8. fejezet part 2.

Most, hogy itt van Emily, legalább ők majd lefoglalják a többieket és nézőközönség nélkül elkaphatom, bár gondolom Alice is segített ebben.
Boltról boltra jártak, de egyszer csak Alice megtorpant és Bellára nézett.
- Ha nem akarsz bejönni, kint maradhatsz az egyik padon. Látom rajtad, hogy már nem bírod, de még sok helyre megyünk. Szóval megkegyelmezek neked, amíg ebbe a boltba benézünk.
- Egy angyal vagy! – nevette el magát Bella. Mindenki bevonult a boltba, még a fiúk is, amit felhúzott szemöldökkel néztem végig, de Alice rám kacsintott. Ja, értem. Az ő műve! Bella nem vette észre, hogy én nem mentem be, mert megfordult és rátámaszkodott a korlátra. Lenézett a több emeletnyire lévő földszintre, majd felsóhajtott. Közelebb léptem hozzá, de mégis megtorpantam. Bizonytalan voltam, életemben talán először. De annyira nehéz, amikor az ő fejébe nem tudok olvasni! Mindent csak a megérzéseimre hagyhattam, na meg az ő reakcióra.

- Már nem is fogsz hozzám szólni? – talán ez volt a legjobb kérdés, és a legjobb döntés, hogy előbb kérdeztem. Volt egy kevésbé ésszerű megoldásom, egyszerűen magam felé fordítom és befejezem, amit abbahagytunk, de talán nem lett volna szerencsés.
Lassan megfordult, de sokáig nem tudott a szemembe nézni. Nem értettem, hogy miért, de egyelőre a zavarára fogtam.
- Alice kiakad, ha te nem veszel részt a vásárlásban, szóval… jobb, ha te is bemész – meglepődtem rajta, hogy ezt mondta, de még megdöbbentőbb volt az, hogy rosszul esett az elutasítása. Az, hogy nem akart a közelemben lenni.
- Alice nagyon jól tudja, hogy mit csinál – mondtam, talán kissé gúnyosabban, mint kellett volna.
- Ezt hogy érted? – homlokán gondolkozó ránc jelent meg, majd szája elé kapta kezeit és szemei kikerekedtek. – Ugye nem…?
- Eldöntötted, az már más, hogy nem történt meg – válaszoltam hideg stílusban. Miért fájt ennyire, hogy nem csókolt meg? Persze, érthető, megzavartak, de ha nem zavartak volna meg minket, akkor megtette volna? Kérdések ezrei kavarodtak bennem.
- Sajnálom – törte meg hirtelen a beálló csendet. – Mázli, hogy Emmett-ték jöttek – nem gondoltam volna, hogy valami még ennél is jobban rosszul eshet.
- Megbántad volna? – fagyos hangomra felkapta a fejét, és szomorú szemeit az enyémbe fúrta.
- Edward nem engedhetlek közel magamhoz! – fakadt ki.
- Felfogtam, amit mondtál a kocsiban.
- Akkor mit nem értesz ezen?
- Mindent értek – sóhajtottam, majd megfordultam és el akartam menni. Nem akartam tovább a közelébe maradni, főleg így… fájt, amit mondott, nagyon.
- Edward! – szólított meg bizonytalanul. Pókerarccal fordultam visszafelé, és rideg szemekkel figyeltem, hogy elém sétál. Nem jött olyan közel, mint a parkolóban, megtartotta a távolságot. – Ne menj el! Szeretnék a közeledben maradni – vallotta be szemlesütve. – Nem lehetnénk… barátok?
Hm, barátok… és ha én többet akarok? Képtelen voltam elviselni a gondolatot, hogy még én a barátjaként állok mellette, más úgy fog mellette állni, mint a szerelme. Több akartam lenni, mint a barátja.
- Barátok – bólintottam. Tudtam, hogy hazudok neki, de nem akartam neki elmondani, hogy teljesen összezavarodtam miatta. Az érzéseimmel már nem tudok semmit kezdeni, nem tudom megfejteni őket. Eddig semmi problémám nem volt aztán egyik pillanatról a másikra ez a lány mindent megváltoztatott. Kínos csönd telepedett közénk, de egyikünk se nézett a másikra.
- Mehetünk? – lépett ki Alice a boltból nem valami vidáman.
- Nem azt mondtad, hogy még sok helyre akarsz menni? – kérdezte Bella felhúzott szemöldökkel.
- Már nincs kedvem – préselte össze ajkait. Sajnos Bella nem értette, hogy mégis mi üthetett a vásárlás mániás Alice-be. Én ezt nem értem. Pedig azt reméltem, hogy megbeszélitek és összejöttök. Edward, szerencsétlen vagy és elszúrtad!
- Kösz szépen! – morogtam, nem valami kedvesen. Mi az, hogy én szúrtam el?
- Lépned kellett volna és elmondani neki, hogy kedveled! Akkor nyilván ő is másképp viszonyulna hozzád!
- Ne avatkozz más életébe – sziszegtem, mire hirtelen a semmiből jelent meg Jasper és szigorúan nézett rám.
- Valami probléma van? – kérdezte jelentőségteljesen.
- Nincs, csak a feleséged olyanba üti az orrát, amihez semmi köze – szűrtem fogaim között. Nem tudtam kire vagy mire voltam mérges, de mérhetetlen düh tombolt bennem.
- Beavatnátok? – csattant fel Bella. – Miről van szó?
- Rólad és arról, ami majdnem történt! De nem történt meg a hülye bátyám miatt, és nem folytatódik a másik két hülye miatt! – Alice mérgében majdhogynem toporzékolt. Más esetben nevetségesnek tartottam volna, de most rajtam köszörülte a nyelvét, ami viszont nem tetszett.
- Tessék? – Bella hangja megremegett. Erőt vettem magamon és nem néztem rá, pedig minden vágyam az volt.
- Mindegy – morogtam bosszúsan, majd sóhajtottam és még is csak felé fordultam. – Hazamész Sarah-val és Alice-el, vagy jössz velem?
- Én…. – nagyon elgondolkozott a válaszon, míg az én idegeim pattanásig feszültek. – Talán jobb, ha anyáékkal megyek – mondta végül szemlesütve. Nem kommentáltam a döntését, csak fogtam magam és elindultam kifele.

Hallottam, hogy Alice kétségbeesetten kiabál gondolatban utánam, de kizártam a fejemből. Csak el akartam menni, minél messzebb attól a személytől, akitől ennyire megváltozott minden. Hangosan csaptam ki az aluljáró ajtaját és a kocsim felé vettem az irányt. Úgy éreztem, hogy mentem elveszítem az önuralmamat, de nem tudtam, hogy miért. Talán Bella kérése, miszerint legyünk barátok – bár ennyivel is meg kéne, hogy legyek elégedve – és Alice határtalan dühkitörése, ami kicsapta nálam a biztosítékot.

A levegőt kapkodta markoltam meg a kocsim ajtaját és imádkoztam, hogy ne okozzak semmi kárt benne. Mélyeket lélegeztem és próbáltam uralkodni magamon, ami semmiképp sem akart összejönni. Mintha nem is száz éves vámpír lennék. Ez már nevetséges.
Megdermedtem, mikor bekúszott orromba a jól ismert eszencia. Nyeltem egyet, hogy próbáljak enyhíteni a szomjúságomon, ami végig marta a torkomat. Pár másodperccel később hallottam is a puha lépteket, amik felém közelítettek, majd megállt tőlem egy méterre.

-Edward – szólított meg lágyan a hang tulajdonosa. – Nézz rám, kérlek! – meleg kezek érintették meg vállamat, így erőt véve magamon megfordultam. Bella szemei kérdésekkel teli volt, nem értette viselkedésemet. – Sajnálom, ha megbántottalak.
- Csak én magam sem értelek téged – szólaltam meg rekedt hangon.
- Ezt meg hogy érted? – szemöldökét összeráncolta és kíváncsiskodva nézett rám.
- Meg akartál csókolni, aztán úgy csinálsz, mintha mi sem történt volna, még is kerülsz. Aztán bevágod nekem, hogy legyünk barátok? Szeretnék megismerkedni azzal az illetővel, aki ki tud rajtad igazodni – hangom és szavaim egyaránt durvák voltak, bár viselkedésének egy okát láttam. Van valakije, és észbe kapott, mielőtt megcsalta volna.
Nem látszott megbántottnak, sőt megértette, hogy miért fakadtam ki ennyire.

- Jobb ez így hidd el! – hangja elcsuklott és könyörögve nézett rám. – Ne akarj velem közelebbi kapcsolatba kerülni, jó? A te érdekedben!
- Engem te ne félts! Nincs szükségem rá – vágtam neki vissza flegmán. Éreztem, hogy talán elvetettem a sulykot, de ő végig mindenféle kiakadás nélkül tűrte. Aztán hirtelen szeme könnyesedni kezdett, de ezzel egy időben barna szemei befeketedtek. Kezeit ökölbe szorította és zihálni kezdett. Magam se mertem elhinni, de megijedtem tőle. Hangjára még az ütő is megállt bennem, olyan keményen csattantak rajtam szavai.

- Te ostoba még mindig nem érted? – zihálta, majd hirtelen úgy elkezdett hadarni, hogy nagyon kellett koncentrálnom, ha meg akartam érteni minden szavát. – Ha bármi közöd lenne hozzám, azzal aláírom a halálodat! Ha hagyom, hogy valamit is érezz irántam, azzal rábólintok, hogy megöljenek! Ha hagyom, hogy beléd szeressek, és te meg halsz abba én is belepusztulok! Ne akarj tőlem semmit, te ostoba - felzokogott, és hogy visszatartsa hisztériás rohamát szája elé kapta kezét és szemeit összeszorította.
- Nem tarthatsz magadtól mindenkit távol! Nem védhetsz meg mindenkit – mondtam halkan, és még mindig sokkolva. – Engem főképp nem.
- Edward – nézett fel rám hirtelen szemei pedig felizzottak. – Ha neked bajod esik, én azt… én abba beleőrülök. Hallgass rám, kérlek szépen!
- Vagyok olyan önző, hogy ne érdekeljen – léptem elé és megsimogattam nedves arcát. Nem akartam, hogy szenvedjen. – Azt akarod, hogy távol maradjak tőled? – kérdeztem, mire ijedten felkapta szemét. A szemében mindenféle tiltakozás jelei voltak, de végül szemeit összeszorítva bólintott. Nagy fájdalmak és nehézségek árán, de elszakadtam arcától, és hátrább léptem.
- Majd találkozunk – mondtam, majd bepattantam a kocsiba, és vissza se nézve elhajtottam. Értettem a felfogását, és a helyében nyilván ugyanezt tettem volna. Ha nehéz is, de elszakadni. De vajon ki fogom bírni?