolta a cuccokat a kosárba.
- Ahogy az, hogy Scottal történt valami – vágtam vissza, mire elkuncogta magát.
- El akartam mondani, csak nem volt rá alkalom – szelíd és bűntudatos pillantást vetett rám, mire felhorkantam.
- Persze, én is ezt mondanám – morogtam. – Mióta vagytok együtt?
- Úgy két és fél hete. Mikor te megismerted Hayley-t előtte levő nap Scott elugrott hozzám egy hülye házival, amit nem tudott megoldani, és ráadásul Mr. Darkson számon kérte volna. Én akkor pedig ki voltam akadva, tudod, hogy a szüleim válni akarnak. Meg akart vigasztalni, ami végül is sikerült neki – szinte a füléig pirult, mire elmosolyodtam magam. Jó volt őt ilyennek látni, mióta vágyott már erre.
- El tudom képzelni, hogyan vígasztalt meg!
- Hiszen te is ezt akartad nem? Hogy végre összejöjjünk! Szerinted vegyek szárított paradicsomot? – csak később esett le, hogy a kettő nem illett egymáshoz, de addigra már ő maga eldöntötte.
- Most te jössz! Elmondod, mi van köztetek? – vigyorogta, én pedig megforgattam szemeimet. Nem fog leakadni a témáról!
- Ha lenne valami, arról tudnál, hidd el!
- De hát annyira nyilvánvaló, miért nem vallod be neki, hogy tetszik neked? – csattant fel elkeseredett arccal.
- Emma, ez az én dolgom, ne érezd magad emiatt rosszul. És amúgy sem tetszik.
- Persze – rázta meg fejét. Megint váratlanul állt meg, mire fenekének toltam a szekeret. – Tudom, hogy jó seggem van, de ne az enyémre hajts! – szólalt meg, mire elröhögtem magam. Annyira bolond egy csaj!
- Hayley neked esetleg mondott valamit? – haboztam, hogy megkérdezzem-e tőle, de végül kiböktem.
- Nos, ami azt illeti igen – azonnal felvillanyozódtam, és kérdőn néztem rá.
- Elmondod? – izgatott voltam, bár okát nem tudtam.
- El kéne? Megérdemled? – húzta fel szemöldökét, mire megforgattam szemeimet.
- Emma, ez nekem fontos – annak tartottam, bár nem lett volna szabad.
- Na, jó elmondom, de, csak mert te vagy a legjobb barátom, és mert régóta ismerlek – megálltam a sorok között, és erősen megmarkoltam a szekér fogóját. – Hayley szerint különös barátság van köztetek. Szerinte lassan már több mint barátság, de nem tudja, hogy te hogyan állsz ehhez, ezért nem is mond neked semmit. Állati szexinek tart, és vonzódik hozzád, de ezt próbálja titkolni. Azt mondta, amit nem nagyon értettem, és ráadásul még helytelenítettem is, hogy nem akar beléd szerelmes lenni, mert nem szabad. Te ezt érted? – hogy ne érteném, hisz én magam is ezt éltem át. Furcsa öröm járt át, mikor rájöttem, hogy nem vagyok egyedül ezzel az érzéssel. Hayley ugyanígy van vele, mint én. Ő sem akar szerelmes lenni, tudja nyilván a hátrányát, ő sem akar csalódni. Vagy más oka van? Azonnal vissza akartam menni, hogy megtudjam a válaszokat, de nem tehettem. Azzal nyilván bajba sodornám Emmát, hisz kiderülne, hogy elmondta, és különben is mit mondhatnék neki? Igen, én is vonzódok hozzád Hayley, de maradjunk barátok? Ugyan már!

- Csak szerintem ez nem egyoldalú? – kérdezte halkan bazsalyogva Emma.
- Tévedsz!
Emma nem mondott semmit, csak tovább mosolygott, és beállt a sorba fizetni, míg én megint gondolataimba merültem. Nem szabadott lett volna örülnöm a hírnek, hogy Hayley is úgy érez, mint én. Ez már nehezíti a dolgokat, hiszen még magammal megküzdök, de vele már nem. Illetve, nem is kell a vállamra vennem az ő érzéseit, hiszen ő maga is tudja, hogy ezeket ki kell űznie magából. Ebben a pillanatban a legrosszabb döntésnek látszott a kis kiruccanásunk. Hiszen attól függetlenül, hogy itt vannak a többiek, nem biztos, hogy nagy jelentőségű a „lebukás” szempontjából, mintha valamelyik családtagom lenne itt, és ezzel ő is így lehet. Az ő álláspontjának tudatában mennyire leszek képes megfékezni magam? Keserűen gondoltam bele, hogy sajnos valószínűleg átestem az elhatározásom küszöbén. Még aztán nagyon tartottam magam hozzá, amikor elképzelem magunkat különböző helyzetekbe, amikor látom magam előtt, ahogy megölelem, vele alszok, a vágyakozás érzése, hogy legszívesebben megcsókolnám. És nyilván azt sem kell kizárni, hogy ha nem vagyok mellette, és nem tudom, hogy hol van mit csinál majd megőrülök az aggódásba. Ez lenne a híres, nevezetes szerelem? Hülye egy érzés mondhatom, de úgy tűnik másnak ez a boldogság. Bár valószínűleg jobb is, ha a másik fél is így gondolja és a boldogság az, amikor nem csak a fejedben tudsz a vágyaidnak eleget tenni, hanem a valóságban is. Ezeket átgondolva rájöttem, hogy az enyém nem szerelem. Csupán… egy képzelet. Igen, biztos csak egy képzelet. Nem lehetek olyan hülye, apa!

Két énem folytonos csatát vívott egymással. Míg a jobbik énem hajtott a jó út felé, hogy minél messzebb kerüljek Hayley-től, a másik inkább csak tolt volna felé azt hangoztatva, hogy apa se csinált semmi rosszat, akkor én miért tennék? Józan eszem is igazat adott a rossz énemnek, hisz igazából tényleg nem csinált semmi rosszat apa, csak tudnám, hogy eddig miért hittem azt, hogy egy rettenetes bűntől akarom megvédeni magam.
- Mehetünk? – rángatta meg karomat Emma aggódó arckifejezéssel. Bólintottam és kinyitottam neki a hátsó ajtót, hogy bepakolhasson. Nem szóltam hozzá egy szót sem, csak magamban mélyedtem el. Szinte egy időzített bombának éreztem magam, ahogy két énem viaskodott egymással. Hol az egyik győzött, hol a másik.
- Ha segít, akkor elárulom, hogy szerintem, ha elmondanád neki, hogy mit érzel, akkor ő is bevallaná – ezt már szinte a ház előtt mondta és gyorsan el is hallgathattam. Tudtam, hogy Hayley-nek kitűnő hallása van. Nem lett volna túl szerencsés, ha bármit is meghall. Még semmiben sem voltam biztos.
Segítettem Emmának becipelni a cuccokat, amit le is raktam a konyhapultra, bármiféle pillantás nélkül, mikor elhaladtam a nappali mellett. Éreztem a pillantásokat magamon, de nem foglalkoztam vele.

- Mit készítsek este?
- Rendeljünk pizzát!
- Lasagne!
- Valami hús nélküli!
- Ennyi félét nem fogok gyerekek! – méltatlankodott nevetve Hayley. Hallottam mit beszélnek, de még mindig a konyhában voltam elkomorulva és gyors mozdulatokkal löktem be a hűtőbe az élelmiszereket.
- Héj – hallottam meg Hayley csendes hangját magam mögött, mire elejtettem a tejet. Mázli, mert gyorsan elkapta és félig mosolyogva a kezembe adta. – Minden rendben? Olyan furcsa vagy, pedig nagyon fel voltál pörögve! Aztán miután megjöttünk így viselkedsz. Mi a baj?
- Miért gondolja mindenki, hogy van valami baj? Akadjatok már le erről a témáról, semmi bajom nincsen! Most nem csattanok ki a boldogságtól, ilyen kedvem van, na és? – kifakadásomat, szerintem még a nappaliban lévő emberek is hallották.
- Csak megkérdeztem – rántotta meg vállát, és karba fonta kezeit. – Nem kell leharapni a fejem!
- Ha akarnám, a nyakadat harapnám át! – sziszegtem neki halkabban és vállánál fogva arrébb toltam, hogy elmehessek.
- Tedd meg, legalább nem kellene hallgatnom a gyerekes hisztériádat! – szólt utánam, mire gyilkolni való szemekkel visszaordítottam neki.
- Menj a pokolba Hayley!

Nem foglalkoztam a kérdő tekintetekkel felszaladtam a lépcsőn egyenes a szobámba, és hangosan becsaptam az ajtót. Hallottam, hogy a fal egy kis részen megrepedt, de nem érdekelt. Idegességemben a hajamba túrtam, majd megtámaszkodtam a szekrényem ajtaján. Olyan méreg vett úrrá rajtam, mint még soha. Még életemben nem éreztem ezt a feszültséget, muszáj volt valahogy kiadnom magamból, különben megőrülök! Zihálva kapkodtam a levegőt, a karjaim alig bírták megtartani testsúlyomat, annyira remegtem egész testemben. Üvölteni akartam, vagy szétszedni valamit! A feszültség majd szétszedte testemet, mintha azon nyomban megfulladnék!

- Azt hittem másért hívtál ide, nem azért, hogy ordíts velem – Hayley dühös hangja kúszott be a fülembe és hangos csapkodással tette vissza helyére az ajtómat.
- Menj innen most jó? – kértem őt halkan, levegőt kapkodva.
- E.J.! – hangja most közvetlenül mellőlem jött, mire elfordítottam fejemet. Biztos voltam benne, ha ránézek, nem tudok uralkodni magamon és kitudja milyen butaságot csinálok vele!
- Menj innen, kérlek – hangom megremegett az elfojtottságtól, és helyzetemen nem segített, hogy apró kezét a karomra rakta.
- E.J. mi történt? – aggódott értem, pedig most inkább magáért kellett volna. Féltem, hogy elveszítem azt a kevés önuralmamat is, ami volt. A cérna akkor pattant el, mikor kezei megérintették tarkómat.

Arrébb léptem egy lépést, és felkarját erősen megragadva löktem őt a szekrénynek, miközben egész testemmel hozzá préseltem őt. Arca egy ujjnyira volt az enyémtől, a számon éreztem édes lélegzetét, vékony meleg teste az enyémnek feszült, de az egészben a legrosszabb a riadt tekintete volt. Nyelve elléptem tőle, de szemei még mindig ijedtségtől voltak tele.
- Miért csinálod ezt velem? – nyögve temettem kezeimbe arcomat, majd járkálni kezdtem a szobámba. – Tök jól voltam, amíg nem jelentél meg, erre mióta ismerlek minden összezavarodott! Nem értem, hogy mi történik velem! Nem tudom, mit csinálsz, de könyörgök, hagyd abba Hayley, nem bírom tovább! – kiáltottam rá szenvedő arccal, majd összerogytam a francia ágyra. – Nem bírom tovább – suttogtam magam elé.

Csillapodni kezdtem, a bennem levő feszültség enyhülni kezdett, de csak addig, amíg meg nem hallottam, hogy halk léptekkel közeledni nem kezdett felém. Kínzott arccal pillantottam fel rá, mire letérdelt elém és szomorúan nézett szemeimbe. Kezei közé fogta arcomat, és simogatni kezdte bőrömet.

- Ne haragudj – már megszólaltam volna, de egy elhatározás kezdett szemeiben látszani, amire megnémultam, majd halvány mosoly kerekedett arcán, és hirtelen magához rántott. Puha ajkai erősen érintkeztek az enyémmel, bennem pedig mintha ezernyi bomba robbant volna. Olyan hirtelen éreztem magamban megkönnyebbülést, mintha legalább az egész világot széjjelordítottam volna, mindenféle torokfájás nélkül. Hevesen kezdtem ostromolni puha és édes ajkait, és egyre erősebben kezdtem szorítani magamhoz. Még soha nem éreztem ehhez foghatót, furán könnyűnek és felszabadultnak éreztem magam, de mindemellett mást kezdtem el érezni. Még hozzá szintén olyat, amit eddig még soha. Tüzelő vágy terjedt szét testemben és egyre többet és többet akartam. Langyos ajkai indulatos játszottak az enyémmel, egyre nagyobb tüzet okozva bennem. A vágy teljesen elemésztett, kívántam belőle minél többet, a hasamnál pedig kellemes görcsöt éreztem.
- Most már jobb? – szakadt el tőlem levegőt kapkodva mosollyal az arcán.
- Igen – ziháltam nyögve, majd újra szája után kapva rántottam karjánál fogva magamra, és fordítottam testhelyzetünkön.
Nyelvemmel végig simítottam alsó ajkán, mire azok elnyíltak bebocsájtást nyerve. Nyelvünk összeért, és vad táncot kezdtek járni, míg kezeimmel teste minden egyes porcikáját felfedeztem. Attól tartottam, hogy itt nincs megállás. Egyre jobban kívántam, éreztem, hogy lassan nem lesz elég ennyi, és féltem, hogy nem az emberi mivoltom fog ezúttal irányítani. Az eszem józanabbik fele lassacskán háttérbe szorult, amit Hayley is észrevett, mert erősen belemarkoltam combjába, mire felnyögött. Nem, ez így nem lesz jó. Hiába, már nem tudtam megállítani magam. Az ösztöneim felülkerekedtek rajtam, és letéptem róla pólóját.

nem tudom, hogy mennyire tetszett, írjatok kritit nekem kérlek :) nagyon hamar hoztam, mert alig vártam, hogy ezt a fejezetet megírjam végre, bár az előzőre csak 1 komit kaptam, nem baj én felraktam, már alig vártam ezt a részt :)