16. fejezet

Tátott szájjal bámultam rá, míg arcán lassan gonosz mosoly kerekedett.

- Is? – csak később figyeltem fel erre az igen fontos szóra. – Ezek szerint… te is…?
- Majdnem, de ez nem fontos. Most te vagy a téma – hadarta félre nézve.
- Miért kellett volna tegnap bejelentenem? Azt hittem ember vagy – csaptam be a szekrényem ajtaját.
- Én is, amíg beléd nem ütköztem – különös nekem nem tűnt fel, hogy ő másabb lenne, mint a többi ember. – Egyből tudtam.
- Legalább most már tudom az okát, miért hívhatlak téged Ms. Morci kisasszonynak – morogtam az orrom alatt bosszúsan.
- Bocs a tegnapiért – húzta el száját, majd szemeit lassan rám emelte. – Nem voltam jó passzban, és miután rájöttem, hogy mi vagy ez csak tetézte.
- Nem én választottam ezt, elhiheted – sziszegtem neki indulatosan. Nagyon nem voltam az a hirtelen haragú típus, de ez a lány… Mintha, én lennék a hibás, azért, ami vagyok!
- Tényleg nem a te hibád – fonta össze karjait mellkasa előtt.
- Akkor meg…? – kiborított ez a nőszemély. Nem tudtam kiigazodni a viselkedésén.
- Ezt nem te okoztad, de én gyűlölöm a fajtádat – közelebb lépett és dühös hangom köpte arcomba a szavakat.
- De hisz te is… - motyogtam kikerekedett szemekkel.
- Más vagyok, mint te – szemei haragosan felizzottak, majd pislogott néhányat. – Senkihez nem hasonlítok – halkította le hangját.
- Abban én is biztos vagyok – morogtam ellenségesen, mire hátrébb lépett és úgy meredt rám.
- A családod… - hangja elcsuklott, én pedig döbbentem hajtottam le fejemet. Mindent tud.
Hayley tisztába van mindennel… Egyből haza kellett volna mennem, hogy figyelmeztessem a családomat, még se tettem. És ezzel talán elkövettem életem legnagyobb hibáját. Maradtam. Vele. Vele, aki mindent tönkre tehet. Aki, leleplezhet mindnyájunkat. Még sem rohantam haza, ahogy tennem kellett volna. Valamiért biztos voltam benne, hogy nem fogja felfedni mik, vagyunk. Hisz azzal saját magának is bajt okozna. Ha nem is teljesen vámpír – és a hallottak alapján nem is félig vámpír – akkor sem lenne tanácsos. Legalább is titkon ebben reménykedtem. Nem akartam innen elmenni, főleg mivel most jöttünk. Nem fogok idő előtt elbúcsúzni a barátaimtól, nagyapától egy jelentéktelen kislány miatt.

- Nem tudom, hogy ki vagy és mit akarsz, de ha ártani mersz a családomnak, akkor…
- Nem fogom elárulni senkinek, hogy mik vagytok – vágott szavamba. – Nem érdekel. Túlságosan irtózom a fajtátoktól, mintsem ártsak nektek.
- A viselkedéseden ettől függetlenül változtathatnál. Ha nehéz is volt az életed, ne haragudj az egész világra – mondtam megenyhülve.
- Nem tudsz te semmit, nincs is jogod ítélkezni felettem – emelte fel hangját, mire a mellettünk elhaladók ránk kapták fejüket.
- Ha a figyelem középpontjába akarsz kerülni, akkor nagyon jó úton haladsz – morogtam neki és elkaptam tekintetemet a minket bámulókról.
Úgy tűnik durvább lehettem vele a kelleténél, mert hirtelen sarkon fordult és el akart menni. Megpróbáltam elkapni a kezét, de elrántotta miközben azt mondta, hogy hagyjam békén. Megértettem a megbántottságát, valamilyen szinten tényleg bunkó voltam vele, nem mintha az ő modora makulátlan lett volna.

- Na, végre, hogy meg vagy! – fogta meg karomat Emma és arra nézett, amerre én. – Mi történt? Miattam ment el….?
- Nem. Kicsit bunkó voltam vele – rántottam meg vállam, de persze nem tudtam elrejteni, hogy bűntudatom van emiatt. Ha ő meg teszi rendben van, de engem mindig is arra neveltek, hogy egy lánnyal tisztelettel kell bánni, még akkor is, ha nem mindig érdemli meg by Emmett.
- És miért voltál vele bunkó? – kérdezte mulatva rajtam. Ha nem mardosott volna ennyire a bűntudat, akkor még én is nevettem volna magamon, hogy az én százötven éves tisztelettudó, makulátlan, udvarias apám mellett így tudtam beszélni egy nővel.
- Olyanokat mondott, amire kicsit kiakadtam – néztem rá, és megrándult szám.
- Ha te valakivel goromba vagy, annak van oka, úgyhogy biztos megérdemelte.
- Félek nem – motyogtam magam elé, majd sóhajtottam, és hagytam, hogy Em elrángasson az utolsó órára.

Utáltam a fizikát, de nem lóghattam el. Alice amúgy is látná… jobb, ha megpróbálom túlélni, aztán hazamehetek végre és az egész napot kitörölhetem a fejemből. Nem tudtam még egy napot várni, hogy elmehessek vadászni, muszáj volt ma mennem. A lánnyal való szóváltásom csak még jobban felhozta bennem az ösztönöket. Szomjas voltam, és úgy éreztem magam, mint egy időzített bomba. Egy apró dologra is kifordulhatok önmagamból és rettegtem, hogy valami hülyeséget csinálok.
Órán ismét nem figyeltem semmire, magam elé meredve próbáltam átgondolni a lehetőségeimet. Szerettem volna rosszul létre hivatkozva kiszaladni a teremből, hogy megkeressem Őt és megtegyek mindent, hogy ne járjon el a szája, hogy bebiztosítsam magam és kifaggassam ki is ő. Hittem neki, hogy nem olyan buta, hogy saját magát is leleplezze, ugyanakkor, ha még a családomnak se tűnt fel, hogy nem ember, akkor a halandóknak se fog. A legokosabb dolog az lett volna, ha már régen hazafelé tartanék – futva persze – és mindent elmondanék a családomnak. De önző voltam, és tudtam, hogy akkor csapot-papot itt hagyva költöznénk el és én ezt nem akartam. Ness se szeretne elmenni, végre Jacob is jobban érzi magát, hiszen a fajtája közt lehet. Rose nénikém szintén húzná a száját, hogy már megint megyünk, épp ezért döntöttem jól, hogy a seggemen maradtam és nem szaladtam haza.

-Neked meg mi bajod van? – csattant fel mellettem Scott halkan, mikor látta, hogy kezem ökölbe szorul.
-Semmi – morogtam vissza és a pad alá rejtettem remegő ujjaimat.
- Úgy nézel ki, mint akit szétvet az ideg. Vagy mint akinek elvonási tünetei vannak – vigyorogta, mire nyeltem egyet. Igaza van, túlságosan elhúztam a vadászatot, bár ő másra értette.

A torkom egyre erősebben kapart, és már a lélegzés is egyre nehezebben ment. Mintha csak csalogatni akarnának, erősebben kezdtem érezni a vér szagát a teremben. Arcomba temettem kezeimet, miközben próbáltam összeszedni magam.
Észre se vettem, hogy mennyire eltelt az idő és csak akkor ébredtem fel a merengésemből, mikor Scott megbökött, hogy most már felkelhetnék. Végre kicsengettek, az emberek pedig szinte egymást eltaposva tolongtak ki az ajtón. Mélyet sóhajtottam figyelve rá, hogy semiképp se a vér szagát érezzem meg. Még a szokásos, tetetett lassúságomat is vontatott mozdulatokkal tettem meg. A cuccaimat lustasággal pakoltam el, de Scottt-ék nem szóltak érte, amiért hálás voltam. Most nem voltam abban az állapotban, hogy legyen türelmem hozzájuk, amit látszólag meg is értettek bármiféle szólás nélkül.

Kifelé menet hallgattam Scott és Emma vidám beszélgetését, de nem róttak meg, amiért én nem szóltam a témához. A parkolóba megtorpantam Scott kocsija mellett, mikor megláttam a lányt, amint engem néz, és a közeli erdő felé int. A szeme kifejezéstelen volt, én pedig döntésképtelen. A legokosabb dolog az lett volna, ha hagyom, Scott hazavigyen, aztán minden elmondjak a családomnak, hogy aztán… döntsenek – valószínűleg az én rovásomra – mi legyen a következő lépés. Vagy… most elmegyek vele, megtudok róla néhány dolgot, ezzel nagyon sok kérdést okoznék Scott-éknak, de legalább már pontos információkkal tudnék szolgálni a családomnak. Scottnak megmagyarázom majd, de ezt is eltudom kerülni, ha most beülök a kocsiba.

-E.J. indulhatunk? – kérdezte az említett, mire zavarodottan néztem rá. Már a kocsiban ült, Emma pedig hátul kuporodott, várva az indulást. A mérleg akkor dőlt el az egyik válaszra, mikor Hayley elmosolyodta magát, de nem azzal a kedvességgel, hanem vérfagyasztóan, majd elindult az erdő felé. Nem tartott tőle, hogy bárki is felfigyel rá, mert egyrészt, ahogy Amber mondta egy szürke egér a suliban, az embereknek nem számít, hogy mit csinál, másrészt most mindenkinek fontosabb volt, hogy mihamarabb hazaérjen.

- Beszéltem Jasperrel, ő jön majd értem, nem sokára itt lesz – hazudtam nekik, hatalmas bűntudattal.
- Biztos? – Emma kétségbe vonta a szavamat, amit meg is értettem. Nem voltam a hazugságok nagy mestere, és ez tényleg egy gyenge kifogás volt.
- Menjetek csak, holnap találkozunk – mosolyogtam rájuk hamisan, hisz csak akkor láthatom őket újra, ha itt maradunk.
- Na, jó majd csörögj – biccentett felém Scott, majd Hayley kocsijára sandított. Sejthetett valami nem igazságot, de nem firtatta. Legalább is ebben a pillanatban nem. Holnap viszont kegyetlenül számon fog kérni, én pedig ismét hazudni fogok neki, vagyis így gondoltam. Ez lett volna az ésszerű. Nem mondhattam el nekik mindent. Tudták, hogy fura vagyok és nem vagyok átlagos, de sose érdekelte őket. A családomat is imádták, aminek nagyon örültem.

Miután megbizonyosodtam róla, hogy messze vannak az erdőre pillantottam, majd bosszús sóhaj után – hogy hazudnom kellett a legjobb barátaimnak – elindultam felé. Nem tudtam, hogy mit akar, de én akkor is ki fogom kérdezni. Legyenek jó válaszaim majd a családom kérdésözönére.

Mikor már jóval bentebb voltam az erdőbe, visszanéztem a sulira, ami alig látszott a sűrű növényzettől. Ostoba is voltam, hisz fogalmam sem volt róla, hogy ez a lány még is kicsoda… és ha meg akar ölni? Nem tudom, hogy mennyire erős, de lehet, hogy simán legyőz. Tettem még pár lépést, majd megálltam. Éreztem egy erősebb szellőt elsuhanni a bal oldalamon. Tudtam, hogy nem egy forksi szél, csak is a lány lehet. Meg is láttam egy fának dőlve pár méterre tőlem. Szemével lassan rám nézett, és ajkai megrándultak.

- Sajnálom a mait. Szemét voltam veled – szólalt meg halkan és bűntudatosan.
- Durva voltam veled, pedig nem feltétlenül érdemelted meg szóval én is sajnálom – mondtam neki kimérten.
- Szóval mindketten kisajnálkoztuk magunkat – kuncogott fel humor nélkül.
- Lenne pár kérdésem hozzád – mindenféle kertelés nélkül a közepébe vágtam.
- Ugye tudod, hogy nem fogok csak úgy mindenre válaszolni? – eddig karba font kezeit, most combjai mellé szorította és kezeit ökölbe szorította.
- Azt reméltem, hogy még is – talán ösztönből, talán más miatt, de az egyik lábammal hátrébb léptem.
- Alábecsülsz Cullen – sziszegte újra ellenségesen, míg én elmosolyodtam magam.
- Csak egy lány vagy, aki még válaszokat se tud adni normálisan, miért kellene pont tőled félnem? – nem tudtam honnan merítettem hirtelen ezt a fene nagy bátorságomat, de tetszett.
- Nagyon hülye vagy, hogy ennyire csak a gyenge kislányt látod benned – vigyorogta pimaszan és beképzelten.
- Mi mást kéne látnom? – vágtam vissza szemtelenül. Láttam rajta, hogy alig bírja már visszafogni magát, és hogy legszívesebben letépné a fejemet. Nehogy azt higgye, hogy mindent megtehet.

El is értem, hogy elpattanjon nála a húr, mert nekem ugrott. Bár számítottam a kitörésére, mégis meglepetésként ért és ledöntött a lábamról. Vállaimnál fogva lenyomott a földre és ráült hasamra. Arcom döbbentségről árulkodott, ami megmosolyogtatta. Vészesen közel hajolt hozzám, majd számra lehelte kihívását.
-A válaszokat ki kell érdemelni, és te még nem adtál okot, hogy megadjam neked ezeket! – hűvös lélegzete csiklandozott, és nyeltem egyet. Még egy lány se került ennyire közel hozzám, eszméletlen késztetést éreztem, hogy felszínre engedjem elrejtett tini vágyaimat. De talán még ennél is nagyobb volt a bizonyítási vágyam. Karjánál fogva megragadtam és felállítottam, majd én is felpattantam szinte levegőt kapkodva.

- Nem fogok veled verekedni – jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Rájöttem, hogy csak ezt akarhatja. Nagyon bolond lány!
- Csak nem gyenge vagy? – vigyorogta, majd támadó állásba helyezkedett.
- Csupán engem arra neveltek, hogy sose bántsak egy nőt fizikailag, és én magam is elítélem, ha egy férfi bántalmaz egy nála gyengébbet – magyaráztam neki hasztalanul.
- Nem vagyok nálad gyengébb! – harciaskodott, majd folytatta. – És most ne a nőt lásd bennem, hanem az ellenséget!
- Nem fogok veled verekedni – mondtam újra, de nagyon ki akarta magának harcolni, hogy verekedjek vele, mert újra nekem támadt.

Szerencsére most jobban fel voltam rá készülve és odébb ugrottam. Nagy hálát adtam most, hogy Jasper megtanított nekem pár dolgot titokban. Ha a család többi tagja – főleg a szüleim – megtudták volna nyilván mind a ketten nagy lecseszésbe részesültünk volna. De nagybátyámnak volt annyi esze, hogy tudja bármikor szükségem lehet rá és milyen igaza volt. Ha most nem használtam volna az általa megtanított fogásokat, biztos, hogy alul maradtam volna vele szembe. Azt pedig – bármennyire is nehéz volt –nem hagyhattam, hogy legyőzzön. Ciki lett volna kikapni egy lány ellen, és végül is ő mennyire lehet kitanítva? Nagyon alábecsültem őt, de mindenki más is ezt tette volna. Csak egy lány, mit várhatok tőle? Nem tudtam, hogy hatalmasat tévedtem vele kapcsolatban. Nem akartam bántani, épp ezért visszafogtam magam annyira, amennyire kellett. Még sem bánthattam egy nálam gyengébbet! Még is kiharcolta magának, hogy igenis megméretessem vele magam. És mindezek mellett, legalább válaszol a kérdéseimre. Nagyon remélem, hogy betartja az adott szavát és ha legyőzöm, akkor elmond mindent!

Gondolataimba merülve kerültem őt mindig ki, és be kellett vallanom, hogy félvér létére, nagyon erős és ügyes volt. Pedig nem úgy tűnt, mint aki logikával gondolkozott volna, hanem inkább a nyers erőre hagyatkozott. Ez nagy hiba volt részéről, mert én a fejemmel csináltam mindent. Logika vs. erő. Emmett ellen kétségkívül nyertem volna, de Hayley más volt. Mintha mind a kettőt űzte volna egyszerre.

Újból kitértem az egyik csapása elől, de mégsem menekülhettem mindig, így soha az életbe nem fogom legyőzni, de talán ez még az előnyömre is válhatott. Ha kifárad, akkor már könnyebb lesz ellene küzdenem.
- Ne menekülj, hanem harcolj, te gyáva! – kiáltotta magából kikelve, úgy tűnt felbosszantottam. Mulatatott a dühe, én nagyon jól éreztem magam, ettől függetlenül eleget tettem a kérésének.

Egy ugrással a háta mögé kerültem, és hátra fogtam mindkét karját.
- Meg vagy – suttogtam nyakába, mire megdermedt. Csak most éreztem hihetetlenül jó illatát. Ínycsiklandozó volt a méz és vanília illat, ami belőle áradt. Eddig sose tűnt fel, de a bódító illata most teljesen bejárta elmémet. Buta voltam és hagytam, hogy egy pillanatra átengedjem magamnak az élvezetet, és hadd vesszek el ebben az eszenciában.

Megérezhette, hogy karom nem fogják olyan erősen, mint eddig, mert kiszabadította magát és csak pár méterre állt velem szembe.
-Csak ennyit tudsz? – kérdezte pökhendien, mire elmosolyodtam magam. Nem tudtam, hogy miért akar mindenáron felbosszantani, de hálát adtam az égnek, amiért nagyon nyugodt természet voltam.

Talán büszkeségből, talán vágyból – hogy megint érezhessem az illatát – támadásba lendültem. Most sokkal keményebben harcoltunk, nem egyszer kerültem én földre, de ő is kapott eleget, még ha nehezen is bántottam. Bár győzködtem magam, hogy ez nem olyan, mintha igazán bántanám és a lehető legkíméletesebb voltam vele. Esetleg véletlenül, vagy még sem de az oldalamba térdelt, ami eléggé kellemetlen volt. Fel is szisszentem, de nagyon határozott volt. Nagyon el akarta érni, hogy a földre teperjem. Meglepő módon egyre ingerültebbé váltam, ahogy a türelmem fogyott. Talán már a józanész határát is átléptem, pedig nagyon próbáltam visszafogni magamban a vámpírt. Úgy tűnt, hogy mind a két részem el akarta hagyni a kedvességet és a vissza fogottságot egy lánnyal szembe, mert egy pillanatra átengedtem magamnak az ösztönöknek. Túl nehéz volt már küzdenem azért, hogy ne bántsam, és már csak azt vettem észre, hogy nem is vele harcolok szinte, hanem saját magammal. Egyszer és mindenkorra le akartam ezt zárni és imádkoztam, hogy ne essen baja túlságosan.
Sokkal erősebb lettem, amit észre is vett, de nem hátrált meg.

- Végre elengedted az ösztöneidet, ezt vártam – mondta, mire elpattant a húr.
Nem vártam meg, amíg esetlegesen felkészülne a még erősebb támadásomra. Elé kerültem és vállánál fogva az egyik fához nyomtam, úgy, hogy mozdulni se tudjon. Ki tudott volna szabadulni kezeim fogságából, így közelebb lépve egész testemmel a fához passzíroztam. Mindketten ziháltunk, a mellkasunk nem normális ütemben emelkedett, és fülemet szinte már irritálóan zavarta a szíve gyors dobogása. Ökle el akart találni, így csuklójánál fogva mindkét kezét a feje fölé szorítottam a fa törzséhez. Zöld szemei először haragról, majd döbbenetről árulkodtak. Míg az ő szemszíne nem változott biztos voltam benne, hogy az enyém már koromfekete. Minden porcikánk összeért, mellkasunk összenyomódott, arcomon éreztem édes leheletét. Ajkainkat csak egy kicsi választotta el, és hirtelen egész más vágyak törtek a felszínre. Meg akartam kóstolni a duzzadó rózsaszín ajkakat. Az ő szemei is eltévedtek az enyémekről, és ugyanúgy az enyémet kezdte fixírozni. Ugyanarra gondol, amire én? Engedni akartam a kísértésnek a kíváncsiságnak – hogy vajon milyen lehet a csókja – de nem tehettem. Megköszörültem a torkom, és elléptem tőle.

-Győztem – mondtam halkan, és nyeltem egyet. Csak most néztem végig igazán rajta. Hihetetlennek tartottam, hogy eddig nem vettem észre, hogy mennyire széplány. Vörös haja szabálytalan hullámokba verte a vállát és a lapockáját, szögletes arca fehér és márványszerűen sima és csodaszép. Zöld szemei mélyek voltak, ami eddig még sose keltette fel a figyelmemet, most viszont, úgy csillogtak, mint a smaragd, amit én akár az örökkévalóságig el tudtam volna bámulni. Alacsony termete nem csúfította alakját, sőt csak tetézte vékony alkatát.
- Győztél – ismételte meg, amit mondtam, de a hangjában bosszúság uralkodott és karjait is összefonta durcásan. Nem tudtam elrejteni vigyoromat, de hogy valamelyest javítsak a vesztettség helyzetén, dicsérni kezdtem.
- Nehezen. Nagyon jól küzdesz, hol tanultál így meg harcolni? – igazi kíváncsiság volt bennem, és csak ekkor jöttem rá, hogy milyen ára is volt annak, hogy ő vesztett. Minden kérdésemre habozás nélkül válaszolnia kell.
Ígéretét nem tartotta be, vékony ajkait összeszorította és félre nézett.
-Női trükk, tudhattam volna, hogy nem tartod be a szavad – morogtam csalódottan és félig mérgesen. Elakartam fordulni, hogy elmenjek a közeléből, de hangja megállított.
- Betartom, nem vagyok hazug! – keményen csattant rajtam a stílusa, mire felhúzott szemöldökkel visszafordultam. – A kérdéseidre válaszolni fogok, de nem ma – magyarázta.
- Miért? – kérdeztem felháborodva, és egyben izgatottan.
- Mert már este van – válaszolta, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog a világon, és némiképp igaza is volt. Döbbenten meredtem az égre, ami már besötétült és esős felhők vonultak lassan föl. – Gondolom neked is haza kell menned és nekem se ártana.
Ez ismét felvetett bennem egy kérdést, neki hol van az-az otthon, de aztán leütöttem magam a hülyeségem miatt. Nyilván neki is van családja, vagy ilyesmi.
- De… holnap…? – valósággal kétségbeestem, mi van ha holnap eltűnik engem pedig itt hagy összezavarodottan.
- Holnap beszélünk, délután, ugyanitt – válaszolta hadarva, majd elsétált a táskájáig és rám nézett. – Nem sokára találkozunk – nem tudom mi történt vele, talán beüthette a fejét, de eddig nem felmutatott kedves mosolyt villantott.

El kellett ismernem, hogy sokkal jobban áll neki, mint a morcos, mindenkit kinyírok nézés. Felajánlottam volna neki, hogy hazakísérem, nekem már mindegy, így is úgy is kinyírnak otthon, de nyilván visszautasított volna. Igaza volt, ezzel még meg kell várnom a holnapot. Megvártam, amíg elmegy, majd sóhajtva felkaptam én is a táskámat és rohanásba kezdtem az erdő mélyén. A sötét nem volt hátrányomra. Nem akartam gyorsan menni, pár perccel később ér el a végzetem, akkor mi van? Mégis valahogy a lábam egyre gyorsabban vitt, és még át se tudtam gondolni, hogy mit találjak ki, hol voltam. Ha csak Alice nem látott valamit…

Megálltam a ház előtt egy apró lassítás után, majd besétáltam a házba. Jól sejtettem a család ott ült a nappaliba, egytől egyig kivéve Carlisle. Már néhány napja nem is találkoztam vele, azt hiszem, meglátogatom valamikor. És Charlie-t se ártana, régen láttam, szüksége van rám. Elmormoltam egy halk sziasztok-ot, mire anya felkapta a fejét és felpattant apa öléből. Nem kertelt csúnya pillantását vetett rám, majd indulatosan hadarni kezdett.
- Hol voltál E.J.? És hogy nézel ki? Mint egy ágról szakadt… legalább ideszóltál volna! E.J. válaszolj!
- Ha szóhoz hagysz jutni, elmondom – morogtam halkan, de apám felszisszent a hangnememre.
- Hallgatjuk a magyarázatod – mondta szúrós pillantással. Apám engedékenyebb volt velem kapcsolatba, egyetlen egy témában volt a lehető legszigorúbb. Anyát tiszteljem és szeressen!
- Scottnál voltam, pókereztünk – a hazugságot abban a pillanatban találtam ki, és hihető is lehetett volna, hiszen csináltunk már ilyet. – De a szülei hamar hazaértek és összekaptak, így megmondtam neki, hogy ne hozzon haza, hanem inkább maradjon.
- Ezt be buktad fiam, Scott egy órája telefonált, hogy hazaértél-e már – morogta anya, mire lemondóan sóhajtottam. Nagyszerű.
- A hazugságod miatt szobafogságot kapsz – állt fel apám érzelemmentes arccal. Már folytatta volna, de kiakadva vágtam szavába.
- Ezt nem teheted! – mérges voltam, bár megértettem és jogos volt a szobafogságom, de ha most bezár, akkor holnap nem tudok beszélni Hayley-vel, arra pedig szükségem volt, hogy ne őrüljek meg teljesen a tudatlanságtól! Tényleg, Hayley… el kéne mondanom, vagy inkább nem?
- De igenis megtehetem! – vált dühössé apám, mire elfordítottam fejemet, nehogy valami csúnyán mondjak.
- Még is meddig? – sziszegtem mérgesen.
- Ameddig fel nem függesztjük – fonta össze karjait anya és apa mellé állt.
Mielőtt valami nagy bántást a képébe mondtam volna, inkább felrohantam a szobámba. Iszonyatosan dühös voltam rájuk, de magamra is egyben. Most még is mit csináljak?