7. fejezet

Nem volt alkalma Bellának tovább kérdezősködni, mert mihelyst véget ért az utolsó óra Alice csacsogni kezdett mellettünk mindenféléről szünet nélkül. Kisétáltunk a szemerkélő esőbe a kocsihoz, de Bella megtorpant, aminek következtében Bellé ütköztem. Értetlenül néztem rá, de ő csak előre meredt. Követtem pillantását, és Ryan-t láttam meg. Nem értettem, de szerencsére Ryan mosolyogva indult meg felénk ott hagyva az autója mellett a fiatal emberlányt.
- Én nem megyek veletek vásárolni, ha nem gáz!
- De igenis gáz! – mondta egyszerre Alice és Emmett. Emmett inkább bosszankodva, hogy ő ki tudta húzni magát a vásárlás alól, míg Alice mérgesen. Amit ő eltervezett, senki ne hiúsítsa meg.
- Sok sikert – intézte hozzá szavait Jasper szórakozottan. Ryan rávigyorgott, mire Bella bosszúsan felsóhajtott.
- Akkor majd este találkozunk.
- Tudod, hogy te vagy az egyetlen nő az életemben anyán és Emily-n kívül ne duzzogj – ugratta Bellát, majd homlokon csókolta és hátat fordítva elment.
- Akkor csak mi megyünk – cincogta Alice, és immár nem is érdekelte, hogy Ryan kihúzta magát a listájáról. – Ha nem baj, akkor most Jasperékkel megyek. Meg kell beszélnem velük ezt azt! – eléggé fura egy mosolya volt, és a gondolatai se voltak tiszták. Nem értettem, hogy mégis mit titkol előlem, de jelenleg jobban lefoglalt a tény, hogy Bellával csak ketten leszünk a kocsiban. Talán most végre én is kérdezhetek tőle?
- A pláza parkolójában találkozunk! – intett nekünk Alice gondolatban pedig erősen figyelmeztetett, hogy ne merjünk máshova menni, mert akkor nagy baj lesz. Szívesen kaptam volna a lehetőségen, hogy bosszantsam őt, de féltem, hogy még a végén Jasper nekem ugrana.
- Gondolom nincs választásom – nézett rám Bella unottan.
- Eltaláltad – vigyorogtam szórakozottan.

Percekkel később már a főúton száguldottunk a város felé.
- Ennyi volt a kérdés özönöd? – kérdeztem Bellát mosolyogva, és reméltem, hogy igent mond. Vártam már a pillanatot, mikor végre én faggathatom.
- Nem igazán, volna még pár kérdésem, de azt hiszem te is kíváncsi vagy rám, így nem fair, hogy egésznap csak te meséltél. Szóval, most akkor kérdezhetsz te – nagyvonalú volt, és nagyon örültem neki, de most valahogy haboztam. Mégis mit kérdezzek elsőként? - Meséljek én? - segített, mire elmosolyodtam magam. Néha azt éreztem, hogy ő a gondolatolvasó, persze már birtokában volt ennek a képességnek, hála nekem.
- Nem tudom, hogy mit kellene kérdeznem, illetve, hogy mi az, amit nem veszel tolakodásnak – pillantottam rá elkomorulva. Jól tudtam, hogy érzékenyen érintette az élete, mégis azt találtam a legérdekesebbnek és ebben a pillanatban saját szavaimat kérdőjeleztem meg, hiszen megígértem neki, hogy nem csak az élete érdekel, hanem ő maga.
- Akkor kezdem, és majd esetleg kérdezel – segített félig mosolyogva. Viszonoztam, de elkomorult a tekintete és kinézett az elsuhanó tájra mellettünk. – 1995-ben születtem, New York-ban. Anyám egy rendes nő volt, apám is, bár egyikről se tudok semmit. Anyám épp hazafele tartott egy vásárlásból, mikor egy újszülött vámpír megérezte a szagát. Sokkal kellemesebbnek hathatott az illata, miattam. Már 9 hónapos volt anyám, épp ideje volt, hogy kibújjak. A vámpír megtámadta ott az utcán, mindenki szeme láttára, bár sötét volt, sokat nem láttak az emberek. A méreg hatni kezdett, miközben nagyon erősen táplálkozott anyámból. Mikor az emberek sikoltozni kezdtek, elmenekült a vámpír. Anyámat azonnal kórházba vitték. A fájdalmait annak tudták be, hogy megindult a szülés, de annyira sokat tököltek az orvosok, hogy a méreg elért engem – undorodva szorította össze száját. – Császármetszéssel kiszedtek belőle, de anyám meghalt. Legalább is az orvosok így tudták. Megpróbálták megkeresni az apámat, de ő tudta, hogy mi történt. Sőt, végig nézte. Ismerte a vámpírokat, egyszer már találkozott egy halhatatlannal. De nem tett semmit – maga elé meredt, míg én döbbenten hallgattam monológját. – Egy árvaházba adtak, miután semmilyen rokonom nem jelentkezett. Már akkor sem voltam normális, már kisbabaként elkezdtem átalakulni. Pokolian fájt, nem értettem mi történik velem.
- Emlékszel rá? – suttogtam elhűlve.
- Nem teljesen, de igen. Homályos képeim vannak. Lázam volt, az ápolónő nem tudta, hogy mit csináljon, semmi sem hatott. Egy nap után elmúlt, addigra már… más voltam. Hirtelen kezdtem el nőni, pár hónap alatt nagyon sokat fejlődtem. A hírem eljárhatott mindenfelé, egy terhes asszony, akit megharaptak… engem kajtatott mindenki – tekintete megkeményedett, és még mindig hitetlenkedve rázta meg a fejét. – Az egész vámpírtársadalom rólam beszélt. A csodagyerekről! Egy férfi megtalált és elvitt az árvaházból. Évekig voltam nála, már nyolc éves voltam kinézetre. Mindent elmagyarázott, amit meg is értettem, bár elfogadni nem tudtam. A szemem láttára kaptak össze vámpírok, előttem égették el egymást! Mint valami nyereményért, úgy veszekedtek értem. A gondozóm meghalt, nem is tudom, pár hétig kóboroltam, miután elfutottam. Tudtam, hogy a szervezetem ki bírja ha csak állatok vérén élnék. Féltem és magányos voltam. Aztán egyszer csak belebotlottam a Volturiba – fintorogva elmosolyodta magát, de ez a mosoly gúnyos volt. – Aro mindent megtett, hogy csatlakozzak. De a gondviselőm mindent elmondott, igazából ő tehetett róla, hogy akkor rossznak véltem őket és nem mertem velük menni. Aro kishijján erőszakkal akart magához venni. Aztán egyszer csak gyerekként nem voltam ura önmagamnak. Akkor mutatkozott meg legelőször az erőm. Dühös voltam, nagyon… és elkeseredett. Két testőrét megöltem, bár nem voltak kiszemelt célpontok. Megöltem őket, de egy mozdulatot se tettem. Aro megrettent tőlem, ugyanakkor látta, hogy mekkora haszna lenne belőlem. Én voltam a korlátlan hatalom – nézett rám fancsali mosollyal. – Egyszer csak megint egy csapat vámpír jelent meg, akik magukkal vittek, megmentve a Volturi-tól. Ők se voltak jobbak. Csak az erőmért akartak maguknak. És ez így ment évről, évre – bánatosan mosolygott, nem lehetett a legjobb időszaka. – Akkor nem fejlődtem. Már 2000 volt, amikor egyszer csak megindult ismét a változás. Váratlanul kezdtem el nőni, és hipp hopp már egy tizenhárom éves csitri voltam. Elmenekült előlem mindenki. A vámpírok megvetettek, az emberek kitaszítottak és szörnyként néztek rám. Egyszer csak azt vettem észre, hogy egy fajba se tartozok. Különc voltam, és ettől az ismeretlentől mindenki megrémült. Ismét egyedül voltam egy ideig, majd az erdőben összefutottam egy vámpírral. Will-lel – hirtelen már örömteli mosoly volt arcán. – Számítottam rá, hogy ismét mit akar, vagy megszerezni magának, vagy félve elundorodik tőlem. De ő más volt. Tudta ki vagyok és azt is, hogy mi a vámpírok közt nincs titok. De nem csinált semmit. A kezembe adta a döntést, hogy mit akarok. Nem szánt, csak megsajnált. Felajánlott egy lehetőséget, én pedig éltem vele. Hazavitt magához, ahol megismertem Sarah-t. Ryan épp akkor nem volt velük. Tudták, hogy ezek után menekülniük kell, ha nem akarnak bajt és viszályt. De megtették értem. Fél év alatt nőttem meg ennyire, és már öt éve nem változtam semmit. Ryan visszajött, és vele is jóba lettem, bár ő aggódott a sorsunk miatt, még sem sose semmit. Két éve pedig Emily jött a nyakunkra, és itt vagyunk mi egy nagy boldog idilli család – kacagott fel nem valami boldog hangon. – Legalább is, amíg nem keres meg ismét a Volturi. Azóta se mertem használni az erőt, amivel megöltem a vámpírokat – suttogta maga elé. – Félek tőle. Gyilkos erő. Mikor megtalált Will rá pár napra jelent meg a Volturi, Eleazar akkor még tényleg velük volt, de már kilépni készült ezért is… segített nekünk. Megmondta kerek perec, hogy határtalan az erőm, és ha egyszer elszabadulok semmi nem fog megállítani. Azóta se került elő Aro és a vágya! Azt hiszem tart tőlem. Nem maradtunk egy helyen sokáig, igazából én akartam mindig vándorolni. Aggódtam, hogy a családomat megölik miattam. Mai napig félek ettől, ezért nem akarom, hogy minél több ember a közelembe legyen. Aki csak ismert, vagy velem volt meghalt – hirtelen izzó szemeit az enyémbe fúrta és könyörgően nézett rám. – Ne kövesd el ugyanazt a hibát. Nem tudnám elviselni, ha neked is bajod lenne. – nem tudtam, hogy az utolsó vallomása csak a története zárómondata volt, mint egy figyelmeztetés, vagy teljes szívéből félt, hogy bajom esik. Bár tudtam, hogy nem szabadna, mégis nagyon boldog voltam ettől.
- Nem csodálom, hogy nem szeretsz az életedről beszélni – nyögtem ki. Mást aligha tudtam volna mondani, annyira a hatása alatt voltam még.
- Ennyit az életemről – rántotta meg vállát, majd apró mosolyt villantott. – Már nem annyira rossz. Will és a többiek nem néznek rám, úgy, mint egy leprásra. De látom a szemükben az aggódást. Félnek.
- Nem tőled – mondtam hirtelen. – Félnek, hogy neked valami bajod esik, vagy éppen, hogy elragadnak tőlük.
- Féltenek saját magamtól, igen ezt tudom – húzta fel szemöldökét hitetlenkedve. – Ha tudnék ártani magamnak, már megtettem volna réges-rég – lehelte maga elé, és barna szemei hirtelen besötétedtek.
- Soha többé ne mondj ilyet! – csattantam fel mérgesen. – Ne is jusson eszedbe ilyesmi, hallod? Megtiltom, hogy ilyeneket gondolj Bella!
- Próbáltam már magam megölni – szégyenlős mosollyal fordult felém. – De a vámpírgének bennem vannak. Sőt egyre rosszabb.
- Will elmondta, hogy a szomjúságod egyre nő. Ez miért van?
- Senki nem tudja – kuncogott fel sötéten.
- Végre értem, hogy ma miért borultál annyira ki – mormoltam magam elé, mire megint mosolyogni kezdett.
- Sajnálom a viselkedésemet, gyerekes voltam, csak tudod… sokáig úgy éltem, hogy mindenki csak a furcsaságom miatt akart faggatni. Nem érdekelte, hogy milyen én magam. És ez kiborító egy idő után.
- Engem érdekel – néztem rá, szemei pedig megrebbentek.
- Köszönöm – motyogta, és lesütötte szemeit.
- Mit köszönsz?
- Hogy nem nézel csodabogárnak – motyogta.
- Annak nézlek – nevettem el magam, mire eltátotta száját. – De nem érdekel. Sokkal jobban izgat, hogy mi van a csodabogár lényed mögött – folytattam lágyan, mire alsó ajkát beharapta.

Annyira eltelt az idő, hogy észre sem vettem, de már is Seattle utcáit jártuk. Nem akartam elvenni magamtól a lehetőséget, hogy csak kettesben vagyunk Bellával, de nem tudtam mást tenni. De nem akarok egy ideig még elengedni. Még tudni akarok pár dolgot, de ami feltűnt – és a borzalmon kívül, fogalmam sincs, hogy miért volt ez, amin megakadt a figyelmem – Bella egyetlen szóval sem említette, hogy lenne valakije vagy éppen lett volna esélye rá. De a múltját figyelembe véve ez valahol érthető. Mégis furdalt a kíváncsiság, attól, hogy nem mondta ki még nem biztos, hogy így is van. Lehet a mostani nyugalmas körülmények között valakivel összeakadt.
- Úgy látom van valami kérdésed – nézett rám. Mulattatta viselkedésem.
- Még mindig az életeden gondolkozok, igazából – nem mertem még nyíltan rákérdezni, elvégre, amúgy sincs sok közöm hozzá.
- Ja, értem. Ne fújd fel ennyire! – kért meg lágyan, majd hadarni kezdett. – Úgy értem, mikor legelőször hallja valaki a történetem, mindenki így ledöbben, de igazából nem nagy ügy! Jó, persze tegnap is kibuktam, amikor mesélnem kellett volna, de az más, mert tudod már régen volt szó a múltamról, és váratlanul ért, de most, hogy te már tudod, jobban érzem magam! És legalább ne a jelenlétemben töprengj rajta jó?
- Tapintatlan voltam, ne haragudj!
- Nem! Úgy értettem, hogy a döbbenésedet hagyhatnád máskorra is. Ismerem már ezt az arckifejezést. Igazából félek, ha netalántán átgondolod, akkor rájössz, hogy mi is vagyok, és úgy fogsz rám nézni, mint..
- Bella, befejezted? – alig tudtam visszafogni nevetésemet, mentegetőzését hallgatva. – Én elhiszem, hogy nagydolog ez és meg is döbbentem. De ettől függetlenül, te még Bella maradsz – nem hittem még magam sem el, hogy ezt hangosan kimondtam.
- Ezt mit jelent? - kíváncsiskodott és enyhe vád volt a hangjában.
- Öhm, semmi, semmi hagyjuk – hadartam, majd lefékeztem egy helyen. A pláza alatt voltunk, egy hatalmas parkolóban. Így nem kellett tartanunk az esetleges napfénytől. Nem láttam Emmett dzsipjét sehol, pedig biztos voltam benne, hogy erre a helyre gondolt Alice.
- Hamarabb értünk ide? – szállt ki Bella is, és ő is körül nézett.
- Lehetséges – vigyorogtam, mire elkuncogta magát és megkerülve a kocsit elém lépett. Egy kicsit meghökkentem, ahogy hirtelen elém jött és alig volt pár centire tőlem teste. Megköszörülve torkomat a kocsinak dőltem, és nagy mázlimra, nem jött közelebb. Illata ugyanolyan hatással volt rám, mint tegnap. Elbódított, de nem feltétlenül a vámpír ösztönöm került előtérbe. Sőt… kifejezetten emberi vágyak rohamoztak meg. Ismeretlen volt ez az érzés, és ettől megijedtem. Miért akartam mindenáron a karomba tartani? Érezni a bőrét? Az ajkait?
- Nem csodálkozok, elég gyors vezető vagy – pillantott rám pimaszul.
- Szeretem a gyorsaságot – vigyorogtam vissza, de nyeltem egyet, mikor felém lépett egyet. Komor tekintettel nézett fel szemembe.
- Megígéred?
- Mit? – suttogtam, és egy pillanatra szemem az ajkára vándorolt, amit beharapott.
- Ezek után, ugyanúgy fogsz nézni rám? Nem leszek… különc számodra? Nem fogsz úgy nézni rám, mintha valami ufó lennék? – attól függetlenül, hogy nem találta a rendes szavakat, értettem mire akar kilyukadni. Érthető volt a kétkedése, sokat csalódott már.
- Megesküszöm rá – mosolyodtam el magam, de éreztem, hogy izmaim egyre jobban megfeszülnek.
- Köszönöm – kuncogta el magát, majd hirtelen megölelt.

Ledöbbentem, és azt se tudtam hirtelen, hogy hol vagyok. Karjai éppen, hogy ölelték derekamat, szinte alig éreztem meg erejét, de a bőre melegségét annál inkább. Szinte végig perzselt, és felmelegített. Lélegzetvételét éreztem arcomnál, finom illata szinte körbe ölelt. A kezdeti megdöbbenés után karjaim gondolkodás nélkül ölelték meg. Elképesztő érzés volt őt a karjaimban tartani. Vékony testét az enyémhez szorítani, de még a ruha sem tudta megakadályozni, hogy ne érezzem a kellemes meleg simogatást. Haja lágyan cirógatta arcomat, míg mélyen szívtam be levendula és frézia illatát. Minden kiürült a fejemből, csak az járt a fejemben, hogy itt van velem, az én karjaim ölelésében. Mennyei érzés volt, és semmiképp sem akartam elengedni. Megriadtam, mikor feje eltávolodott a vállamról, de teste nem szakadt el tőlem. Mély csokoládébarna szemeiben elvesztem, amik szinte csillogtak az örömtől. Nem tudtam megállni, és kezem elengedve derekát megérintettem arcát. A meleg azonnal felkúszott a tenyeremből az egész karomon, hihetetlen volt ez a forróság, amit éreztem. Bizsergetett, égetett, de mindenféle fájdalom nélkül. Ez jóleső kín volt. Egy pillanatra lehunyta szemeit, és elmosolyodta magát, majd váratlanul nyitotta fel őket ismét. Lélegzetét szinte éreztem az ajkaimon. Ebben a pillanatban csak egy valamire vágytam, és úgy éreztem, hogy ez a vágy, majd szétfeszít és beleőrülök, ha nem csókolhatom meg. Rózsaszín, hívogató ajkai elnyíltak egymástól és kapkodni kezdte a levegőt. Hallottam, hogy szíve gyorsabb ütemmel kezd dobogni, mire elmosolyodtam magam.
- Mit vigyorogsz? – kérdezte azt hiszem kissé durcásan.
- Én vagyok rád ilyen hatással?
- Csak szeretnéd – heherészte jókedvűen.
- Tényleg szeretném – motyogtam halkan, de úgy tűnik meghallotta.

Hitetlenkedve bámult rám, de még mindig nem lépett el tőlem. Réveteg tekintettel merült el a szemeim fogságában, majd olyat tett, amit soha nem hittem volna. Megragadta tarkómat, majd beletúrt hajamba. Kellemes érzés volt, ami végig zongorázott szinte az egész testemen. Másik karjával átölelte nyakamat, hogy egy szinten legyen velem, másik kezével pedig húzni kezdett arca felé. Zihálni kezdtem, ahogy egyre közelebb értem ajkaihoz. Ajkaimon már éreztem édes leheletét, már csak pár milliméter választott el tőle, mikor hangos dudaszót hallottunk. A mámorból felkeltem, és fájdalmas hiányt kezdtem érezni, mikor Bella ellépett tőlem.