14. fejezet

Nos, ezt elolvassátok aztán majd meglátjátok, hogy tetszik-e vagy nem :) Ha nem az se baj, legalább megpróbáltam :) :D

- Tiszta érzelmek – suttogta maga elé Jasper. Megforgattam szemeimet, majd a karjaimban tartott angyalra néztem. Bella szeme is bekönnyesedett a film láttán, de összevonta szemöldökét és közelebb hajolt hozzám.
- Jasper eléggé azonosult a képességével – lehelte, mire egy pillanatra megfeszültem.
- Szokása – kuncogtam föl, Jasper pedig mérges tekintettel ránk nézett.
- Így nem lehet filmet nézni!
- Úgyis ideje lenne most már ebédelned, Esme megcsinálta.
- Olyat sok mindent tesz meg értem, meg sem érdemlem – rázta meg fejét, haja pedig előre hullott.
- Még ennél többet is érdemelnél – simogattam meg nedves arcát, és halvány mosoly kerekedett arcán.
- Vagy menjetek szobára, vagy maradjatok csöndben! – teremtett le minket Jasper. Bella összeszorította száját, hogy ne nevesse el magát. Megfogtam kezét, majd felállva vele a konyha felé vezetettem.
- Remélem ízleni fog, és szereted a halat – mondta Esme kissé félve. Aggódott, hogy valamit elrontott, de igazán örült neki, hogy Bella eddig egyszer sem panaszkodott a főzési tudománya miatt.
- Biztosan, ne aggódj, vámpír létedre bármelyik híres szakácsot lealáznád – mosolyogta Bella, miután leült az asztalhoz.
- Majd benevezek egy versenyre! – nevetett anya, engem pedig mosolygásra késztetett a kettőjük viszonya. Sose gondoltam volna, de hihetetlen boldogsággal töltött el.
- Te mit mosolyogsz? – nézett rám Bella kuncogva.
- Csak gondolkodtam – rántottam meg vállamat, majd feje búbjára adtam egy puszit és leültem mellé.
- Elárulod min? – nyammogta, Esme pedig kitudja miért de magunkra hagyott minket.
- Nem fontos. Elmeséled ma, hogy mi volt még az álmodban? – megtámasztottam államat, mintha elfáradtam volna és úgy néztem Kedvesemet.
- Nem fontos – mondta, mire sóhajtottam. Elnevette magát, mikor az asztalra tettem fejemet. – Ne bánkódj Edward, minden rendben – túrt bele hajamba, még mindig szórakozva.
- Ne érj hozzám – morogtam, mire még hangosabban kezdett hahotázni.
- Te is szoktál ilyeneket csinálni, megismétled, amit én mondok, ami roppant bosszantó tud lenni – magyarázta.
- Igen, tudom észrevettem – emeltem fel fejemet
- Milyen idegesítő tulajdonságaim vannak még? – kérdezte hirtelen, és kérdőn nézett rám, miközben tovább befelezte a halat. Undorítónak találtam, de ha ő megeszi, akkor nekem is jó.
- Nem tudom – megfontoltam a választ, de nem is akartam most semmi ilyesmit beszélni vele. – Nincsenek igazából. Ami a legidegesítőbb benned az a hihetetlen makacsságod. Más hibád nincs – megsimogattam arcát, mire szája megrándult és lesütötte szemeit.
- Pedig senki se makulátlan, kétlem, hogy pont én lennék az – kötötte az ebet a karóhoz. Felsóhajtottam, mert tudtam, hogy úgyse fog leszállni a témáról, amíg nem mondok neki néhány dolgot.
- Rendben – próbáltam összegezni a dolgokat magamban, ami nehéz volt, hiába töltötte ki minden gondolatomat Szerelmem. – Ritkán, de kiborítóak a váratlan hiszti rohamaid. Ezeket még tudom is kezelni, már nincsenek vele problémáim. Már túlléptem a magabiztosságodon is, amikor kitartasz valami mellett. Ilyen volt Jacob téma, vagy a vámpírrá válásod. A jó szíved egyáltalán nem hiba, viszont az eléggé kiborító, amikor azt hiszed, hogy nekem van lelkem.
- Na, jó ez nem volt jó ötlet – állt fel hirtelen és kifejezéstelen arccal nézett rám. – Mikor rájöttél, hogy szeretsz engem ezekkel próbáltad lebeszélni magad rólam?
- Dehogyis! – pattantam föl és elé álltam, de nem hagyta, hogy megérintsem. – Amikor már rájöttem, hogy szeretlek, már nem érdekelt semmi.
- Értem – mondta halkan.
- Bella, te kérted, hogy mondjam el. És most már tudod, hogy nem vagy makulátlan, de nem érdekel! – állánál fogva felemeltem fejét, hogy szemébe nézhessek. – Szeretlek és elfogadlak minden egyes hibáddal együtt, ami valljuk be nagyon kevés van. Jobban éreznéd magad, ha te is elmondhatnád az én hibáimat?
- Talán – vallotta be pirulva és szem lesütve. Valahogy éreztem, hogy baj lesz belőle, ha egy olyan témát feszegetünk, ami nem valami kellemes. Még vámpírokról és gyilkolásról is jobban beszéltem volna vele. Hiszen ebből komoly probléma adódhat kettőnk között. Bár bíztam benne, hogy nem lesz nagydolog belőle, hiszen még is csak ő kérte! – De én nem fogom elmondani a te hibáidat!
- Na, jó hanyagoljuk ezt a témát rendben? – fordítottam neki hátat, és visszamentem a többiekhez.
Láttam Jasperen, hogy mennyire érdekli, miért vagyok ennyire feszült. Nem akartam neki ecsetelni, legalább is nem most, amikor itt van Bella is. Majd ha hazaviszem, akkor.

Pár perccel később Bella is besétált a nappaliba, de leült Emmett mellé, sokkal messzebb tőlem. Ez nagyon nem volt megszokott tőle, és láttam rajta, hogy nagyon mélázik valamin. Oda akartam menni hozzá, és megölelni, magamhoz szorítani, hogy elmondja mi a baj, de a testvéreim előtt ezt nem szívesen tettem volna, egész további életemben hallgathattam volna, hogy előadtam előttük a Rómeót. Bár megmondtam Bellának, hogy sose fogom többé bántani, még se tudtam megszeretni és zavarna, ha a testvéreim rajtam köszörülnék a nyelvüket.

Nem bírtam tovább ülni, és semmit se csinálni egyszerűen muszáj volt valamit csinálnom. Nem tudtam tovább nézni , hogy Bella idegességében az ajkait harapdálja. Na persze, mindjárt másabb lenne, ha én… elég verd ki a fejedből ezt a hülyeséget! Mielőtt teljesen elvesztettem volna a fejem Bella álma miatt, felpattantam a helyemről és Bella elé álltam. Meglepetten nézett fel rám, mire kinyújtottam kezemet.

- Jössz? Felmegyünk egy kicsit a szobámba.
- Egy feltétellel – válaszolta kimérten. – Ha ők lelépnek – mutatott Jasperék felé.
- Ne haragudj, de kiküldesz a saját házunkból? – húzta fel szemöldökét Emmett.
- Igen, ugyanis Edwarddal meg kell beszélnünk néhány dolgot – pillantott rá Bella enyhén könyörgő szemekkel. – Fontos dolgokat, és ha elfajulna, nem szeretném, ha ti is hallanátok.
- Megértjük – bólintott Jasper, mire megütközve néztem rá.
- Igen, aztán majd csörögjetek, ha visszajöhetünk, addig elugrunk a lányok után – vigyorgott Emmett, mire megráztam a fejemet. Ezt nem értettem, teljesen összezavarodtam az ő viselkedésén is. Elfajulna? Ennyire megbántottam volna? Nem néztem volna ki belőle. És ha emiatt szakít velem? Nem, ez nem lehet. Nem tenne ilyet, amikor volt már ennél durvább vitánk is.
- Megfeledkeztél Esme-ről? – kérdeztem kissé hidegen.
- Kint van a garázsba, takarít – rántotta meg vállát Bella, majd felállt és elindult a lépcső felé. Nagyon nem tetszett ez a viselkedés, sőt dühített, hogy egy ostoba, gyerekes dolog miatt vagyunk most rosszba.

Sokkal lassabban mentem fel hozzá, és nehezen, de bevallottam magamnak, hogy féltem ettől. Még sose gondoltam volna, hogy valaha is eljutok oda, hogy rettegtem Bella monológjától. Kb. ezer féle jelenet játszódott le bennem, hogy ez a beszélgetés, hogyan fog zajlani. Nagyot nyelve léptem be utána a szobába, de nem mertem még ránézni, hogy hol van. Sóhajtva csuktam be magam mögött az ajtót, de ami odabent várt arra nem számítottam. Tűzforró kezek egy pillanat alatt pördítettek meg és nyomták neki az ajtónak döbbent testemet. Mielőtt megszólalhattam volna Bella meleg ajkai az enyémekre tapadtak.


50 évvel később

Kedvetlenül meredtem a tanterem fekete táblájára, minden apró kis hibáját kielemezve és mélyet sóhajtottam. Az öregedő férfi egyre fáradtabb lett, ahogy az óra végeztéhez közeledtünk. Még mindig van öt perc ebből a rohadt matekból.
-E.J. holnap szombat mit csinálunk? – suttogta hirtelen mellettem Scott, aki a legjobb barátom volt.
- Ötlet? – kérdeztem vissza, mire az előttem ülő lány hátra fordult. Emma mindig kíváncsi természet volt, ezúttal se hagyhatta, hogy nélküle találjunk ki valamit. Mindig volt bátorsága beszélgetni mással, a tanár mintha észre se venné úgy viselkedett gyakran vele. Persze, ez érthető Emma felvágott nyelvével még a tanárok is nehezen bántak.
- Én is megyek – motyogta duzzogva és székével a padomhoz dőlt.
- Még ki se találtuk mit csinálunk, úgyhogy addig ne hisztizz. Majd, ha megvan a terv neked is szólunk! – grimaszolt Scott, majd rám vigyorgott.
- Persze, hogy aztán kihagyjatok belőle! – sértődött hangon kezdtek el vitázni, mire megforgattam szemeimet.

Már megszokhattam volna, hogy folyton nyúzzák egymást. Emma és Scott meglepő módon nem voltak együtt, de csak idők kérdése volt. Talán be kéne kicsit segítenem, mivel egyik se hajlandó lépni. Mi hárman voltunk a nagy elválaszthatatlan barátok és attól függetlenül, hogy Emma nőnemű volt talán még jobban elvoltam vele, mint Scott-tal. Mindenesetre mikor megismertem egy éve, nem is gondoltam volna, hogy egy srác mellett őt is besorolhatom a legjobbak kategóriába. Valahogy arra is nevelt a családom egy része, hogy a nőkkel nem lehet barátkozni. Főleg a normális, halandó nőkkel.

-E.J. gyere már, kicsengettek! – bökte meg vállamat hátulról Amber. A csapatunk negyedik tagja, na meg tökfej barátja Tom. Őket inkább csak elviseltük, de nem voltak barátoknak mondhatóak. Olyannyira csak egymásba merültek el, hogy nem is figyeltek a külvilágra. Nem értettem ezeket a diákszerelmeket.
- Megint bambulsz Cullen? – nevetett fel Tom, mire elvigyorodtam.
- Kajás vagyok, menjünk már! – toporzékolt mellettem Emma, mire bosszúból még lassabban pakoltam el cuccaimat. Imádtam idegesíteni. De sajnos külön erőfeszítésbe került ennyire lassúnak lennem.
- Őfelségére várunk – bökött fejem fejével Scott unottan.
- Jólvanna, megyek már – motyogtam orrom alatt és felálltam helyemről.
- Már megint álomvilágba jártál E.J.? – kuncogta Amber és hátradobta hosszú szőkésbarna haját. Szép lány volt, bár kissé buta, de ezt sose kötöttem az orrára, hogy ezt gondoltam róla, inkább megtartottam magamnak ezt és burkolt célzásokat tettem felé. Kék szemeivel szórakozottan mustrált, majd elnevette magát.
- Na, jó, majd jössz, mi foglalunk helyet, különben megint szar helyet fogunk ki! – motyogta Tom, majd kézen fogta Ambert, és kihaladtak a teremből a menza felé.
- Ti is mehettek, ne várjátok meg a csigalassúságomat – mosolyogtam a másik kettőre.
Emma nagyon aranyos és kedves lány volt, Scott-tal pedig soha nem is volt semmi problémám. Mikor elsős voltam és megismerkedtem velük, már gondolatolvasó apám felvilágosított róla, hogy rendesek. Nos igen, a családom a lehető legfurcsább klán az egész világegyetemben.
Lehetnénk normálisak – ami Rosalie nénikém legnagyobb vágya – de ezt a tulajdonságot már mindenki évtizedekkel ezelőtt elvesztette. A hatalmas családom közül még mindig én mondhattam magam a legátlagosabbnak, de amennyire az voltam, leginkább annyira voltam furcsa is – anyám szerint különleges. Az egész családom vámpír, kivéve engem. Én csak félig vagyok az, ahogy nővérem is. Ness és én egy tudatlan döntés és egy véletlen által termékenyültünk meg. Ezt jobban szerettem cenzúrázni az életemből, de sajnos ez része volt.


Nagyon sajnáltam anyámat, hisz ember volt, mikor mindketten benne fejlődtünk ki. Annyi fájdalmat okoztunk neki, hogy nem is élte volna túl, ha apám át nem változtatja, ugyanolyan lénnyé, mint ő. Renesmee-ben és bennem osztoztak a vámpír és halandó tulajdonságok. Míg Ness-nek, - ostoba Jacob nevezte így el, bár nekem is tetszik, aki mellesleg vérfarkas – barna szemei voltak, nekem zöld, ami sajnos be is tudott sötétedni, úgy, mint a családomnak, ha már a szomjúság átvette rajtam a hatalmat, vagy éppenséggel nem vagyok ura önmagamnak és a düh irányít. Ilyen szempontból Ness-nek egyszerűbb, hiszen neki nem szokott változni. Neki annyiban is könnyebb, hogy valamiért őt a szomjúság annyira nem veszélyeztetni, mint engem. Senki nem tudja miért, de a szomjúságom alkalmakkor nagyobb volt, mint egy újszülött vámpírnak. Jasper ebbe nagyon sokat próbál segíteni. Ness könnyen mászkálhatott napfényben, én már kevésbé. Szinte vakítóan kezdett világítani fehér bőröm.

A nővérem, - ugyanis ő hamarabb lett ki szedve mint én – ami nem igazság, hiszen csak aludtam – hamarabb fejlődött idősebbé, mint én. Ő neki elég volt hat és fél év, míg nekem viszont hét év kellett. Ennyi idő alatt fejlődtünk ki és nézünk ki tinédzsereknek. Bennem sokkal jobban megvoltak a vámpír dolgok, mint nővéremben. Ez gyakran áldás is, hisz nem akartam, hogy Ness érezze, azt a szomjúságot, mint én szoktam néha, máskor viszont átok.

Apa nem tudja,- hogy Jacob, aki a félig ember félig vámpír lányba bevésődött anno – már nem éppen csak csókkal köszönti Ness-t, mikor kettesben vannak. Az az egyetlen előnyöm származott apámmal kapcsolatban, hogy az én fejemben szintén nem tudott olvasni, ahogy anyáméba sem. Eleazar megpróbált még alaposabban „megvizsgálni” mikor vártuk a Volturit. Azt mondta, hogy hasonló vagyok anyához, de valami tüzet is érez, amit nem tud megérteni. Nos, én még annyira se, mint ő, de nem is foglalkoztam vele. Képesség ide vagy oda, meg vagyok áldva a rohadt vámpírsággal. Elmondhatom, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt attól függetlenül, hogy mi vagyok. A legjobb szüleim és családom van, akik mindent megtesznek értem.

A nagyapám orvos, a nagyanyám egy jó fej lakberendező, Rosalie-t a második anyámnak is mondhatom, Alice nénikémmel egyetemben. Emmett és Jasper a legjobb arcok, a két bolond nagybácsim, akiket testvéremként tekintek, de persze mindig ott van a tény, hogy a legkisebb kis palántaként tekintenek engem. Anyám Bella, akit imádok, apámat meg még inkább. Nem minden családtagom vállalt magának munkát, bár ennyi év után igen kigondolhatták volna, hogy mi érdekli őket a legjobban. A majdnem mindennapos apró vitáktól eltekintve imádom őket a legtökéletesebb család. Már amikor persze…
- Éjszaka álmodozz Cullen, induljunk, mert lassan összeesek az éhségtől és akkor nagyon mérges leszek! – bokszolt bele vállamba Scott mérgesen a folyosón. Fel se tűnt, hogy megálltam a szekrényeknél.
- Minden férfit a hasával lehet megfogni – nevetett mellettem Emma. – Ha holnap éhes leszel és eléd rakok egy tál sült csirkét finom fokhagymás mártással és sült krumplival, akkor szerintem feleségül veszel.
Hiába próbálja tagadni, de tudom, hogy Scottra hajt, ami végül is nem meglepő. Scott az itteni sportklub elnöke volt. Hasonlított MAJDNEM Emmett bátyámra. Ő is kigyúrt volt, felzselézett sötét barna haj, és kék szemek. És persze a lányok kedvence.
Megráztam fejem ostoba szóváltásukon, és elindultam én is a menza felé. A folyosón nagy zsivaj volt, de persze mindenki igyekezett a menzához érni időben.

- Mostanában mindig úgy elbambulsz, van valami oka? – aggodalmaskodott Emma folyosón menve. Kissé türelmetlenül toltam magam előtt, és próbáltunk sietni az emberek között.
- Dehogy, miért kellene lennie? – néztem rá meglepődve, majd azt a félmosolyt villantottam fel, amit apám szokott, ha le akarja zárni a témát anyámnál. Nagyon hatásos, mert Emma hirtelen előrenézett. Hallottam, hogy szíve gyorsabban kezd dobogni, mire elvigyorodtam.
- Ne foglalkozz vele, aggodalmas típus – morogta dühösen a hátam mögött Scott mikor az egyik gyerek neki ment.
- Ne mutasd be – nevettem fel, mire ő is vigyorgott. Lívia megjátszott sértettséggel húzta fel orrát, mire még jobban nevetni kezdtünk. Imádtuk húzni az agyát, de szerencsére nem volt az a sértődős típus. Különben nem is lenne az egyik legjobb barátom.

Meg se lepődtem, hogy km-es sor állt. Scott hangosan átkozódni kezdett, míg Emma nyugtatgatni akarta. Az ebédlő legeldugottabb sarkába pillantottam, ahol egytől egyig ott volt a családom. Kivéve Ness-t, aki La Push-ban van Jake-el, és Rosalie nénikémet a férjével, akik a legújabb esküvőjüket tervezik. Anya és apa már végzősök voltak, de Alice hagyta magát az én évfolyamomon, hogy majd együtt ballaghassunk. Jasper persze szó nélkül rábólintott, hogy akkor ő is. Anya kérdőn nézett rám, mire elmosolyodtam magam.
A forksi jó nép, úgy tudta, hogy mind testvérek vagyunk, kivéve én, túlságosan hasonlítottam apára, így én drága unoka öcsi szerepet vállaltam magamra. Utáltam ezeket a történeteket kitalálni. Furcsa volt újra itt lenni. Persze mikor elmentünk, akkor sokkal kisebb voltam, visszatérve ötven év telt már el. Emberi nagyapám kora ellenére még mindig jó erőben van, bár jól tudom, hogy már nagyon nehéz itt tartania magát. Persze ezt a témát mindenki kerülte, és tényleg mintha jobban nézett volna ki, hogy visszajöttünk.

- Mit csinálsz ma Cullen? – kérdezte Scott vigyorogva, és hátradőlt a menza székén.
- Még nem tudom – rántottam meg vállam hanyagul, majd megettem az utolsó falat pizzámat. Nem tudom, hogy miért szólított a családnevemen, ez valahogy megszokott volt nála. Ritkán hívott E.J.-nek. – Lehet, suli után benézek nagyapámhoz!
- Ellenőrizteted magad lány vagy-e még? – szólt be Tom, mire a tálcával fejére ütöttem vigyorogva.
- Kis vicces vagy ma! De te nem sokáig leszel fiú! – röhögtem képébe, mire felpattant és ki akarta húzni a széket alólam, de gyorsabb voltam nála. Persze nem akartam túlzásba vinni, nem mutathattam, hogy milyen gyors vagyok az emberek előtt.
- Oké elég! – szólt közbe Amber, és a barátját leültette maga mellé. Megszokott volt már ez a kis baráti piszkálódás és baromkodás, de valahogy a lányok annyira nem csípték, bár Emmával szoktunk néha így hülyéskedni. Ő is csak szórakozott, és ha nem ismerném elég jól, azt hinném, hogy egy fiú lélek lakik benne.
- Kis talpnyaló, szól anyuci és egyből leül! – szóltam be gonosz mosollyal, mire rám kapta fejét.
- Ezért még kapsz te kis…
- Elég volt már! – csattant fel Amber és tovább ette a salátáját, de szemét le nem vette rólunk. Tom csak vigyorgott majd az asztal alatt öklünket összeérintettük.
Scott jót szórakozott rajtunk, még a jókedv mindig rajtam volt, mikor a szótlan Emmára pillantottam. Egy szót sem szólt, mióta a menzára értünk, ami nem vallott rá. Csendben turkált az ebédjébe, mire felvontam szemöldököm, és megböktem combját.
- Mi a baj Emy?
- Semmi – pillantott rám riadtan.
- Beszéljünk róla? – kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja. Olyan volt mintha a húgom lenne, talán ő is így érezhette, mert mindig hozzám ült a legközelebb. Megrázta fejét, majd apró mosolyt villantott felém, de láttam rajta, hogy valami bántja.
- De nincs kedvem hülye biológiához! – nyögött fel sóhajtva Scott, majd tarkójára kulcsolta kezeit.
- Nekem sincs – szólalt meg végre csendben Emma.

Elég volt odanéznem, családom érdeklődő, de egyben kíváncsi szemekkel mérte a történéseket. Miért nem akadnak már le rólam? Próbálok emberként viselkedni, ezt várják el tőlem, de akkor ne ellenőrizzenek állandóan!

- Szombat parti! – kiáltotta hirtelen Amber és letette a telefonját.
- Megint Zóna? – ismertem Scott arckifejezését, már unta, de elmegy. A mai fiatalság számára annyit jelentett a szórakozás, hogy majdhogynem detoxra issza magát, ezért hálát adtam az égnek – és szerintem a családom is – hogy Scottnak és Emmának nem azt jelentette. Szombatonként tényleg el szoktunk menni egy szórakozóhelyre, de csak annyit isznak, amennyi nekik jólesik. Még sose próbáltam ki, hogy számomra milyen hatással lehet, félek is tőle egy kicsit. Nem vagyok ember, minden, ami velem történik új és váratlan.
- Tök jó lesz! – értett vele egyet Tom.
- Nem bánom, menjünk, de csak ha jössz – nézett rám Scott, és Emma is bólogatott.
Szemem sarkából anyára pillantottam, de nem néztem meg, mit reagál.
-Megkérdezem.
Tudtam, hogy csak azzal a feltétellel engednek el szórakozni, ha Jake és Ness, vagy Emmett-ték velem jönnek. Szerencsére a legutóbbi két alkalommal meg tudtam velük alkudni, hogy ne bébi csőszt játszanak. Nővéremet könnyen megtudtam győzni, egy este, amikor csak kettesben lehetnek az ő farkasával felért egy orgazmussal és ezt szó szerint kell érteni. Bácsikáimat is rá lehetett venni a mellőzésre, ilyenkor mindig császkáltak kivételesen a feleségük nélkül és nekik is jól esett egy ilyen este. Próbálgatták az emberi dolgokat, csocsó, billiárd, bowling… számukra vicces volt a próbálgatás, na meg nekem is, miután elmesélték az estéjüket. Mindig eltöprengek rajta, hogy apám csak úgy csinál, mintha nem tudna ezekről, vagy családtagjaim vannak olyan ügyesek, hogy elrejtsék a gondolataikat. De aztán rájöttem, hogy apám nyilván nem engedne sehova, ha megtudná ezeket a dolgokat, kivéve ha tudná, hogy nem csinálok semmi olyasmit, aminek nem örülne. Már én magam is belezavarodtam gondolatmenetembe.

Arra meg főképp kíváncsi vagyok, hogy a császkálásomat kinek köszönhetem meg. Anyának vagy jó édes apámnak. Sose tudom meg, mindig csak azt hallom, hogy megbeszélik, elvonulnak pár percre – na jó, órára – aztán már csak a végleges döntést tudom. Ha a piszkos dolgokról eltekintünk, tényleg érdekel, hogy melyikük az engedékenyebb. Ness-sel kapcsolatba azt hiszem nem kell gondolkodnom, apa még mindig kislánynak tartja, de vajon ez nálam is így van?

Még ki kellett bírnom egy biológiát, de valahogy nem volt kedvem hozzá. Mivel családom árgus szemekkel figyelte, minden egyes mozdulatomat, vagy éppen döntésemet, ezért nem tudtam el lógni, pedig nagy kedvem lett volna hozzá. Elköszöntem a többiektől, majd a terem felé vettem az irányt.
Unottan, majdhogynem álmosan figyeltem a tanár magyarázását. Hogy lehet ezt mindig elviselni? Oké, én még most kezdtem először a sulit, de a családom számára már semmi újat nem mondhatnak. Mégis, van türelmük végig ülni.
Mielőtt hangosat is kimutattam volna unalmamat, egy levelet dobtak elém gombócba gyűrve. Meglepődve néztem Emmára, aki csak megvonta vállát. Lassan kihajtottam, és kihámosztam a gyűrött papírra mi lehet írva.

Mindenképpen el kell jönnöd szombaton, ugyanis remélem, h köztem és Scott között végre lesz valami. De csak akkor jön, ha te is!!!

Nem rajtam múlik, te is tudod. Mindent megteszek, hogy elengedjenek, rendben?

Köszike 

Mosolyogva bólintottam, és reménykedtem, hogy tehetek neki egy szívességet. Meg magamnak is ezzel, ugyanis már kezd unalmas lenni, hogy mindkettőtől csak a másik nevét hallom.

Nem mintha féltékeny lennék vagy ilyesmi, egyszerűen nem értem, hogy a gyerekes problémákat miért nem teszik félre és igenis mondják el egymásnak, hogy mit éreznek. Idegesítő az emberek gyengesége, miközben nekik nem lenne semmi akadályuk, hogy összejöjjenek.
Meglepődtem, hogy az óra további részében rajtuk gondolkoztam, és azon, hogyan hozhatnám őket össze. Hamar el is telt, amin meglepődtem, és eldöntöttem, hogy most már mindig merengnem kell valamin bioszon.
Gyorsan elköszöntem a barátaimtól, majd siettem kifelé az épületből, hogy mielőbb apám kocsijában lehessek és otthon legyek.

Talán az izgatottságom miatt - hamarosan otthon lehetek- lehettem figyelmetlen, vagy éppen voltak velem figyelmetlenek, mert mikor a lépcsőről siettem lefele, egy illető pedig felfele tökéletesen egymásba ütköztünk. A személy, aki nekem jött megijedhetett kemény és hideg testem miatt, még én azért kaptam majdnem agyvérzést, mert mindketten elestünk. Nekem aligha lehetett volna bármi bajom, de szegénynek annál inkább. Miután felfogtam, hogy túl nagy erővel jöttek nekem, és én hátra estem a lépcsőn, míg ő mellém – majdnem beverte a fejét a betonba miattam – gyorsan feltápászkodtam. Gondolkozás nélkül fogtam meg az illető kezét, aki nagy bűntudatomra lány volt.
- Ne… - már éppen bocsánatot kértem volna, mikor a lány egy szempillantás alatt állt meg és két lépcsőfok után hátrafordult.
- Nem tudsz vigyázni? – meglepődtem heves ellenszenvén, bár valamennyire megértettem. Én is morci lettem volna, ha egy hülye állat fellök. De hát nem csak én voltam a hibás!
- Már ne haragudj, de….
- Hagyjuk, nem érdekel – fordított nekem ismét hátat.
- Azért remélem nagyon nem ütötted meg magad – próbáltam azt a hangot elővenni, mikor apám akar lenyűgözni valakit, főleg anyát. Legtöbb esetbe nekem is bejött, épp ezért voltam mérges, hogy most nem sikerült.
- Túlélem – morogta visszafordulva, mire ismét marasztalni próbáltam. Nem érdekelt, hogy apáék nyilván várnak rám, akkor is ki akartam csikarni belőle egy bocsánatkérést. A lány is ugyanolyan hibás volt, mint én.
- Egyébként E.J. vagyok – hülye ötlet volt megmondani a nevem, nyilván tudta. Ebben az iskolában mindenki tudta kik vagyunk és elragadottan vágytak arra, hogy olyanok legyenek, mint mi. Szépek, okosak… kár, hogy nem tudják, ez mivel jár.
- Egyébként nem kérdeztem – fordult vissza ismét, mire jobban meg néztem a lányt.