12. Fejezet

Fel nem foghattam, hogy egy vámpírnak, – na meg az én esetemben félvámpírnak - hogy lehet hiányos a memóriája, bár nekem tökéletes mentségem volt rá. Akadozva pillantottam Edwardra, aki már nyitotta volna száját, hogy mondjon valamit, de nem hallottam, hogy mit mondott. Ennek az egyetlen – nyomós – oka az volt, hogy hirtelen a fülem zúgni kezdett, és egyre homályosabban láttam Edward gyönyörű arcát. Általában akkor érzem ezt, ha hányinger tört rám, de most még a közelébe se volt ez az érzés. Sőt, tökéletesen működött a gyomron, csak az egész testem éppenséggel lefelé húzott. Vagy felfelé emelkedtem? Ezt nem tudtam eldönteni, mert a pillanat törtrésze alatt történt minden. Az egyik percben, még félve kapaszkodtam a pultba és néztem Edwardra, a másikban pedig már homályos, sötétedő látásommal kellett foglalkoznom. Mintha Edward távolodna tőlem, és utána kaptam, de nem értem el. Egyszerűen a fejem tompán hasogatni kezdett és egyre távolodtam tőle. Kétségbeestem, nem akartam engedni a sötétségnek, ami húzni kezdett maga felé. Egy hangos, de erőteljes sikítást hallottam, de akár egy motor zúgása is lehetett. Nem tudtam mi az, de megijedtem tőle, a kezem viszont nem érte el Edwardot és csak a levegőt markoltam. Lehunytam szemeimet, hátha ezzel a zajok és az iszonyatos szédülés elmúlik, de nem segített. És a legrosszabb, hogy hiába erőlködtem, már nem tudtam kinyitni a szememet.

Csak egy pillanatig lehettem eszméletlen, legalább is annak éreztem magam, aztán az egész megszűnt. A hang a fejemben nem kísértett tovább, és szemeimet is ki tudtam nyitni. Mikor kitisztult minden, csak csend volt körülöttem. Néma csend. Éreztem, hogy fekszek, és kapkodva felültem. Összezavarodottan néztem körbe, de nem abban a szobában voltam, ami az enyém volt. A régi fásult, halványkék szobában találtam magam az aprócska ágyamon és egyedül. Pislogva néhányat néztem körül, tapadt rám a ruhám és a tarkóm is verejtékezett. Ekkor tudatosult bennem, hogy álmodtam. Álmodtam mindent. Zihálva kapkodtam a levegőt és zavarodottan kapkodtam tekintetemet a szobámon. Annyira valóságos volt… Ryan, Emily, Sarah és Will. Félvámpír voltam.
Hallottam, hogy az ablakom nyitódik, majd halk léptek közelednek felém, de csak magam elé meredtem.

- Szia! Mi a baj? – térdelt mellém azonnal Edward aggódva, és végig simított nedves arcomon. – Bella, mondj már valamit, mi történt?
- Álmodtam – nyögtem ki, mire elhúzta száját.
- És ez akkora dolog, hogy ennyire felzaklat?
- Annyira valóságos volt – mondtam, majd hadarni kezdtem. – Egyszerűen az egyik pillanatban még ott voltam, az álmomban és annyira valóságos volt. Éreztem a szagokat, az ízeket, ahogy futottam… az érintések. Majd egyszer csak itt találtam magam a szobámban! – nem lepődtem volna meg, ha hirtelen bolondnak titulál, jelenleg úgy is éreztem magam.
- Ezt hívják ébredésnek – pimasz vigyora miatt, tényleg annak gondolt. Nem hibáztathattam, ő nem értette. – Elmondod mit álmodtál, ami ekkora hatással volt rád? Sajnálom, ha itt maradok, biztos megtudom, de muszáj voltam el menni, vadászni. Régen voltam, és Alice már napok óta könyörgött és…
- Semmi baj! – néztem hirtelen szemeibe, és végig simítottam hideg arcán. Topáz színű szemei felcsillantak, és boldog mosoly húzódott arcára.
- Tényleg nagyon furcsát álmodhattál, ha ennyire nem vagy magadnál.
- Ó, te ezt nem érted, pedig ha tudnád… - motyogtam, majd felpattantam az ágyamról és neszesszeremet felkapva a fürdőbe mentem. Jól esett egy kellemes zuhany, és legalább valamennyire kitisztult a fejem. Lehet egy álom ennyire valóságos?

A langyos cseppek végig folytak az egész testemen, agyam tompán érzékelte a külvilágot. Még mindig a valóságos álmomon jártattam az agyam. Össze voltam zavarodva, bár nem kellett volna, hiszen csak egy délibáb volt. Megijedtem az érzéstől, ami akkor a hatalmába kerített. Akartam, hogy ez az illúzió valóság legyen. Elmerengően mentem vissza a szobámban, de megdermedtem mikor Edwardot nem találtam ott.

- Edward?
- Itt vagyok – jelent meg hirtelen a hátam mögött félszeg mosollyal az arcán. – Nem akartalak megbántani, ne haragudj rám!
- Semmi baj, nem haragszok – pillantottam rá, majd hirtelen megöleltem. Magam sem értettem ezt a váratlan megnyilvánulásom, de mindennél jobban akartam most a védelmező karjaiban lenni.

Ő is eléggé meglepődhetett, mert egy másodpercre megdermedt, de aztán erős karjai átölelték derekamat és gyengéden magához szorított. Nagyon jól éreztem magam az ölelésében, és lassan simogatta hátamat, majd lágy csókokat hintett homlokomra. Érezhette, hogy háborgó lelkem nem fog egyhamar megnyugodni, talán ezért próbált rám így hatni.

Az idő érzékem cserbenhagyott, fogalmam sem volt róla, hogy mennyi ideig álltunk az ajtó előtt. Egyszer csak elengedett, majd örömteli mosollyal közeledni kezdett arcom felé. Kellemes izgalom lett úrrá rajtam, ahányszor csak megcsókolt. Hideg ajkai már csak pár centire volt az enyémtől, mikor bevillant egy kép. Én és Edward hevesen csókolva egymást, kapkodjuk le, sőt inkább tépjük le egymást ruháit, és eldőlve az ágyon kezdjük egymást kényeztetni. Annyira intenzíven láttam és éreztem, mintha megtörtént volna. Megriadtam, hogy újra átakarom élni, és Edward hatalmas megdöbbenésére elhúzódtam. Összevonta szemöldökét, és kétkedve méregette arcomat.

- Majd elmagyarázom – fejemet lehajtottam és szégyenlősen néztem fel. Féltem, hogy esetleg mérges lesz rám, de kifejezéstelen arccal méregetett, majd bólintott.
- Kezdesz egy kicsit megijeszteni, remélem, tudod, pedig már egy ideje nem kaphatnék agyvérzést – szólalt meg csendben, mikor már a konyhában készítettem a reggelimet.
- Sajnálom – rándult meg szám, majd fogtam magam és az ölébe ültem. Karja automatikus zártak körül, míg én nyaka köré fontam kezeimet.
- Nagyon szeretném tudni, hogy mit álmodtál – motyogta, de inkább csak magának, mint nekem.
- Majd ma elmesélem, jó?
- Már ha akarod – válaszára elmosolyodtam magam. Mindig megadta a választási lehetőséget, és nem sok mindent szokott rám erőltetni. Kivéve azt az egy alkalmat, mikor elhagyott. Kétségkívül akkor nem kérdezett meg, nem érdekelte az én véleményem. Azóta azt hiszem, kicsit másképp fogja fel a dolgokat. De érthető volt. Mindketten majdnem belehaltunk ebbe a fél évbe, de nem feltétlenül a szakítása ölt volna meg, hanem… a Volturi. Bár ő csak megölhet, utána semmi fájdalom, semmi rossz. Üresség tombol az emberben. De Edward… bármikor elhagyhat, ha úgy gondolja jobb ez így, bár számtalanszor megígérte, hogy soha többé nem hagy el. Nagyon ajánlom neki, hogy meg se próbálja. Még mái napig se értem, hogy mit szeret bennem. Amit pedig álmodni se mertem volna az, hogy egyszer a felesége leszek. Pedig itt állunk az esküvő előtt, alig pár héttel. Nem bántam meg, hogy igent mondtam neki, bár nagyon féltem tőle… azt hiszem. Aggódtam, hogy valami közbe jön. Bár az esküvő szervezőm ezt nyilván semmilyen körülmények között nem hagyná, sőt olyannyira a tökéletességre törekszik, hogy a végén az lesz a legnagyobb probléma. Apropó Alice…

- Át kell ugranunk hozzátok – jelentettem ki miután befaltam a tál müzlimet.
- Azt gondoltam, hogy egyébként is nálunk töltöd ma a napot – mosolygott. – Charlie horgászni megy. Carlisle-ék pedig szeretnének már látni. Régen voltál nálunk!
- Két napja – mondtam neki összevont szemöldökkel. – Nektek ez hosszú idő?
- Mindenkinél más – kezdett el vigyorogni. – Nálam hosszú, és úgy vélem, hogy mindenki így van vele, kivéve Rosalie. Neki talán kicsit rövid.
- Sose fog megkedvelni igaz? – komorodtam el.
- Nagy lépés volt számára, amikor elmesélte neked a történetét. Ez nagyon nagydolog nála. Egyelőre érd be ennyivel, kérlek, de biztos vagyok benne, hogy előbb utóbb ti is lesztek olyan jóba, mint Alice-szel. Bár köztetek elég nagy különbség van. Rosalie nagyon hiú és önző is. Bár ő elbújhat mellettem szerintem.
- Ne mond ezt! – kértem és hideg arcára tettem kezemet. Lehunyta szemeit és felsóhajtott, majd megfogta arcán tartott kezemet. – Nem vagy önző! Inkább én vagyok az, hogy örök időkre magam mellett akarlak tudni, és nem igazán érdekel, hogy ehhez te mit szólsz.
- Ezt hogy érted? – pillantottam rám, és egy hullámos hajtincsemmel kezdett játszatni.
- Már hónapok óta – kivéve azt a fél évet – ez volt a legnagyobb vita tárgy közöttünk. Ha érdekelne, ha önzetlen lennék, akkor igenis adok neked egy kis időt. Hogy felkészülj rá és ne csak pár hetet adjak neked.
- De te makacs voltál – mondta tényként, és sötéten elkuncogta magát.
- Tudom, hogy talán egy kicsit gyerekes ez a kor dolog – még mindig az emlékeimben élt, amikor Jacobnak kihisztiztem magam. Hiányzik. – de én ehhez tartom magam.
- Ez már lényegtelen nem? Úgy értem, már nem fogunk semmit sem megváltoztatni. Én megadtam neked a lehetőséget – vigyorgott, mire megforgattam szemeimet. – Te utasítottál vissza!
- Nem azért mert jól esett – magyaráztam hevesen. – hanem mert jól akarom csinálni. Igazad volt, gondolnom kell a családomra, és mielőtt olyanná válnék, mint te ésszerű, ha előbb hozzád megyek.
- A kompromisszumot megkötöttük, így van – bólogatott jókedvűen.

Megvárta, amíg elmosogatok, hogy aztán még lassabban a drága kis furgonommal eljussunk a nagy Cullen villáig. Ő vezetett, szokás szerint. Nem szerette, ha én vezetek, úgy gondolta nem elég biztonságos nekem a furgonom. Én nem így gondoltam, de nem vitatkoztam vele. A zuhogó eső nagy zajt csapott, ahogy koppant az ősrégi autó külsején. Kifelé bámultam az ablakon, de végig éreztem magamon Edward tekintetét. Fél kezével a kormányt fogta, a másikkal a kezemet fogta. Csöndbe tettük meg a tizenöt perces utat, egyetlen árva szó nélkül. Mindketten a saját gondolatainkba mélyedtünk. Vagyis én inkább az álmomon jártattam az agyam. Nem kéne neki ekkora jelentőséget tulajdonítanom, de… nem rémlik, hogy valaha is lett volna ilyen valóságos álmom. Az utat végig azzal töltöttem, hogy kielemeztem minden egye kis részletét. Legtöbbször az Edwarddal való ismerkedésemen méláztam, aztán… az utána levő történéseken. Szemem sarkából a hűvös kezeire pillantottam, ami az enyémet zárta körül. Tisztán él az emlékezetemben, amik ezek a fagyos kezek leszedték rólam a ruháimat, és gyengéd érintésekkel térképezte fel a testem minden egyes zugát. Testemet kirázta a hideg, amit Edward is észrevett és kíváncsian fürkészte arcomat.

Elmosolyodtam magam, hogy valamelyest megnyugtassam, hogy semmi bajom, majd hozzá bújtam. Magához vont, miközben még mindig ugyanolyan precizitással vezette ütött kopott tragacsomat. Számomra túl hamar értünk a házhoz, szívesen ültem volna még itt mellette. Valószínűleg ő is így érezhette, mert elhúzta száját, de készségesen segített kimászni a kocsiból.

- Mindenki itthon van? – tudakoltam tőle, befelé menet.
- Honnan tudnám? – kérdezett vissza pimasz vigyorral incselkedve. – Ha nem vetted volna észre az utóbbi másfél órában veled voltam.
- Kis vicces vagy! – löktem meg őt, mire nevetve ugrott arrébb.
- Ő mindig az – szúrta közbe Jasper, mikor a nappaliba értünk. Egy könyvet olvasott, de az érkezésünkre felpillantott. Enyhén rám mosolygott, mire meglepődtem. Nem szoktam meg tőle a kedves gesztusokat, bár semmi baja velem, csupán tart a vérem okozta csábítástól. – Ne aggódj. Ma már vadásztam. És már amúgy sem tudok úgy gondolni rád, mint valami táplálékra – kuncogta el magát.
- Ajánlom is! – motyogta Edward, majd lehúzott a kanapéra maga mellé. Nem tudtam vajon Jasper honnan sejtette meg az aggodalmam okát, de hálás voltam a képességének, na meg, hogy megnyugtatott.
- Egyedül? – néztem rá, és Edwardhoz bújtam felhúzva lábaimat a mellkasomhoz.
- Rosalie fent van a szobájában, duzzog, Emmett megint beszólt neki egy nem túl finomat. Alice pedig…
Nem kellett tovább mondani, barátnőm azonnal beszökkent a nappaliba, szó szerint a semmiből.
-Szia Bella! – odaugrott elém, majd mielőtt köszönhettem volna neki puszit nyomott arcomra. – Jó, hogy végre itt vagy! Arra gondoltam, hogy ma elugorhatnánk vásárolni! Ja és láttam, amire gondoltál, vagyis amire döntöttél – egy pillanatra még ő maga is belezavarodott, majd szoborszépségű arcán hatalmas vigyor kerekedett. – Nagyon jó ötlet egyébként!
- Micsoda? – kérdeztük egyszerre Edwarddal.
- A vacsora! – tárta szét kezeit Alice. Óh, hát persze! Ezt még azelőtt találtam ki, mielőtt elaludtam.
- Vacsora? – fordult felém Edward kérdőn.
- Arra gondoltam, hogy a családot egy kicsit összehívhatnánk – magyaráztam egyre pirosló arccal. Lehet, hogy illett volna őt is megkérdeznem erről, de nem volt alkalmam rá, hiszen csak tegnap este találtam ki. – Anya, apa, Phil, te… ha benne vagytok, akkor ti is – néztem Jasperre, aki felhúzta erre szemöldökét. – És Jacob – böktem ki végül szemlesütve. Éreztem, hogy Edward megfeszül, majd fokozatosan lazul el teste és felém fordult.
- Jacob Black jó ötlet?
- Valamilyen szinten ő is a családom tagja. Ha benne lenne, akkor szívesen meghívnám. Tudom, hogy nemet mond, de azért megkérdezném tőle.
- Ahogy gondolod – csókolta meg homlokomat, de tudtam, hogy elkomorult.
- Akkor mehetünk vásárolni? – trillázta Alice pattogva.
- Ha nem gond, akkor ezt kihagyom – sütöttem le szemeimet. – Rosalie biztos veled megy!
- Persze, hogy megyek – sétált le a lépcsőről. – Ki nem hagynám! Leárazás van a plázában, úgyhogy…
- Igen, ez így van! Hányszor következhet ez be egy évbe?
- Maximum egyszer – válaszolta Rosalie szörnyülködve.
- És hányszor fog leárazás történni a ti életetekbe? – kérdezte Jasper, de nem nézett föl a könyvéből.
- Minimum százszor – suhant le Emmett és próbált Rose közelébe menni, de ő, elhessegette.
- Jó vásárlást – köszönt nekik Edward nevetve. Nem tudom, hogy melyikük gondolata tetszett neki ennyire, de még percekig kuncogott rajta.
- Megoldódott a probléma? – kérdezte Jasper, miután Emmett unalmában bekapcsolta a tv-t.
- Úgy nézek ki szerinted, mint aki kielégült és megoldotta a problémát? – nézett rá sokatmondóan Emmett, mire Jasper elkezdett kacarászni.
- Nem, mert akkor nem dörmögnél – válaszoltam helyette, mire meglepetten fordult felém.
- Csáó Bella! Nem is tudtam, hogy itt vagy – nevette el magát. Már felháborodva vágtam volna valamit a fejéhez, de Edward a fülemhez hajolva suttogni kezdett. Hideg lehelete megcsiklandozott, de próbáltam a mondanivalójára figyelni.
- Már rég eltervezte ezt a beszólást, el ne hidd neki. Már a szobában tudta, hogy itt vagy.
Megszokhattam volna már Emmett-től így nem is idegesítettem fel magam rajta. Sokkal jobban izgatott most az, hogy próbáljam visszafogni magam. Az álmom egy éjszakája erősen tudatosult bennem, és gyötörve engem kezdtek el kínozni a képekkel, de ami rosszabb, hogy érzésekkel. Magamban könyörögtem, hogy ne csináljak semmi hülyeséget.
- Na Emmett megyünk akkor?
- Hová mentek? – kérdeztem kitágult szemekkel.
- Jasper szeretne magának végre kocsit, miután meggyőztem, hogy papucs férj, amiért mindig Alice viszi mindenhova – röhögte Emmett, és látszólag nyoma sem volt annak a rossz kedvnek, ami az ura alá vette őt Rosalie miatt

- Van benne valami – hadartam, mire mindketten felém kapták fejüket. – de nem hiszem, hogy most bárhova is mennetek kéne – muszáj volt maradniuk, ha kettesben maradunk Edwarddal, akkor… félek, hogy nem fogom tudni magam leállítani. Nem lenne szerencsés ötlet, bár meg tudnám győzni, esélye se lenne ellenem ebben az állapotomban, de így pár héttel az esküvő előtt nem lenne reális.
- Nyugi, sietünk haza – veregette meg vállamat Emmett gyengéden.
- Vagy inkább ne – nyögte Jasper, de könyörgő tekintetem talán arra késztette, hogy még is siessenek. – Na jó, egy picit siethetünk!
Kezeimbe temettem arcomat, mikor hallottam, hogy csapódik az ajtó. Mély levegőt vettem, majd Edwardra néztem, aki ebben a pillanatban megcsókolt. Ellenkezni és gondolkodni se volt időm, de a jobbik énem sikítani kezdett. Ebből nem fog jó kisülni…

folyt. köv. hamarosan :) remélem tetszett próbáltam jobban megírni, mint az előzőeket remélem, hogy észrevehető a változás :)